Dunántúli Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-16 / 13. szám

DUNANTOll NAPLÓ 5 Művészek és civilek Panes, ab, kher P uiwtMftf A „cMP ízű mos- tonsóg nem annyira az egyen­ruhás testületek tagjainak körében használatos a kívülállók megjelölésé­re. inkább művészek nevezik így azo­kat, akik valamely „prózai" foglalko­zással keresik kenyerüket. E szóval bi­zonyos különállást fogalmaznak meg, amiről Tímár József egy alkalommal így vélekedett előttem: „A művész gyakran beszél arról, hogy az érdek­lődőktől távol szeretné leélni életét, óm, ha ilye« helyzet alakulna ki — belehalna." Igen, Jóllehet a művésznek elsősor­ban alkotásával, teljesítményével kelt hatnia, hatása mégsem választható el személyétől. Az érdeklődés nem torpan meg egy színházi előadás utolsó szavánál, nem korlátozódik egy tárlat megtekintésére, - nem ér véget ha a koncertező hegedűs meghajol a tapsra. Ezért nőtt már szinte könyv­tárnyira a művészvilág anekdotáit föl­dolgozó írások száma, egyebek közt ez a titka annak, hogy miért állnak a kelendőségi lista élén olyan élet­rajzi regények, amelyekből Munkácsy, Liszt vagy Michelangelo sorsát min­dennapjainak intimitásait ismerheti meg az olvasó. Részben ez élteti a színházi képeslapokat is. Es ha egy újságíró társaságban csak olyan apró­ságokról kezd beszélni, hogy Illyés Gyula tihanyi kertjében hajóssapkát visel: hogy Csurka István szenvedélyes lóvers,enylátogató; hogy Fülöp Viktor szabad idejében szívesen varrogat lá­nyai részére; hogy Rab Zsuzsa kitűnő tornász: hogy Tamkó Sirató Károly a jóga egyik magyarországi apostola; hogy Bodrogi Gyula olykor verset ír; hogy Nagy Attila a szakemberek ügyességével javítja a csöpögő vízcsa­pokat... ha ilyesmiről beszél a ripor­ter, bizonyosan pillanatok alatt köré gyűlik hallgatóságul a társaság zö­me. Ba] ezt Sokan egyértelműen elíté­lik az ilyen — látszatra — periférikus tények iránti érdeklődést A letűnt idők intimpistáskodását vélik tovább élni benne. Nos, túlzás volna azt ál­lítani, hogy ma már nyoma sincs a művészek hálószobatitkai iránti kíván­csiságnak. Naponta kérdeznek engem is, hallottam-e, hogy X táncdalénekes mór nem Y. táncosnővel „fut", hanem Z. tornásznőt teszi boldoggá. És nem hiszik, hogy én még a táncosnővel kialakult kapcsolatról sem tudtam, de nem is érdekel, hogy az illető kivel, mikor boldog vagy boldogtalan ... Azt azonban már nem tekintem intimpis- táskodásnak, ha valaki azt feszegeti: mi az oka annak, hogy Latinovits Zol­tán oly gyakran kerül konfliktusba az­zal a színházzal, amelyben éppen sze­repel. Azt sem tekintem magánügyek­ben való vájkálásnak, hogy sokakat foglalkozhat: vajon miért keresnek ná­lunk is összehasonlíthatatlanul jobban a krimiszerzők, mint a java irodalom művelői, vagy hogy egyéni gazdasági vállalkozások is egyben a legneve­sebb beat-zenekarok, vagy állami al­kalmazottak IIlésék, a Metró, vagy az OMEGA-együttes tagjai? Némelyik művész maga törekszik ar­ra, hogy „műsoron kívüli” találkozót hozzon létre a közönséggel. Mi más­nak tekinthetném például Gábor Mik­lós írói tevékenységét?! A mindig má­sok szavait, gondolatait tolmácsoló művész nyilván gyötrő szükségét érez­te, hogy számot adjon a közönségnek olyan élményeiről, gondolatairól, ví­vódásairól és csalatkozásairól, ame­lyekről az előgdás fegyelmébe szorí­tott színpadon nincs módja vallani. Ú gy látom, elsorvadtak azok a találkozók, melyeket egyidő- ben gyakorta szerveztek színházak és üzemi munkások, országjáró művészek és a falusi közönség között. Egy szí­nész, amikor arról faggattam, szerinte miért szűntek meg ezek a rendezvé­nyek, először a színészek nagy elfog­laltságára hivatkozott, majd amikor nem értem