Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-31 / 257. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÖ 1971. október 31. M eszeltünk. Apóm műhelyét ahol a gyalupad mellett szépen megfért a takaréktűzhely, meg az ebédlőasztal. Sok gyalulás itt nem esett, jobbára csak költségvetéseit rajzait készítette itt apám, amennyit „képesített ácsmesteri” gyakorlata igényelt Igaz, hogy azt elképesztően könnyedén, olykor csak a térdére vetett rajztáblán, de ha asztalon dolgozott, rádió-zene ütemére akkor is toktusra járt a lába. Kiraktuk az ezerféle szerszámot, ki a képeket, csak az öreg óra maradt a falon, meg Finkelstein. Finkelstein há- boríthatatlan volt, papírkezével ő tartotta kordában milliméterre bemért cérnaszálon a félrehúzó öreg szerkezet ingáját. Nevében pedig a kedves bajtársat idézte, oki egykor apám katonafüleknek szánt klapanciáira röhögve verte a cölöpöt Ferenc Jóska hadainak átkelése elé. Anyám kiválasztotta tolltartómból a legmegfelelőbbnek látszó ecsetet s a kezembe nyomta. — Járd körül vele az órát, meg azt a cancurákot, ne én töltsem vele az Időt. — S visszaloccsantva meszelőjé- ről a fölösleget, indult a sarok felé. Farkasszemet néztem Finkelsteinnai. Apám csinálta a télen öcsém mulatságára. Egy kartondoboz fedelére rajzolta katonaruhában. Kivágta. Külön- külön a tagjait, alkalmasan összekötözte, húzómadzagot szerelt rá, s felfűzte a falra. Miközben rángatta a madzagot, verset mondott rá, s a katona hányta kezét-fábát, öcsém pedig nevetett, nevetett, hogy szájában csak úgy motolláit a nyelve. Ö is kedvet kapott a táncoltatáshoZ, le is szakította mindjárt A mécsés persze eltört s hiába került vissza helyére a katona, öcsém hozzá nem nyúlt volna a félvilágért. — No, így nem lesz sok tánc —-, mondta apám s amint fordult, megakadt szeme a vén órán. Rózsás homloké óra volt, nem járt már rég, egyszer megbokrosodott s félrehordott azután, a kegyelet tartotta csak a falon. Apám töprengve simogatta sűrű kefe-haját, majd rákacsintott az öcsémre. — Várj, fiút Lelkes buzgalommal kötötte át a zsinórzatot, méricskélt, artán a katona kezét hozzáakasztotta az órához. Az inga kilendült, de a katona meghökkentette, egy pillanatig remegve mérték össze a két apróka erőt, aztán az óra megadta magát sorsának. — Húzzad, Finkelstein! — biztatta apám a siker örömével s nekünk kevés volt az este betelni a csodával. Ezt a megállíthatatlan Finkelsteint kellett nekem körülmeszelni most s én ajkamat harapdálva lestem a pillanatot, amikor karja alá nyúlhatok az ecsettel. Türelemjáték volt, de sikerült, a mozgó cérna alatt szép fehér lett a fal, csak jobbra az ablak felé maradtak bolhányi szürke pontok. Egy sor fel-le hullámzó lyuk, mely felett csak buborékot vetett a mész, de be nem töltötte. — Ez itt nem megy — panaszkodtam. Anyám lecsobbantotta a meszel őt s odajött hozzám. — Ezt mondod? No, majd egy keményebb ecsettel. Mi a csuda? — hajolt közelebb s ujjával letörölte a meszet. Te, hisz ez... ! Nohát, hogy még itt van! — hangja örömteli meglepetésre váltott s még közelebb hajolt a falhoz. — Az én énekem! — Találgatva zümmögött egy kicsit, majd határozottabban folytatta. Mikor a dallam megvolt, hozzáénekelte a szöveget. — A Magnificat! Jézus, azt hittem el is felejtettem egészen! L eült a bentmaradt egyetlen székre. — Egyedül énekeltem volna Szeplőtelen fogantatáskor a nagymisén. ölébeejtette