Dunántúli Napló, 1971. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-04 / 156. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. július 4. Szergej Nyikityin: Hűvös reggelek Egy csatakos őszi napon Voronov gumi- csizmát húzott, fölvette az esőköpe- nyét, és elindult az orvosi rendelőnél lévő szolgálati lakásáról, ujjaira tekerve egy vadászkutya szíjpórózát. Voronov magas termetű férfi volt, széles vállakkal, rövid, erős nyakkal, szokása szerint lehajtott fejjel járt, s emiatt komornak látszott és idősebbnek is huszonöt évesnél. A bőséges ételmaradékon meghízott hajtókutya hízelegve dörgölőzött a lábához. Voronov rövid pórázra fogta és az esőáztatta, agyagos gyalogúton Fialkovszkij vadőr faházikója irányába indultak. A vadász a lehullott faleveleket kapargatta a gyümölcsösben. Mikor meglátta Voronovot, a gereblyét egy almafa törzsének támasztotta, odament hozzá és barátságosan megvetegetté a vadászeb tarkóját. — Na, döntöttél? — kérdezte. — Ugyan mit kezdenék vele Moszkvában a hetedik emeleten! — mondta számollcásan Voronov és átnyújtotta Fialkovszkljnak a póráz végét. — Fogjad! Az órát szabd iheg fé megad, jobban értesz hozzá! — Jó kutya. És éppen az idényben vágyunk — mondta a vadász. A póráz hurokját feldobta a kerítésoszlopra, bement a kunyhójába, és csakhamar égy csomó tizrubeles bankjeggyel tért vissza. A pénzt Voronov markába nyomta. — Ne számold meg, ennyi az ára! — Rendben von — egyezett bele Voronov. Voronov úgy érezte, hogy ez a horgasorrú, szikár vadászember most megvetéssel nézi őt. Melyik becsületes vadász adja el a kutyáját az idény kezdetén! — Nem lesz szükségem rá Moszkvában — magyarázta Voronov, miközben a pénzt szégyenlősen gyűrögette a zsebébe. Kezet szorított a vadásszal és pillantást sem vetve a nyugtalankodni kezdő kutyára, elsietett... .... now 0 A ragadós sárban való gyaloglástól melege Iptt. Kigombolta az esőköpenyét, az inge nyakát, és mélyet szippantott a nyirkos, gombaillatú levegőből. Fenséges nyugalom volt a mezőkön, s az erdőben is, ahol már elcsendesült a lombhullás zaja. A szalmakazlak korán megbámulták a sok esőtől, körösköriil minden fakón és szürkén várta az első havazást, kivéve a smaragdzöld őszi vetéseket, melyeket mintha kilakkoztók volna, Voronov megállt egy pillanatra, kifújta magát, s csak azután lépett be az erdőbe, ahol a levelekkel teleszórt út már nem volt annyira fárasztó. A szálas, sűrű erdő messzi előre átlátszott, pedig benne olyan félhomály volt, hogy az idő késő alkonyat utáni estének is beillett. Két év alatt, amíg a faluban élt, jó párszor végiggyalogolt ezen az úton. De most utoljára ment, és ez a tudat különös jelleget adott o sokszor látott környezetnek, s Voronov mohón szemügyre vett mindent, ami már régóta közömbös volt a számára. Bensejét remegve töltötte el az őszi erdő, a rothadó levelek, s a nedves föld ismerős illata. Leült egy podra, melyet két gömbölyű kődarabra állítottak az „Óvd az erdőt a tűztől!" feliratú tábla alá, rágyújtott, s az ellobbant gyufaszálat a hulladékoknak ásott gödörbe hajította. Ujjával megérintette a padro vésett L és Z betűket. Mindent utoljára. A lelkében ünnepélyes és szomorú érzések gyülekeztek, nem kívánt most senkivel beszélgetni, csak elmenni innen mellében ezzel a kellemes szorongással, de várták őt, és ő leküzdve vágyát, felállt, s ismét útnak indult. Alaposan besötétedett, mire beért a faluba. Egy alacsony házacska előtt állt meg. A benti melegtől izzadó ablaka ragyogóan fénylett dz estében. Szerte a faluban kutyák ugattak, egymásnak felelgetve — basszusókkal vpgy