be magyarázatával, így szólt: „Azt hiszem, a minisztérium azt remélte ezektől, hogy a munkások a brechti dramaturgia lényegéről kérde­zősködnek, vagy arról, hogy miként játszhat bányászt az, aki bányászat­ban csak Bányász Imrét, a filmgyár egyik vezetőjét ismeri... de az lett a dologból, hogy megkérdezték, me­lyik szabónál és mennyiért dolgozta­tok, mi a véleményem a pop-zenéről, láttam-e jó filmet nyáron, amikor Ró­mában voltam ... ezek pedig fölös­leges kérdések." „Ott essem el én..." Pécsi pedagógus emlékezése Petőfi halálára „Mondhatjátok ez édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol rhesz- sze meghalt. Nem hiszi el. S ha az eszével nagysokára beletörődik Is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre Is fölébred a re­mény. A nemzet évtizedek múlva b tóz- képeket lát. Fényes nappal egyszer Kolozsvár piacán megy el szeme előtt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötrő lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ősz fejjel, megroppant de­rékkal. A szeretet arányában nő a vágy: 6, ha visszatérne, ha megtörtén, ha némán, ha tébolyodottan isi Ha az emberi élet határa miatt nem volna képtelenség, hogy még él­het, magam is útnak indulnék” — ír­ja Illyés Gyula: Petőfi élete című kötetének zárszavában. 1849. július Sí-a történetét, a se­gesvári csatavesztést történészek, had­tudósok, hadijelentések, szemtanúk el­mondása alapján rekonstruálták, megírták, de Petőfi elestének pontos körülményei homályban maradtak. Távol a hajdani csatatértől a vé­letlen összehozott egy 92 esztendős pedagógussal, akinek nagyszüleit Bethlen Gábor gróf szülei hozták Svájcból o Segesvár melletti keresdi birtokukra uradalmi ácsnak. Baumann Erhardt uradalmi ács fiát a Bethlen család Bécsben kitaníttatta a szabó­mesterségre. A nagypapa két évvel fiatalabb Petőfinél, 1849-ben fiatal emberként éli át a csatát, később er­ről sokat meséi fiának, az pedig Berde Baumann Vilmosnak, a fiatal tanítójelölt fiának, aki 196ő-ban meg­írja emlékiratait. A segesvári szüle­tésű, jelenleg Pécsett, a Szabadság út 18. szám alatt lakó, vasdiplomás nyuqalmazott tanító a segesvári csa­táról ekként emlékezik. „Édesapám gyakran elbeszélte a segesvári ütközet lefolyását. 1849. jú­lius 30-án Szkaríatin orosz tábornok húszezernyi seregével, Segesvártól északkeleti völgyben, melyet Fehér­egyháza—Segesvár közti széles Nagy- küküllő völgytől egy hosszabb domb­oldal választott el, várta Bem meg­érkezését Héjjasfalva, illetve Fehér­egyháza felől. Szkaríatin hadászati terve az volt, hogy a járőrök jelen­tése szerint Héjjasfalva felől érkező Bem hatezernyi seregét a Küküllő völ­gyében körülzárja. De ismerve Bem ravaszságát, seregének felét Seges­vártól két kilométernyire délkeletre eső törökemlékű részen helyezte el az esetleges oldal-, vagy hátbatámadás kivédése érdekében. Július 31-én korán reggel Szkaria- tin tisztikarával átjött a Nagyküküllő völgyére lejtő domb oldalára, honnan látcsövén Fehéregyháza felé figyelt. Ugyanakkor Bem is a dombok felé figyelt. Mihelyt észrevette a Fehéregy­háza felé figyelő orosz tiszteket, azonnal ágyút hozatott és mint gya­korlott tüzértiszt, célbavette Szkaria- tin tisztikarát. ' Reggel ötkor eldördült Bem ágyúja és elesett Szkaríatin tá­bornok. Ö volt a segesvári ütközet első halottja néhány sebesült orosz tiszten kívül. Erre megkezdődött az ütközet, amikor rövid időre körülvette a kis magyar sereg a jóval nagyobb orosz sereget Bem Jóval előbb Farkas ezredest két ezreddel Dános felé küldte az orosz sereg oldalába, amelynek most kellett volna megérkeznie, de miután ez nem történt meg, a magyarok által körülvett oroszoknak a segítsé­gére mehetett