a kezét s nézte a tálát, mintha onnan olvasna. — Hogy szerettem akkoriban énekelni, nótáztam a gyárban egész nap, míg csak rám nem kapott az olasz Szinyóra. Az eleinte csak fülelt, később a leghalkabb dúdolásra is fölneszeit s hadonászva követelte, hogy forte, fortissime! Semmi sem volt elég mert még Olaszban sem mindenki énekel úgy — mondta, dehát bolond lettem volna ott pojácáskodni neki. A misén igen, orgona mellett úgy éreztem, hogy nem elég magas a templom. A kántor kihallotta hangomat és behívatott a kórusba. Nagyon megörültem, mert bár nagylány számkelni lett volna kedvem. Két év irtán — nagy rábeszélésre —, fehér blúzt vettem fel. Szinte égetett, úgy siettem haza, hogy mielőbb megszabaduljak tőle. Keresztanyámat találtam nálunk, ült nagyanyámmal a kemencepadkán baljóslatú némaságban. Már az ajtóból láttam a borítékot ar amerikás bélyeggel, mikor kézbevettem, egy fénykép esett ki belőle. Csupasz sírt ábrázolt, mellette apám és három testvérem. Ügy éltünk ezután, mint a kriptában, én visszamentem a fonóba — bár a Szinyóra nem volt ott, jobban mondva nem az volt már ott —, még emlékeztek rám jól. Ruháim érintetlenül lógtak a szekrényben. Nagyanyám gondozta a gyereket s mind nagyobb aggodalommal tekintgetett utánam. Megkönnyebbült, mikor — kényszerű Leszkó Margit: A dallam ba mentem már, nagyanyám nem engedett sehová sem. A kórus persze, az más, oda mehettem, ösztől-tavaszig tartott az öröm, mert a tagság többnyire parasztfiatalokból tevődött s ha már kinyílt —, azoknak parancsolt az idő. Nagyanyám oda is eljárt elém s én utcahosszat szenténekeket dúdoltam neki hazafelé. A nagypénteki misére betanultuk a Passiót Én egyedül is énekeltem benne, a szolgálót, aki felfedi a bujkáló Pétert „Te is a Názáreti Jézussal va- lál”. Csak ezt az egy mondatot, de a kántor úr el volt ragadtatva, — Ragyogó — mondta —, ragyogó, egyszer elénekled majd a Magni- ficat-ot A lányok vihogtak, azt a Magnifi- cat-at ő írta, a kántor és még senki sem tudta elénekelni kedvére. Amúgy is keserű ember volt, beszélték, valamikor ismert muzsikus Bécsben. Itt egyetlen barátja sem, csak az orgona, az volt. Engem megkedvelt valamiért, hajtogatta, hogy zenedében volna a helyem. Evvel aztán nem tett valami jót, a lányok nemcsak a hangom miatt csipkedtek —, nekem ahány szín, annyi selyemruhám, a parasztok viszont fődre spóroltak. Azontúl, ha akármilyen csendben kezdtem rá, valahonnan mindig kihallottam a zenedét — Könnyű az ilyen amertkásnak — mondták. Merthogy kivándorolt mindenkim. A szegénység hajtotta ki őket, az egy nagyanyám maradt itthon, s neki vigaszul én. A selyemfonó ott volt hozzánk közel, iskola után beimádkozott a tálján Szinyórához. No, az éneklés húsvéttál szünetelt, de én azért megtanultam a Magni- ficat-ot Aztán, mielőtt templomban énekelhettem volna, bekötötték a fejem. Pusztára kerültem vadőrnénak. Fél év múlva vendég érkezett Amerikából, nagyanyám kezét tördelve fogadta a hírt, befellegzett nekünk, azt mondta. Néhány hétig maradtak, a férfiak. Akkor apám elvitte férjemet, mint őt vitte apósa annakidején. Nekem harangozó órát hagyott itt, meg a biztatást, hagy utánamehetek férjemnek, ha jövendő fiam elbírja a hajó- utat már. Beletörődtem, de nem került rá sor, Pennsylvániában — ahol bó- nyószkodtak —, tífuszjárvány ütött ki s néhány hónapos fiam árván maradt. Viseltem feketét s még fejem