Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
1971. augusztus 15. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 5 Falat kenyér A kenyér megbecsülése íratlan törvényünk volt. Felsőfokú dicséretként a kenyérhez mértük az emberi tisztességet: Olyan jó, mint egy falat kenyér; vagy: Ügy hiányzik, mint egy falat kenyér. Zsíros, lekváros, vagy sós-paprikás formájában gyakran szerepelt főétkezésként; vajas kenyeret csak minden szentidőben láttunk. Apám rosszallólag csóválta fejét, mikor egyik, a tisztes szegénységtől kissé már elrugaszkodott unokája vajas kenyeret evett tejeskávéval.- Vagy egyik, vagy másik, de vajas kenyér is, meg kávé is: ez pazarlás! A vajas kenyérről példabeszéd is járta. Virág Ferenctől származott, aki plébános korában (az apja, ha jól tudom, levélhordó volt) sorsszimbólumként emlegette, hogy vajas kenyere mindig a földre esett, és mindig a vajas felére. Egyszer aztán mégse a vajas felére pottyant, mert püspök lett. Apám viszont nem került följebb a lajtorján, harangozó maradt, s mindennapi kenyerünk beteremtését azzal is segítette, hogy lélekbúzát szedett a módosabb (anyám szókincse szerint „burzsó") parasztoktól, a vihar elleni harangozás lejében. Előfordult, hogy a harangozás ellenére ripityára verte a jég a határt; de ha szólt a harang, a jégverés is megnyugtatóbb volt, mert az Ür kifürkészhetetlen útjaira lehetett hivatkozni... Panis angelicus volt a kenyér, égi manna és Jézus teste, nemcsak a kon- zekrált ostya formájában, hanem abban az alakjában is, ahogy a pincegrádics vakablakából fölhoztam. A kenyérszegés tisztessége csak a felnőtteket illethette, én legföljebb illegálisan törtem a gyürkéből, amikor azon melegen, kocsikeréknyi-egészben meghoztam Isgum Jóska bácsi pékségéből. A már megszegett kenyérből magam is szelhettem, de a művelet rendszerint ferdére sikerült, (ma sem szeretek kenyeret vágni) vagy jó nagyra kerekedett a karéj, amire azt szokták nálunk mondani: Na, ez aztán nem mos- tohásl Ha mégis maradt száraz kenyér, anyám eltette prézlinek. Olyasmi nem fordulhatott elő, hogy akár egy falásnyi is hányódjon valahol az almáriom szélén, a kredenc sarkán, vagy pláne az udvar valamelyik zugában. Egyszer azonban megesett, hogy a gangdeszkán felejtődött egy jó ha- rapásnyi lekváros kenyér. Apám megállj-t parancsolt az ipiapacsnak.- Ezt mellyőtök hagyta itt?! Nem én voltam a tettes, de kővé meredtem, mert a kérdésre Józsi bátyám rávágta:- A Pisti! Ez annyira váratlanul jött, hogy eszmélkedni se tudtam, nem hogy tiltakozni. Holmi koszos malacot, meg feldöntött vályút emlegetett apám, de ezt a példálózást túlságosan általánosnak, vagy érthetetlennek vélhette maga is, mert konkrétabban fogalmazta meg az életemre szolgáló intését:- Kicsike vagy még, de már most tanuFd meg, hogy a kenyeret otthagyni, eldobni nem szabad. Mert nagyon nehezen lehet megkeresniI Józsi a számonkérés pillanatában azért tolta rám a főbenjáró mulasztást, mert jó diplomáciai érzékkel kiszámította: ha valamelyik nagyobb gyerekre keni, hát annak jaj! Még ha szomszéd gyerek is. A kenyér megbecsülése íratlan törvényünk volt. Nemcsak azért, mert szűkösen volt belőle... Most bővebben van. De most is elég sokba kerül: verejtékes munkába. / / Új alkotások Rétfalvi Sándor domborművé Középületeink belső képének kialakítása sohasem volt közömbös a „városatyák” számára. Hogy egy középület belülről is szép legyen, az olyan természetes igény volt, mint faluhelyen a húsvét