Dunántúli Napló, 1971. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-12 / 293. szám
8 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. december 12. PAKISZTÁN: Egy tragédia gyökerei A december 10 i helyzetkép. A jobb oldali térkép a kelet-pakisztáni, a bal oldali 0 nyugati front kasmiri szakaszát tünteti fel. A ovölöiet megszervezése 1971 utolsó napjaiban a világ aggodalommal tekint Kelet-Pakisztán felé: a pakisztáni állam belső válsága nemzetközi fenyegetéssé vált. Pakisztán és India között hadiállapot lépett életbe, megkezdődtek a háborús cselekmények. Vajon mi a magyarázata annak, hogy egy pakisztáni belügynek tekinthető összecsapás ilyen következményekre vezetett? A válasz egyszerű és tragikus: a második világháború végén India és Pakisztán olyan körülmények között vált függetlenné, hogy a gyarmatosítók „időzített bombákat" helyeztek el a két ország kapcsolatában. Történelmi tény, hogy az angol uralom korszaka e' ott — .körülbelül 1830-ig — nyomát sem lehet találni annak a szenvedélyes hindu—moha medán ellentétnek, amely a gyarina tosítás utolsó időszakában bontako zott ki. Háborúk folytak ugyan olyan fejedelemségek között az angolok megjelenése előtti időszakban is, amelyeknek hindu vagy mohamedán uralkodói voltak, De ezeknek a háborúknak sohasem volt hindu—mohamedán ellentét jellegük. A moha medán uralkodók minden előítélet nélkül helyeztek hindukat a legma gasabb pozíciókba és viszont. A brit kormány által 1920 táján készített Si- mon-jelentés is kénytelen volt megállapítani: „Egy nemzedékkel ezelőtt Brit-lndiában a lakosság békéjét íe nyegető vallásközösségi ellentét minimális volt". Az ellentét gazdasági alapja: a kapitalizmussal született. A kialakuló hindu és mohamedán burzsoázia között tényleges különbség, igazi érdekellentét jelentkezett! A kereskedelmi és ipari burzsoázia ugyanis elsősorban a hindu többségű területeken fejlődött ki, és mindenekelőtt az olyan nagyvárosokban, mint Bombay, Calcutta, vagy Madras. A mohamedán felsőosztály oszlopai, a hatalmas földbirtokosok elégedetlenül figyelték, hogy az ipar és a kereskedelem irányítása fokozatosan a hinduk kezébe csúszik át. E társadalmi fejlődés váltotta lei az angol közigazgatás hagyományos reakcióját. Ennek lényege az volt, hogy miután a hinduk jelentették a nagyobb veszélyt — megkezdték a mohamedán (földbirtokosok és burzsoázia tudatos és szervezett támogatását a hindukkal szemben. Már tíz évvel a kongresszus megalakítása után, a világ egyik leggazdagabb emberének, a hírneves Aga Khánnak « vezetésével földesúri küldöttség kereste fel Minto indiai alkirályt. Lényeges követelésük az volt, hogy a mohamedánok számára különleges jogokat biztosító, elhatárolt választási rendszert vezessenek be Indiában. A mohamedán vezetöréteg és az angolok érdekei találkoztak. Az Aga Khán—Minto megegyezés nyomán az alkirály és egy lord Morley nevű brit kormánymegbízott Indiában olyan választási és képviseleti rendszert dolgozott ki, amellyel intézményesítették — de egyben el is torzították — az indiai belső feszültség jellegét Az angol közigazgatás tehát szervezeti formát adott, a vallási ellentéteknek és ennek megfelelően nagy örömmel üdvözölte, amikor tnegala kuli a mohamedán uralkodóosztályok politikai szervezete: a Mohamedán Liga. Lady Minto, az indiai alkirály nejéj aki könyvet írt férje „uralmának" történetéről, feljegyzi, hogy az illetékes angol tisztviselő hogyan számolt be az alkirálynak a Mohamedán Liga megalakításáról. „Írnom kell néhány sort Excellenciádnak arról, hogy ma igen nagy dolog történt Olyan diplomáciai húzás, amely hosszú évekig hatással lesz Indiára és az indiai