Dános felől a másik tízezernyi túlerő, amely az északkeleti orosz sereggel most a kis magyar sereget körülvette, ami véget vetett az ütközetnek. Farkas ezredes ügyet­lensége miatt a remélt győzelem ve­reséggé változott Azon a helyen, ahol a turulmadaros emlékoszlop van, 200 magyar került közös sírba. Itt fekszik Bem kedvence, Petőfi Sán­dor Is." Eddig a Pécsett elmondott történet, amely adalékanyagul szolgálhat a Petőfi-kutatók számára minden kom­mentár és szintézis keresése nélkül. Talán közelebb visz bennünket a Petőfi-rejtély megoldásához, a nagy üstökös születésének 150. évfordulója alkalmából. Di. Takács József Indiai eredetűek a versendi cigányok?. Szerintem nem fölöslegesek. Ha nagy áttétel útján is, de a művésze­tek világa iránti érdeklődésből sar­jadnak. És ha nem is a színház mű­helykérdéseit feszegeti, aki a művész jólszabott zakója nyomán szabója után érdeklődik, végül is még ebben a kérdésben is a művészet ízlést for­máló ereje-hitele mutatkozik meg. Az író—olvasó találkozók mindmáig eleven divatja arra mutat, hogy szük­ség van fórumra, ahol a közönség olyan gondolataira is feleletet kap, amelyre az író könyve nem válaszol. Sokak számára az irodalommal való kapcsolat szorosabbá válását jelenti, hogy szemtől szembe láthatják a könyv alkotóját, a könyvét, amely művészi értékeivel, gyöngéivel, eset­leg vitát kavaró álláspontjával az al­kotó iránt is fölkeltette az olvasó ér­deklődését-. .. Nem volt butaság a múlt század­ban a művészvigasságoknak az a for­mája, melyet Feszty Árpád és Stróbl Alajos rendeztek a pesti Epreskertben, ahol a közönség kedvelt művészeinek társaságában szórakozott... Hogy ennek napjainkban milyen vonzereje volna, arra egyetlen példa is elég. A budapesti Népstadion az utóbbi évek­ben már csak a Színész—Újságíró labdarúgómérkőzések alkalmával telik meg érdeklődőkkel. És nem a tánc- dalénekesek, a beat-zenekarok fel­lépte vonz nyolcvan-nemtudomhány- ezer nézőt a lelátókra. Olyan műsor gyakran látható a tévében és egye­bütt is. Az érdekli elsősorban a pub­likumot, hogy Major Tamás miként mozog labdarúgó-szerelésben. Szepe­si, a mikrofon művésze, hogyan viseli el, ha elválasztják a labdától, Hadics a pályán is szívkirály-e, vagy csak egy negyvenes férfi, aki azért emlék­szik még a labda pattogására. yka Károly egyik könyvében olvastam valaha, hogy a száz év előtti Debrecenben egyetlen esz­tendő során negyvenezer pakli játék­kártya kelt el. Elég szerény kulturális élet lehetett abban a városban, ahol oly rengeteg kártyacsatán verték el az időt. Bizonyos, hogy a XX. század utolsó harmadában ugyanott sokkal kevesebb máriás-, kaláber-, zsírparti­ra kerül sor, s a tévé, a mozi, a rádió jóvoltából naponta ezer és ezer olyan művészeti hatás éri a város lakossá­gát, ami valami módon befolyásolja a művészetekhez és a művészekhez való viszonyát. így van ez országszerte. És ez a hatás nem nélkülözi a szemé­lyes elemeket. Móricz Zsigmond Ady Endrére emlékezve egyszer azt írta az Ady-varázsról, hogy az testi hatás formájában is jelentkezett, például abban is, ahogy a bemutatásnál kezet fogott valakivel. Megtehetjük, hogy az ilyen hatásokat napjainkban egysze­rűen nem létezőnek tekintjük? Csak akkor, ha azt állítjuk, hogy az író Ve­res Péter hatása elválasztható a nép­szónok Veres Péter hatásától: hogy Ladányi Mihály csak az, amit a versei elmondanak róla és életmódjában nincs semmi villoni: hogy Koffán Ká- rolynak a grafikától való elfordulása megérthető anélkül is, hogy tudnánk, miként ragadta el őt a képzőművé­szetektől egyik napról a másikra az ornitológia... De ki állítana ilyene­ket? Bajor Nagy Ernő „A nyelv mutat meg legtöbbet az emberből; beszélj hadd lássam, ki vagy!" — Ez a megállapítás bizonyos értelemben az egyes emberre is jel­lemző, de még inkább egyes népcso­portokra. Több éve foglalkozom a versendi cigányok történetével, nyelvével és szokásaival. Kutatásaim és más forrás­munkák alapján vallom a cigányok indiai származását. 