Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-26 / 200. szám

6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. augusztus 26. Pofrihány Sásdnál a Baranya-csatom széles völgyére a nyugati M csekhót felől, mélyről induló o dalvölgy nyílik, mely évezrede óta az itt fakadó vizek és árc dó csapadékvizek lefolyásánál, útja. Ugyanazon útvonalon, me­lyen a vizek keletre tartanak, a búvóhelyet, menedéket, lakért, később legeltető helyet, megél­hetést kereső ember nyugatra hatolt, s eljutott a jó füvet tér pW völgyrendszer bükkerdő ko szorúzta pereméig. ÁRPÁD DÉDUNOKÁJA Kutatóink, nyelvészeink, tör ténészeink már régóta valószí nőnek tartják, hogy e völgy rendszer délnyugati ágábar fekvő Tormás község nevét Ár pád fia, Tarhos fia, Tevel fia Tormás itteni szállásfoglalásé révén kapta. Legutóbb (1970-ben) Győrff- György dr. írt részletesebben Tormás hercegnek a Duna mel­léki Tormástól idáig vezető, té­li-nyári szállósváltó útjáról. így érthető, hogy magyar te­lepüléstörténeti szempontból jelentősebbnek tartjuk ezt az ágat, mint a mai megyeköz1 közlekedésnek helyet adó Szentmárton-Vidák-Gödre ágat. Településtörténeti szempont­ból továbbá igen jelentős, hogy ott, ahol a két ág egyesül, a hét magyar törzs egyike, a Jenő törzs törzstöredéke foglalt szál­lást. Milyen szerepe lehetett e törzstöredéknek e tájon? Történészeink általában úgy vélik, hogy az erdők mélyéből előtörő vizek völgyében a nyílt terephez közelebb eső tájakat korábban ülte meg a magyar­ság, s csak később került sor az erdők ölén fekvő forrásfők megszállására. Az viszont nyil­vánvaló, hogy még később ke­letkeztek az irtósfalvak. Ez ala­pon valószínűsíthetjük, hogy Jenő korábban települt, mint Tormás. Tormás esetében pedig tud­juk, hogy 950 körül állnia kel­lett, hisz névadója 948-ban már Bulcsu korcsával együtt a gö­rög Konstantin császárnál járt követségben. Ebből nemcsak az következik, hogy a Jenő törzs még az első fejedelmek egyikének idejében szállt meg e völgytorokban hanem az is, hogy e tájon nem érvényesül az a nézet, hogy „a magyarság a bükkerdők szűk völgyeibe csak későn merészke­dett be." OSI CSALADOK Továbbmenve: történészeink általában úgy vélik: „a törzs- névekből alkotott helynevek ne.n a törzsek eredeti szállás­helyére mutatnak, hanem ar­ra, h'így az illető törzs idegen környezetben szigetet alkotott.” E szigetszerűen települt törzsi katona népségről Kniezsa István igen jó ókfejtés után 1938-ban I azt írja: „vi törzsek nevét fenn- | Az ókori tudomány rejtélyei Talányok FÖLDVÁRAINK (3.) tartó helynevek nem lehetnek későbbiek a XI. század közepé­nél .. . s így a törzsnevekböl még az esetben is következtet­hetünk a magyarság XI. száza­di telepeire, ha a helynevet egyébként csak az új korból tudjuk kimutatni." Baranyajenő is azon közsé­gek közé tartozik, melyekről a még hiányos adatfeltárások miatt, okleveles adatot csak a XVI. századból tudok kimutat­ni. Ugyanis a török hódoltságot megelőző utolsó magyar adó­összeírásban (1542) e völgy­rendszer 13 más településével együtt Jenő is szerepel s e köz­ségek megfogyott, de majd­nem kizárólag magyar lakossá­gával a török hódoltság első évtizedeit is átvészeli. A török hódoltság alatt a tormás—jenői völgyben élő csa­ládok 1554-ben ilyen neveket viselnek: Soldozs, Varga, Időc', Szente, Császár, Kovács, Feir, Bélc, Laki, Balázs, Kálós, Szár. Szekér, Gyepüs, Bálind, Pék, Sepse, Kasza, Vas, Deme stb. Neve alapján, idegen eredetű­nek, de már