Dunántúli Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 13. szám
é DUNANTOLI NAPLÓ 1972. január 16. A mosolygó Mikszáth Százhuszonöt érrel ezelőtt, 1647. január 16-án született Mikszáth Kálmán, a magyar prózairodalom kimagasló alakja, az anekdota mestere. Hetének derűs pillanatait idézik anekdotáink. luj ikszáth Kálmán szerelmes volt ' főnöke leányába. Egyszer két esküdttársa aktákat vitt be aláírásra, Mauks szolgabíró úrhoz. Mikszáth aktái maradtak utoljára. A principális úr szokása szerint csak félszemmel pillantott bele, és szó nélkül aláírta. Hanem az egyiket kivette a csomóból és az Íróasztala szélére tette. — Micsoda bolondság ezt — kérdezte szelíden. Mikszáth elpirult, zavarba jött Mauks szolgabíró úr fölállt íróasztala mögött: — Kálmán öcsém) Ez az akta Kt marad. Ezt még majd megapelláljuk a királyi táblához. Az aktában a következő állt: ín, alulírott szavamat adom, hogy Ilonka lányomat egy éven belül Mikszáth Kálmánhoz adom feleségűt * Szeged, Iskola utca 21. számú ház első emeletén volt a Bába-házban a hírneves Mikszáth-szoba. A Szegedi Napló kétszobás szerkesztőségének a fele. A Mikszáth-szobát társával ajtó kötötte össze, lent balsarkában nagy lyukkal. A lyukat részben az egerek és patkányok rágták ki, részben Bába Sándor kiadótulajdonos rugdalta az ajtóba, évek tengernyi hosszú során át eképpen kopogtatva minden délután Mikszáth-hoz a másnapi tárcafolytatásért Ezért azután a nagy palóc minden délután rettentő nagy óvatossággal surrant fel a redakcióba, s azonnal — első dolgaként —, magára zárta az ajtót Semmiféle kérésre-könyörgésre azt ki nem nyitotta mindaddig, míg csak a derék Bába Sándor ki nem fizette neki a tárca honoráriumát Ez pediglen nem volt más, mint egy korsó serital, két pompás virzsinia-szivar és tetejébe két pengő. Nos, arra való volt tehát az ajtón a már említett lyuk, hogy azon keresztül a kiadótulajdonos mindennap óvatosan bedughassa a honoráriumot Különben egyetlen sort sem látott volna a tárcából. Utólagos fizetésre Mikszáth nem volt hajlandó, mert akkor — mint azt egyszer baráti körben kiszámította —, huszonhét esztendeig egyetlen vasat se látott volna tárcáiért a főnöktől, — annyi előlege volt a Szegedi Naplónál. * Mikszáth egyszer kezébe vette lev Tolsztoj Ivan lljics halála című hosz- szabb elbeszélését. Miután hajnaltájt végére jutott az olvasásnak, s már a gyertyát is elfújta, annyira kíváncsi lett a műre, hogy ismét gyertyát gyújtott, megnézni, ki is írta azt? Hát látja, hogy: Tolsztoj! Másnap a könyvet visszaadta tulajdonosának, Szabó Endrének, a neves orosz fordítónak, aki megkérdezte Mikszáth-tól: — No, Kálmán, mit szólsz hozzá? A nagy palóc szája szélére tolta a pipaszárat, s így felelt: — Hm! Barátom: most látom csak, hogy mink — semmit sem tudunkI * 1895-ben Mikszáthnak állandó kártyapartija volt az Alkotmány utcában, az unitáriusok épületében lévő kávéház különszobájábon. Partnerei voltak: Légrády Károly, a Pesti Hírlap szerkesztője és tulajdonosa, Brády Zsig- mond, a Neues Pester Journal szerkesztője és tulajdonosa, továbbá Enye- dy Lukács. Amikor egyikük vagy másikuk nem jöhetett el, Mikszáth gyorsfutárért küldött Wolfner Józsefért, a