1964 májusában Indiából Dharvar- ból Narhari Waman Gokhaie tanár úr volt a vendégem. Cigány szógyűjte­ményemből szavakat olvastam fel ne­ki. A hatás drámai volt. Egy darabig nem tudott szólni, majd ezt ismétel­gette: „Érdekes, érdekes". Az indiai nyelvek közül N. W. Gokhaie ismerte a tamilt, a kannadát, a marathit és a hindit. A következő szavak hangzásban és jelentésben megegyeztek N. W. Gok­haie által ismert nyelvek valamelyi­kével. Kher — ház, Ion — só, thut — tej, pótra — falevél, pányi — víz, thuv — füst, lólo — piros, káló — fekete, andirát — éjjel, dive — nappal, me- laló — piszkos, dzsal — megy, manus — ember, kást — fa, nák — orr, mász — hús, száp — kígyó, mátyha — légy. A következő szavak csak lényegte­len, egy-egy hang eltéréssel egyeztek meg: számrok — arany, jiv — hó, ucso — magas, thulo — kövér, pháro — nehéz, — gógyár — okos, suzso — tiszta, mángel — kér, suko — száraz, síi — hideg, szivei — varr, uriel — száll, lángéi — sántít, rávet — sír, sé- ro — fej, kana — fül, bála — haj, muj — száj, mácsho — hal, zsámbá — béka, rósoj — nyúl. Ügy gondolom, ha a mai élő nyel­vekben hasonlóságot, egyezséget ta­láltam, akkor jogos az összehasonlítás a régebbi nyelvekkel is. Sok szó a szariszkrit nyelvvel mutat egyezséget, vagy rokonságot. Pl. a számnevek egy­től tízig. (Az első a versendi cigányok szava, a második a megfelelő szansz- krit.) Jék — éka. duj — dvi, trin — tri, stár — kátur, páncs — pánka, sov — sas, éftá — sáptá, ofto — ásta, ónja — nava, dés — dósa. A száz sei — sátam. 999-ig tudnak számolni szólcincskészletükkel. Az ezer már „ezer/” szóval fejezik ki. Ez a ma­gyar nyelvből vett kölcsönszó az „i”- vel megtoldva. (Itt említem meg, hogy a cigányok hazánkból vándoroltak Né­metországba. A Németországban élő cigányok is az ezer fogalmára „izero” szót használják.) Nemcsak a számnevekből találunk a szanszkritból eredő kifejezéseket. (Sorrend magyar — cigány — szansz- krit). Pl. isten — dél — dévá, nagy ■— báró — báli, piros — lólo — lohi- tá, megy — dzsál — gám, király — rój — rój stb ... A hazai cigányok nyelvében két nagyobb csoportot figyelhetünk meg. Az egyik csoport nyelve sok „hason­lóságot" mutat a román nyelvvel. A másik csoportba tartoznak a versen­di cigányok, akiknek a nyelve az in­diain, szanszkriton kívül perzsa, arab, török, görög, latin, szláv elemeket is ta rtalmaz. Nézzük meg a térképet! Az indus folyó négy mellékfolyóval a Pandzsab- ot alkotja. A versendi cigányok nyel­vén panes — ötöt jelent, ab — folyót jelent perzsa nyelven. Északnyugat- índiában Thar sivatag (gyér füvű pusz­taság) van. Csár a versendi cigányok nyelvén füvet jelent. A Dekkan táblán ma is termesztenek egy növényt, mely a borsónak rokona. Neve gram. A ci­gányok a babot (hüvelyes) graho-nak mondják. Kelet-lndiában termesztenek egy növényt, melynek gyökeréből igen sok keményítőt nyernek. Ezt különböző tésztafélék „kenyér — lepény” — ké­szítésére használják. Neve táró. A ci­gányok a kenyérnek azt mondják ma­ró, A versendi cigányok hosszú vándor­lás után érkeztek mai hazájukba. A hosszú szó időben és térben egyaránt értendő. Évszázadok és ezer kilomé­terek voltak útitársaik. Elvesztették ha­zájukat és vele együtt a hazát jelentő szót is. Mélységes emberi tragédia rejtőzik az egyszerű nyelvtani sajátos­ságban. A versendi cigányok a hazát „ősi" szóval nem tudják kifejezni. Hosszú bolyongásaik