elmagyarosodott- nak látszik a Tód János és Má­té, valamint Cse Domokos csa­ládja. A törzsi eredetű katonanép itteni szerepét megérteni óhajt­ván fel kell figyelnünk arra az országszerte megfigyelhető je­lenségre, hogy bizonyos, kato­nai szempontból jelentős (út- csomópontok, átkelőhelyek, vő rak környéke stb.) csomópon tokban a törzsi helynevek meg­sűrűsödnek. S e csomópontok­ban feltűnő Árpád, illetve az ő puszta személyneve: a Puta-~ Pota (Buda), valamint Kurscan (Hursan) fejedelem településé­re utaló helynevek együttes elő­fordulása. így pl. Buda körül Fehérvár, a siói Kapurév, a csallóközi Árpád, a nógrádi Horpóts, a bihar-megyei Árpád környékén végül a mecsekalji Árpád, a hevesi Buda, a bács- megyei Futok (= Putah) szom­szédságában. Baranyajenő magyar népe, ha igen kis számban is, de túl­élte a török hódoltság alóli fel­szabadító háborúkat is (pl. a Vancsa nemzetség) s így meg­őrizhette, illetve az utókorra át­mentette a falu határában élő középkori magyar helynévanya­got. Ennek köszönhetjük, hogy ma ismerjük az irdatlan régiségű Tatisfalva, Bozofalva, Kislak, Csanádfalva (ma Csinátfa), Ja kabfa középkori falvak lelepü- léshel/ét, ismerjük a mór török olatt is- itt élő Császár, Varga család egykori szállásának he­lyét s ami ennél sokkal fonto­sabb, az e tájon elsőnek meg­szálló ős nevét is. TIZHOLDAS FENNSÍK Ugyanis ott, ahol a mai „de- rékútra” merőleges főutca északnak tart, a falun túl két­felé ágazik a völgy (ma Ró­zsavölgy) s az erdők mélyéről lefolyó két ér-ág körülölel egy hórom oldalról meredek falú fennsíkot, melyet egykor csak északról, az erdők felől, hat méterre keskenyedő nyergen át lehetett megközelíteni. Ma ez a kb. 10 hold terje­delmű fennsík kerti művelés alatt áll, korábban szőlő volt, ezer év előtt pedig a Pota sze­mélynévvel birtokbavett, jól védhető szállásvár: P o t r i­h á n y. Az eddigi vizsgálataim és közléseim indokai alapján e név így tagolandó: Pot(a) — (u)rih - an(g) Pot-rih-ány. (Gondoljunk a Győr megyei Ang és Urukang helységekre stb.) Jelentése: Puta ~ Pota úr, il­letve Pota nemzetsége szállós­vára. A nagy hadvezér és gyula (Puturuh «-» Potrog), ki Kurscan halála után nagy koncepciójú fejedelem: Hur-pat (Árpád) lett, itt is gondoskoőott az útel­ágazások őrzéséről s ide tele­pítő a vezérlete olatt álló s o katonai hatalmát biztosító tör­zsi katonanép egy töredékét, a Jenő törzs itt megtelepedő fiait. íme, ez a szerepe a Jenő törzs településének az Árpádok alatt megült, vég nélküli bükk­erdők koszorúzta tormási völgy torkában. Ezért tiltott itt is az erdő, azaz Avas, («-»vas, e>zse- lic). A Potrihóny pedig további magyarázatot ad arra, hogy honfoglaló népünk milyen jel­legű helyet választott szállásá­nak s mit nevezett ung-, ong-, ang-nak. Dr. Zsolt Zsigmond — A Művelődésügyi Minisz­térium intézkedése alapján a matematika szakos tanórhiány enyhítésére a tanárképző főis­kolák pótfelvételt hirdettek. Az ezer jelentkező közül 200-at vesznek fel. Közülük ötvenen tanulhatnak Sombathelyen, ahol — a tanítóképző intézetben — kezdi meg működését a Pécsi Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozata. Itt a leendő matema­tika—orosz, matematika—ének és matematika—testnevelés sza­kos tanárokat képzik. De Dél-Amerika indiánjai szolgálnak másféle csodákkal is. A chimuk nagyszerű kultúra­alkotó népe a perui Nepena völgyében oly hatalmas öntöző­művet létesített, hogy maradvá­nyaiban is ellátja a mai la­kosság szükségletét. A völgybe zárt