Dunántúli Napló, 1971. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-25 / 304. szám
8 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. december 25. “ Derkovits'Gyula: Két anya (A pécsi Modern Magyar Képtér gyűjteményéből) CSORBA GYŐZŐ: Karácsonyfa-díszítés Tíz gyermekedből egymagám maradtam: kettőt befalt a föld, hetet a sűrű távol. Változatlan hangjával a karácsony ránkköszőnt; nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? - tele a szívünk s mással van tele. Ezüstpapiros cukrok a kezemben, diszitgetem a fát, úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem — mozgásom egyre lassúbb, tétovább: a régi hit nincs, új sincs még helyén, meghalt a gyermek, s nem nyughat szegény. Kínok térképét hordja édes arcod, nézlek: segitsz nekem. Szorgalmad hány nehéz éven kitartott: erőssé tett a buzgó szerelem, - díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed bus életedben mindig diszitett Diszitsd a fát díszítsd a világot, díszítsd világomat, s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod - elémidézi most az áhítat -, tudom a törvényt: nem lehetsz örök, s csak ő segíthet majd, ha szürkülök. Ezüstpapiros cukrok a kezemben, karácsonyeste van, úgy sirhatnék és úgy kéne nevetnem: de csúf s de szép, hogy áltatom magam, s de szomorú, hogy mégse sikerül: álmos üresség bélel s fog körül. Ki férfi lett, azt nem teheti többé gyermekké anyaöl, de gyermekké teheti mindörökké egy jó "Szerelem, mely rátündököl, - ó most érzem csak, mit vesztettem el, ó most tudom csak igazán, mi kell. Ezűstpapiros cukrok a kezemben, karácsonyeste vari, — míg nem nyugszom e boldog szerelemben, ha százszor is karácsony: hasztalan, s bár minden diszt magamra aggatok, kietlen-szürke és kopár vagyok. Kampis Péter: J\ boltokban nagy a tumul- * \ tus, nehéz o levegő, mindenki nekimegy a másiknak és fontos arccal néz valamerre, ismeretlen célok felé. Sietnek. Válogatás a pultok mellett, tanácstalanság, aztán „hót nem bánom, blokkolja legyen szíves" és irány a pénztár, a csomagoló. Az ajtó riímusosan dolgozik, mint a szív: a jobb oldali szárnya beszippantja, bal oldali pedig emblémás papírba csomagolt cókmókkal löki utcára az embereket. A játékosztály a galérián van. Endre a vitrinek előtt őgye- leg. Szíve tele, s belülről nagyon dönget. Bámul. A műanyagautókat otthagyja, a babáknál legyint. Pedig szépek: divatos loboncokba szedett szőkehajú mini-felnőttek, kora- I vén, bamba tekintettel. Ruhá- j juk valóságos költemény. Endre arrébb megy, Villamos ösz- szerakó játék. Itt hosszasan tűnődik. Csengőt is lehet csinálni, meg házileiefont, mondja magában és bólogat. Emitt fémépítő, hatdobozos. Endre csettint, aztán elvörösödve körülnéz. Senki nem törődik vele. A vitrin végében, ott, Igen — hát az már döfi! Ott vannak a vasutak. Óvatosan somfordái oda, s lehorgonyoz. Szája kissé nyitva marad. Piros dieselmozdony, hű de áramvonalas! És az a kis kávédaráló utánzat! Sötétben csillog a két mozdonyszem, a szerkocsiból piros fény árad. Mint az igazi. Hétéves-forma kisfiú áll Endre mellett, két keze a vitrinablakon terped, orrát az üveghez nyomja. A kis masiniszta, gondolja Endre szeretettel, aztán könnybelábad a szeme. Szakasztott olyan, mint Zsolt Hirtelen a pulthoz furokodik. Sorát várja — itt is nagyon sokan vannak. Ráér kicsit körülnézni. Két eladó iparkodik a pult másik oldalán, röpködnek. Egy középkorú asszony tolakodik Endre mögül elő, félre- | nyomja és méltató nkodva me- : red ró. Nyert, gondolja Endre, ekkora pofátlansággal szemben nincs tennivaló, élre kell húzódni. Pofon mégse vághatom, a fene egye meg! De aztán odaér. Torkát köszörüli, az eladó ott terem. — Parancsoljon. Endre kicsit lazít merev tartásán éj röviden szól. — Villanyvasutat szeretnék. A pult megtelik sínekkel, kisebb-nagyobb dobozokkal. Élvezettel forgatja őket. Az egyik dobozból kék-ezüst csodamozdony gurul ki. Villamos. — Ezt is — mondja az eladónak, aki számol. Ennyi sín, nagykanyar, kiskanyar, bódé, állomás, alagút. Váltót nem tetszik parancsolni? ! — De. Négyet. És szemafort Endre megy a pénztárhoz. A kisfiú még ott áll a vitrinnél. Úgy bámulja a vonatokat, mint valami egzotikus állatot, soha utol nem érhető antilopot. Endre nagy levegőt vesz, elfordítja a fejét és beleborzong a gyönyörűségbe. Hogy örül majd Zsolt! * / A házak sötétszürkék, egyformák. Az utca néptelen, Endre cipője fényes és elegáns. Délután fürdött és borotválkozott. Sokáig nézegette magát o tükörben. Zsuzsa is megenyhül, gondolta, esetleg meggondolja magát. Veszek egy üveg vqlamit, az jó ilyenkor. És sokáig játszom Zsolttal. Kirakjuk a vasutat a földre, annyi sín van, hogy a kis szobába is elpöföghet. Meg vissza. Én leszek tíz állorrtásfónök, Zsolt a mozdonyvezető. Zsu meg főz egy kávét, tojással, ahogy szeretem. Vékorty, szűz hó nyikorog Endre talpa alatt. Rossz érzése van. Riadtan pislog befelé, rájön, hogy szorong. Felmegy a lépcsőkön, benyit a ház kapuján. Lift ninés. Lassan megy. A fordulóban megáll, kibámul az ablakon.. A neonlámpák hideg fényt vetnek, de fölöttük sötét van. Endre nagyot nyel, s azon kapja magát, hogy hangosan mormog valamit. r— Sose volt villanyvas- utam ... Szaporábban légzik, továbbmegy. A harmadikra ér, az ajtón ismerős név, a saját neve, Torka összeszorul, a csomag majd kibillen a hóna alól. Becsönget. * Aztán még egyszer csönget, szelid dühvei, makacsul. Hosz- szú szünet után világosság gyúl az előszobában, s egy hang hallatszik, Zsuzsa hangja, ahogy visszaszól valakinek: „ .. ,az nem lehet, hiszen csak hat óra ... anyu nem olyan ...” Pattan a kisablak riglije, Endre ott áll Zsuzsával szemben. Nem szólnak. — Na gyere be — mondja aztán Zsuzsa. A csomagot a főidre teszi, az üveg a zsebében marad. Zsuzsa fürdőköpenyben van, kicsit borzas. — Menj be, mindjárt jövők. Endre bemegy a szobába. Alig változott valami, néz körül, ez a könyvespolc itt új. Az ablakhoz, áll, a karácsonyfa mellé. Szép nagy fa, sok csillogó micsodával. Drága szaloncukor. Aztán egyszerre nyílik két ajtó: a kísszobáé és a fürdőszobáé. Zsuzsa szólal megint, fesztelen hangon, a nyertesek magabiztosságával. — Engedd meg, hogy bemutassam Endrét Még úgy sem ismered, — Somorjai Zoltán. Somorjai Zoltán nagydarab szépfiú, ingujjban van, nadrágját vékony, modern hózentráger tartja, — örvendek — mondja Endre és kissé száraz a hangja. Aztán egy ideig senki nem szól. — Felteszek egy kávét — libben egyszeresek Zsuzsa. — Tojással? — kérdezi Somorjai Zoltán. Zsuzsa nevet és kimegy a konyhába. Zörög. — Tudod — magyarázza a hózentráger Endrének —■ Zsuzsa tojással főzi a kávét. Sose ittam úgy, de mondhatom, felséges. — Igen — mondja Endre és a karácsonyfát nézi. Zsuzsa mindjárt vissza is jön. Endre úgy érzi, hogy valamiféle magyarázattal tartozik. ' — Erre jártam — meséli könnyedén/ — gondoltam, felugróm, megnézem a gyereket Igaz is: Zsolt? — Anyunál van — válaszol Zsuzsa — délután díszítettük Zoltánnal a fát meg odaké- szítettük az ajándékokat Nere akartuk, hogy lássa, érted... Este nyolcra érkeznek meg, akkorra rendeltük a Jézuskát... — Persze — mondja Endre. — Hát persze. Igazad von. Hát akkor... — Nézd csak meg — mondja mókás szemrehányással Zsuzsa — nézd csak, mit kapott a fiad Zoltántól! í £s lekushad g karácsonyfa alá, ahonnan előhúz egy dobozt Nagy, szép dobozt, színestetejűt Zsuzsa leemeli a tetőt Sínek, ezüstösen csillogó csoda mozdonyok, kocsik, váltók, bódék, sorompók ... Mindenki a vasutat bámulja. — Hűha — mondja Endre udvariasan — ez aztán igen. A hózentráger csattan egyet —■ Nehezen barátkozik a kis gazember — mondja — erre talán egy kicsit megenyhül. — Biztosait — válaszol Endre és széttárja a kezét — hát akkor én megyék is. Még sok dolgom van. Kellemes ünnepeket kívánok, •* A kézfogás lendületes és férfias. Somorjai Zoltán a szobában marad, Endrét Zsuzsa kíséri ki. Amikor hóna alatt a csomaggal félig kilép az ajtón, Endre visszafordul. —- Férjhez mész? Zsuzsa furcsán néz. Aztán csak annyit mond: — Lehetséges. * Van már villanyvasutad, Endre! Ott viszed a hónod alatta szentestei sötétségben, emblémás, fenyőgallyas papírba csomagolva. Kirakhatod albérleted padlójára, kacskaringósan, hiszen sok sín von hozzá. is. Hallama Erzsébet: BARDOSI NÉMETH JANOS: Egyetlen hegedű Fogy már a szép lobogós, kaland az álom, a láz. Ami jön, úgy fogadom, nem tapad hozzá harcom. A dolgok jönnek elém, és nem a dolgokhoz én. Csinálni, szülni magam, hogy lábaimhoz hajtsam. Harcolva és ámítva szívemnek nincs több titka. Avarba hullva látom lángoló sok virágom. Riasztó édes percek zenéje bennük reszket S most, hogy az árnyak szállnak, . felráznak régi lázak. Ne hagyjam veszni bennük az egyetlen hegedűt, ami csak nekem zengte dalát a végtelenbe. Mese a kiskésről, aki e-csavargott A kískés egy gyönyörű konyhában lakott, ahol 'minden zöld volt meg fehér, és ahol reggeltől estig finom illatok szálltak a levegőben, forralt tej és csokoládé, sonka és mustár, főtt sárgarépa és sült hús illatok. Mindenki remekül érezte magát ebben a konyhában; csak j a kiskés unatkozott és zsörtölődött foly- j ton. Hiába mondták neki hogy hamaro- I son megnőnek a ház gyerekei, megta- í nulnak késsel-villával enni, s akkor majd ő is ott lehet esténként a szépen terített, I fehér asztalon. A kiskés csak dünnyögött ! tovább, míg eqy szép napon elhatározta, j hogy megszökik. I Este. mikor megfürődtek qz evőeszkő- } zök és pihenni tértek a nagyfiókba, a a kiskés egy ügyes mozdulattal leugrott és bebújt az asztal alá. Amikor pedig minden elcsendesedett és a konyhára ráborult a sötétség, átmászott az ojtóró- sen és lefutott az utcára. Ment ment, addig ment, amíg a város szélére nem ért. Akkor leült az országút szélén, hogy kifújja magát. — Nocsak - szólalt meg mellette egy vadsóska, de a kiskés nem tudta, hogy az egy vadsóska.■ Sötét is volt, meg aztán ‘ a kiskés nem látott még vadsóskát. — Nocsak miféle éjszakai vendéget kaptunk? — Én a kiskés vagyok — mondta a kis- ‘ kés dölyfösen — éles vagyok és erős, mindenkivel elbánok. — Nézze meg az ember - mondta egy lapulevél álmélkodva — milyen hencegő vendéget kaptunk! És a vadsóska, a lapulevét, a kutyatej meg a füvek mind nevetni kezdtek. — Hogy mertek kinevetni? - kiáltott o kiskés. — Mindjárt darabokra aprítlak benneteket! Azzal megsuhintotta az élét és zsupsz, kettévágott egy picike fűszálat. — Mit tettél a testvérünkkel! - siránkozott vékony hangon egy másik fűszál. - Milyen gonosz vagy! A kiskés nagyon megsajnálta a fűszá- Iqcskát, de most már nem tudta abbahagyni a hencegést. Tovább kiabált: — Jobb, ha hallgatsz, mert téged is lecsaplak! — Ha olyan nagy legény vagy - szálait meg most egy mély, vastag hang —, gyere, komám, velem vívj meg, ne a gyenge füvekkel! , A kiskés azonnal a hang irányába csapott, de abban a pillanatban fel is sikoitott. A vastag hangú valaki egy nagy szürke útmenti kő volt. A kiskés éle csúnyán kicsorbult és a seb nagyon fájt.- Látod, barátom — mondta a kő — nem te vagy o legerősebb a világon. Sajnállak, hogy így elbántál magaddal, de beláthatod, hogy a kis füvet mégjob- ban sajnálom. A kiskés nem szólt semmit, futni kezdett, hogy minél előbb elmeneküljön a szigorú kő és a gúnyos füvek közeléből. Nem jutott messze fájt a sebe és fáradt volt. Leült az országút közepén és keservesen zokogni kezdett.- Most aztán mehetek o szemétdombra! ^zokogta a kiskés - mit ér egy kés, aminek nincsen éle? Most már nem bánta volna, ha unatkoznia is kell a csodaszép, jószagú konyhában. Ahogy ott ült és sírt. valaki egyszeresük megszólal’ mellette.- Hát te mit csinálsz itt? Egy komoly nagyk^s állt a kiskés mellett, olyan igazi, fanyelű, fényes szögekkel kivert nagykés, aki húst és kenyeret szeletel. r Tö-hönkre-me-hentem! - zokogta a Endre vasútjai
