Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

8 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. október 31. Santa Maria della Pieve templom, az arezzói díszhangverseny színhelye A Pécsi Nevelők Háza kórusa kép­viselte ez idén Magyarországot a vi­lághírű arezzói kórusversenyen. Az augusztus végén lezajlott eseményről annakidején beszámoltunk: a pécsiek két harmadik és egy negyedik díjat hoztak el az igen erős nemzetközi me­zőnyben, ami a magyar, de ezen be­lül különösen a pécsi amatőrmozga­lomnak is feljegyzésre méltó esemé­nye. Hetekkel az izgalmakban bővel­kedő verseny és a kórus valamennyi tagja számára felejthetetlen olaszorszá­gi utazás után Tillai Aurél, a kórus karnagya hozzáfogott, hogy írásban is rögzítse ennek az útnak legfontosabb állomásait, eseményeit, emlékeit. En­nek a visszaemlékezésnek adunk he­lyet az alábbiakban. A város A legrégibb és legrangosabb kórus- verseny színhelyéül, aligha lehetne kü­lönbet elképzelni, mint Arezzo. Múltja több ezer éves. Még a rómaiak előtti etruszk időkig nyúlik vissza. Itt szüle­tett a legnagyobb olasz lírikus: Pet­rarca. Szülőháza az irodalom barátai­nak zarándokhelye. Itt áll Vasari, a nagy festő, építész és műtörténész háza is. De a muzsika kedvelői szá­mára legfontosabb, hogy itt született a középkor legnagyobb zenetudósa és nagy pedagógusa, a szerzetes Guido Monaco, akit nálunk Arezzói Guidónak ismernek. Ö a mai hang­jegyírás feltalálója és a szelmizáció kitalálója. Szobra a város főútján áll, szinte fogadja a versenyre érkezőket. Róla nevezték el az immár 19. Nem­zetközi Kórusversenyt is. Szülőháza nincs messze a hegy tetején épülő sze­mináriumtól, ahol kórusunk férfi tag­jai szállást kaptak. A Vásári építette loggiasor vezet Arezzo „dísztermébe”, a középkori pa­loták lőréses bástyái övezte Piazza Grandera. Ide néz a Pieve di Santa Maria XII. századi román templom körgalériás szentélye is. Ebben a ki­tűnő akusztikájú templomban zajlott a fesztivál díszhangversenye, a Con­certo di Musica Sacra. Varsóiak, nyu­gatnémetek, olaszok és talliniák után mi zártuk a koncertet Kodály Ádventi énekével, Lotti Crucifixusával és Ko­dály Pange linguajával. Szereplésün­ket — szokatlan jelenség templom­ban! — nagy tapssal fogadta a lelkes közönség. (Apró, de jellemző furcsaság: néme­tek mellett olaszok is elkérték a Lotti művet tőlünk. Nem ismerték saját ba­rokk mesterük e remekét!) A templom kapuja a meredek Corso ttaliara, a város talán leghangulato­sabb utcájára nyílik. Állandó nyüzsgő élet zajlik itt, de főleg este színes iga­zán. Árusok kínálják portékájukat a mindig ráérő sétálóknak. Aztán ha el­jön a déli forróság ideje (nagy csapás volt nekünk, hogy Közép-ltáliában 200 év óta nem volt ilyen forró nyár­vég . . .), három órára ponyvával leta­karják asztalaikat, s őrizetlenül hagy­nak mindent. A falakon itt is, ott is kézzel írott plakátok, a szocialisták, kommunisták, vagy jobboldali MSI választási kiált­ványai. A meredek, járdanélküli utcá­kon szinte a lábunk között futkároz- nak az autók, halálos biztonsággal és bámulatos udvariassággal. Jellemzésül a következő eset. Firen­zében le akartam fényképezni a Santa Croce templomot. De, mert nem fért