Dunántúli Napló, 1972. március (29. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 61. szám
« DUNÁMTÓL! NAPLÓ 1972. március 12. Vlagyimir Poljakov: Mennyből az őrangyalom... 3ANUS PANNONIUS: Egy madárról, mely fejét veszítve is rohant még Egy madárka fejét, mikor szaladt épp, két-horgas-hegyű nyíl lecsapta; mégis, bár nem volt feje — elhiszed? —, tovább ment. Hogy lehet vajon egy futó halott, és hogy tudhat vajon egy halott szaladni? Részben múlt ki csupán, de részben él is? És holott az agy elszakadt a szívtől, megtartotta a szív a frisseségét? Vagy véletlen eset, csalóka játék, hogy már megmeredő húsát az élet gyors mozgása azért se hagyta cserben? Vagy, míg késik a hirtelen hívott vég, érzéklése lelassul, és a csábos elnyugvásnak időre ellenáll még? Vagy tán van kicsi táv a két határkő: az élet meg a végleges halál közt? Mint annak, mi az éj s a nap között áll, sem nap sem pedig éj nevét néni adták, s igy bizonytalan és vegyes nevet hord. Mégis, hogy mi a legvalószínűbb ok: rátok bízom, a természet s a dolgok fő fejtélyeinek kutatgatái, s én elég, ha csupán tanú leszek majd. Nos hát, mondd te, csodálatos Göröghon, Pytho, Nemea, Iszthmosz, Élisz oly nagy versengései szültek-é hasonlót? Száz játék helye, Róma, és tebenned láttak-é valaha fejetlen élőt s mozgó holtot a tág teátrumokban? Csorba Győző fordítása Arató Károly: X. nézi a ködöt. Tejköd, tőle talán ha ötven méterre lát. Emlékezete szerint szemközt egy lompos, istállószerű, földszintes háznak kell állnia, amelynek kapuján mérges zúgással darázs- dühű sovány asszonyok rajzanak ki-be állandóan, s a Ház mögött öreg várfal húzódik. X. ráérő idejében órákig elhallgatta o darózszúgást és bámulta o láthatárt félig elfedő várfalat. Mikor szeme már fáradni kezdett a merev figyeléstől, a kőcsipkék mögött rendszerint megjelentek a fényes páncél- zctúv lassan fel-alá lépő őrök, akik szabályos időközökben integettek és elnyújtott hangon kiáltottak egymásnak valamit. De X. most nem haí! semmit, hiába fordítja fejét abba az irányba, ahonnan feltevése szerint az őrkiáltásoknak érkezniök kell. Csak o nagy, puha csöndet érzékeli és benne az égig go- molygó ködöt. X. elbizonytalanodik és tanácstalanul körbepillorvt Lehetséges, hogy a ház a várfaltól nincs is itt szemben, volahol máshol lehet, vagy talán éppen a háta mögött bújt el? Kitartóan figyeli a gomolygóst és hirtelen az az érzése tárnod, hogy egyáltalán nincsenek is. X. zavara fokozódik és riadtan veszi észre, hogy elvesztette tájékozódó képességét. Tapogatózva elindul, hogy valami biztos pontot találjon, de lépteit se hallja, a koppanásokat felszívja a köd, mint az itcftós. Mintha a tenger alján járna, akkora a csönd. X nem D akk Sándorné 1937-ben krumpliszedés közben rosszul lett. Letette a kapát, hazasietett a pusztára — a középső cselédházban lakott, ass/ony-lányával közös konyhán — megrakta a tüzet, egy fazékban vizet tett föl melegedni, s pár perc múlva megszülte Mihály nevű fiát. A varrókosárból elővette az ollót, elvágta a gyerek köldökzsinóriát, meglürdette. Este a grófné tyúklevest küldött neki. Másnap Bakk Sándorné újra kiment krumplit szedni. Ez az ősrégi történet a pattogatott kukoricáról jütött eszembe. Valamelyik forgalmas utcasarkon pattogatott kukorica szaga csopott meg, s nemsokkal később észrevettem a kis ügyesen megszerkesztett vaskályhát is. Egy tüdő- bajos-lorma ember állt mögötte, s szakértelemmel húzogatta a parázs fölött síneken futkosó drótketrecet. A pusztán mindig nagy ünnepnek számított a kukorico-pattogatás. Különös szertartás volt, némi ős-közösségi beütéssel. Persze, nyoma sem volt ott az erre a célra szerkesztett