Singer és Wolfner könyvkiadó tulajdonosáért. Akkoribon — szokásához híven —, Mikszáth gyakran beszélt a legkülönfélébb témákról, ezek között a Szent Péter esernyője tárgyáról is, és mindig lelkesen emlegette, milyen szép, romantikus regényt lehetne belőle írni. Wolfner sokáig biztatta az írót: — Nos, Kálmán, írja meg az Űj Időknek I De bizony Mikszáth nem írta. Egyszer megjelent Wolfner irodájában és bejelentette, hogy Brády Zsig- mond hat hétre Abbáziába utazik, helyette a mai naptól kezdve a könyvkiadónak kell játszani mindenkor. Wolfner húzódozott, nem akarta a meghívást mindennapra elfogadni és csak annyit ígért meg, hogy néhányszor elmegy. Ezt meg Mikszáth nem nézte jó szemmel, tiltakozott de mivel a nagytekintélyű könyvkiadó ragaszkodott szavához, tüstént kiokosodott valamit amivel Wolfner uramat levette a lábáról. Megígérte, ha a kiadó szorgalmasan jár kártyázni, az első hét eltelte után megkapja a Szent Péter esernyője első, hosszú folytatását és ettől kezdve hetenként — a rendszeres kártyázás kikötésével —, a további, folytatólagos kéziratot Közölte: ha egyetlen egyszer is hiányzik, nincs több folytatás! S csoda történt: a kártya partikon Wolfner József mindig pontosan megjelent Elnyerte társoi pénzét és ráadásul minden szombaton megkapta a regény folytatását Tartott pedig ez a különös ügyelet nyolc kerek hétig. Es Mikszáth a folytatásokat akkor Is megírta, amikor Brády Zsiga Abbáziából kipihenten visszaérkezett így született Mikszáth remekműve: a Szent Péter esernyője.,. • Mikszáth képviselői beszámolójának közönsége a szakadó esőben egy ablaktalan, gyéren megvilágított hodály- ba szorult ahoi nagy türelemmel hallgatta meg az akkori kormánypolitika kevéssé meggyőző védőbeszédét: — Köszönöm, hogy ilyen nagy számban kitartottak — nyugtázta hallgatói türelmét a neves író-politikus. Mire egy borízű hang meg szálait a Kodály mélyéből: — Beszéljen csak tovább, képviselő úri Még mindig esik! Kivész Tibor Várkonyi Nándor: H oc non facia m! Janus Pannonius, vagy ahogyan püspökké avatása óta nevét jegyezte, Joannes Quinqueecclesien- sis, a betegek makacs nyugalmával, amely önvédelem, megismételte: — Nem teszem! Evvel az elutasító válasszal egy ára óta tartó vitának akarta végét vetni, amelybe vikáriusával, Huendler Vitassál keveredett mint annyiszor jogi és onyagl természetű ügyekben. A magas, sovány szász pap felindulton dobbantott lábával, és szó nélkül kifelé indult Mikor azonban a kilincsre tette kezét, félig visszafordult és kicsattant belőle o szó: — Excellenciád úgy látszik... Hirtelen elnyomta felindulását és visszament « aszta! elé: r — Excellenciád elfelejteni látszik, hogy a bácsi szinódus dekrétumai engem jogaimban és eljárásomban megerősítenek. En excellenciád generális vikáriusává neveztettem. Bódi Farkas és Gergely ugye a pécsi eklézsia hatalmába tartozik, s nem a budai kancelláriáéba, ahol excellenciád fungól országügyekben. Excellenciád csak pár által vonhatná ki kezemből a döntést amely végrehajtatott. Nem akarván e méltfftlon útra vetemedni, ismételve kérem, méltóztassék szóbeli jóváhagyását megadni. Megint a gyengehangú, de kitartó felelet hangzott: — Nem