a képbe, meg a nap is szembesütött, egyre hátráltam a téren, alkalmas he­lyet keresve. Beállítom: távolság, blen­de, idő. Ekkor látom ám, hogy már egy autóoszlop áll előttem. A legtel­jesebb udvariassággal, szó nélkül megvárják, amíg kész vagyok, aztán mosolyogva elindulnak. A gyalogos itt nagy úr. De visszatérve Arezzora, nevezetes­ségeit fölsorolni is nehéz. A székesegy­ház mindjárt ott van lakóhelyünk kö­zelében, nem messze a középkori vár­tól. Római korból maradt az amfi­teátrum, mellette az archeológiái mú­zeum híres római és középkori váza­gyűjteménnyel. Emiatt a Palazzo del Comune, itt tartották a karnagyok szá­mára az ünnepi fogadást. Ha nem állna előtte díszruhás rendőr, s a pol­gármester és a jelenlevők, nem mai ruhában jöttek volna el, azt hinném, a XIV. században vagyok. A turisták legfőbb zarándokhelye a San Francesco templom. A szentély­ben Piero della Francesca világhírű freskósorozata: a Szent Kereszt legen­dája. Innen már egy perc a Petrarca szín­ház, előtte hatalmas embertömeg hall­gatja a hangszórókon át közvetített versenyt. A verseny A színház pedig nagy, csak páholy­sorában mintegy 500 ember fér el. A földszinten sokan állnak, bejutni ne­héz. Mi, külföldiek jelvényünkkel bár­mikor bemehetünk, csak éppen ritkán van hely valahol a fal mellett. Az egyik földszinti páholyban ül a zsűri. Kis asztalkán lapozgatják ver­seny alatt, a kottákat, jegyzetelnek hangvillát tesznek a fülükhöz, bekari­kázzák a kottában a hibákat. .. Fur­csa módon úgyszólván háttal ülnek a színpadnak. Egyedül a rendkívül csi­nos jugoszláv karnagynő tudja csak tekintetüket a színpad felé fordítani. Annál tevékenyebben kapcsolódik a pódiumhoz a közönség. Soraiban a város polgárain kívül muzsikusok, kar­nagyok az ország minden részéből, itt- ott valamelyik külföldi kórus tagjai, az előkelőség között ott van Fanfani, a szenátus elnöke is. A színpadon a természetes lámpa­lázon kívül előszón ijedtség fog el: alig halljuk egymást. De később ezt is megszokjuk. Itáliai emlékek Talán nem túlzás, ha azt mondom, a magyarok lettek a közönség kedven­cei. Női karunk csak 3 hónapja léte­zik külön is (ki tudja, miért, csak má­jusban tudatták velünk, hogy mi me­gyünk Arezzóbal). Most igazi, sokéves múlttal rendelkező női karokkal kell fölvennünk a versenyt. És mégis, a Pünkösdölő és a Magas a rutafa sj- kere minket is megdöbbentett. Tapsvi­har, kiabálás, lábdobogás, a páho­lyokban fölállva, lelkendeznek a nézők. A 20 lány, mert ennyi a létszámhatár, örömében sírva jön le a nézőtérről. Péntek este eljön a hatodik, utolsó színpadralépésünk is. Ma már negyed­szer állunk pódiumra, negyedszer öl­tözünk, negyedszer pumpáljuk fel ma­gunkat, negyedszer jövünk le a hegy­ről. (Ez az ára a döntőbejutásnak!) Most halálos fáradtan, mégegyszer utoljára a folklór döntőjében meg kell mutatni, mi a virtus. Még a ku­lisszák mögött várunk, hogy mindjárt színpadra lépjünk, mikor a nézőtéren kihirdetik az eredményt, a két órával előbb lezajlott nőikari verseny győzte­seit. Itt tudjuk meg, hogy harmadikak lettünk. És 'már a hangszóró nevünket mond­ja, vonulnunk kell befelé. Most min­dent bele. „Esti dal” ... „Szeged felől” ... így még talán sosem sikerült. A