történelemre. Nem kevesebb történt, mint az, hogy 62 millió embert — a mohamedánokat — visszatartottuk attól, hogy csatlakozzanak a lázító ellenzékhez — a kongresszushoz.” Kérésziéig Camärdge-iren Eleinte sokan voltak a Mohamedán Liga vezetői között, akik világosan látták az angolok céljait. Így például jellemző, hogy a későbbi Pakisztán „atyja’ és első vezetője, Mohamed Dzsinnah hosszú évekig az Indiai Kongresszus soraiban tevékenykedett. Amikor végül elfogadta, hogy a Mohamedán Liga elnökévé válasszák: még így beszélt: „Az idegen hatalom létrejötte és tartóssága Indiában annak a következménye, hogy India népe, különösen a hinduk és mohamedánok nem egyesültek és nem bíznak eléggé egymásban." Néhány évvel a második világháború kirobbanása előtt tehát a mohamedán földbirtokosok és burzsoázia által vezetett Liga már egyre inkább közeledett egy külön, indiai mohamedán állam létrehozásának követelése felé. Ezt az államot gazdag mohamedán földbirtokosok Cambridgs-ben tanuló fiai nevezték először „Pakisztánnak”. Érdekes, hogy a külön államot már jóval Dzsinnah előtt igen határozottan követelte egy mohamedán poii tikai csoportosulás, amely az Indiát Pandzsáb államban élő Mohamed Iqbal politikus és költő körül jött létre. It bal 1930-ban üzenetet intézett a Mohamedán Ligához. Ebben azt köveíe'te, hogy Pandzsábot, az úgynevezett Északnyugati Határta .o- mányt, valamint Kasmír, Szind és Be- ludzsisztán tartományt össze kell olvasztani egyetlen állammá, Egy pillantás a térképre, világossá teszi ennek a követelésnek legérdekesebb jellemvonását. A külön mohamedán államia vonatkozó terv csak a jelenlegi Nyugat-Pakisztán területére korlátozza ezt az államot. Szó sincs benne a jelenlegi válság gócpontjáról, a mai Kelet-Pakisztán ról! Cambridge-ben tanuló pakisztáni diákok 1933-ban kiadott röpirala ugyancsak az Iqbal által felsorolt tartományok neveit említette: az első négy tartomány kezdetéből, valamint az ötödik tartománynév végéből ez a röpirat alkotta meg először a „Pa kisztán" szót. (Más vélemények szerint a szó eredete kettős: az említett mesterséges összetételen kívül még azt is jelenti, hogy „az erkölcsileg tiszta emberek országa”.) A Mohamedán Liga, mint láttuk, fokozatosan csúszott a „Pakisztánéi" elfogadása felé. Ilyen előzmények után született meg a Liga 1940- ben, Lahore városában tartott ülésszakán a hírnevessé vált „Pakisztán- határozat”. Ez lényegében két követelést fogalmazott meg: 1. A mohamedán többségű vidéknek India északnyugati és keleti övezetében független államokat kell alkotniuk. 2. Ezeknek az államoknak a területi alkotóegységei szuverének legyenek. A jelenlegi helyzet szempontjából is érdekes következtetéseket lehet levonni a határozatból. Először is: az Iqbal és a Cambridge-csoport által képviselt korai Pakisztán-elgondolás sa! szemben itt már nemcsak Nyu gáton, hanem Brit-lndia keleti részén is (tehát a jelenlegi Kelet-Pakisztán területén) követelik a külön mohamedán állam megalakítását. A második érdekesség az, hogy a lahorei határozat nem beszél egységes államról. Dzsinnah és a Lahoreban ösz- szegyűlt többi vezető mohamedán politikus nyilvánvalóan elképzelhetetlennek tartották, hogy az egymástól oly messze eső két területet egy központból lehessen kormányozni! Mai kifejezésekkel élve tehát a lahorei határozat két, egymástól független mohamedán államot követelt: egy „Nyugat-Pakisztánt” és egy „Kelet- Pakisztánt", Az e!ső vérözőn Mielőtt még megtörtént volna a nagy szakítás, a Kongresszus és a Mohamedán Liga vezetői 1945-ben még egy utolsó kísérletet tettek az egységes állam megszervezésére. A két szervezet között elvi megál'apo- dás