előtti meszelés. De hogy legyen szép? Miért legyen szép? — Erről már megrendelő és művész, laikus és szakember egyaránt zavaros nézeteket vallott, amelynek eredményeként aztán középületeink nagy részének belseje klasszicizáló közhelyektől zsúfolt. A főfalakra került allegorikus képek soha nem hagytak kétséget jelentésük egyértelműségéről, így aztán elég is volt őket egyszer megnézni. A környezet-pszichológia kutatói régóta bizonyítják, hogy egy monoton, unt környezet, mennyire ráül az ember kedélyállapotára, hangulatára, mennyire befolyásolja szellemi potenciális képességeit, ítéleteit, döntéseit, koncentráló képességét. Első szóra tán nevetségesnek tűnik, hogy egy városi tanács tanácstermének szépsége, csak másodlagosan esztétikai kérdés. Esztétikai kategóriái — környezetmeghatározó erejükkel — közvetlen társadalmi értékeket tartalmaznak. Hisz a társadalom közvetlen érdeke, hogy választott vezetői, ideális környezetben, jó közérzettel döntsenek az adott közösséget érintő kérdésekben, s ne félig bóbiskolva bólogassanak. Ma még sajnos igen ritka eseménynek számít, hogy két művész munkájának olyan bravúros eredménye szülessék, mint Komló város Tanácsának tanácsterme. Máthé András belsőépítész tervei alapján átalakított terem főfalára Rétfalvi Sándor szobrászművész rézdom- borítósa került, amely értelmezi és kifejezi az egész terem hangulatát, megszabja harmonikus összhatását. A terem vizuális derűjét színkompozíciója adja. A bejárat felőli kazettás borítással készült fal mélybarna, a szemközti falat teljes magasságban, égő téglaszínű súlyos függönyök borítják, de e piros redőzetet ritmikusan Egy régi Bartók-tanítvány Nemrég ment nyugdíjba Máthé Pálné, szül. Fischer Stefánia. A Pécsi Zeneiskola egyik legeredményesebb munkát végző tanára volt, zongorista növendékek egész sorát nevelte és készítette elő a zenei pályára, gyakorló iskolai tanár lévén, tevékeny részt vállalt a zenetanár-képzésben is. Nem kis szerencséje volt tanítványainak: a Liszt Ferenc - Thomán István - Bartók Béla neveivel fémjelzett zenepedagógiai tradíció részesei lehettek. A jubileumi Bartók-év megemlékezéseihez kapcsolódva, felkerestük Máthé Pálnét, azzal a kéréssel, elevenítse fel számunkra Bartók Bélával kapcsolatos emlékeit és élményeit. — Bartókhoz fűződő emlékeim egész kicsi gyermekkoromba nyúlnak vissza. Szüleim mindketten Zeneakadémiát végeztek, édesapám Szendy Árpád, édesanyám — F. Szalay Stefánia — Thomán István, majd Bartók Béla növendékeként. Édesanyám csaknem valamennyi Bartók-zongoraművet játszotta, a szerző irányításával. Ebből a tanár—növendék viszonyból egy mindvégig fennmaradó barátság alakult ki, amelyről sok-sok levél is tanúskodik. Sokszor megfordult Bartók szüleim nagyváradi házában. Ilyen alkalmakkor, ha nálunk gyakorolt, — én 5—6 éves lehettem —, az ajtóban állva hallgattam és szívtam magamba a zene iránti szeretetet. Bartók rendkívül zárkózott, szűkszavú volt, idegenekkel szemben merev és rideg. Szűk baráti körben azonban feloldódott és megjelent arcán egy jellegzetes „bartóki” mosoly. Ilyenkor elmesélt egy- egy kedves történetet népdalgyűjtéseivel és vidéki hangversenyeivel kapcsolatban. Az egyik belényesi hangversenyén például Beethoven F-dúr szonátáját is játszotta, de egy F-hang csak nem szólalt meg a zongorán. „Képzeld, rokon,” — mesélte Váradra visszatérve édesapámnak, — „váltom az ujjaimat, de az F-hang csak nem szólal meg. Szegény-szegény F-dúr szonáta, szerencsére