Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

1972. május 7. DUNANTOLI NAPLÖ 9 A PANORAMA BEMUTATJA; Jane Fonda A békeharcost lecsukják, ugye? Aki látta A lovakat lelövik, ugye? című filmben Jane Fon- dát, annak „nem kell magyaráz­ni, hogy miért kapta meg mégis a legjobb női alakításáért az egyszer már elmaradt Oscar-dí- jat. Azért kapta, mert nem lehe­tett nem elismerni nagyszerű színészi képességeit. Jane Fon­da, a híres férfiszínész Henry Fonda lánya, Amerika egyik legszilárdabban elkötelezett művésze; mindenütt ott van, ahol a haladásért, a háború és a faji elnyomás ellen küzdeni kell. Ma már szinte kötetekre menő cikket írtak Jane „rejté­lyéről”, vagyis arról, hogy a minden kegyben és dicsőség­ben, minden anyagi sikerben bőven részesült Fonda-család lánya miért választotta a harc és nyugtalanság életformáját, amely Amerikában együttjár az aktív, haladó politikai tevékeny­séggel. Jean Cau egyik cikkében megbotránkozva kiált fel. „Fon- da kisasszony fiatal, szép, gaz­dag, elárasztja a dicsőség, szerződési ajánlatok, mindenki mikrofont tart eléje, minden új­ságíró róla ír, valamennyi te­levízió rendelkezésére bocsátja a képernyőt. .. minden produ­cer udvarol és nagydíjas szere­pet ajánl neki.” S ezzel szem­ben mit csinál Jane? Felvonul, tüntet, ántimilitarista és antika- pitalistá jelszavakat kiált — és röplapokat osztogat az ameri­kai katonák között, hogy ne menjenek harcolni Vietnamba. Fonda politikai szereplése va­lóban váratlanul, szinte villám- csapás-szerűen kezdődött. Fér­jének, a francia filmrendező, Roger Vadimnak a nyugodt otthonából, és Vanessa nevű kislánya mellől hirtelen eluta­zott a, nyugat-indiai szigetek­re, ahol valósággal feldúlta őt az emberek nyomorúsága. Egy egészen más, eltökélt Jane utazott vissza az Egyesült Ál­lamokba. Hamarosan csat­lakozott ahhoz a kis indi­án csoporthoz, amely el akarta foglalni a nyugati par­tokon levő kis Alcatraz szige­tet, hogy ott önálló indián kö­zösséget hozzanak létre. Ebből természetesen nem lett semmi és Jane figyelme komolyabb ügyek felé irányult. A Fonda- lány érdeklődni kezdett a néger polgárjogi küzdelmek iránt. Résrtvett feivonulásaikon és amikor Huey Newton a „Feke­te Párducok" mozgalom egyik vezetője kiszabadult a börtön­ből, Jane lakásán tartotta meg első sajtókonferenciáját. A híres színésznő közben fel­vette a kapcsolatot azokkal, akik a vietnami háború ellen küzdenek. 1970 márciusában Jane részt vett az USA Fort Le- wis-i katonai táborának megro­hamozásában, amiért börtönbe zárták. Ez már forradalmi él­mény volt, s azt írja róla, hogy „letartóztatásom egyetlen éj­szaka alatt átvitt engem a for­radalmárok táborába.” Ugyan­azon év májusában 50 ezer fel­vonuló élén menetelt Washing­tonba, a Fehér Ház elé, hogy tiltakozzon a Vietnamban elkö­vetett atrocitások miatt. Két nappal később tüntetők élén a Fort Hood-i (Texas) katonai bá­zishoz vonult és itt vett részt tiltakozó megmozdulásban. Is­mét letartóztatták. Aztán a cle­velandi repülőtéren keveredett vitába egy rendőrügynökkel, amelynek ismét letartóztatás lett a vége. Ekkor már csak kaució ellenében engedték sza­badon. Jane Fonda élete azóta megoszlik a művészi munka és a politikai tevékenység között. Legutóbbi emlékezetes tevé­kenysége, hogy sorba felkereste az úgynevezett „katonai kávé- házakat”, ahol a vietnami frontra induló katonákkal talál­kozott, s „ellenműsorokat" szer­vezett csoportjával Bob Hope- pal.ahíres hollywoodi komikus­sal szemben, aki azzal tette magát ismertté, hog>< rendsze­resen eljárogat Vietnamba, ahol a „harci lelkesedés növelése céljából” műsorokat ad az ame­rikai katonáknak. Figyelmeztet­ték, hogy ne kezdjen ki Hope- pal, mert annak hosszúak a ke­zei. Jane azonban a kilátásba helyezett Oscar-díjat is figyel­men kívül hagyta és élesen megtámadta Hope-ot. Kijelen­tette; Hope arra veszi rá a katonákat, hogy öljenek, vagy magukat megölessék. Jane Fonda sok kínos percet okozott a hatalmasoknak és nem csoda, hogy ravasz hecc­kampány folyik ellene, amely azt akarja bebizonyítani; a nagy színésznő lelki komplexus okából politizál, s apja hideg szeretetét bosszulja meg a gaz­dagok, a hatalmasak és a mili­taristák ellen