kályhának. Egy asszony kellett hozzá, meg rosta, meg tűz. ló száraz Iából, vagy szo- tyolaszárbóI raktuk a tüzet, s mikor a lűst/'e már elszállt, odaállt mellé az asszony a rostával. A tüzet mindenkinek szabad volt körülülni, a pattogatott kukoricából szabad volt mindenkitudja már: 5t, tíz perce megy . . . vagy egy félórája, vagy több óra óta talán? Időérzéke megszűnt, és sehol egy szilárd test, fa, utcasarok, ami eligazítaná és « tájékozódásban segítene. Igyekszik úrrá lenni félelmén és elkerülni a láthatatlan surranó veszélyeket. „Köd előttem, köd utánam" — mondaná most biztosan fanyar humorral barátja. X. megpróbálja felidézni őt, inas, csontos alakját, szigorú vonásait, melyek fokozatosan lazulnak fel, ha beszélni kezd. Míg maga elé képzeli, meglátja búvárharangszerű szobáját is: Inog egy darabig a tejszínű hullámzás fölött, majd csobbanva elámeriH, s ahogy süllyed, nagyobbodnak a fényüket szóró ablakok. Mögöttük kirajzolódnak c jólismert tárgyak: e zsúfolt könyvespolcokon a különböző színű és márkájú játékautók, a rádió zöld halszemével, az ajtókeretről függő két bokszkesztyű és a lefelé világító nagy állólámpa, mely mindig egy tányérját lógató napraforgóra emlékeztette X-et. Megpillantja barátját is — de miért van rajta fehér köpeny, ha sohase hordott. Pulttó szélesedő asztal mögött sűrög ide-oda, mosolyogva kenyeret, felvágottat, műanyagzacskós tejet, sörösüvegeket ad át valakinek, akinek arcát nem látja, mert háttal áll neki. Lázár Ervin: nek enni. A gyerekek tiszte volt a rostából kipattanó „kokasokat" fölenni a iöldről, ők ropogtatták a barnásfeketére sült „cipót" is. Ahogy ott álltam a pattogatott kukoricával elegy benzinszagban, föl- rémlettek a régi pusztai esték, a lobogó tűz, s a rostát forgató, tüzesre pirult arcú asszonyok. Bakk Sándorné, Cukovics Boskóné, Varga Mihályné és persze Fejér imréné is, bár arra nem emlékszem, hogy ő valaha is pattogatott volna kukoricát. Olyanok voltak ezek a pusztai asz- szonyok, mint a kőszikla, mint a lombiát szívósan újra meg újra kizsendilő tölgy. Egy kis ijedtszemű tanítónő került egyszer a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem volt iskola, tizenhattizennyolc család lakott csak a pusztán), s azt kérdezte a paptól, miért van, hogy olyan nagy különbségek vannak egy-egy család gyerekei között. Az egyik mindig rongyos, nincs cipője, télen nem jár iskolába, a móPontban éjfélkor, amikor aludni készültem — már az ágybon voltam — azt vettem észre, hogy valami röpköd felettem, a szárnyai idegesítően suhognak. Megpróbáltam elhessegetni, de láttam, hogy o röpködő valaminek a szárnyain kívül még feje is van. A sötétben kissé vörösnek tűnt. Nagy orra volt és szomorú, ironikus mosolya. Lábat és kezet azonban hiába kerestem rajta. Csak fejet láttam. Eléggé fura alak, gondoltam magamban. Röpködött felettem és szuszogott. Ebből arro következtettem, hogy bizonyára tüdeje is von. — Nem fáradt még el? — kérdeztem tőle. — Nem, dehogy! Tartom magamat! — felelte az alak, A hangja meglehetősen rokonszenves volt — És sokáig akarja folytatni? — érdeklődtem tovább. — Csak virradatig, aztán abbahagyom. — Bírja addig szusszal? — Edzett vagyok én! — Valami tévedés lehet! — motyogja X. és óvatosan, lábujjhegyen közelít a látványhoz. Mikor a közelébe ér, a búvárharang emeletmagas már, a polcokon nem könyvek zsúfolódnak, hanem kenyerek, szorosan egymás mellett és a fehérköpenyes — tisztán kivehető — nem a barátja. — Túl mélyen lehetek! — állapítja meg X. és eszébe jut, amit gyerekkorában a gyöngyhalászokról olvasott: bizonyos szint alatt káprázatok kezdenek játszani velük. A fehérköpenyes ekkor kilép a pult mögül, előveszi