jftj- gató fejhangon vonítva — zagyva kórusban ez unalomtól és az éjszakától való félelmükben. Voronov lemosta egy kis tócsában a csizmáit, megtörölte őket a lépcsőtornácon egy kerek, tarka rongyokból font tiszta lábtörlőn, és otthonosan lenyomta a sötét pitvarban az ajtókilincset. A konyhában, az asztal mellett, mely foltos fekete viaszosvászonnal volt leterítve, egy tízéves forma kislány üldögélt, az előtte lévő nyitott könyvbe bámult és hangtalanul sírt. — Bőgiz? Megint nem sikerült a példa, mi? —- kérdezte Voronov a köpenyét levetve. A kislány nem válaszolt, fel sem nézett a férfira. Voronov lehúzta a csizmáját, meztelen lábait egy elnyűtt cipőbe csúsztatta, mely a küszöb mellé volt kikészítve, odament a kislányhoz a padlót teljesen beborító tarkamintás rortgy- szőnyegen, s leült az egyik karosszékre. — Elment a varrónőhöz — mondta a kislány erősen ó-zó hangon. Voronov magához húzta a példatárt, megkérdezte, hogy melyik feladat nem sikerült neki. Elolvasta a szöveget és hosszan figyelte a lány könnyes, vértelen arcát. Felbosszantotta nehéz felfogása, de arra gondolt, hogy utoljára látja ezt a kifejezéstelen arcot, ezeket a mindig laza hajfonatokat, ezeket a szőkésfehér tompafényű szemeket, utoljába — és hála istennek! — csak reménytelen unalmat keltenek benne. — Ugyan mit nem értesz ezen? — kérdezte ingerülten. — Az állomáson nyolc, kővel megrakott vagon volt, mindegyikben ötven tonna,.. Próbálta megmagyarázni a lánynak a feladatot, de az előzetes segítséggel sem értette, csak bámulta az asztalt, pislogott könnyektől nedves szempilláival, s mikor elfogyott a türelme, elkeseredett kiáltás tört ki belőle. — Mit bántasz engem, mint egy ku-u-tya! Voronov lecsapta az asztalra a könyvet, remegő ujjakkal előrántott egy szál cigarettát a dobozból. Ebben a percben cipősarkak kopogása hallatszott a tornácról, és a konyhába lihegve benyitott egy asszony — felöltő nélkül, egyszál szürke bolyhos sállal a fején, melynek két végét a melléhez szorította. — Óhl — mondta, vállát és halántékát az ajtófélfának döntve — már itt vagy... Elszaladtam á varrónőhöz, egészen kifulladtam... Nein gondoltam, hogy korábban jössz .., Le sem hajolt, levetette a cipőjét és gyapjú- harisnyában puhán odament ez asztalhoz, vod- kósüveget, fehér csemegebort és néhány doboz halkonzervet rakott rá. — Fiát te, Ljuszka? Megint sírtál? Nem sikerült a feladat? — Nehézfejű — mondta Voronov, cigarettája görbülő hamuját figyelve. — Adj egy hamutartót, Vószéna. Vászeha ódanyújtott az edényes polcról egy ^tanyázott szegélyű csészealjat, majd összeszedte Ljuszká könyveit, füzeteit és a kislányt idegeset) belegyömöszölte a plüsskabátjába. — Jó, nihés seMmi baj, majd megoldod. Mást menj át egy kicsit Manykáékhoz játszani• ) £s mikor Ljuszka mögött becsukódott az ajtó, hevesén magához szorította a vele szemben álló Voronovot, kemény, izmos testével szinte rátapadt, s ajkát arca felé közelítve — alacsony növésű volt — lábujjhegyre állt, mellében összepréselődött a levegő, amitől kipirult a bőre, fojtottan lélegzett és sokáig ném szakadt le az ajkáról. — Utolsó éjszakám veled .. • — 6n meg arra gondoltam, hogy ide jövök a nyáron szabadságra. — Nem jösz te ... — sóhajtott Vaszena. Téríteni kezdett az asztalon. Voronov cigarettára gyújtott, ránézett a borosüvegre, a kon- zervekre, s az egész láttán valami undor fogta el. „Istenem, micsoda szörnyű! Itt minden bűzlik a viaszosvászontól... Bolti konzervek ... Nem éri fel ésszel, hogy egy kevés hideg uborka a pincéből, hagymás őzgomba sovány hússal, a zakusZka netovábbja! — és