teszem. Tisztelendőséged igen jó! tudja, hogy én Podovábon Alexonder Tartagnus és Celova hasonlíthatatlaa kincsestárából merítettem tudományomat négy esztendőn át és ismerem e magyar tartomány szinódusi határozatait is. Széchy Diénes, esztergomi érsek úr nem tartózkodott tanácsomat kérni s aszerint gerólnia magát, Kardinál Ammanati őeminenciája pedig egyenesen kezeimre bízta Debrenthei Tamás zavarának megbékítését a zágrábi püspökségben. Székembe térve, jogom van pert szólítani, és elrendelni, hogy a perdíj közvetlenül kancelláriámba, nem pedig tisztelendőséged kezeihez solváltassék. Kicsiny, de értelemtől csillogó és határozott tekintetű szemét rávetette Huendlerre, s hozzátette: — Megmondottam. Csönd támadt Huendler sóhajtott, és lehor- gasztotta fejét Janus behunyt szemmel, hátradőlve ült vastag, piros szőnyeggel bontott székében. Bő, könnyű prémmel szegett kámzsa szerű köpenyében szinte elveszett vézna alakja. Fázós kezeit összedugta a puha, meleg ujjakban, s a lila püspök- sapka alatt kerek koponyája, kicsiny, tojósdad arca olyan furcsa benyomást tett, mint egy bajusszal és szakállal hirtelen benőtt gyerekfej. Simán domborodó homlokán egy ránc sem futott, szemöldökei szinte selymesen rvelődtek, $ halvány szemhéját hosszú pillák árnyékolták, de orccsontján mór piroson feszült a bőr, s szőke bajusza lekonyulva egybefolyt rövid szakáliával, mint a sokat köhőgőké. Kint szikrázva ragyogott a fény, s a tiszta levegőben idelátszott a Szársomlyó kúpja a püspökkert kopasz fakoronói fölött. Már elmúlt Gyertyaszentelő; e kemény fagyot, a könyöknyi havat langyos déli szél olvasztotta napok óta. Janus, kissé felvidulva, egy régi időjós-verset dünnyögött maga elé: Maria puríficante. Sole micante, Maius érit Irigus, Quam fűit ante. De ez is csak kedvét szegte megint, mert hideg májust jósolt, s mert ez együgyű latin versről Ploti- nos’ könyve jutott eszébe, mely ott hevert asztalán. Mint édes zsákmányt hozta magával római követ- útjáról a platói doktor művét, de Budán sohasem jutott hozzá, s arra számított, Pécsett majd talál elegendő nyugalmat, elmerülni e mélyértelmű bölcs JANUS gondolataiban. De úgyszólván egyebet sem tett még, mint officiurnáit végezte, s rendezhetetlen ügyeket intézett A csöndességben váratlanul, mintha e feje fölött szólalt volna meg, kongani kezdett a bazilika harangja. íme, már dél van... Az pedig mindig kétséges volt, hogy ebéd után testi állapota nem zavarja-e meg a nyugodt elmélkedést Szinte félve várta a hívást de a szomszéd szobában már lépések topogtak, $ inasa átkísérte a terített asztalhoz. Egy falat könnyű, szárazon sült szárnyast evett, vörösborral, fél almát s egy egész fürt szőlőt legkedvesebb ételét amelyért gyerekkora óta rajongott Ezt az örömet megszerezte neki Gallus Kristóf, a jó Galeottó által küldött orvos: azelőtt alig mert nyúlni valamihez, annyi mindent parancsoltak rá az orvosok, t szörnyű decoctumokkal rontotta állapotát Jóllakván, úgy érezte, megnehezül a feje; felrémlett orrában a templomi viaszgyertyák szaga, a tömjén füstje, s ez az emlék utólag szinte elvette étvágyát a megevett ebédtől. Könnyebbségre vágyódott; eszébe jutott az erdőgazda, aki a ma tartandó