legnagyobb vízgyűjtő me­dence 1 km hosszú és 800 m mély; úgy teremtették, hogy a völgy talpán keresztbe 24 m szélességű kő gátat raktak. Hogy ezt a medencét vízjel tölthessék meg, két külön csa­tornát húztak, melyek egyike 20 km hosszúságban vonul föl­felé a völgyön, a másik egé­szen a Nepena fonásaiig ér. Egy mai mérnök így méltatja régi indián szaktársai munká­ját: „Az efféle számok csak elégtelenül írják eme régi kul­túra teljesítményeit. Az építők az öntöző művészet e mester- művénél, melyek messzeágazó hálózata a legkisebb részlete­kig kidolgozott tervezést árul el, csodálatraméltó sokoldalúság­ról és a természeti körülmé­nyekhez alkalmazkodó képes­ségről tettek tanúságot. A csa­tornák rendszerint lassú, egyen­letes eséssel kanyarognak a hegyoldalak között, s a legna­gyobb ügyességgel kerülik meg a különféle akadályokat. Ahol a terepet nem lehetett kihasz­nálni, ott a vezetékeket tám­falak hordják vagy pedig oly­kor 20 m magas töltések, me­rész lendülettel vágnak át kes­keny völgyeken, a talaj mélye­dései fölött. Másutt mérföldnyi hosszúságban felül nem múl­ható művészettel vannak a szik­lafalakba vájva. Nem ritkán az előre ugró hegyfokokat bonyo­lult földalatti csatornák törik ót, hogy sokszor a mai mérnö­köknek is nehéz kiismerni ma­gukat bennük." Yucatán félszigete úgyszól­ván egyetlen dzsungelbenőtte romterület (180,000 km-). Diego de Landa, ki elsőnek járta be az országot (1549-ben), azt ír­ja, hogy a spanyolok jövetele­kor oz egész félsziget „egyet­len városnak látszott”. Nagy­része mór akkor rom volt, a többi azóta vált rommá. A ré­gészek tucatjával bontották és bontogatják ki a rengeteg foj­tó öleléséből e templomvároso­kat. Micsoda képet nyújthattak ezek nyolc-tíz templomukkal, melyek mindegyike külön lép­csőzetes piramis tetején, teo- callin állt! „A legrégibb és legnagyobb Tikal, — írja von Hagen. — Oly roppant nagy, hogy területét meg sem tud­ták mérni... Főte»e, nagyjából a közepén, 400x250 láb kiter­jedésű. Körülötte állnak a leg­nagyobb piramisok, a legma­gasabb 259 lábnyira (kb. 86 méter.) emelkedik a tér fölé. Sók más hasonló áll ott és többszóz építmény, kicsi terek­től óriási vízmedencékig, széles utcák, labdajátszó terek és ismeretlen célú monumentu­mok. A nagy piramisok mind­egyike kb. 200,000 köbméter térfogatú. Csupán magvuknak felhalmozásához 100,000 mun­kaóra kellett. A tanult munlcá- sok számát, hogy mennyire volt szükség a kövek kivágásához, méretezéséhez, faragásához, fel­rakásához és vakolásához, nem könnyű kiszámítani. Tikal 40 nagy építményt számlál és 200 kisebbet. Hogy mekkora mun­kaerő kellett e roppant töme­gek felállításához az ellensé­ges dzsungelben, kiszámíthatat­lan, kivált ha meggondoljuk, hogy a mayáknak nem voltak fémszerszámaik, sem igavonó állataik. Mi több, vélhetőleg kényszermunkát sem alkalmaz­tak, mert mindenki kisebb vagy nagyobb rangú mesterember volt." Uxmal mellett az őser­dőben egyszerre omladék-táj közepén találja magát az em­ber, falak, faragott kövek, gú­lák, törmelékhalmok tengeré­ben, mely mérföldekre terjed minden irányban, s egy helyen a fák koronái fölé emelkedik: itt teraszokon és lépcsős pira­misokon 13 palota és templom áll szorosan egymás mellett. Glichen Itzá, a „Szent Kút” vá­rosának rommezeje egy-egy pi­ramis tetejéről áttekinthető: na­gyobb mint Uxmolé, minden­felé templomok, omladékok ágaskodnak ki az őserdőből, s egy 8 km sugarú körben száz lépést sem lehet tenni úgy, hogy