jött létre, amely szerint egyenlő- ségi alapon — ideiglenes Nemzeti Kormányt alakítanak. A kormányban 40—40 százalékban részesedett volna a Kongresszus és a Liga, 20 százalékban pedig a többi politikai csoport képviselői. A mesterségesen szított vallásközösségi gyűlöletre és a két nagy szervezet korábbi elidegenedésére gondolva — ez a megállapodás igen jelentős volt. Mintha a nagy szakadás küszöbén fellebbant volna Gandhiban és Dzsinnahban a felelősség- érzet. Úgy tűnt, van még lehetőség olyan indiai állam létrehozására, amelyben (feltehetően föderatív vagy más alapon) biztosítják a hindu és mohamedán területek együttélését. Ezt az utolsó lehetőséget is Londonban taposták el. A gyarmatügyi minisztérium tapasztalt intrikusai mindössze egy apró változtatást eszközöltek a tervezeten, amelyet a két párt a tábornokból lett alkirály. Lord Wawell elé terjesztett. A megegyezésben szereplő Kongresszus—Liga paritást Londonban „hindu—mohamedán paritás" kifejezéssel helyettesítették. Ez szétlőtte az egész megegyezést. A Kongresszusban például számos mohamedán politikus is tevékenykedett. Ezek elöl elzárták az új kormányba való belépés lehetőségét — ha csak ott nem hagyják a Kongresszust és nem csatlakoznak a Ligához. A Londonban végrehajtott változó sok természetes következménye az volt, hagy a Liga és a Kongresszus küldöttei összevesztek azon: hogyan adjanak a maguk számára kedvező értelmezést a Londonban megváltoztatott szövegnek .., Ezek után már nem volt kiút. 1946 tál kezdve maguk az angolok sürgették a függetlenség gyors létrehozását. A Cripps munkáspárti miniszter, majd a Mountbaíten indiai alkirály nevével fémjelzett tervek azonban mind a kettéosztás alapján állottak. Az angolok felismerték, hogy a függetlenség megadása a nemzqtí mozgalmak nagy háború utáni fellendülése közepette amúgyis elkerülhetetlen. Korábbi manővereik sikere pedig azt ígérte számukra, hogy köny- nyebben tudják megtartani a brit gazdasági és politikai pozíciókat hajdani indiai gyarmatuk területén, ha ott két, egymással ellenséges államalakulat jön létre. Ilyen előzmények után született meg 1947. augusztus 15-én a hajdani brit gyarmat területén India és Pakisztán. A pakisztáni állam nyugati része Pandzsáb nyugati feléből, a hajdani Északnyugati Határtartományból, Szind tartományból és Be ludzsisztánból állott. Az ettől több mint kétezer kilométernyire lévő rész magva a felosztott Bengál tartomány keleti fele, valamint Asszam tartomány egy kerülete volt Az új pakisztáni állam már a felosztás pillanatában a földkerekség legnagyobb mohamedán országa volt: 70 millió lakossal. Persze: az összes résztvevők tudták, hogy a szakadás óriási feszültségeket hoz létre. Hiszen az angolok által kezdeményezett és a történelem harcok során kifejlesztett vallásközösségi megoszlás azt jelentette, hogy megannyi gyűlöletgóc születik. A „tiszta" mohamedán, illetőleg hindu területek ritkák voltak. Hinduk és mohamedánok egymás mellett éltek, kevert tartományokban, városokban, falvakban. A kettéosztás tehát gyötrelmes operációt jelentett, amelyet a városok és falvak ezreiben kellett végrehajtani. A kettéosztás első eredménye ily módon egy szinte mindent elárasztó vérfürdő volt, amelynek emléke mindmáig mérgezi India és Pakisztán viszonyát! A vérengzés a kettéosztott Pandzsáb területén robbant lei. A Pakisztánhoz csatolt részen mohamedán tömegek megrohanták a sikh vallási közösség templomait, és a hívők százait pusztították el. A határ keleti részén, indiai területen nem késett a bosszú. Naponta szörnyű mészárlások követték egymást. Közben a menekültek áradata özönlött keresztül mindkét irányban