hatás leír­hatatlan. Már rég levonult a kórus, de a közönség szinte tüntetőleg nem hagyja abba, újból és újból ki kell menni meghajolni. Ez talán már nem is csak nekünk, de egy kicsit a zsűri­nek is szól... Koncert után tódul ki a közönség. Sokan fölismernek bennünket, a szín­ház kapujába köszönnek, tapsolnak, odakiáltanak: „Primo posto!” A Giulia nagyszerű előadásban, az a legjobb hivatásos együtteseknek is becsületére válna. Sajnos, a zsűri egyik tagja éppen pár hete ezt a művet énekeltette le­mezre. Természetesen most élénken él benne saját felfogása ... S ki nem a magáéra esküszik elsősorban? Meg fogjuk vásárolni ezt a lemezt, az biztos! Haselböck „Erschinen ist...” c. mű­ve volt az egyik kötelező szám. Ezzel meg így jártunk: a bécsieket a szer­ző maga tanította be művére. így a zsűri most már az ő előadásukat fo- gadta el abszolút hitelesnek, s a többiekét ehhez mérte ... Záróest. Egy páholyban szorong egy csomó magyar, meg a szardíniái kórus tagjai. Szünetben feljön az olaszok karnagya. Díjat nem nyertek, de bol­dogok. Mit sem törődnek a lent zsi­bongó nézőtérrel, s rázendítenek Bachieri Jubilate-jára. Együtt énekel a nehány cagliöri és pécsi énekes. — Ez volt a fesztivál legszebb produk­ciója, mondja csillogó szemmel a kar­nagy Kirándulás egy olasz faluba Szombat délután autóbusszal egy kis hegyi faluba, San Niccolo-ba utaz­tunk. Hűsítő italok és Martini után a koncert egy festői terecskén egy gö­rög templomra emlékeztető, oszlopso­rok fölé emeit tető alatt zajlott. Ké­sőbb megtudtuk, ide vezetik a marhá­kat, rájuk sütni a bélyeget. A falu népe, köztük sok turista is, állva tolong az emelvény körül, csak bizonyára mindkét félnek emlékezet*» marad. Ök egy távoli népre csodál* koztak rá, mi meg megismertük, milyen lehetett egykoron az olasz commedia del’ arte ... Túl az izgalmakon, a kórus egy arezzói klubházban iszik a sikerekre. Éjjel 3 körül látjuk, hogy kezdi el munkáját egy pék. Kinyitotta műhelyét, a világosság csal oda bennünket. Itt vásárolni kell, és nézni, hogyan sül a villanysütőben a kenyér. Aztán kide­rül, négykor már lesz frissensült pizza. Hát ezt nem lehet elmulasztani. Egy hattagú társaság inkább nem fekszik le, úgyis oly kellemes meleg az éjsza­ka. Egy szobor talapzatán ücsörögnek, majd honnan, honnan se, ugyanannyi szardíniái legény keveredik elő, már régóta barátok vagyunk. A Cagliari Kórus tagjai nagy futballdrukkerek. Aki kimondja a varázsigét: RÍVA LA GRANDE, azt máris a szívükbe zárták. Ök Chiantit hoznak a pizzához, mi ba­rackpálinkát. Közben az egyik fiú, okit itt Arezzo- ban kocsit bérelt, beülteti a társaság egy részét autójába, s száguldozni kezd a meredek és szűk utcákon, csak úgy a nagy éjszakába ... A magyarok kipróbálhatják, mi a halálfélelem, ami­kor egyszeresük a rendőrautó a nyo­mukban. Filmeken látni ilyen üldö­zési jelenetet Az igazoltató járőrnek az olaszok szélsebesen magyarázni kezdik, ma­gyar barátaiknak akarták megmutat­ni a várost. Igyanak hát ők is a kitű­nő magyar kórus egészségére. A rend­őrök sem állják meg nevetés nélkül, s egyikük megkóstolja a barackpálin­kát. „Ilyet csak az istenek isznak" nyújtja a bütyköst társainak. Barátsá­gos kézfogás, s