a derék belénye- siek mit sem vettek észre!" Bartókot minden érdekelte, fű, fa, virág, bogár. Nagyváradtól nem mesz- sze volt a Püspök-gyógyfürdő. Oda mindig kirándultunk Bartókkal. Roppant szerette a lótuszvirágot, amely a tó vizének felszínén pompázott. Szigorúan tilos volt a virág szedése, de ő mindig megvesztegetett öt lei erejéig egy gyereket, aki boldogan ugrott a tóba és hozott ki neki egy szálat. Tizennégy éves koromban kerültem Thomán István mesteriskolájába és négy év múlva felvételiztem az Akadémiára. A felvételi lapon két tanárt lehetett megnevezni, én mindkét helyre Bartók nevét írtam, mert csak ebben az esetben kívántam zenei pályára menni. Vizsgám után kijött az egyik tanár és közölte velem, hogy szívesen vett volna növendékéül, minthogy édesapámmal együtt jártak Szen- dyhez, de Bartóknál csak egy üres hely van és negyven jelentkező, így bizonyára a két szék között a pad alá esem. Alighogy lezajlott ez a kellemetlen intermezzo, kijött Bartók a vizsgateremből, merev arccal odalépett hozzám: „kérem, jöjjön be a XIV. terembe, hogy megbeszéljük a beosztást”. Amit belőlem • rövid, merev közlés kiváltott, nem érzékeltethető, — emlékeim legszebbike. Hetenként háromszor tanított, egész délután. Nyolc-tíz növendéke volt ösz- szesen, minden növendék végighallgatta a többiek óráját is. Tanítási menete a következő volt: Az első alkalommal vitt anyagot megszakítás nélkül végighallgatta. Csak, ha olvasási vagy ritmushiba fordult elő, kopogta le a játékot és javította ki a tévedést Ezután a terem másik zongoráján ő játszotta végig a művet, leginkább kotta nélkül. A növendékre bízta, milyen következtetést von le a kétféle előadásmódból. Az eredmény csak a következő órán derült ki. Ez alkalommal viszont már minden helytelen hangvételnél megállította a játékot javított, ismét és ismét újra játszott, mutatott, hogyan kell az egyes részleteket értelmezni, helyesen előadni. A legigényesebb a ritmusra volt. A „bartóki zongorázás" legfőbb jellemzője a ritmus és a hangsúly. A legmagasabb zenei igényességet nevelte növendékeibe. Sokszor felötlött bennem és bizonyára társaimban is, hogy érdemes-e olyan célért küzdeni, amit megközelíteni is lehetetlennek tűnt. Aztán mégis, ha egy tanult műnél eljutottunk odáig, hogy „ezt most félre lehet tenni”, Bartóknak ez a megállapítása újabb kedvet és kitartást adott a további munkához. Soha sem adta Bartók saját műveit megtanulás céljából növendékeinek. Ha valaki nagyon ragaszkodott hozzá és kérte valamely Bartók-mű megtanulását, nehezen ugyan, de végül engedett a kérésnek. így sikerült elsajátítanunk műveinek hiteles tolmácsolását. Technikai képzésre nem fektetett súlyt Teljesen a növendékeire bízta a gyakorlás mennyiségét és mikéntjét. A stílus-követelményekkel kapcsolatban mindig a zeneszerző érzéseire figyelmeztetett, „ez a lényeges és nem a mű előadójáé”. A zenei-eszmei megoldásokkal foglalkozott elsősorban. Az a növendék boldogult nála, aki megfelelő technikai felkészültséggel került hozzá. Zongoratanári pályám során hihetetlen nagy hasznát láttam a Thomán-féle, a szó valódi értelmében vett mester-iskolának, ahol a technikai képzésnek minden csínját- bínját elsajátíthattam és így növendékeimnek tovább is adhattam. Ezután a „bartóki muzsikálás" világát megközelíteni, a többszöri megtorpanás ellenére is lehetséges volt. Ennek a szerencsés helyzetemnek, két volt kiváló mesteremnek tulajdoníthatom és köszönhetem tanári működésem eredményes munkáját.