csillogó, fekete aktatáskáját papírba csomagolt húst rak bele, gyors mozdulattal bekattintja es siet az ajtó felé. Kint X. gyanakodva követi mozdulatait, még szürkén a félelemtől. A fehérköpenyes egy ideig matat a kulcsai között, az ajtóhoz lép s mielőtt egy rántással lehúzná a redőnyt, kiszól X- nek: — Sajnálom, záróról Az épület elsötétül, csak e bejárat feletti tábla ég: „8. sz. ABC ÁRUHÁZ — nyitva reggel 7-től este 21-ig —”. X. megkönnyebbülve olvassa a neon- feliratot és hálás magában o hivatalosan szűkszavú közlésnek, bár végleg biztonságban akkor érzi magát, ha legalább még egy felirattal találkozik! Tizennégyet számol meg, mire a ködben hazaér. És évekkel érzi idősebbnek magát... sík meg, ha foltosán is, de mindig tisztán jár, szebben beszél, tisztelet- tudóbb. Mert isznak — mondta a kősziklafejű, boltozatos homlokú pap, az atyákra célozva, akik közül egyik-másik tényleg nem vetette meg a poharat. Most már tudom, hogy nem ez volt az ok. Hiszen Varga Mihály ivott. A gyerekek — volt belőlük hét — mégis tisztességesen jártak, s most, felnőtten is, mindegyik megállja a helyét. Ó, hiszen, mindenki beszélte a pusztán: Varga Mihály ki akarta irtani a családját. De még mennyire ki akarta! Hazament részegen, üvöltözött, a sarokból előkapta a fejszét: „Most meghaltok!" Erre a felesége szépen lelkeit, csendesen kiment Varga Mihályhoz, kivette a kezéből a fejszét, és két akkora pofont adott neki, hogy a gyerekek ijedtükben behunyták a szemüket. Lerángatta a férje ruháit, belenyomta az ágyba, betakargatta és azt mondta: „Aludj, az anyád istenit!" Ilyen volt Varga Mihályné. — Talán mégis jobb volna, ha letelepedne? — Ki van zárva. Nincs mirel — Bocsásson meg, erre nem is gondoltam. Akkor csalt röpködjön. De azért,' úgy vélem, megismerkedhetnénk. Már csak illendőségből is... — Ó, régen ismerjük mi egymást! Ezt nem egészen értem. — Persze, mert nagyon figyelmetlen. A mai nap — az ön angyalának a napja. Én me>g az őrangyala vagyok! Ezekre a szavakra megérintette szárnyával a virágvázát. A váza a padlóra zuhant és darabokra tört — Csekélység! — mondta. — Ne törődjön vele! És megállt felettem, mint egy helikopter. — Szeretném, ha tisztáznánk valamit - mondtam. - Egyszerű, tudatlan ember vagyok, angyalokkal még nem volt módomban találkozni, így valamit nem értek. Miben áll tulajdonképpen az ön munkája? — Az egész rendkívül egyszerű: én a születése napjától ön mellé rendeltettem. — Es minek? — Még kérdezi, hogy minek! Világosi Hogy őrizzem magát... Óvjam meg minden veszélytől. Érti már? — Becsület szavamra nem. Ha őrködik felettem, miért nem óvott meg már oly sokszor az életben? — Nézze ... — szólt az őrangyal — az a fffelyzet, hogy az utóbbi időben egyre nehezebbé vált a munkám. Amíg nem töltötte be a tizennyolcadik évét, minden egyszerűbb volt. Ha megbetegedett szomárköhőgésben vagy kanyaróban, nem adtam mádat a betegségnek, hogy leteperje, ott vlrrasztottam Ön mellett az orvossal együtt. Mi mindent megtettem magáért, amikor iskolába járt! Hányszor megmentettem a kettesektől és az egyesektől! — Ennek ellenére jópár egerest é* kettest kaptam! — Azokon a napokon szabadnapos voltam. Később támogattam az egyetemi felvételét ön is jól tudja, hogy nem egyszerű dolog manapság bekerülni az egyetemre. — De hiszen én a bölcsészkarra szerettem volna bejutni és a végén a műszaki egyetemen kötöttem ki! — ön akkor csak saját magára gondolt, de én számításba vettem az állam érdekeit is. Az egyetemen Hoztam össze az első feleségével. Micsoda pompás alakja volt annak a nőnek! Ha nem lettem volna angyal... Vukovics Boskóné háromszor vitte végig a laluig vezető öt kilométeres földúton