Dunántúli Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 95. szám
DUN ANTOLI NAPLÓ 1972. április 23. Lázár Ervin: Kócember kócszerelme műn a * u # y n műm* te* *t ^ %m ^rHS — Hót nem érted?! Szeretlek — a Havak gőzölögve buktak ki o szájén és sisteregve hűltek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kirakat mélyén ülő lányig. — Tavasz óra Idejárok — folytatta Simf —, minden áldott este itt papolok neked, s te meg se mozdulsz, csak a szemedet forgatod. Értsd már meg, hogy szeretlek I A szavak megragyogtatták a kirakatot, a gyenge villanykörte fényében siváran gubbasztó, poros papírok, rongydarabok önálló fényt kaptak, hogy aztán a beszéd elhaltéval még szürkébbek, még visszataszítóbbak legyenek. A lány nem szólalt meg most sem, kezét térdén nyugtatva egykedvűen ült a rozoga széken, csak világoskék szeme sétált lassan, megfontoltan szemüregében jobbra-balra, megállás nélkül, azonos ütemben, mintha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott a tekintete Simfen, csak megérintette, s a szem soha nem csillant, az ajak zárt vonalai is csak nagyritkán lazultok, valami ma- solyféle derengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte, gunyoros, néha még azt, hogy örömteli. — Megint a kedvenc ruhám van rajtad — mondta Simf és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. — Hallod, meghalok ezért a ruhádért Isi Fehér, rövidujjú, nyersvászon ruha volt a lányon, egy könnyű kis szandál, kicsit vékonyka, kamaszos karja s megejtően kedves formájú lába (eltüzelte Simfet, el nem tudta képzelni, hogy ebben a ragacsoson koszos kirakatban hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni. — Szálatj már meg — kiáltotta —, mondj valamit! Amíg nem válaszolsz, nem megyek el innét. A lány szeme abbahagyta az ingázó mozgást, tekintete megállapodott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre szomorúbb lett, a szeméből áradó szomorúság egy kerek, világos foltot égetett a kirakatüvegre, mint amikor deres ablakra lehelünk, Simf meg bűvölve nézte, a lány megemelte térdén nyugtatott kezét, s öt ujját széttárva Simf felé mutatta. A férfi eiszörnyűlködve hátraugrott A lány ujjai Hegyén fölfeslett a bőr s kunkorodó kócszálak, vékonyka, szakadt drótvégek kandikáltak ki a!ó- I«. — Káctány — üvöltött Simf —, egy kóclányba szerettem. A lány visszahelyezte kezét térdére, szeme újrakezdte az ingamozgást. Simf megfordult, tántorogva indult hazafelé, mellkasát forró kő feszítette. Hasravógta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, mint egy forma mellé csurrantott nyersvostömb. Nem bírta sokáig, egy barátra lett volna szüksége, egy jóbarátra. Fölpattant hát és kitalált magának egy barátot. Egy széket húzott a szoba közepére, arra találta ki, de valahogy nem sikerűit ez a barát, szeme aszimmetrikusan ült az arcában, egyik a szemöldök fölé húzódott, a násik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt párnátokban fedte a *ejét, füle nyakszirtjén. — Tel — kiáltott dühösen Simf, s akkor vette észre, hogy a barát ízületei nem kapcsolódnak, a darabokból álló testet csak e ruha tartja ösz- sze, a barát elnyoklott a széken, Simfnek oda kellett ugrania, mindkét kezével elkapta, hogy le ne essen a földre. De a barát élt, lélegzett, Simf rettegve nézte a szörnyarcrc gyúródó vi- gyort, hátraugrott, a sikerületlen barát, mint egy bábfigura, megemelte a kezét, Sirnfre mutatott. Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt és fölordított. Kezén fölfeslett a bőr, jó! láthatta az ujjhegyeken és az ujjközökből kiálló kunkori kócszálakat, töredezett drótvégeket. Megbűvöiten bámulta a kezét, a barátjára akart pillantani, de az akkor már eltűnt, a megrettent szék árván állt a szoba közepén. Simf föltépte az ajtót. Kócember kócszerelme, zakatolt benne, amíg a kirakat felé rohant. Nem lehet, nem lehet - döngték a léptei. Félt, hogy kóccal tömött keze nem len elég súlyos e kirakat bezúzásá- hoz, de már az első ütésre reccsenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf be- nyomakodott a csipkés szélű törés üvegkarmai között, magához szorította a lányt és teljes erejéből a vállába harapott. A lány fölsikoltatt a fájdalomtól, de nem húzódott el. Simf nyakára kulcsolta karjait, egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől és Simf akkor már látta, hogy harapása helyén vércseppek szivárognak a lány húsából, megérezte a saját mellében is a meleg, selymes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kirakat üveg tépte sebektől. — Ó, drága kócszeretmem — mondta boldogan —, hús-vér szerelmem. Ragyogott körülöttük e kirakat vércseppjeik, mint a gyöngyök. Bertha Bulcsu: Interjú Zelk Zoltánnal Ha én lennék Velazquez, és Aust- riai Mária Teresia infánsnő helyett Zelk Zoltán képét kellene az udvar és az egyház számára megfestenem, azt hiszem, nem egy függöny és az ómárium előterében ábrázolnám, nem is lovon, nem is a kertjében kedvenc kopói között, hanem egv ajtó keretében, ahogy belép valahová, s jobb kezében még tartja a kilincset, baljában pedig lapos aktatáskáját szorongatja. A képen jól látszana a féligtárt ajtó, s nyomasztó bizonytalanságot keltene a színével. A képen természetesen hétfő lenne. Az ajtó' nagyon fontos . . . Úgy kellene megformálnom, hogy mindenki érezze, hogy nem lakásajtó, de valamilyen átmenetet képezzen a repedezett festésű szerkesztőségi ajtók, a kávé- házak, eszpresszók és bukméser irodák ajtaja között. Zelket én több mint egy évtizede a feltáruló ajtók örvényében pillantom meg. Szomorúan mosolyog, megáll, elmond egy viccet, hírt, kérdez valamit, aztán tovább megy. Egész nap vándorol, szerkesztőségről szerkesztőségre, presszóról presszóra. Autóbuszra száll, szorong a tömegben, pislog mint o béka, utazik valahová, de soha nem érkezik meg. Úgy tűnik, az utcán, a villamosokon, autóbuszokon, a szerkesztőségek előszobáiban, a lóversenypálya tribünjén s a kávéházban él. Hatvanöt éves, de nem képes Kortársai, a hatvanöt éves írók alig-alig mutatkoznak a nyilvánosság előtt. Ölnek 3 kertjükben, tágas szobáikban, memoárjaikat Írják. Zelk pedig, mint a húszéves költők, az utcán kószál napestig, a élefanfülkék drótján csimpaszkodik. s beszél, beszél ... A drót rúl- só vé^én csend, félszavak, csend .. , Zelk nagy játékos, de nem úgy, mint Szemere Miklós volt. Ha a bécsi Jockey Clubban Zelk ült volna Potoc(Részlet) ki gróffal szemben, a történelmi kártyacsatában Potocki a döntő pillanatban nem „áll meg", hanem „bevág", s Zelk akkor 2 200 000 koronát veszített volna. Szemere ennyit nyert. Persze ez abszurdum, Zelk a mágnások klubjában ... S akkor... De ez nem fontos most. Zelk nagy játékos, de vesztő ... Tehát igazi játékos ... Zelk játszmájában nem korona, pengő, vagy forint a tét, hanem a saját élete. S az a különös, Zelk úgy veszít, hogy nyer. Elveszít ezer forintot e lóversenyen, buszra sem marad pénze, gyalog vánszorog hazafelé az Albertirsai útról, és közben szavak, mondatok telítődnek fénnyel, s e-te megír valamit. De nemcsak pénzt, éveket, egészséget is vesztett a nagy játszmában, s közben a nyereségoldalon olyan versek kristályosodtak ki, mint a „Sirály", az „És és", vagy a „Mikrofonnál". Zelk sokat vesztett, s ez által nyert. Most, hogy interjút készítek vele, szerettem volna látni a tárgyait, az ágyát, a poharát, de csak Sinka Erzsébet ágyát, tárgyait és poharát sikerült megpillantanom. Sinka E Zsebet lakásán fogadott, mivel Sinka másfél éve a felesége. De Zelk nem lakik Sipkánál, csak ott alszik mostanában. Első felesége, Bátori Irén 1958-ban meghalt, azóta vándorol. Másodszor is megnősült, majd harmadszor is, s most két picurka lakás között lebeg a semmiben. Sinka Erzsébet lakása egy korszerűen berendezett pesterzsébeti garzon. Egyetlen szoba, sárga