épületekre, oszlopokra, hierogliíes, domborműves kőtö­redékekre ne bukkannának. A város átmérője 16 km volt, s több százezer embert befogad­hatott. Nem sokkal kisebb a többi város sem, voltaképp nem lakóhelyek voltak, hanem szakrális középpontok, s a föld­művelő nép, a lakosság közöt­tük szétszórtan, tanya-rendszer­ben élt. Ha meggonduljuk, hogy a kollektív művészet csak szel­lemi és anyagi gazdaságból születhetik, és a tömegerőknek csupán kisebb részét veheti igénybe, akkor nem érjük föl ésszel, hogy ezen az aránylag kis területen élő néptől hogyan telt ekkora pazarlás. S még ke­vésbé értjük, ha tudjuk, hogy ezeket az épület-monstrumokat^ kőhegyeket, templomokat első­sorban nem liturgikus célokból nem a vallási élet tömeg-igé- ! nyeinek kielégítésére emelték, hanem mert a híres maya nap­tár, a világtörténet legtökéle­tesebb naptára előírta: minden 52 éves ciklus alatt megszabott számú lépcsőzetet kellett építe­ni. S a ciklus leteltével, befe­jezvén egy-egy ily templomvá­ros építését, nyomban újba fogtak. De ami végképp érthe­tetlen, iu. 600 körül az egész nép fölkerekedett, odahagyta minden szakrális pompával ékes, felmérhetetlen munkával rakott birodalmát, 350 kilomé­ter messze, északra vonult, s új ország építésébe kezdett. So­ha senki nem tért vissza töb­bé az elhagyott városokba, be­nőtte, megfojtotta őket a tró­pus kusza rengetege. Várkonyi Nándor Új szobor a siófoki parkban mArtírsir ató A kétalakos bronzszobor üdezöld pázsitkönyezetben vö­rösgránit talapzaton áll a sió­foki parkban. Fiatal nő egy csontsovóny tetem fölött: maga a megkövült fájdalom. Szép, modern, kompozíció. Mártirsira- tó. . . Körülötte gondtalan nyaralók ezrei hullámzónak. A szobor fájdalmas szép nő — figurája tiszteletet parancsol. Egy pilla­natra megállít és — lélekben — kalapemelésnyi kegyeletre késztet. Siófok . ., Orgovány . . . Pró- nay. Persze, Siófok... A hatalmas szállodasorok, üdülősorok a mo­dern szórakozóhelyek, a csivi- telő nyaralók tízezreinek váro­sa — és a város szomorú ne­vezetessége, amely egyre hal­ványul a dédunokák emlékeze­tében. Irodalma kevés, nehezen hozzáférhető; a szemtanúk, a túlélők lassan kihalnak. Váro­suk Szent Bertalan éjszakáiról talán o siófokiak sem tudnak sokkal többet a tankönyv egy- egy mondatánál. * Pontosan 52 éve, augusztus 20. után 2—3 nappal egy mo­toros bárka harminc-egynéhány ] foglyot szállított át Balatonfü- redről Siófokra: a Tanácsköztár- | saság veszprémi tisztségviselő­it ... Valamennyiöket — a sió­foki Halász Lajossal együtt összesen 40 elvtársat — több napos kegyetlen kínzások utón egyetlen éjszakán, 1919, augusz­tus 27-én mészárolták le. Ket­ten a Fogas Szálló (a mai Fo­gós presszó) emeleti szobájá­ba kerültek. „Kihallgatásra" ... Egyiküket Kertész Gyulának . hívták. Néhány éve különös megrázó élményem volt: egy zuglói 4. emeleti lakásban ri­portot készíthettem vele. Az egyetlennel, aki túlélte ezt a szörnyű éjszakát. De szóljon er­ről a szemtanú: „A szobába, ahová belöktek, körül véresek a falak . . . Közé­pütt egy lóca, rajta alumínium­pohár és egy dunsztosüveg víz. Harmadnapon egy darutollas altiszt közölte, hogy este a bí­róságra visznek, ahol „tárgyal­ják az ügyünket" . . . Amikor megbilincseltek, Weisz Pali odasúgta: „Gyula, ha szállító- nők minket, szökjünk meg! —” Igen, de összekötözött kézzel, fűző nélküli cipőben? „Leg­alább lelőnek és vége lehet. . .” — kesergett az én barátom, aki annyira nehezen tudott meghalni, hogy ezzel kiváltot­ta