egy parkot mutatnak, ahol el lehet fogyasztani a közben megsült forró pizzát, a chiantit, a csöndes dalolással barátkozni lehet, míg csak fel nem jöp a nap .., Búcsú dallal A három díjból két nappal meg le­hetett hosszabbítani itáliai tartózkodá­sunkat. Egyet Firenzében, egyet Velen­cében töltöttünk. Este tízkor adtunk egymásnak találkozót a Szent Márk téren. Addigra már mindenki megnézte a San Marco-t, a Doge-palotát, a Frari templomot Tiziano két csodálatos oltárképével és Monteverdi sírjával, utazott a vaporetton, ette a galambo­kat ... A Palazzo Comunale, a városháza, ahol a karnagyok fogadását tartották Capella karnagya odajön, tavaly ő is a zsűri tagja volt. Mutatja most saját, „maszek” pontozását: a legmagasabb pontszámot adta ... Sajtó A Corso Italian sétálunk, amikor észreveszünk az egyik kirakott újság­ban egy nagy piroskeretes képet. Kö­zelebb megyünk: a mi fényképünk. Az élelmes újságos így hívta föl a kórusok figyelmét a La Nazionera. A nagy fi­renzei lap mindennap részletesen fog­lalkozott a versennyel. A kép az arezzói állomáson ábrázolja a kóru­sunkat, éppen leszálltunk a vonatról. A vegyeskari döntő után két kép az újságban egymás mellett: az 1. díjas észtek és a 4. díjas magyarok a szín­padon. Tán nem minden tendencia nélkül hagyva ki a 2. és 3. helyezette­ket ... (Meg kell jegyezni, hogy a ve­gyeskari mezőny sosem volt a „ma­gyaroké”. Előttünk mindössze két kó­rusnak sikerült ebben a mezőnyben helyezést elérnie!). A La Nazione egyik számában, ér­tékelve a versenyt, részletesen elemzi az I. díjas, valóban kitűnő t-aIlinni kó­rus produkcióját. Aztán fölteszi a kér­dést: vajon hol végződik az amatőr mozgalom, és hol kezdődik a hivatásos muzsikálás? A verseny rendezőségének pontosabban kellene meghúzni a ha­tárokat. Kulisszák mögött A vegyeskari döntő után Colacicchi professzor, a verseny igazgatója elra­gadtatással nyilatkozik Debussy pro­dukciónkról. Mint mondja, a Trois chansons-t még nem hallotta ilyen a gyerekek ülnek le az első sorokban a földre. Elkezdődik az egyórás műsor, közben a gyerekzsivaj nem szűnik, nekünk kiabálva kell énekelnünk. A nézőket semmi sem zavarja, nagyon élvezik az egészet. A harmadik szá­mot én vezénylem. Egyszercsak látom, a szoprán majd kipukkad a nevetés­től, alig tudom a művet megmenteni. Csak később tudtam meg, hogy egy kis kölyök mögémállva leutánozta mozdulataimat. A közönség ezt épp­úgy élvezi, mint később az ismeretlen, különös magyar népdalokat. Vidám, családi miliőben folyik a hangverseny, Egy kis téren leülünk a lépcsőkre s olasz canzonettát kezdtünk énekelni. Hamarosan kíváncsi embergyűrű vesz körül bennünket, olaszokból és külföl­diekből. A filmfesztivál éppen most zajlik, sokan éppen vetítésről jönnek. Három szám után továbbsétálunk, de a tömeg utánunk. Most egy temp­lomlépcsőn folytatódik a koncert, majd egy kis rio fölötti hídon, aztán ismét egy bájos, zárt tér következik ... Más­félórás sétakoncert, a járókelők élve­zik a váratlan eseményt, nejeik is em­lékezetes lesz az éjszaka. Holdfény, sikló gondolák, s ódon paloták között olasz, francia és magyar muzsika a szerenád ... Tillai Aurél Firenzei utcarészlet t á

Next

/
Oldalképek
Tartalom