sem emeltem fel az utcán, nemhogy énemegoldásként —, apádat választottam. Nem volt okom megbánni, de az éneklés elmúlt A kántor ügyön üzent értem egyszer-kétszer, artán abbahagyta ő is. Magnificat. Vajon mikor írta, hogy olyan nagyon élt benne? Mária akkor dicsőítette vele Istent mikor megtudta, hogy gyereke lesz. Nekem évek múlva jutott eszembe, mikor a húgod agyhártyagyulladást kapott. Kifürkészhetetlen az emberi lélek. Kihúztam a kontyomból a tűt s úgy gondolomfor- mán belekarcoltam a falba, hátha egyszer mégis énekelném majd ... Hosszú csend lett, csak Finkelstein fűrészelt tovább szorgalmasan. Én akkor mór tanultam hangjegyismeretet, gondolatban vonalat húztam a lyukak közé s az érthetetlen pontsor szabályos kottává igazodott. Próbálgatni kezdtem a dallamot, — Nem jó — mondta anyám —, magasabban kell. És ő folytatta először kissé elfogultan, aztán, hogy az én hangom is simult az övéhez, mind határozottabban és ujjongva. Kint sütött a nap, orgonaillat áradt be, a meszelők surrogtak a falon s az üres műhely visszhangozta tízszer, százszor: Magasztalja... Magasztalja ... Magasztalja ... S ok év után került szóba újra. Anyám csonttá cszottan feküdt az ágyban, tagjait elemésztette a kor, meg a kór, Tudtam hogy én. aki most tértem haza, nem sokáig leszek kényszerű vendég a háznál. Anyám hamar megszokta, hogy minduntalan ott lát maga körül, mintha el sem mentem volna soha. Hol, a már őszülő asz- szonyhoz szólt hozzám, hol, voltam újra az otthon csivitelő lány. Egy éjjel megint rajtam volt a virrasztás sora, anyám az erős gyógyszer hatására jobban érezte magát, csak révedezett, mint aki a kelleténél többet ivott egy kicsit. Egyszerre elmosolyodott, valami zenghetett benne, mert felemelte kezét s vezényelni kezdett. — Énekelj, te is. Elfáradt, keze visszahullott a takaróra, de hallotta a hangot, mert elölről kezdte újra és újra ünnepélyesen. — Ugye — kérdezte alig hallhatóan —, ugye ez még ott van? — Persze — bólintottam rá sietve. Ha százszor bemeszeltük is azóta, nekem ott lesz a műhely falán a Magnificat, ahogy anyám karcolta falra. Míg az ő emlékezete éL Amíg élek. A hírhozó 1VJYár volt, aszfaltot olvasztó, “ * betont lágyító meleg. A hőséget a Balaton mellett is nehéz volt elviselni. Már reggel árnyékot keresett az ember. A lesötétitett ablaké szobában a feleségemmel beszélgettünk. Kopognak. Az ajtó keretében egy becsületes arcú, ismeretlen munkásember áll. Kék vasutas-egyenruhát visel. Arca nyílt és tiszta, mint a simára gyalult fenyölaasztalok. — Magával szeretnék beszélni. Zavartan egymásra nézünk a feleségemmel. — Velem? — kérdezem az idegentől. — Csak magával... Furcsa, felemás, feloldatlan helyzet. Hát hogyan, most mondjam a feleségemnek, hogy menjen ki a szobából? — Mondja csak nyugodtan ,.. Az idegen ember tekintete kapkodva körbejár a tárgyakon. — Meghalt, meghalt az édesanyja ... — S amikor kimondja a rettenetes szavakat, szinte megnyugodva, bőbeszédüen Folytatja: — Most szóltak át telefonon az állomásra. A főnök úr megkért, hogy jöjjek el és mondjam meg. Tetszik tudni, én voltam a raktárban szolgálatban .,. Van az egész helyzetben valami érthetetlen. Feleségem édesanyja egy hete volt nálunk. Az asztal körül ülünk és ebédelünk. Ez a kép villan löl most előttem. Az én anyám, igaz, nemrég leesett a pince lépcsőjén, kórházba került, de a napokban meglátogattam, és azt