nem ez a közértből előteremtett „Iqkoma”. — Igyunk az elválásra — mondta Vaszena az asztal mellé ülve. A sálat levette a fejéről, és a nyaka köré Igazította. Egészen kipirult a hideg levegőn való gyors járástól, a bortól és csillogó, nedves szemekkel nézett Voronovra. „Csak el ne kezdjen sírni... De hiszen szeret! — villant át hirtelen Voronov agyán, mintha csak most bizonyosodott volna meg felőle. —• őszintén szeret! Ha elmegyek, éjszakánkint a nyirkos párnát harapdálja”. Felkelt a székről, gyöngéd, de követelő mozdulattal átkarolta. A sál a padlóra csúszott, s Voronov érezte a vékony női félkabát alatt az izmos váltakat, tudta, hogy azok oly fehérek, akár az ő egész lénye, hogy csak az arca, nyaka, kézfeje és lábikrái cserzettek, barnák, — ismét kívánta, s egy heves öleléssel felemelte az asztaltól. — Várj, a kulcsot rá kell fordítani, hogy Ljuszka be ne jöjjön — suttogta Vaszena kibontakozva a férfi karjaiból... Éjjel a szobában erősen világított a rádió zöldszeme. Hol egészen halkan, hol hangosabban egy távoli muzsika hallatszott. A fény megvilágította a szobát, akár egy lecsavart lámpa, és ez a világosság elég volt, hogy Voronov láthassa Vaszena arcát, a fehér párnán szétterülő hajával. „Sokáig eszembe jut majd... —■ gondolta. — Pedig idősebb is nálam. Mennyivel? Azt hiszem, hat vagy hét évvel. És közönséges falusi asszony, özvegy, még a kerületi piacon sem járt életében, mégsem tudom majd elfelejteni, sőt eleinte biztoson vágyakozom utána. Meglehet, hogy csakugyan leutazom ide a nyáron!" Számolgatta, hogy két évig ólt az egyetem elvégzése után a faluban, ahol egyetlen orvos volt, szürkén, egyformán, csöndben — kezdett már begubózni, mint egy nyárspolgór, és inni, de most az is eszébe jutott, hogy Itteni életében sok olyan nap volt, mikor igazán boldognak érezte magát. A kutyával tett őszi vadászatok, a Állat mesék A RÓKA ÉS A HOLLÓ A holló a fa ágán ült, s szálában egy darab hóvirágsajtot tartott. A róka a fa tövében kuporgott, és mézes-mázason hízelkedett: — Mindenki azt meséli, Holtócska, hogy neked "van a legszebb hangod az erdőben. Igazán énekelhetnél nekem valamit ... A holló nem sokáig kérette magát, énekelni kezdett. Amint a száját kinyitotta, a sajt lepoty- tyant a földre, a róka felkapta és kuncogva elszaladt vele. A holló észre sem vette, önfeledten énekelt tovább. Éppen arra sétált a süketfajd, aki azzal a nehéz, szinte megoldhatatlannak látszó feladattal volt megbízva, hogy a Vadon- vízió soron következő táncdalíesztiváliá- ra 125 énekest teremtsen elő. Megpillantotta az önfeledten danátzá hollót, nem teketóriázott, leszerződtette. Bár a hollónak a fesztiválon csak a 125. helyezést sikerült megszereznie, ez Is elegendő volt ahhoz, hogy rendszeresen helyet kapjon az Erdei Rendező Iroda egyik hakni-brigádjában, s azontúl már ementáli sajtra is futotta neki. Tanulság: érdemes kitátani a szánkat! A KÉT KECSKE Két kecske, ellenkező irányból jövet, egyszerre akart átkelni egy szakadékon, amelyet csupán egy vékony deszkapalló ívelt át. A palló közepén találkoztak, tettetett nyájassággal összeölelkezték, egymás egészsége felől tudakozódtak. Majd az öregebbik kecske megkérdezte: — Hová igyekszik, tisztelt ifjú barátom? — Ezer fej káposzta van rámbízva, sok a munka, nagy a felelősség, épp ezért megkérem, engedjen tovább haladni.,. — Hohó, barátocs- kám — igy a vén kecske —, én viszont főnyalogató vagyok a Sóhivatalban, az én munkám még fontosabb, igy hát ön engedjen utat nekem! Az ifjabbik nem volt hajlandó engedni, dühös szitkozódás- ba kezdett, már-már