Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
6 x DUNANTOLI NAPLÓ 1971. augusztus 1. Lengyel József: galambok /"'f zönvíz útóntól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon éberen. Semmi bajom sem volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranái sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szívecskéjük. De valamennyi a kiscsi- bék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszerre, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűn. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formáié tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg hogy mi a galambok riadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, sokélű nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és Lengyel József Kossuth-díjas Íré augusztus 4-én tölti be 75. életévét. Képünkön; az író otthonéban a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt p nnyi az egész. Néha ilyenek a L galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlításakot, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal. Lovász Pál Fogd kézen Ne irtózz: fogd kézen a kárhozottatI Könnyű neked, akit a jóra szültek, s léted aranycsörgős bölcsőt kapott, de nehéz, akit bűnvilágra hoztak s könyörtelenség útfélen hagyott Hidd, s lásd, ha lelke pólyáját kioldozod: rád szép istencsecsemő mosolyog Makay Ida: Kit megjelölt Kit megjelölt a fájdalom, hiába zárkózik szobákba. Hiába fut az útra ki. Színt vallhat. Csalhat. Mindhiába, Kit megjelölt a fájdalom, naponta újra megtalálja. Kegyelmet föld, ég nem terem, csak csontja pőre villogása. I Fehér Klára: Ötös találat BARÁTI TÁRSASÁG lustálkodott a strandon. Élvezték a napfényt, nézték a Balatont, a hegyeket, a fehér vitorlákat, — amikor a társaság egyik (ttgja, tekintélyes matematika profesz- szór felugrott: — Jaj, gyerekek... mindjárt háromnegyed őt.., azonnal fel kell öltöznöm... csak fél hatig veszi át a posta a lottócédulákat. — Csak nem lottózolf — kérdezte egy zöld fürdőnadrágos férfi, aki azzal szórakozott, hogy lábát térdig a homokba temette. — Te, a matematikus ne tudnád, hogy a nyerési esély egy a negyvenhárommillióhoz.,. — Kifejezetten laikus okoskodás — mondta a számtantanár és méltóságteljesen lesöpörte magáról a nedves homokot. — Az én esélyem egy • negyvenhárommillióhoz. Te nem játszol, tehát a te esélyed nulla. Vagyis az én esélyem végtelenszer nagyobb a te esélyednél.., A társaság nevetett. Ekkor Ibiké, az ifjú és csinos laboránsnő azt mondta: — Egyszer azért meg kéne próbálni Három harminc. És nyerhetünk egy milliót — Ha én nyernék egy milliót, ekkor táviratoznék az Irodába: „Szabadságomat egy hónappal meghosszabbítottam, Sármány kartárs egy ronda dög, fizetésemet vegyétek fel, és igyátok meg az egészségemre. Szerető kollégátok, Ákos". — Én egy jachtot vennék és körbejárnám a Balatont, — álmodozott Pannika, a szőkére festett lakásügyi előadónő. , A társaság nevetett. — Tudjátok mitt — lottózzunk, — mondta a zöld fürdőnadrágos. — Helyes... — bólintott a számtantanár. — Egy... kettő ... tizen vagyunk ... öt pár... tud iától;, mltf írjanak fel őt számot a férfiak, őt számot a nők, úgyis bemegyek a postára, megteszem. Két szelvénnyel fogunk játszani. — Úgy van! Mindenki írja lel az életkorát, — kiáltotta Ibi. — Kinél van papír, ceruzái A férfiak egy pillanat alatt lelirták: — 43, 29, 37, 44, 49. — Tessék. Az első nő, a számtantanár felesége kézbe vette a ceruzát és megfagyott ereiben a vér. Csak nem fogja telirni, hogy... egyszóval, hogy két pillanat múlva mindenki tudja a társaságban, hogy négy évvel idősebb az uránál? Persze, a szerencse.,. ugyan, micsoda hülyeség. Egyik szám olyan, mint a másik... legfeljebb nem ötös találatuk lesz, hanem négyes. Jó esetben az Is százezer forint. És kissé elpirulva — fel irta: 34. Pannika, a lakásügyi előadó félszemmel a cédulára pillantott. Hát van bőr a képén ennek a nőnek? No, vár/ csak, ha te harmincnégy éves vagy, akkor én .,, én... és gyorsan melléirta: 26. A harmadik nőnek nem volt sok gondolkoznivalója. ö lovagjának az első perctől kezdve harmincegyet mondott, tehát ebben maradunk. — 34, 26, 31 — mondta kövér Manyi, aki testvérek között is, — na, mindegy, senkinek semmi köze hozzá. Gyors elhatározással beirt harmincötöt. Ibiké, utolsónak, már csak a szerencse kedvéért is huszonegyet