a határon. Tízmillió ember lépte át a határokat, a halálos áldozatok száma pedig elérte az egymilliót. Az „oszd meg és uralkodj” negyven éve folytatott manőverei véres gyümölcsöt érleltek. India és Pakisztán az egymás iránti gyűlöletben született. S ö felosztás jellege mindkét oldalon évtizedekre szoló „táplálékot” adott a vallási fanatizmusnak. Pokolgép Kasmírban A vallási ellentétek felszítása, a reakciós fanatizmus táptalajának megteremtése mellett a felosztás két, mindmáig ható „politikai pokolgépet” helyezett el India és Pakisztán kapcsolatának egyébként is törékeny szerkezete alá. Ezek közül a legfontosabb Kasmír volt, amely az utóbbi negyedszázadban már kétszer vált pakisztán—indiai háború okozójává és ma is a két hadsereg fegyveres szembenállásának színhelye! Kasmír négymillió lakosú tartomány volt, amely déli részén Pakisztánnal, Keleten a Kínai Népköztársaság részét alkotó, és ahhoz a későbbiekben csatlakozó Tibéttel, Északon Sinkiang - .nevű tartományával volt határos. Emellett az északi határ egy szakaszán Kasmírt csak Afganisztán területének egy 20—50 kilométer széles csíkja választotta el o Szovjetuniótól. Kasmír ily módon ugyancsak ideális stratégiai támaszpontot jelentett, de ezen túlmenően volt még egy tulajdonsága is, amely minden intrika és manőver számára is rendkívül alkalmassá tette. Nevezetesen az, hogy a lakosság háromnegyed része mohamedán volt, negyed része hindu — az uralkodó pedig egy reakciós hindu maharadzsa. A felosztási rendelkezések alapján a maharadzsa szabadon dönthetett, hogy Indiához, vagy Pakisztánhoz kíván-e csatlakozni. Az uralkodó azonban nem tudott döntésre jutni. Világos volt előtte, hogy ha Pakisztánt választja, hindu létére nem maradhat a trónon. Ha Indiát választja számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb választások lesznek, és akkor lesöp- rik a hatalomról. A maharadzsa döntése tehát késett. Akkoriban (1947 őszén) még a brit Mountbatten volt India fökormány- zója. Ezenkívül Indiában és Pakisztánban egyaránt angol katonatisztek kezében volt a hadsereg irányítása. Ebből nyilvánvaló, hogy a Kasmír-válság irányítói a határ mindkét oldalán tanácskoztak Londonnal! At első felvonásként október 24-én Pakisztán területéről „törzsi hadsereg” nyomult be Kasmírba és gyorsan közeledett a főváros felé. Mount- batten úgy határozott, hogy hajlandó „megmenteni" Kasmírt a pakisztáni inváziótól, ha előzőleg a maharadzsa hivatalosan bejelenti a tartomány csatlakozását Indiához. A rémült uralkodó nyomban aláírta a csatlakozást. (Hangsúlyozni kell, hogy ez a csatlakozás — függetlenül az angol szándékoktól — alkotmányjogilag és nemzetközi jogilag támadhatatlan, miután az 1947-es rendezés elvei alapján áll.) Az angolok célja azonban nem az volt, hogy Kasmírt a maharadzsa döntése alapján a maga egészében Indiának juttassák! Sokkal inkább azt tartották feladatuknak, hogy állandó tűzfészkeket hozzanak létre Pakisztán és India között így aztán Mountbatten elindította ugyan az indiai csapatokat a pakisztáni betörés visszaverésére — de angol tisztek utasítást kaptak, hogy az előnyomulást egy meghatározott vonalon állítsák meg. Ez a vonal később a Biztonsági Tanács 1949-es határozata alapján fegyverszüneti vonallá vált India és Pakisztán között. A fegyverszüneti vonal Indiának juttatta Kasmír területének kétharmadát és lakosságának negyedét. Mindmáig ez a vonal alkotja India és Pakisztán tényleges határát ezen a területen. A gyarmatosítás ebben az értelemben elérte célját: Kasmír kettéosztásával megteremtette az állandó szembenállás fizikai alapját India és Pakisztán között. Más szóval megteremtette a két hatalmas ország közötti „nyugatifrontot”: azt a területet, ahol mindert általános politikai feszültség esetén nyomban felbukkan a fegyveres konfliktus veszélye. (így történt ez 1965- ben, amikor pusztító háború robbant ki India és Pakisztán között a kasmírt fronton. Emlékezetes, hogy ezt a háborút csak a Szovjetunió politikai közvetítő tevékenysége nyomán tudta megszüntetni a taskenti konferencia.) A két szárny A második „politikai pokolgép" szerkezete még sokkal rafináltabb volt. A Kasmír birtokáért vívott harc fizikailag megfogható jelenség volt, amely az évtizedek során látványos összecsapásokhoz vezetett. A második, már rejtett akna: Kelet-Paklsz- tán. Amikor India felosztása során az angolok létrehozták Kelet—Pakisz tant, kettévágták India Bengál nevű tartományát. A kettéosztást úgy hajtották végre, hogy a legfontosabb nyersanyagot, a jutát termelő területeket a kelet-pakisztáni oldalon — a feldolgozó ipart pedig a határ indiai felén hagyták. Ennek kettős következménye volt. Az egyik az, hogy megbénították Kelet-Pakisztán fejlődését és gazdaságilag alárendelt helyzetbe hozták Nyugat-Pakisztán- nal szemben. A második, — a jelenlegi események megértése szempontjából is fontos — következmény pedig az volt, hogy a kelet-pakisztáni burzsoázia gazdaságilag érdekelt lett volna az Indiával való ésszerű együttműködésben. Hiszen ez tette volna számára lehetővé a jutatermő területek és at Indiai oldalon iévő feldolgozó üzemek hatásos kihasználását. Bengál kettévógásának módszerével így az angolok kiélezték az ellentéteket az egységes pakisztáni állam felett uralkodó nyugat-pakisztáni burzsoázia — és a keleti országrész nemzeti tőkései között. Ezek az ellentétek az évtizedek sorári egyre mélyebbekké váltak. A természetes ellentétek éleződésének másik oka a távolság volt. Pakisztán keleti és nyugati része között a tengeri út hat napig tart, hiszen meg kel! kerülni Indiát. Említésre méltó vasúti teherforgalom sohasem bontakozott ki, mivel a szerelvényeknek. indiai területen kellett volna megtenniök kétezer kilométert. Negyed évszázadig az ország két részét csak „légihíd” kötötte össze egymással. Az elszigeteltség azonban nem gátolta a nyugat-pakisztáni kézben lévő kormányt abban, hogy ki ne zsákmányolja a keleti tartományt! A jutát Kelet-Pakisztánból szállították külföldre és ez adta az összes pakisztáni exportjövedelem több mint felét Az exportért kapott pénz kétharmad részét azonban a nyugati országrész szívta el. Ilyen körülmények között Kelet-Pakisztán népe kezdettől fogva egy távoli, idegen hatalom érthetetlen nyelven beszélő képviselőinek tekintette a központi kormány embereit. A tartományban már 1949 táján kialakult egy függetlenséget, vagy legalábbis autonómiát követelő mozgalom. Ez a Mohamedán Liga 1940-es lahorei határozatára hivatkozott. (Ebben még „két Pakisztánéról, tehát a hajdani Brit-lndia területén lévő mohamedán többségi tartományok területén létesítendő két független államról volt szó.) A két országrész közötti ellentétek az évtizedek során sokszor vezettek nyílt válsághoz. így például a központi kormány már 1950-ben két esztendeig tartó katonai közigazgatást volt kénytelen bevezetni a keleti tartományban. Az 1958-tól az 1969-es „nagy robbanásig" tartó pakisztáni katonai diktatúra időszakában az ellentéteket csak elfojtották — de nem szüntették meg. A pakisztáni állam két szárnya közötti pusztító konfliktus tehát nem az égből hullott, a robbanás inkább a „föld alól" érkezett. Egyike volt ez is azoknak az „eltemetett oknáknak", amelyeket az indiai birodalomtól búcsúzó angol politika helyzeti el India és Pakisztán között. Gömöri Endre