az urát — a hátán. Először akkor, amikor a csikó rárúgott az ember lábára és sokat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A doktor legyintett, azt mondta semmiség ez, csak borogassák. Vukovicsné hazavitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött, jajgatott — s megint nem kapott kocsit, újra a hátán vitte a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit az állomásra, akkor jött haza Vukovics Boskó a kórházból — levágott lábfejjel. Az ■ egész család a vékony, kis sötétszemű szerb asszony nyakába szakadt. S nem adta meg magát! Vukovicsné gyerekei azután is a legrendesebbek voltak a pusztán. Voltak másmilyenek is. Olyanok, akikbe beleivódott a közös-konyha meg a földes szoba nyomorúsága. Fejér Ist- vónné, mikor a kilencedik gyereket szülte a lánya, hideg vízbe mártogatta — Ez igaz. De egy év »Ohre kok ép ■tél hagyott Hol volt ön okkor? — Kiküldetésben jártam. .— Na és omikor visszatért? Meg tudta volna csinálni, hogy visszajöjjön hozzám? — Természetesen, meg. De hogy együtt éljenek, angyali türelemre MM volna szüksége. Ez pedig önnek, sajnos, nincsen I — A második házasságom ugyaw- csok szerencsétlen volt... — Igy von. De ez esetben Is ön voA e hibás I — És ön? 8n mindent msgMMess, hogy másként legyen. Sajnos, nem hallgatott arra a belső hangra, mely állandóan figyelmeztette: „Ne nősüljön meg, ne nősüljön meg I És ami még fontosabb, ne vigye ezt a nőt e saját lakásába T Hallottá ön ezt a belső hangot? — Hallottam. — Na látja, ez I« én voltam t Él M nem hallgatott rám? — En. — Ogy bizony. Különben Jól el lehet magával beszélgetni. Nem vitatkozó természetű. — Ahogy vesszük... Es miért voltak kellemetlenségeim a munkahelyemen? — Mindig becsületesen dolgozott? — Mondjuk rá... Mégsem koptom soha egy fHlér prémiumot sémi — Ez igaz. • — Igaz. igaz! És ön... he! voft ön ilyenkor? Megint kiküldetésben, ugye? — Nem. Ott voltam maga mellett. Próbáltam segíteni. Minden erőmmel azon voltam, hogy berepüljek az igazgatójának a szobájába. De hát be lehet oda jutni? Nekem angyali türelmem van, de ott elpárolgott Van még kérdése? — Igen, von még egy kérdésem: ml lesz ezután? Továbbra is őrizni fog engem? — Csak természetes, hagy őrizni fogom! Viszont arra kérem, ne feketítsen be túlságosan. , — Hogyhogy? — Ogy, hogy ne csináljon ennyi ostobaságot ne kövessen el folyton hibákat! és angyali módon, észrevétlenül eltűnt Én pedig magamra húztam a takarót és elaludtam. Nyugodtan aludtam, mivel most már tudtom, hogy vigyáznak rám, (Kovács Sándor fordítása) m csecsemőt, hogy pusztuljon el — minek ekkora családba még egy szájt A gyerek nem pusztult el, szívós lett, sovány, fakéregszemű - soha sem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, mint hat más. De Fejér Istvánné csak egy voft, kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában, megvetettje a rondaszájú, hangoskodó, vastaglábú kis tüdőbajos cselédasszonyoknak, akik úgy őrködtek a családjuk fölött, mint a tigrisek. Nem volt hát Igaza a papnak, hiába látogatott el minden héten kétszer a pusztára, hiába hallgatta végig a cselédasszonyok bizonyára félszeg gyónásait, nem sejtette meg ennek a pusztai matriarchátusnak a titkát. Igaz, azt egyik sem gyónta meg, hogy tizenkettőn szoronganak egy szobában, hogy egész télen babon meg főtt szemes kukoricán élnek, hogy nappal dolgoznak, éjjel meg szakadt ingek és mosó- teknők fölé görnyednek, hogy fogytán a liszt, fogytán a „petrólium", fogytán o kenyér — ez nem volt bűn! A tüdőbajos forma ember egy- ötvenért adott barna zacskóban egy fél liter pattogatott kukoricát. Voltak közte kokasok is meg volt közte cipó is. PATTOGATOTT KUKORICA Köd