gyűlöletével. Ez természetesen badarság. Jane Fonda bár politikai fellépésé­ben ma még inkább ösztönös, mint tudományos értelemben is megalapozott, de az igaz em­berek tiszta szándéka vezérli, s nincs más ambíciója, mint művészi értelemben és szemé­lyesen is azokhoz tartozni, aki­ket ma Amerika lelkiismereté­nek neveznek. PILMPANORAMA: És rájuk mutat Sacco és Vanzetti Az élet és a történelem olyasmit pro­dukál, amiről sokan még csak álmodni se mertek. Sacco és Vanzetti a két ártat­lanul kivégzett amerikai munkás mártí- romságának története most egyike a leg­nagyobb filmsikernek Nyugaton. A mi gyermekeink már nem tudják kik voltak ők. A húszas és a harmincas évek történetéhez tartoznak. De a történelem­hez is, amely mindnyájunké, s amely szüntelenül tanít „A mi szavaink, a mi életünk, a mi szenvedésünk semmit nem jelent. De aki mégis előveszi a mi életünket, bennün­ket, az egy jó cipész és egy mozgó hal­árus életét veszi elő. Ez minden. Ezek a mi utolsó pillanataink. De ez a vég, a mi győzelmünk." Bartolomeo Vanzetti mondta e szava­kat a bíróság előtt, amely villamosszékre ítélte őket, és meggyilkoltatta. Negyven­négy évvel e justiemord, vagyis törvé­nyes gyilkosság utón nincs többé titok; a film ártatlanságuk bizonyítékaira épült. Sacco egy tizenhétgyermekes olasz család harmadik gyereke volt, az Adriai­tenger melletti Torremaggioréban szüle­tett, s 1908-ban vándorolt ki Amerikába. Sacco ösztönös forradalmár, s bár kap­csolatban volt anarchistákkal, semmiféle terrorcselekményben nem vett részt. Egy­szerű és jámbor munkás, aki viszont szen­vedélyesen hitt a proletariátus felszaba­dításában. Vanzetti piemonti származású és ugyancsak 1908-ban szállt partra New Yorkban. Mint minden szegény ebben az időben, ő is sok foglalkozást űzött. Volt téglagyári munkás, pincetisztító, havat söpört a vasúti pályákon, gátat épített, s végül mozgó halárus. 1920. április 15-én Vanzetti halait árul­ta az utcákon és Sacco Bostonba ment, hogy útlevelét megújítsa, mert haza akart térni. Ugyanezen napon három óra tizen­ötkor egy cipőgyár két kocsikísérőjét, akik pénzt szállítottak Bostonba, banditák tá­madtak meg, és tűzharcban lelőtték őket. A támadás a Chicagóban szokásos stílusban, alig néhány perc alatt zajlott le. A banditák kiragadták a pénzesládát a haldokló őr kezéből, és kocsijukkal gyorsan eltávoztak a helyszínről. Menet közben azonban mindenkire lőttek, aki az ablakokban feltűnt és aki tanúja lehetett volna a gaztettnek. Néhányon megkísé­relték üldözőbe venni egy tűzoltóautón. Hiába. Mintegy ötven ember azonban mégis látott valamit a lezajlott esemé­nyekből. De mind az ötvenen egymásnak homlokegyenest ellentmondó tanúvallo­mást tettek. Egyik egy autót látott, másik kettőt, az egyik kék kocsit, a másik zöl­det. A támadók, egyik szerint magasak voltak, másik szerint alacsonyak. Egyik szőkét mondott, másik barnát és így to­vább. A nyomozás során egy garázsra te­relődött a figyelem, ahová meg kellett volna érkeznie egy gyanús kocsi tulajdo­nosainak. A jelzett időpontban azonban a szerencsétlen Sacco és Vanzetti érkez­tek oda, akik egy olasz ismerősüket ke­resték. Lefogták őket és Sacconál olasz nyelven írt röplapokat találtak. A röpcé­dulában ilyesmi állt: „Proletárok! Ti vé­gigharcoltatok minden háborút, végig­dolgoztatok minden gyárat, s becsaptak benneteket minden országban. Találtok vajon egy sarkot is ezen a világon, ahol emberként tudtok élni és meghalni? Bor- tolomeo Vanzetti beszélni fog nektek er­ről a kérdésről. A téma: Harc a létezé­sért. Ingyenes belépés, szabad vita. Hoz­zátok el az asszonyokot isi" Ez a nyomozóknak elegendő volt. Az igazi bűnösöket nem találták meg, de bűnbakot igen. A többit már a kegyetlen és kíméletlen rendőri-ügyészi gépezet in­tézte. A tanúk megdolgozását, a „bizo­nyítékok" összehordását, a sajtó célra- uszítását. A per azonban megmutatta mi­ről van szó. Sacco és Vanzetti elítélésével meg akarták félemlíteni a munkásszerve­zeteket, az idegeneket, a bevándorlókat, az elégedetlenkedőket és mindenkit, aki a monopóliumokra veszélyt jelenthetett. Hét évig tartott az ügy. Addig harcolt a haladó világ a két ártatlan ember életé­ért. Hiába. 