- Kivételesen nagy élmények részese volt Máthé Pálné. Évtizedeken át élt Bartók Béla közelében, nemcsak a művészt ismerhette meg, hanem az embert is. Székely Júlia mellett Máthé Pálné érdeme, hogy Bartók zenepedagógiai öröksége Pécsett elsőkézből terjedhetett el. Még nem szerepeltek Bartók művei a zeneiskolák tananyagában, amikor az ő növendékei már a Mikrokozmosz és a Gyermekeknek darabjait játszották, nemegyszer dacolva a kollégák idegenkedésével. Máthé Pálné tanítványai közül ma már számosán tanárjelöltek, van köztük, aki már tanít is. Reméljük, ők is hívek maradnak a bartóki örökséghez. Szesztay Zsolt szabdalja az előtűnő könnyű habfehér alsófüggöny, a pasztellkék belső borítású székek a natúr kőrisfából készült emelvényre néznek, amely mögött nemes alapra ismét natúrszínű lécrócs került, erre épül a dombormű applikáció, amely természetes színében a kazettás oldalfallal harmonizál, konstrukciójában pedig a mennyezet világítótereinek ritmusát ellenpontozza. A hátsó fal natúr lécrácsozatát ritmikusan szakítja meg egy-egy barna sáv, mintegy a domborítás színének tükrözéseként. A domborítás téralkotó vizuális izgalmát elsősorban az adja, hogy lemond a hagyományos négyszögalakú képformóról. Szerkesztésekor Rétfalvi figyelembe vette, hogy a mű előtt, az asztalnál, emberek ülnek, mozognak, az előadói emelvényen áll valaki; mindennek a ritmusát belekomponálta a látványba, s figyelembe vette a különböző szintek magasságának meghatározásakor. A tizenhét domborított lemezből szerkesztett, tizennyolc négyzetmétert beborító konstrukció, mélységében s magasságában egyaránt három szintre tagolódik, s ennek köszönhető, hogy műfaja ellenére térplasztika hatását kelti. A sík domborítások kettős szintjéről a kép jobb pólusában homorú félgömb pereme ugrik a térbe, s közepében gye- rekfejnyi krómzöld üvegkristály szórja a fényt, a baloldalra applikált lemezen két egymás fölötti domború félgömb gyújtópontjai kiugró antennában végződnek, amelyeket kis sodrott dróthuzal köt össze. A huzal alatt, a félgömbök között, stilizált csille domborodik. A magassági tagozódás hordozza o dombormű lírai tartalmát. Az alsó szint világát ősfák, növények, virágok alkotják, tehát mindaz, amiből a szén lett, s balról a halottak, akik szintén hozzátartoznak a szénbányák múltjához, s akikből virág nő, akikre virágokkal emlékezünk. A középső szinten bányászok állnak, azonos, stilizált tartásban, finoman cizellált körvonalakkal, az izmok monumentalitását hangsúlyozó relief-soron. Tartásuk félig ünnepélyes, félig melankolikus, félszeg mozdulattal emelik a lámpát, mintha csak az lenne a dolguk, hogy világítsanak. A sor ritmusa a nagy félgömb körül sűrűsödik, amelyben ott ragyog munkájuk értelme, eredménye, a stilizált kincs. A felső réteg azt ábrázolja, ami a külszínen várja a bányászokat. A gyerekek, szorongó anyák, karjukon csecsemő, s a virágok, virágok, amelyek halottak porából megtermékenyített földben nőttek, s a fölső vízszintes vékony lemezen, a már csak ornamentális játéknak tűnő csillesor, amely a drótokon szalad, s jelzi, hogy lent mindig dolgoznak. Dráma, líra, ünnepélyesség, teremtő fantáziát ösztönző stiláris játék ötvözetével bizonyítja Rétfalvi Sándor, hogy nincs az a hagyományos téma, amelyről csupán a közhelyek nyelvén lehetne beszélni. Domborítása köztulajdonban lévő képzőművészeti alkotásaink egyik legjelesebbike. Méltón lehet büszke rá Komló városa. Bükkösdi László