bojtos elegáns szőnyeg, piros szélű fekete heverők, körtyvespolc, a falon festmények, falióra, tányérok. Negyedik emelet, az ablakon bedübörög a gyorsvasút, s a csapból nem folyik a víz. Félig nyitva a konyhaajtó, s teljesen nyitva a csap. Ha szörcsőg a cső, valamennyien felugrunk, hogy legalább egyetlen fazék vizet összegyűjtsünk. Mit mondjak? Atomkorszak, a technikai civilizáció diadala, holdraszál- lás. Zelk fáradt. Reggel érkezett visz- sza Jászberényből. Sinka bort tesz az asztalra, vörös bort, Móser Zoltán csattogtatja a fényképezőgépét. Zelk pedig hanyatt dől a fekete sezlo- nyon és cigarettázik. Nagy színész. Állation tud szerepelni. Fekve dumál hozzánk, s a következőket mondja: — Jászberény közelében megálltunk egy autóscsárdánál, odajárnak a környék agronómusai, téesz-elnö- kei... Az udvaron van egy kis cilut- kert, egy fekete holló pedig szabadon sétál és beszél. Ha a főpincér megjelenik az udvaron, elkiáltja magát a holló: „Gyere, Robi.., Gyere, Robi ..." Ha nekem lenne egy hollóm, megtanítanám a Poe-vers refrénjére. Meghívnám magamhoz Vas Istvánt, Juhász Ferencet, s még költőket, és elszavalnám nekik a Poe- verset A refrént a holló mondaná: „Soha már... Soha már..." — így Zelk. Mindhármunkat megbabonáz. i ARATÓ KAROLY: Azok a maroknyi kis nők... Azok a maroknyi kis nők belsözsebbon oirojthetők benne fészket rakok mutatóujjra rebbenők hólepett kedélyen csivitelve magot keresők borzolt tollú rajzó kis verébszámyú nők Azok a nyolcasokat író nők azok a kék-üveg ábránd előtt papirrepülő-könnyűek. gyerek hajigálja őket ordítva fölereszti dugóhúzó-vonalban konyhába kerangnL Azok a harangsxavú nők bim-bam a nyakukon bongatni őket plafonig rántó kötelük húzom csigalépcső ziháltat magasukért villan parázs-szemmel emlék huhog a tornyaikban. Azok a festett virágszirom-pillájú nők lisztporos arccal porondunkon bukfenceket vetők ahogy üveglábakon néha egy álmainkon átfut csend hegyezi fülét bődülő üresség utánuk. Azok a tájainkat porolók ütemesen verők aggatják falainkra szőnyegnek sarkain a mezőt azok az agyunk szemetét kisőprők vénen zugainkban röpködnek seprűnyélen. Azok a bárónyfehér oroszlánharapá*í nők állóvíz-napokon gyűrűzve szétremegők ijrál pengve elpattanok süvítenek csatárláncban közelgő terepszinűek. Azok az asszony-forma nők ahogy a hazavánszergá sereg fölé combjaikkal diadalkaput terpesztenek azok a hajnalig cirmoskodók hoid-vontatta fekhelyen Lombozat suhog értük szél-rázta idegzetem. } * *•' .• • • *■' +: \ • } FORGÁCS HANN ERZSEBE7 RAJZA A Jelenkor májusi száma A szóm élén Bertha Bulcsu nagysikerű interjúsorozatában ezúttal Zelk Zoltán nyilatkozik a folyóiratnak. Ezt követi a költő két új verse. (Az interjúsorozat első tizenöt darabját kötetbe gyűjtve most jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó „Meztelen a király” címen.) A lírai rovatbon emellett többek között Arató Károly, Csordás Gábor, Gyurkovics Tibor és Meliorisz Béla költeményeit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában „üt szentimentális történet" címen Lázár Ervin sajátos hangulatú elbeszélései, Kompis Péter novellája és Kolozsvári Grandpierre Emil önéletrajzi regényének új részlete kaptak helyet, s figyelmet érdemel Bertha Bulcsu Balaton-szociográfiájának részlete. A művészeti rovatban Futaky Haina pécsi és Taxner Ernő budapesti színházi beszámolója olvasható; az irodalmi tanulmányok közül Tüskés Tibor írása hat új költő pályakezdését elemzi, Károlyi Árnyé pedig „Az költészetét ismeretlen Imre Farkas" vizsgálja. A számot gazdag kritikai rovat zárja. Az illusztrációk bemutatják a pécsi Modem Magyar Képtár új szerzeményei közül Forgács Hann Erzsébet több grafikáját. * összeállításunkban ízelítőt adunk a májusi szám anyagából: bemutatunk néhány költeményt, Lázár Ervin „üt szentimentális történet"-ének egyik darabját és Bertha Bulcsu interjújának részletét.