1927. augusztus 22-én mind­két munkást villamosszékbe ültették és ki­végezték. Vanzetti még az írta Sacco Dante ne­vű fiának: .......Ha bennünket kivégez­n ek hét év, négy hónap és tizenegy nap kifejezhetetlen szenvedése után, ez mint mondottam neked azért történik így, mert mi a szegények mellett voltunk, az em­bernek ember által való kizsákmányolása és elnyomása ellen." Sacco és Vanzetti azonban most fel­támadt. Ott ahol meggyilkolták őket. A film, amely azóta kirobbanó sikerrel járja a világot, ezt a címet viseli: „Sacco és Vanzetti 1971 májusának gyermekeiért”. Osszállitotta: Rózsa László Angyalok földje — feketében Lakói „Elé"-nek hívják, mert az angol fonetika szerint az L. A. rövidítése így hangzik. A rö­vidítés egyébként a világ leg­hosszabb nevű városát jelzi: Santa Maria Nuestra Senora Reina de Los Angelest. Köz­ismertebb nevén Los Angelest. A tizenegymilliós metropolis nemcsak Amerika második leg­nagyobb városa, hanem a világ egyik óriás-agglomerációja, egymásba olvadt várostestek halmaza. Los Angeles szörnyűségesen csodálatos és csodálatosan szörnyűséges. Hossza több mint százötven kilométer, szélessége huszonöt kilométer, s e viszgpy- lag keskeny sávon hétmillió gépkocsi gördül. A hétmillió gépkocsi hétmillió kipufogó­csövet jelent, s ezek naponta hatszóz tonna mérgesgázt ter­melnek, amely vastag sárgás felhőként lebeg a város felett. S mert Los Angeles a begyek és a tenger közé ékelődik, és a légmozgás felette gyakran megáll, ilyenkor a lakosság ko­moly veszélybe kerül. Hogy lehet egyáltalán közle­kedni egy városban, ahol hét­millió gépkocsi akadályozza egymást a közlekedésben? Ki­számították, hogy minden Los Angeles-i polgár naponta át­lagosan négy órát ül a volán­nál. Ha például délután valaki elhatározza, hogy kimegy a tengerpartra, majd később mo­ziba ül be valahol a városban, s innen vocsorára hazamegy, akkor rápillantva gépkocsijá­nak napi kilométer-számlálójá­ra megállapíthatja, hogy há­romszáz kilométert futott. Ez pedig úgy lehetséges, hogy a város óriást hatalmas, hat- nyolcsávos autópályák szelik át, úgynevezett freeway-ok, ame­lyeken sehol sincsenek kereszte­ződések, csak leágazások. Ha valaki a város egyik pontjáról a másikra akar menni — még akkor is, ha az légvonalban néhány kilométerre van tőle — a kusza belvárosi forgalom helyett a freeway-t választja, és inkább autózik ötven-száz ki­lométert, semmint cammogjon lépésben a kereszteződések előtt. A freeway szisztéma tel­jes hossza 1980-ra eléri a 2826 kilométert, azaz megközelítőleg annyit, mint a nyugatnémet autobahn-ok hossza. Ezek a ke­reszteződés nélküli autópályák is telítettek ma már, s a rajtuk menő forgalom szinte egyetlen véget nem érő gépkocsioszlop­nak fogható fel. A város egyéb­ként súlyos árat fizet ezért. A Los Angeles-i erdészeti felügye­lőség jelentette, hogy titokza­tos betegség támadta meg a fákat, melyeknek ma ezrei, de holnap milliói esnek áldoza­tul. A városban a legmagasabb a légzőszervi megbetegedések­ben elhalálozottak arányszáma, s az iskolákban gyakran kell elrendelni szüneteket, hogy a diákok mentesüljenek a szeny- nyezett levegő okozta külön­féle kellemetlenségektől. Haa- gen Smith professzor a pasadé- nai technológiai intézet bioké­mikusa rámutatott, hogy az a különleges felhő, amely elsöté­títi az eget, s amely az embe­reknek kötőhórtyo gyulladást okoz, a robbanómotorokban rosszul elégett üzemanyagtól származók, s a levegővel egye­sülve naponta 600 tonna azot- oxydot termel. A „boldog város” lakói, akik most „lökhárítótól lökhárítóig” közlekednek, egyre többször teszik fel maguknak ezt a kér­dést: „vajon valóban ezt akartuk?” Állati elmék Amikor az állati elmék című Mer- le-regény megjelent, amely a ten­geralatti háború céljaira felhasznált beszélő delfinekről szólt, legtöbben írói fantazmagóriának tartották. Az­óta sajnos, a fantazmagóriából egy­re több dolog kerül át a valóság­ba; az amerikai hadseregnek való­ban van egy különleges intézménye, amely a delfinek idomitásával fog­lalkozik és vizsgálja felhasználásuk lehetőségét. De már nemcsak az amerikaiaknak. Képünkön Michel Debré francia hadügyminisztert lát­hatjuk egy idomított delfin társasá­gában, * *

Next

/
Oldalképek
Tartalom