vadászat megtekintésére hívta reggel. Kedve támadt kihajtatni az enyhülő friss szélben, napos levegőben, de előbb lenyugodott egy kevéssé. Sikerült elszundítania, ami nagy örömmel töltötte el, amikor felébredt s kiadta rendelkezéseit Mire felöltözött már várta a delfin-formájú, aranyozott pirostalpú szán, melyet a nyergesen ülő legény hajtott; hátul a lábtón inasa állt. Fülére rántotta prémes süvegét, s a nagy bundák közt nem érezte a hideget K ifordultak a budai kapun, onnan a városfal tövében északnak iramlott a szán, Janus szemét lehunyva szívta a hűvös, olvadásszagú levegőt óvatosan, nehogy köhögésre ingerelje. Jó darabig hallgatta a súrlódó hó neszét a lovak jókedvű horkolását mikor hirtelen fény ütödött szemébe. A völgykatlan fenekén, a tisztáson nagy tűz égett s ez egyszerre éjszakát varázsolt az erdőre. A tűz körül álldogálók észre sem vették, amikor a szán beszaladt a tisztásra, s oldalt megállt Fent a hegyoldalon visszhangzó hahózás, kiáltozás, kutyacsaho- lás harsant fel, fáklyák cikáztak a fák közt s a mozgalom közeprén két recsegő szekér bukdácsolt lefelé, botladozó, csúszkáló lovacskák mögött. Fülig havas, lelkesedéstől és vesződségtől izzadó paraszt- legények ordítoztak körülöttük, $ mikor a menet végre lezökkent a síkra, láthatóvá vált a szekerek terhe: egy-egy hatalmas állat hevert mindegyiken. Janust kíváncsivá tette a vad éjjeli jelenet — Pákái! — kiáltotta erőtlen, a hidegtől máris rekedtes hangon, mely elveszett a zűrzavarban. — George, — szóit hátra a lábtón álló legénynek, — hívjad Pákáit A legény, ki eddig néma volt, mint a hal, óriási hangon elorditotta magát: — Pákái uram! A vadmester levett süveggel közeledett, s utat nyitott a szánnak a tűzhöz. Az első szekérre rengeteg nagyságú vadkan volt terítve. Janus hüledezve nézte: szörnyű vadállat, a tűzben megvillanó agyarai úgy csapódtak hátra, mint a villámütés, söré- nyes háta valóságos hegyként magaslott tel a szekéroldalak közül. Nehéz harcban adhatta meg magát, oldalát dárdasebek hasították fel, combjából két beletört nyílvessző állt ki, egyik fülét letépték a kutyák, melyek szükölve és megbolondulva rugaszkodtak feléje most is, és a kocsiról lecsüngő lábait harapdálták. A másik szekéren királyi szarvas feküdt: egyetlen pompás dórdaütés terítette le, az elnyúlt állat fejét magasra emelte a lőcsök közé troruft agancs-korona, s méltóságteljes tartást adott néki. Janus felélénkülve, csillogó szemmel nézelődött. — Csudálkozásba ejt az állatok nagysága — szólt oda Pákainak. Még hozzá akarta tenni, hogy egy Meleagemek, egy Herkulesnek fegyverére is méltó volna az ilyen zsákmány, de észbe vette, hogy a vadmester aligha értené meg. Azért tudás udvariassággal, jobb híján, csak ennyit mondott; — Gráciám a sikeres vadászatérti Mindig zavar fogta el, ha tanulatlan emberrel kellett beszélnie. Az őszbajuszú Pákái fülig pirult a szokatlan köszönet hallatára, és buzgón intézkedni kezdett. Megmutatta a hóra terített apróvadak sokaságát, s fáklyás lovasokat rendelt a szán elé és mellé. Sietnie kellett hazafelé; hideg áramlat tódult alá a völgyfenéken, suhanó ködrongyokat hajszolva a fák között. A hó fagyosan csörgött, szakadozott