alatt sokat szenvedtek. Eső áztatta, szél szárítot­ta, forró nap perzselte bőrüket, de legtöbbet talán azért szenvedtek, mert az emberek nem fogadták őket szíve­sen. Richard Liebich német profesz- szor írja: „Az általam meghallgatott cigányok közül egy sem ismert ősi szót az örömre, vagy a vele hasonló fogalomra, ugyanakkor sok kifejezést ismertek a félelem, ijedség, fájdalom, gond és bánat kifejezésre." A ver­sendi cigányok szókincséből is hiány­zik az öröm és a víg szó. Pl. öröm — eremo, víg — vigno. Ki ne venné ész­re a magyarból vett szavakat?! Azt mondják, az eszkimó nyelvnek nincs szava a háborúra? Ez azt jelentheti, hogy az eszkimók nem ismerték eme ősrégi emberi „intézményt”. Ennek alapján feltételezhető, hogy az „öröm” és a „vígság” igen ritka_ ven­dég volt a vándorló cigányoknál. A zöld fű és a kék égbolt állandó kísérőjük volt. A zöld színre és a kék színre nincsen „ősi” szavuk. Pl. zöld — zeleno, kék — kikno. Az első szót a szlávoktól, a másodikat a magya­roktól kérték „kölcsön”. Ez a tény igen nagy rejtély. Dr. Vargha Károly szerint lehetséges, hogy ezek a sza­vak „tabuk” voltak. Ezt a feltételezést alátámasztani lehet, ha figyelembe vesszük, hogy Németországban a ci­gányok hogyan fejezik ki a két fogal­mat. Zöld — sennelo (a szláv zelenok hangjainak átcsoportosítása), kéleső- blawado (a német blau megmásított átvétele). 1971 decemberében vásároltam egy igen jó szakkönyvet. Címe: Sag es treffender. Szerzője A. M. Textor. Hu­szonkét szóval fejezi ki a cigány fo­galmát. Néhány szót leírok: „utazó nép”, „vándorló nép”, „cirkusznép”, „artisták”, .„nomádok”, „vándormada­rak”, „hazátlanok”, „koldusok". Úgy gondolom a versendi cigányok­ra már egyetlen szó sem helyes a fenti felsorolásból. Az ENSZ az 1971- es esztendőt a faji megkülönböztetés elleni harc évének deklarálta. E kis írással utólag szeretnék a nagy ügy szolgálatában egy kicsit segíteni. Fejérdi József Képzőművészeink kislexikonja Kelle Sándor festői érdeklődése a termesze* és az ember egymásra hatásában kere­si az állandót, a változó életben a festői nyelven rögzíthető, kifejezhető képi valóságot. Az Alföld szülötte, de a Dunántúl rabja, mert annak változó, a mozgás és nyugalom, intim és mo­numentális ellentéteit hordozó való­sága sugallja képeinek gazdag ala­kítására. Korábbi műveiben csaknem kizáró­lag falusi témákkal foglalkozott, a megművelt termőföld, a felszántott ba­rázda jelentette számára a természet és ember közösségét. Mai alkotásain ebből a gondolatból teremt szimbólu­mot, maga a természet lényegül át művein emberi tartalmú, jelképes ér­telmű valósággá. Művészi szemléle­tében az 1964-ben tett jugoszláviai tanulmányútja óta lényeges változá­sok érezhetők. Monumentális igény, dekoratív szín- és formakezelés jellem­zi, mely képein nagyobb ellentéteket teremt, a korábbi harmonikus zenei ritmust hevültebb, izgatottabb összha­tás váltja fel. Életének több adatai: Szül. 1913. Jánoshalma. A Képzőmű­vészeti Főiskolát 1933—38 között vé­gezte Réti István osztályán. 1943 óta Baranyai évszakok: Ősz. 1968. vesz részt rendszeresen kiállításokon, a Dél-Dunántúlon, Budapesten s az ország különböző városaiban, a szom­szédos Jugoszláviában. Több állandó kiállítást rendezett. 1961—62—63-ban a Megyei Tanács ösztöndíját nyerte el, 1948-ban, 1963-ban és 1969-ben vá­rosi és megyei díjakat nyert. 1956-ban a Pécs-Baranyai Országos Kiállításon Janus Pannonius Emlékéremmel tün­tették ki. Tanulmányúton járt Ausztriá­ban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban. A Magyar Kép­zőművészek Szövetségének tagja. A Tanárképző Főiskola művésztanára. \-* 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom