Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-09 / 238. szám

6

DUNÁNTÚLI NAPLÓ

1971. október*.

A forrongó Közel-Keleten

Baalbeck — az istenek paradicsoma

Mohácsi „kuttyogtatók

A Duna „Moby Dick"-je

ff

km-ről megpillantjuk az egykori Olymposzi Jupiter-templom oszlopcsarnoka 6 fenséges, a láthatárt uraló hatalmas, 22 m hosszú, épenmaradt korinthoszi oszlopát, akkor értjük meg igazán a művész talán legnagyobb alkotásának valódi nagyságát: „ami - mint Csontváry mondotta - nem azért fenséges, mert nagy, hanem azért nagy, mert fenséges". A „Baalbeck" nemcsak a világ legnagyobb plein air festménye (kb. 30 négyzet- méter), de a természet és az j élet, a múlt és jelen egységét megtestesítő, az évezredeket és | a mát egybefűző, o természet- | tel egyenértékű, egynemű to- j talitás, a szemünk előtt elte- \ rülő materiális valósághoz tör- tönetesen hű jelentést reveláló alkotás.

Már a főbejárat is grandiózus: 51 lépcsőfok vezet fel a propülén a „Hatszögletű", 62 m átmérőjű, 30 db 8 m magas rózsaszín gránit oszloppal szegélyezett udvarba, ahonnan az olymposzi Jupiter-templom előtti, az előző fölé 8 m-rel magasított, 135x113 m alapterületű „Téglalap-alakú” vagy „Oltár”- udvarba jutunk. Előbbi nevét alakja, utóbbit pedig azután kapta, hogy itt helyezték el a 8 fő római isten és 4 fő istennő szobrát.

A hatalmas Jupiter-templomot (106x69 m; 20 m magasan a felszíntől) a romok mellett a fentebb említett, a világ talán leghatalmasabb 6 db 22 m magas (az athéni Parthenon oszlopai alig több mint 7 méteresek), a templom déli oldalát szegélyező oszlopból álló oszlopsor mutatja. De a^öldön heverő kövek mellett jóformán ez minden, ami fennáll (6, az 54- bőll). A Jupiter-templomlól mintegy 50 m-re áll a viszonylag kitűnő állapotban fennmaradt Venus-templom (69x36 m: amit helytelenül neveznek Bacchus-templomnak). Ezek a hatalmas épületkomplexum leghíresebb darabjai, amelyek mellett még számtalan más emlékmű (ma már csak rom) is létezik. Az itt emelt templomok legkisebbike is felülmúlja a leghatalmasabb athénit!

Benke József

(Fohyt atása vasárnapi számunkban.)

Noha a helybeliek is hallották már hírét e különös nevű horgász módszernek, igazában mégis Juhász Imre lakatosmester, az egykori tiszai hajós honosította meg Mohácson. Horgásztársa Soós Kálmán így emlékezik erre.

— Imre bácsi húszegynéhány éve költözött ide, valahonnan a Tisza tájról, magával hozva a vízi emberek zárkózottságát, magánakvalóságát is, ami önmagában még nem lett volna feltűnő, de annál inkább a szokásai ... — A horgász szokásai. Én sem a véletlen, hanem a szakmabeli egymásrautaltság révén kerültem közelebb hozzá, mivel magam is szerelő kisiparos vagyok — mondotta. — Egy napon aztán megkérdezte tőlem, elkísérném e harcsafogásra. Mondénom sem kellett volna, szíves-örömest, hiszen én is szenvedélyes horgász voltam már gyerekkorom óta. Na meg a kíváncsiság is ágaskodott bennem, hogy egyszer közelről is lássam, hogyan csalja horogra a harcsáit.

És amint mondotta, Imre bácsi nem is csinált titkot belőle. Faggatás nélkül is felsorolta, mi minden szükséges hozzá. Például a szokásosnál erősebb horog. izmosabb nyél, vastagabb zsinór, mert a fejlett harcsa sokkal agresszívabb a pontyféléknél. Aztán kell még egy vágóhorog a kiemeléshez, és végül — amit elsőnek kellett volna említeni — a KUTTYOG- TATO.

Ahogy a mellékelt képről is kiderül, rendkívül egyszerű csalk- szerszám. Keményfábál faragják görbekés formájúra, s a végére egy szintén fából vájt homorú korongot erősítenek. De mielőtt a használatát is leírnánk, halljuk előbb az előfeltételeket is, amik nélkül mit sem ér az egész felszerelés.

Először is tudni kell, hogy a folyami harcsa rendszerint az agyagos partszakaszok és kőgátak mögötti mély vizek fenekén tanyázik, ahol az ivás utáni fáradtságát piheni ki. Augusztus a hónapja ennek, de megfelelő időjárás esetén szeptember közepéig még érdemes megkeresni a búvóhelyüket. A másik feltétel, a legkedvezőbb időjárás és vízállás kivárása,

A mester és tcnitványa egy 26 kilós harcsával

kiválasztása. Az előbbi csak akkor kedvező, ha fojtott párás a levegő, másszóval vihar előtti szélcsend uralkodik a víz felett. Ilyenkor a Duna tükrét csak az egyenletes folyása fodrozza, aminek persze feltétele az is, hogy sem áradás, sem apadás ne zavarja. Ha mindez összestimmel, akkor már nem is olyan nagy dolog a harmadik feltétel betartása. „Csak” annyi az egész, hogy hajnali, háromnégy órára ki kell evezni a csali- helyre, ahol Soós Kálmán sze- lint, már csupán a következőkre kell ügyelniük. A horgász szerszámok elhelyezése, rögzítése után az evezőket kiemelik, s attól kezdve rábízzák magukat a Duna sodrására.

— Na, ekkor vesszük csak kézbe a kuttyogtatót, — és egymást váltva meghatározott időközönként erőteljes mozdulattal belehasítjuk a vízbe, mondotta, és egyúttal be is mutatta a mozdulatot.

— A hangja — ahogy a nevében is benne van — pontosan olyan, mint a levegőért felszökő, majd visszabukó halé, ami aztán támadásra ösztönzi a falánk ragadozót.

— Alighanem dühében, elva- kultságában, amiért becsaptuk... Ámbár — tette hozzá —van olyan csali, amit nagyon kedvel. A lóbogarat. Persze csak az élőt, és abból is legalább a hüvelyknyit, amiért bizony fel kell ásni a város fuvaros portáin található valamennyi trágyadombot. Hát ezért találtuk ki

félig tréfásan, félig mérgesen Imre bácsival, hogy van azért magukhoz való eszük a harcsák vénjeinek. Valahonnan tudják, hogy a lóbogárból kevés terem, és így kevesebbet is háborgathatjuk őket. Egyik-másik vénebb- jét, ravaszabbját ezért is neveltük el Mobi Dicknek.

Ha „némi” túlzással is, de van valami találó ebben, mert a mohácsiak kifogtak már közel 4 méteresre nőtt, 92 kilós harcsát is, amelynek sok éven át egy elsüllyedt hajóroncs volt a menedéke. Hát ehhez képest bizony „Mini Dick” volt az övéké, bár egyáltalán nincs restelkedni valójuk, hogy eddig „csak” egy 26 kilós, és „mindössze” 1 méter 80 centis harcsára futotta a kuttyogtatásuk- ból. Nyolc-tíz kilósból viszont számolatlant fogtak, de hisz nem is ez a lényeg. Inkább az ok, ami csábítja rá az embert Mi ez?

— Legszívesebben sportnak nevezném — mondotta — hisz ez is a hivatalos neve, de én ebből elvennék és egyúttal hozzá is tennék valamit. Például szomorú különbség, hogy a győzelem ez esetben csak tragikus lehet a legyőzöttre nézve, viszont minden sportbeli győzelemmel felér az az öröm és elégtétel, amikor az egyáltalán nem lebecsülendő ösztön felett, az emberi furfang, sok-sok kudarc árán ugyan, de végül is diadalmaskodik ...

Pálinkás György

Komolytalan royal

Az előkelő bál

A Domaszkuszból Beirutba vezető, két-háromezer méteres hegyek között kanyargó szerpentinen érkezünk a Földközitenger keleti partján mintegy 250 km hosszúságban és 50 km szélességben elterülő kis országba, a „Fehér Sziklák, a Cédrusok és a Tücskök orszá gába", Libanonba, abba az országba, ahol — lakóinak hite szerint - a világtörténelem kezdődött. Az ország arab neve Djebel Libnan (Fehér Hegy), ami nekünk magyaroknak in kább a cédrusok országát jelenti. Az országot két egymással párhuzamosan futó hatalmas tömegű sziklás hegység szeli át, amelynek nagy része teljesen kopár, rozsdabarna sziklákkal borított fótion vidék, Ennek következtében az embernek Libanonba érve az a benyomása hogy a két és félmilliós lakosság egy, a tengerparton az ország egész hosszában elhúzódó városban él, amelynek néhány „utcája" tel-felka- nyarog a hegyszorosokba; népsűrűsége hivatalosan 250; a valóságban azonban — a lakott területeket számítva - ennek legalább a háromszorosa, hiszen az ország területének kétharmada lakhatatlan hegyvidék és fennsík.

Ez a kis ország (mindössze 10 000 négyzetkilométer) 3 kontinens határán, és az egymás után következő nagy civilizációk — egyiptomi, mezopotámiai, föníciai, görög, római, arab — mezsgyéjén terül el.

A mondák és a történelmi valóság megannyi emléke keveredik földjén, elég csak felsorolni Tripoli (1 rablosz), Byb- losz (Jbail), Béryte (Bejrut), Szidon (Szaida). Tyr (Szúr) és nem utolsó sorban Héliopolisz (Baalbeck) nevét, amelyekről elmondhatjuk, hogy e kis földterületen szinte az emberiség egész történelmét látták. Kezdjük a mítosszal.

Az arab legenda szerint Baalbeck a világ legősibb ember- Ipkta helye. A név szemita jelentése a „város ura", míg föníciai jelentése: a „fény városa” (Baal = a Nap, a fény istene, baki = város). Egyébként pontos megfelelője ennek a város görög neve: Héliopolisz. E nevét még a Szeleukidák alatt nyerte s a görögök a Nop-is- tent, Hélioszt azonosították a Szíriái — arameus istennel. Hadaddal, az Ég urával.

Ha hinni lehetne a legendának, Adám és Éva 8aalbeck környékén élt, Abel gyilkosa az Anti-Libanon hegyláncainak egyik barlangjában bűnhődött, Noé és Sám Baalbeck szomszédságában lévő két községben lennének eltemetve. Sőt — ugyancsak a monda szerint — Ábrahám bizonyos ideig Baal- beckben székelt. Természetesen sem ennek, de még a római kort megelőző időszakoknak sincs semmiféle emléke a városban vagy környékén. Sőt még hellenisztikus időszakból sincs, pedig az az i. e. 312-ben kezdődött Baalbeckben, s negyed évezredig tartott. Egyedül az isten- és helynevek a föníciai és görög, az emlékek, maradványok mind kizárólag a római korból valók.

Maga a város a Libanon és az Anti-Libanon hegységei között terül el mintegy 1150 m-es tengerszint feletti magasságban. Jelenleg mintegy 10 ezer lakost számlál. Baalbeck a nemzetközi fesztiválok városa, ez év nyarán Aznavourtól, Ella FitzgeraIdtó! a Moszkvai Nagyszínház Balettkaráig nagy művészek és kitűnő együttesek nyújtottak felejthetetlen élményt a Julius Caesar által az ősi föníciai templomok romjain emelt gigantikus oszlopcsarnokok között.

I. e. 66-ban, a római sasok fennhatóságát Damaszkuszig, leruzsálemig kiterjesztő Nagy Pompeius hódítja meg a? ősi föníciai-szírlai város környékét Is, és Julius Caesar az, aki Baalbeckben megalapítja az első római kolóniái, amelynek ó adta első latin nevét legkedvesebb leányáról, Júliáról. A rómaiak nagy építkezésekbe kezdtek itt, hogy ide összpontosítsák a keleti, ázsiai istenségeket, vallási formákat. Végülis, nem tudván meghazudtolni önmagukat, olyan gigantikus templomokat, épületeket emeltek az ősi föníciai szentélyek lomjain, amelyek ragyogásban

és pompában felülmúlták mind azt, amit Róma valaha is épített. A Jupiter templom építését kb. 100 év alatt fejezték be Néró uralkodása alatt. A II— III. évszázad római császárai (különösen Severus és Cara- calla) tovább építik egészen Arab Fülöp uralkodásáig (II! sz. közepe). Sőt az Antoniuszok békés uralma alatt tovább finomítják, díszítik az előző századok alkotásait. A templom és maga a város kb. 3 évszázadon át épült, emelve a római és pogány istenek dicsőségét. A kereszténység már nem volt ilyen türelmes. Nagy Konstantin utolsó lehelletéig harcolt az ázsiai vallások „tisztátalan” babonái ellen, s utódai nemcsak megállítják az építési és fenntartási munkálatokat, de megkezdik — keresztény templomok építésével — a Templom lerom bolását: a Jupiter-templom udvarán építik fel a kerésztény bazilikát. Theodosios császár uralkodása alatt véglegesen átalakítják a heliopoliszi pogány „szentélyeket" — keresztény templomokká. De nem hasznúi többet az arab hódítás kora sem: a várost 636-ban elfoglaló Omár kalifa visszaadja ősi föníciai nevét, s ismét Baalbeck lesz. Ural sűrűn változnak a következő századokban: az Omajjádok, a bagdadi kalifák, az egyiptomi Fatimidák, majd a szeldzsuk törökök birtokolják. A keresztes hadjáratok „vitézeitől" Szaladdin szabadítja meg 1175-ben s ismét az arabok kezére kerül. Nemcsak a különböző hadjáratok rombolják, de az 1318-as nagy árvíz is, ami elpusztítja az egész várost, kivéve a rómaiak által az isteneknek épített templomokat. Elviseli a pusztító tatár hordák barbárságát: Timur Lenk utolsó nagy tette volt e terület meghódítása 1400-ban. A törökök 400 éves uralma szerencsére nem hagyott nyomot, annál inkább a szörnyű 1759-es földrengés. Ez a természeti katasztrófa az új várost teljesen elpusztította: 5000 lakosából

alig páran élték túl: az új város teljesen megsemmisült, a kétezer éves — fennmaradt

A Csontváry-kép hatása elevenen él bennünk — mint mindenkiben, aki valaha is látta e nagy művet —, s amikor kb. 2

Városunkban újra előkelő bált rendeztek. Névreszóló meghívóval, sötét ruhával. Minket is meghívtak, az irodalmi gitt- egyletet.

Ha előkelő bál, hát előkelő. Ilyennek is kell lenni, vonta iel vállát egyletünk elnöke. Remélem nem ragaszkodnak hozzánk.

Nem is lett volna baj, ha a főrendező nem jártatja el a száját.

— Tudjátok, mennyi goridot okoztok nekünk? Alig mertünk meghívni benneteket. Féltünk, hogy marháskodtok.

Ezzel el is dőlt a mulatság sorsa.

— Aztán semmi ostobaság — született meg a határozat. Láthatatlan eszközökkel tönkre tenni a murit.

Elindult a karaván. A legna gyobb illedelmességgel raktuk le a kabátokat. A lörendezö megkönnyebbülten nézte a jelenetet, bár a létszámot sokal- lotta.

— Indulás rosszat mondani — adta ki a fővezér az utasítást.

A sarokban állt a nagy lestő.

— Te Döncikéml Halljuk, milyen pompásan kifestetted a kerti vendéglőt. Mennyiért vállalsz el két szoba, konyhát?

Kétség kívül telitalálat volt. A lestő mindent vállalt, még falmázolást is. De nem szerette, ha tudnak róla.

Kis város voltunk, titok sem akadt. Rövid idő múlva csupa

fanyar mosollyal volt tele a helyiség.

A hangulat később valahogy helyrebillent. Am a gittegylet- beliek fölfedezték a mikrofont, ami hivatva volt tánczenét adni. Ezzel egyidőben rábukkantak a nagy szavaiéra is. öreg fiú volt már, de rettenetesen szeretett szavalni.

— Géza bácsit Hát miért nem ismerteted meg a közönséggel az irodalmat. Valami újat kellene ebbe a mulatságba vinni.

Az öreg az újat rögtön bele is vitte. Egy perc és a mikrofon tánczene helyett a következőket harsogta:

— Mélyen tisztelt közönségünk! Most szünetet tartunk és ezalatt szeretett előadóművészünk, Géza bácsi néhány nagyon szép verset ad elő.

Dermedt csend ülte meg a termet. Lepergett a Családi kör, Agnes asszony, Szondi két ap ródja, Mátyás anyja, V. László. Az öregen éppen Arany János periódus tört ki. Járhattak volna rosszabbul is.

—- Szent Isteni Hat kell itt szavalni?! — sikitott az egyik előkelő.

— Úristen, ezt ki szabadította ide?! — hördült lel az egyik potentát.

Közben a szavalás elfajzott. Sikerült a hallgatóság között két nőt felfedezni, akik úgy éreztek — és joggal —, hogy |

ennyi tehetséggel ők is szaval- | hatnak.

Szavaltak. Másfél óráig. Miután a közönség lelke már eltelt a Urával, az öreget ellök- dösték, a két nőt meg a lérjük vonszolta el.

— Hogy itt mik történnek!

— sóhajtott fel a bál főrendezője, aki nem értette, hogy ez a szépen induló bál miért laposodott el

Félóra múlva már inkább a nagy élénkséget kellett tartani túlzottnak.

Ismeretlen tettesek beeresztettek egy macskát, amit szorosan nyomon követett a házmester kutyája. A macska is a házmesteré volt, amit később a házmesterné, — aki a ruhatárban keresett egy kis borravalót

— nagy rémülettel felfedezett. Az asszony nagynehezen elvonszolta a két védencét, akik negyedóra múlva ismét megjelentek, de mór akkor tökrészegen. Eredetien viselkedtek.

— Megvesztek — jelentette ki egy sötét hang.

Mire kiderült, hogy a két állat leitta magát a sárga parkettig, addigra már húsz csa Iád elgyalogolt.

Mire ismét helyrezázódott a társaság, megérkezett a szó- dós. Egész közönséges szódás volt. Az embere, aki hordta az üvegeket, már eredetibb volt. Jóllehet semmi oka nem volt rá, régen látott toprongyot viselt. Legalább kéthetes szakáll tét- |

fe csehovivá az arcát és leheletét körüllengte az a varázs, amit egyedül a törköly adhat. Mindenképpen alkalmasnak látszott arra, hogy ó is megjelenjék.

Először nem akart — ez kétségtelen. Később azonban belátta, hogy nem szabad gőgösnek lennie.

Leereszkedett. Egyelőre a zongora mellé, de később rájött, hogy neki zongoráznia is szabad. Nem tiltotta meg neki senki, sőt többen rá is beszélték.

Egyszer valaki átkapcsolta a mikrofont. Már nem a tánczenét közvetítette, hanem a zongorát. Nem zongorázott úgy, mint Fischer Anni, de nagyon hamar akadt nézője és hallgatója is.

— Úristen! — hördült lel a főrendező, magát ki küldte ide?

— En nem érezhetem jól magam?! — lépett tel nyomatékosan a zongorista.

— Szabadni szabad .. de.

— No akkor mi a panasza?... kérdezte — semmi? — akkor játszom. És játszott tovább. Két rendező sietett a segítségére a főrendezőnek, de azoknak sem i sikerült az alkalmi zongoristát eltávolítani.

Mindenki a büfében keresett feledést a zongorajáték miatt.

— Spiccesnek lenni — adta ki a jelszót a gittegylet elnöke. Mindenki egyszerre joviális lett. Csupa mosolygó ember koccintott.

— Drága jo professzor úr, hát nem iszik velem?

Ivott.

— Döncikém angyalom, azért

ne haraguldj, hogy szobafestésre kértelek.

— Nem, nem haragszom.

— Ha nem haragszol, akkor megiszod ezt a kevertet.

Megitta.

Egy óra múlva az ivászat már általános volt. Két neves potentát lendkerekes autóval játszott és vagy húsz kibicelt.

Később bedöglött .a gramofon. A gittegylet tagjai itt is tudtak segíteni. Az egyik tagjuk ragyogóan játszott slágereket. De nem akart. Mikor komolyan kérték, elmenekült.

Négy gittegyleti tag, hogy bemutassa a közönséggel érzett szolidaritását utánarohant, így sem akart jönni, erre megfogták, kettő a két lábát, kettő a kezét és behurcolták. Amikor akadékoskodott, akkor megkaszálták.

Később, mikor egy-egy zeneszóm után elmenekült, már adadl néhány tekintélyes, aki sajátkezüleg csipte el a frakkját és vitte kaszálni.

Ezzel egy ideig pompásan elszórakoztak, miközben a főrendező két dolort vett be és úgy érezte, hogy sokat rendezett ugyan már, de ilyen fantasztikus élénkséget még nem látott. Mintha mindenkit besóztak volna.

A nagy torna két versenyszámmal végződött. Az egyik klasszikus szám volt: ki tud lecsúszni a lépcsökorláton. A másik a tüdőt erősítette: Ki tudja hangosabban kiáltozni, hogy LÓKÚPEC. A postaigazgató nyert.

A részegeket a gittegyleti tagok szállították haza.

Szöllősy Kálmán