mondta, hogy rövidesen hazaengedik. Nem értem az idegent. Ki halt meg? Ez az ember bizonyára rossz helyre jött. Egészen más házhoz küldték, és most itt gyűri a sapkáját a küszöbünkön. Talán nem is telefonált senki, nincs is semmiféle állomásfőnök, és ez az ember sem áll itt előttem. Káprázat, rossz álom az egész. Le akarom rázni a rontást, ki akarok jutni a körből, de nem találom a kulcsát. — Mondja, jóember, kinek az édesanyja halt meg? Az enyém? — Nem, nem a magáé. Hanem a magáé — mondja, és a feleségemre néz. Az & tudatához csak most érkezik el a hír. Kőbányában, robbantáskor, omlik le így a fal. Látom arcán végighullámozni, amit az előbb én éltem át. Amilyen váratlanul érkezett a hir, éppen olyan megmásíthatatlan. Itt áll előttünk, mint egy meredek szikla. Végérvényesen is mozdíthatatlanul. Nem tudom, mikor ment el m hírhozó. Belekeveredett egy furcsa történetbe. Be kellett jönnie egy ismeretlen házba. Rábíztak egy hirt, amit át kellett adnia. Valamit megérezhetett a dologból, de az egész mégis csak idegen lehetett a számára. Látom az állomáslő- nököt, amikor leveszi füléről a kagylót, odainti magához az egvik beosztottját, és azt gondolja magában: Ennek az embernek olyan becsületes-forma arca van. Az 'esz a legjobb, ha öt küldöm el. — De óvatosan kezdje ám ... És a hírhozó jön végig az úton, forgatja magában a szavakat. Nem tudja, hogyan kezdje. Talán az is eszébe jut, milyen kellemetlen, hogy éppen neki szólt az •állomásfőnök. Miért nem valaki másnak. De akkor már a ház előtt áll, benyit a kapun, és mondja? — Magával szeretnék beszélni ... Halottak napja közeledik. Egy ideig az embernek az életben, egy idő múlva a temetőben szaporodnak az ismerősei. Meghalt ezt is... meghalt az Is... Hírhozó áll meg az ajtónkban. Gyászjelentést kézbesít a postás. Az újság halálozási rovatában ismerős nevekre találunk. Minden lakott helység mellett van egy másik település, A temető. Halottak napja közeledik. A holtak városa mindig klctR az élők városára emlékeztet. A halottak emlékének ápolása, a temető képe, a sírok gondozása mindig az élők szokásairól beszél. Halottak napját csak az élők tudják megünnepelni. Halottak napján azokra gondolunk, akik már nem lehetnek velünk. De halottak napján talán erre is gondolni kellene: jók csak azokkal lehetünk, akik még élnek. Szeretni csak azokat szerethetjük, akiket ismerünk. Előbb megáll az Ismeretlen hírhozó a mi ajtónkban: — Nagyon sajnálom, szomorú hírt kell átadnom ... Aztán eljön az idő, amikor egy Ismeretlen ember a rólunk szóló hírt adja majd át egy idegen házban. De akkor már nem lesz rá fölünk, hogy a szavakat meghalljuk, és szeműnk, hoav sírjon. Íu'jIiaU ft'M Pákolitz István. ANGELA a kisemmizett színesbőrűek éjnél sötétebb éjszakájába belehasit a gyönyörű emberségből lobbant szabaditó akarat gyémántkemény fénye a gúzsba kötött justitia védheti magát annyira még nem gyárait el a szabadság-bűvészkedte jog hogy egy lánytól féljen IrodaJmi Nobel-díj, 1971 Pablo Neruda Az idén Chile világhírű költőjének, Pablo Nerudának ítélte oda a Svéd Akadémia a legrangosabb irodalmi kitüntetést. Neruda neve már ott van a legnagyobbak között, élő klasszikus, akinek költői igazát már törvénnyé emelte az idő. Mostanában sokat írtak róla az újságok. Az új chilei kormány őt nevezte ki párizsi nagykövetének. Nem először teljesít diplomáciai szolgálatot Neruda, már