az én szökésemet is, mert nem tudtam tovább hallgatni . .. Induláskor a nyitott ajtón ki­lesve láttam, hogy köteleket hoznak, meg ásókat. Elindul­tunk . . . Sötét volt, zuhogott az eső. Amikor a helyszínre értünk, bozótok és fák között halad­tunk. Kis kézilámpákkal világí­tottak, egyébként koromsötét volt. Levették a bilincseket. Kiss Gáspár altiszt hangját hallottam: „Te vagy az idő­sebb. Mielőtt meghalsz, végig­nézed fiatalabb elvtársad ég­be szállását!..." Nyomban gollyreccsenést hallottam és Pali artikulátlan hangját. Hör- gött... hörgött... És nem birt meghalni. Még nem volt húsz éves . . . Akkor szinte önkívületi állapotban úgy éreztem, nem bírom tovább. Előttem félkör­ben guggoltak a pribékek. Egy hirtelen mozdulattal kiug­rottam. Cikk-cakkban rohan- tom teljes erőmből valami töl­tésféle irányában. Lőttek utá­nam, de nem találtak el. A vé­letlen is segített. Egy tehervo­nat jött arra, nem túl gyorsan. Belekapaszkodtam ... Ez a vo­nat mentett meg. Azt nem tu­dom pontosan, hogyan kerül­tem a töltés másik oldalára. Ott egy drótkerítésbe ütköztem, villák voltok ott, már üresen. A padláson húztam meg magam reggelig. Másnap Adándig ju­tottam el, s onnan alkonyodás után ismét tehervonaton, Ka­posvárig." Róla annyit még: emigráció­ban élt, mojd évtizedekig rend­őri felügyelet alatt. A háború alatt partizán és szovjet had­sereg tolmácsa. Részt vett a háborús bűnösök, fehérterroris­ták felkutatásában. Az ó azono­sításával került a népbiróság elé Siófok egykori térparancs- noko, Freisberger Gyula szá­zados, azaz „Gyula diák”, az úri középosztály és a kispol­gárság talán legnépszerűbb, legolvasottabb írója a húszas- harmincas években. * „Vitéz" Somogyvári (Freis­berger) Gyula siófoki várospa- lancsnoksága idején 1919. augusztustól november közepéig több mint félezer (megközelitően 600) embert mészároltak le, kí­noztak halálra válogatott sza- dizmussal vagy — Prónay Pál sátáni naplója tanúsága sze­rint — „küldtek a Balaton fe­nekére". Azon a szent Berta­lan éjszakán, augusztus 27-ről 28-ra virradóra 40 kommunis­tát és szimpotizánst vertek agyon a részeg, jobbára Er­délyből menekült csendőrök Siófokon, a 127'a számú vas­úti őrház közvetlen közelében, a műút és a pesti vasútvonal szögében. Az áldozatokat 1947. áprili­sában exhumálták. A jegyző­könyv szerint „egymás után jöttek elő a villanydróttal és szíjakkal gúzsbakötött csontvá­zak. 40 koponya jelentette a Horthy-pribékek kegyetlen vér­fürdőjét. Volt olyan csontváz, amely állt a gödörben. Kapasz­kodott kifelé és közben kapta fejére az ütést...” Díszsírhelyre temették őket, vértanúsógukat tanácsközársa- sági szobor hirdeti a gimnázi­um előtt. Néhány évvel ezelőtt pedig a Veszprém és Somogy megyei Tanács közösen elhatá­rozta, hogy Siófokon a Tanács- köztársaság 39 veszprémi és egy somogyi mártírja emlékére „országos érdekeket és törté­nelmi múltunk iránti méltó tisz­teletadást szolgáló emlékmű ál­líttassák". * Ez oz emlékmű a Mártirsirató. Bors István fiatal kaposvári Rippl—Rónai díjas művész al­kotása, amely egy tárlaton már évekkel ezelőtt — kisplasztika formájában — is fölkeltette a szakemberek és o közönség fi­gyelmét. Most megvalósultan, bronzbaöntve különös szépség­gel hangsúlyozza a sirató őszinte egyszerűségét, a már- tíromság megrázó döbbenetét és amiért névtelen százak éle­tüket adták: az Eszme halha­tatlanságát. Wallinger Endre A tormási völgy települései a XVI. század közepén

Next

/
Oldalképek
Tartalom