irt... — és a nők kissé borongás lelkiismerettel nézték a számtantanárt, aki a kabinok között eltűnt a cédulákkal. ... ÉS KÉT NAP MÚLVA ájult izgalommal feküdtek a forró homokban, amikor a strand hangosbeszélője közölte a lottó heti nyerő számait. A férfiak egyetlenegy száma sem talált. S a nőké ... jóságos atyaisten ... a szív elakad.. az ész megáll. Ötöt találtak Hja, kérem szépen. — Fortuna is csak — asszony. Sarkadi Imre: MEMENTÓ — Jaj — mondtam. De céak úgy mondtam, nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy parányi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az egész nem tartott addig, ameddig ezt megérezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másodperc, végiggondolni: egy ezredmásodpere. Ennyi ideig se tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték. Hülyeség. Klári rám nézett: mi van veled? — Semmi — mondtam, s igazam is volt Illetve... mert hogy szép kezével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem vé- rejtékétől. — Mire gondolsz? — Tudja az ördög. Rád. Ez persze hazugság volt, semmire se gondoltam. — Most hazudsz. — Ohm. Lehet Egyébként sesem hazudok. De hát evvel se lehetett kitérni, mert válaszolt ilyenképpen: — Ez valahogy kértértelmű. Mert vagy azt jelenti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz... és ez se igaz... vagy pedig azt jelenti, hogy rám hagyod, mint kis hülyére, hogy Ohm. Lehet ... de megjegyzed finoman, hogy mégse lehet, hogy én vagyok hülye. Hallgattunk. Furcsa módon ágy éreztem, így ültömben, ölembe eresztett kézzel, hogy most minden pillanatban kificamodhat a karom. Szóval, hogy nem vagyok többé ura kezemnek, lábamnak, az izmaimnak, amik eddig, évtizedekig olyan engedelmesen szolgáltok ... Ez is pillanatig tartott eíak, de mégis ébresztette azt a gondolatot, hogy jó lenne kiszökni magamból, így kívülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én, tudniillik a karom, lábam, nyakam, fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben ... S mór nem is igen gondolkoztam másról, csak magamról. Elkezdtem félni. Megnéztem az órát: hárontnegyéd tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosáé öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon állt, s mert érztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fédertem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem és mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is vannak, s ezek művi úton is előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett e szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az Ijedtséget, hanem a szemén. — Várj — mondta s kiment A legrosszabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy pere múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltőét, hogy önálló munkába kezd, hótrOcsapódlk s elrepül, mint egy madár. Felállni se mertem. —• Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de annyi eszem volt, hogy mégse kérdezem, belátva hiábavalóságát S ekkor hirtelen — öt másodperc telhatM el, fiágy lOári itt hagyott — éreZtent, hogy válom! erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki tfkór fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni. dé neM lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna seíVimit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit so jelent akkor, mikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak — és ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott má^ sodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem fiatal, szerelmes voltam s később apa, féltem, sikerem volt s balsikerem, volt pénzem egy- szer-egyszer s pénztelenségem máskor ... mi hiányzik még, amire kíváncsi lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujjamat se tudtam mozdítani. —- Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik... de időm se Volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjaim közt a csillagokat, az Andromeda-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve ■ széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt többé puha és simogató, hang se volt, csak olyan, mint az integrál- számítás, aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem Is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ballagi-szó- tárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha többé.