eddig is többször képviselte hazáját különböző országokban. Munkájához mindig hozzátartozott o közéleti szereplés. Amikor a hivatalos tevékenységet lehetetlenné tették számára, megszervezte a spanyol polgárháború menekültjeinek nemzetközi támogatását, majd a hidegháború idején a béke ügyében járta a világot. Kevés író akad ma, aki annyit utazott volna életében, mint ő, jóformán bejárta az egész, földgolyót. Több alkalommal ellátogatott Magyarországra is. A szőlők és a szél című monumentális versciklusában külön fejezetet szentelt hazánknak, 1965-ben pedig egy teljes könyvben énekelte meg Asturias-szál együtt a magyar ételeket (Megkóstoltuk Magyarországot). Mozgalmas élet van Neruda mögött. 1904-ben született a dél-chilei Parralban, Születése édesanyja halálát okozta. Apja újból megnősült és a közeli Temucoba költöztek. Itt végért« el a középiskoláit. Mint önéletrajzában leírja, gyermekkorának legnagyobb élménye a környező természettel való együttélés volt. A világ felefedezése számára a füvek, virágok, madarak megismerésével kezdő- ‘dött. Verseiben a természet elemi állapotában van jelen, sorait a föld ízei, a fák zöldje és az óceán zúgása töltik meg. 1923-ban adja ki első könyvét. Már az „Alkonyének” egy nagylélegzetű, mindent mohón befogadó költészetet sejtet. Az ifjú Neruda azzal az elszántsággal indul, amivel a mesék hősei: legyőzni a világ gonoszságát, s kiszabadítani a sárkány karmaiból a jót, a szépet, az emberhez egyedül méltót. Egy évvel később jelenik meg máig népszerű kötete, a „Húsz szerelmes vers és egy kétségbeesett ének”. A legmélyebb emberi érzések egyike, a szerelem szólal meg itt Neruda szenvedélyes hangján, mindent elsöprő vitalitással, mint majd a Száz szerelmes szonett című ciklusban. Az elkövetkező években diplomáciai szolgálatot teljesít Burmában, Ceylonban, majd 1934-ben Barcelonába kerül. Spanyol földön megismerkedik Garda Lorcával, akihez a költő meggyilkolásáig mély barátság fűzi. 1935- ben költészeti folyóiratot indít, munkatársai Lorca, Miguel Hernandez, Rafael Alberti. A polgárháború lelkesedéssel tölti el, megírja „Spanyolország a szívemben” című művét. A bukás után Párizsba menekül, az emigránsok sorsát intézi. A háború idején Mexikóban és Chilében tartózkodik, 1945-ben belép a ».Chilei Kommunista Pártba. 1945-ben születik a „Teljes ének", mely méltán nevezhető Neruda fő művének. Különös, s számunkra kicsit szokatlan költői vállalkozás ez. A ciklus különböző oldalairól mutatja be a földrészt, énekeiből megismerjük éghajlatát, növényzetét, embereit, népeit stb. Mégsem puszta leírásról van szó. a címben hangsúlyozott teljesség mindenek előtt az embert és történelmét igyekszik átfogni. 1948-ban a Kordillerákon ót álruhában menekül külföldre. Üjabb utazások következnek Európában és Ázsiában, melyek „A szőlők és a szél” ciklust ihletik. 1954'-ben lát napvilágot az „Elemi órák” könyve. A kötet környező világunk „elemeit” énekli meg, a levegőt, a szelet, a tengert, az al- konyatot a nerudai természetrajongás hevületével. Feleségéhez, Matilde- hez írja a világirodalom egyik legszebb szerelmi ciklusát, a „Száz szerelmes szonettet”, melyet magyarul is teljességében olvashatunk. Az utóbbi években’két verseskötetet és egy színdarabot adott ki. A „Joaquin Murieta tündöklése és bukásáét külföldön először a budapesti Thália színház mutatta be komoly sikerrel. K. 5.