felöklelte idősebb társát. — Ejnye, fiatal barátom. nem igy kéll ezt elintézniI Öljünk le, beszéljük meg a problémát, s bizonyára találunk majd valami megoldást! — tanácsolta a tapasztalt öreg állat. Úgy is tettek, hozattak két széket maguknak, leültek egymással szemközt a palló közepén, s hosszas diskurzusba kezdtek arról, hogy melyiküknek is siető- sebb az útja, s melyiküknek illenék kitérnie. Végül mindketten elálmosodtok, elszunnyadtak, s egy óvatlan pillanatban székestől együtt beleestek a szakadékba. Tanulság:1 hosszú értekezletek dlatt nem árt csavarral a padlóhoz rögzíteni a székeketI... Radványi Beme — A nővéred hol van? — kérdezte. Arató Károly: Széljegyzet egy nyárról Lecsöppen, sistereg a nyár. A táj körhintaként forog: ellobbanó homokföveny, fűrészfogú hullámsorok. Hőségtől megszabdalt vidék — falomb csillan: rezgő moszab Agak halszálkái — a *h harapdálja a partokat. Ott leskel, bujdosik a szél, hol cérnahangán sir a nád. Nagy foltokat mutat az ég: felhők helyett tintapacát Felülről hull ránk a homály: véd négerekké feketít majd terelgetni kezdi m dembok Kistó teknőceit Nézzük a ciitgár jegenyét: egylábú gálya — elaludt SzHÜnkré végül szórásán rátekeredik minden út Állunk, mosolygunk s hirtelen feldörögnek értünk a fák és értétek, ti hangtalan, föld alatt Ízzé koponyák. szenvedély villamos ébersége, mikor valahol a visszhangtól kongó erdőben hirtelen felhangzott egy visítás a kutyaugatás közben; peregtek az emlékek; a lombok és a lőpor illata, az össze- vérzett nyúltetemek, a félhomályban kanyargó erdei utak, melyek varázsütésre tűntek el, és aztán Vaszena tiszta háza a tarka lábtörlővel, erős, kemény, forró testének érintése... „Ah, hiszen nem hagyok én itt mindent ötökre! Eljövök ide! El! Micsoda nagyszerű lesz, ha a megszokott, unalmas napok után, bármelyik pillanatban újra megadatik nekem, mint az ünnep, néhány ilyen nap!” Kellemes érzések járták ót a szíyét ezekre a gondolatokra. Jóízű ásítással kinyújtóztatta fiatal, egészséges testét, és folyton mosolyogva, belefészkelte a fejét Vaszena vállába, s igy aludt tovább ... Reggel teát ittak. Ljuszka már elment az iskolába. Voronov hol a cikornyás számlapú ingaórát, hol a karóráját nézte. — No, ideje, hogy elinduljunk — mondta természetes jókedvvel, félretolva maga elől a csészét, tányért és a villát. — Gyűjtsünk még egy kis erőt az útra — szólt Vaszena komolyan, de már ő is érezte az indulás előtti nyugtalanságot. Végre elindultak. A reggel hűvös volt, a dérrel és annak vakító csillogásával teli napsütötte levegő, hó nélküli, verőfényes őszt ígért. Az úton most vékony jégkéreg ropogott, és már nem áradt az erdőből a levelek meg a nedvesség szaga, hanem mindenütt a dér csípős illata terjengett. Szótlanul lépkedtek, az erdőt, akár az este, most is csend ülte meg, de egészen másfajta — nem tompa és párnázott, hanem tiszta hangokkal telt, a ropogás messzire szállt a lépteik alól. Mikor kiértek az erdőből, megálltak. Voronov nem akarta, hogy Vaszena a faluig kísérje, mert rajta kívül az autón még ketten mentek az állomásra — a kolhoz könyvelője és a postás a küldeményekért. — Isten veled, Vaszena... Majd.,. írok,,: — mondta Voronov. yaszeno keze és ajka hideg volt, csak az arca tüzelt Hozzásimult a férfi arcához, de nem csókolták meg egymást Voronov- nak erőlködnie kellett, hogy eltolja magától. Útközben moga elé képzelte Vaszenát amint megy visszafelé az erdei úton, megy lassan, lehajtott fejjel, didergő kezeit a salja alá rejtve, és kápráztató csillogás, törékeny csönd veszi körül... (Kovács Sándor fordítása) r A