a lovak patái alatt, hófelhők mögé bújtak a fázós csillagok, de Janust — bár érezni kezdte a hideget — derűs, élénk közérzete nem hagyta el. Ritmusok kezdtek pengeni agyában a lódobogás ütemére, t eszébe jutottak ferrarai barátai. — Megleptem őket evvel a vad képpel, — gondolta magában. Szeme elé idézte a barbár szépségű jelenetet, a lobogó tűz körül, a fák közt messzire vetődő fénypászmákat, melyek parázsszínűre festették a havat Erezte az erdők nedves illatát a rőt vadszagot látta a büszkén kiáltozó vadásznépet a csaholó, izgatott kutyákat a dermedten elnyúló vadtetemek között De legjobban hatott rá a kocsiból kidagadó, hatalmas testű vadkan, melynek egész formája a kolosszális erőt mutatta holtában is. Illő költői érzékkel a mitológia nagy vadászainak alakját idézte fel hasonlatul, s a disztichonok szinte készen ugrottak ki gondolataiból: Méltó volt ez a vad, hogy fegyverrel Meleager döntse le s herkulesi vasra se méltatlan ,.. S most a vadkan villámként hátracsapódó agyarai, felborzolt sörénye: Nézd magasan föfha/fó, rillámló agyarát, nézd, nézd a sörényes kan vaskos legyvereitl Könnyen, magától ment tovább a vers. Dicsérettel emlékezett meg a hősről, ki elsőnek ütötte dárdáját az állatba; festette az egyszerű nép örömét, melynek vetéseit, nyáját nem fenyegeti többé a félelmes dúvad, s a vergiliusi emlék édesen lüktetve ömlött ajkára: Már virgonc dalokat trillázgat a pásztori sip és löllélekzik a löld s szerte mezők, nyájak most, hogy a vész elmúlt, megnyugszik végre a félénk, oly szép túl a bajon emlékezni reá ... Mire hazaért, majdnem el is készült az egészszel, s csak barátságos, derűs téli nap emlékét szerette volna még beleszőni. A vacsora mellett, míg a forró bort kortyolgatta, s egy szőlőfürtöt csipegetett, megtalálta azt is és Anakreon módjára felkiáltott: Dicsérjük közösen ti meg én, pajtások, ezennel míg ifjúságunk tart, s mig nyájas a téli Alig várta, hogy asztala elé ülhessen. Pennát fogott, és sebesen lekanyarította az elégiát: A vadkanról és a szarvasról. Aztán maga elé tartva a papírlapot, hátradűlt, s félhangon olvasni kezdte elölről: Mint Tegee Junónak vagy Calydon Dianának ... Balkezét felemelte, s elégedetten skandált ujjaival, mintha a vers érverését tapogatná. (Az Idézeteket Csorba Győző fordította.) Káldi János: Elmehetnék Senki m vesztheti el e sorsát. Elmehetnék, — — II |wne! TWeVlf enyai tár-per, lenge vidék, akóclevélnyi Magyarország. Szivemet mutatom; benne éh*. Dúdollak, akár egy dalt, rendületlen. A Rába-part zöld imájú rozstábiái szüntelen szállnak a szívemben. Utam és vizem vagy, . Majdani sírom, hallgatásom. Hetvenhét fátylú zengés, fájdalom-tajtékú álom. Elmehetnék, te jönnél velem. Szélcsókolta lankárd-völgyeid föl-föltoluló gondja nyom. Magyar mező az arcom rajza, hazai égbolt a mosolyom. Táj, félmúltban Emlék lesz Tokaj, menthetetlen. Láttam-e vajon? Hamvad bennem. A Tisza fogyva, haloványan folyik egy régi délutánban. Az úszó, bágyadt nyirligetke mintha búcsúzán integetne. Még egyszer kigyűl mély bozótja, mielőtt végleg elmosódna. A hídon túli szekér lassan semmivé porlad az agyamban. Az ének, ami szállt merészen, őszi virág a messzeségben. f
