Dunántúli Napló, 1971. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
DUNÁNTÚLI NAPLÓ mi.július 18. Pintér Tamás: ABECE Báidosi Németh János: Társadalmi szerződés Az ember összefogódzik, áll, mint a betonoszlop, kerítés lesz, harci alakzat, arcán golyók és csillagok jele. Bebútorozza a világot kölcsönnel, régi bútorokkal, nyakkendőt köt és meg sem érzi bőrén a kozmikus sugárzást. Csinál magának történelmet, homorú hátát nekidönti, ágyékát jövőbe feszíti, halálát is megmagyarázza. Begyalogol az Űr vizébe, de ott is ugyanazt találja, mint Akarattyán, Szodomában, visszatér, megvacsorázik. Csak a szomszéd hascsikarása ébreszti rá, hogy egyedül van, a csillagos ég áramtelepe koponyájában bizsereg. Átfordul másik oldalára, tárgyait mondja, pántlikázza, megsimogat egy állatot, és holnap újra kezdi. Berták László: Az ember Fejszenyél villant a sötétben, régi betyárok átka süvölt. Az eget mennydörgés rázza meg, tirátok gondolok, katonák. Balta, ágyú és bomba helyett, te zenélj az estében, tücsök. És világosatok csillagok, hogy aklába találjon a nyáj. Mint rét ölén a kicsi füvek, simuljon egymáshoz az ember. Boros Béla: Tíz deka boldogság N em engedték, hogy az új piros autót magammal vigyem. Augusztus 20-án volt a búcsú, ott kaptam, és nagyon szerettem. Ha felhúztam, zümmögve elindult az asztalon, de ahogy a sima asztallap széléhez ért, mindig megtorpant és visszafordult. Eldugtam a nagy ebédlőszekrény háta mögé, hogy az öcsém meg ne találja. A sötét matrózruhát kellett felvennem, mintha ünnep lenne. Fekete lakkal bevont hátitáskám volt, ha szaladtam, zörgött benne minden. Nagyon sajnáltam, hogy az autót nem vihettem magammal. Mindenkinek kell iskolába járnia — mondta az édesanyám. Rasovszky tanító úr idegbeteg, durva ember volt. A kemény, hosszú nádpálcát soha nem tette le a kezéből. Biztos voltam benne, hogy az ágyban is vele van. Talán csak két hétig tanított. Az utolsó, magasabb padban három ismétlő ült. — Nézzétek meg ezeket — mondta. Az ismétlők egy fejjel magasabbak voltak nálunk. Néztem őket. — Ne akarjatok ilyenek lenni — mondta a tanító. Hátratett kézzel, elcsavart nyakkal néztem őket; vadaknak látszottak és ellenségeseknek. Mezítláb ültek a padban, táskájuk kopott volt, rozoga, az olvasókönyv lapjai szétestek. Senkivel sem álltak szóba. Fekete táskámat hozzádörzsöltem a kavicsos földhöz, hogy ne legyen any- nyira szégyenletesen új. — Neked meg kell mutatnod ... — mondta az édesapám. Az alsó-falusiak külön ültek. Szalonnát és kolbászt ettek. Klottgatyá- ban vagy kordbársony nadrágban jártok az iskolába. Én leggyakrabban zsjros kenyeret, almát vittem magammal:' A fényesre kopott matrózruhát hordtam. Az alsó-falusiak sváb gyerekek voltak. Nem szerettem a svábokat. Nem értettem, mit beszélnek. — Vizezik a tejet — mondta a szomszédunk. Egyszer Boltos tanító néni megkérdezte, ki tud énekelni valamit. Jelentkeztem : „Én és a kisöcsém fütyülünk a nőkre az idén ...” Ezzel otthon, társaságban mindig sikerem volt. Boltosné nem pofozott meg. Kicsit* rángatózott a szája széle, vártam, hogy most, na most megüt. De nem nyúlt hozzám. Jóban volt a szüleimmel. Ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, nőgyógyász, TWT ár dohányoztam. A trafik kö- A zel volt az iskolához, a templom közelében, a jegyző háza mellett. Vaszari Pirinek hívtuk a tra- fikosnőt. Fonnyadt, száraz vénlány volt, barna ujja* vékony szivarokhoz hasonlítottak. Tízpercben elszaladtam Vaszari Pirihez, vettem két darab félfilléres Hunnia cigarettát és gyufát. A leveles gyufa felét egy fillérért adták, A vécében szívtam a cigarettát, nem hittem volna, hogy valaki besúg. Azt mondták, a tanító néni hívat. A megmaradt Hunniát és a gyufát a zoknim alá tettem, lecsúsztattam a magasszárú cipőmbe. Boltosné nem találta meg. Sokáig gyanakodva figyeltem az osztálytársaimat, de soha nem tudtam meg, ki volt az, aki besúgott. Az ismétlők befogadtak maguk közé. Aztán megkaptam az első évi bizonyítványt. Minden jegy „kitűnő" volt. Kicsit szégyelltem. Az Értesítő Könyvecske fedőlapjának belső oldalán „Szükséges tudnivalók"-at találtam: „Amelyik gyermek dohányzik vagy szeszes italt iszik, az nem halad a tanulásban és testileg elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csíráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész nagyon ragadós betegség és mindenki megkaphatja. Hazánkban 70 000 embert visz el ez a rettenetes betegség évenként ...” Már egész tűrhetően olvastam. Volt otthon egy orvosi felvilágosító könyvünk, legszívesebben azt böngésztem. Hamarosan, ha kézbevettem, magától kinyílt egy oldalnál, amelyen akt-fotók voltak: „Kislány”. „Fiatal nő". „Érett asszony". Egy alkalommal szüleimmel az ál- lomásfőnökékhez mentünk. Évike, a lányuk egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam. Bebújtunk a háromrészes hálószobái tükör mögé, végigsimogattam és megcsókoltam az arcát. Nevettek rajtam. Határozottan tudtam, hogy komoly dolgot csinálok és dühös voltam, hogy nevetnek. — A paráználkodás halálos bűn — mondta az esperes, úr, aki a hittant tanította. Az első áldozásra készültünk. — Aki nem vallja be minden bűnét, annak vér folyik ki a száján, ha a Hústalan nap volt az intézetben, a munkát viszont annál bővebben adagolta a főnök, így aztán Kovácsot együttes erővel csigázta el az éhség és a robot délután fél ötre. Ráadásul őszies eső fogadta az utcán, tehát okkal érezte nyomottnak a kedélyét, ami különben sem szokatlan az agglegényeknél. Már messziről meglátta a nedves járdán a Csemegebolt neonreklámjának fura, kissé idegesítő fényreflexeit, s amikor a világító tócsákhoz ért, önkéntelenül lábujjhegyre állt, mintha vízszintes kirakaton járna. Megnyugvással, a hazaérkezés némi családias érzésével lépte át az önkiszolgáló bolt küszöbét. Hiába kínozta éhség, sokáig üresen fityegett karján a műanyagkosár. Unto már a kolbászt, a sonkát, meg a többi kincstári hentesárut, ám el kellett ismernie, hogy inkább a zacskóból magányosan elköltött vacsorákat unja. Végül is a hűtőpulton díszelgő friss, gusztusos disznósajt nyerte meg leginkább tetszését — ropogós kenyeret, jóízű savanyúságot, egy bögre teát képzelt mellé, és ettől mindjárt türelmesebben viselte sorsát a pult előtt ágaskodó tömegben. Még arra is futotta megbékéléséből, hogy elszórakoztatta tekintetét a gyerekeken, akik anyjukat vonszolták az édességpulthoz. Az idill üdesége szokatlan, de annál kedvesebb volt agglegény természetének, s megzavarta derűjét egy kézcsonk, amely váratlanul felbukkant az orra előtt. Kovács kénytelen volt jobban szemügyre venni a mellette álló koros férfit. A rokkant egyáltalán nem tűnt elesettnek, sőt némi arisztokratikus pózzal tartotta magát. — Kérek tíz deka ementhálit — mondta katonásan, de észre lehetett szent ostyát átveszi — mondta a tanítónő. Kis papírszeletre írtam fel a bűneimet, nedves, nyirkos volt a tenyerem, fáztam a gyóntatófülkében. A csókról elfeledkeztem. Csak okkor jutott eszembe, amikor ott térdeltem az oltár előtt és megláttam a pap kezében az ostyát. Azóta sem féltem úgy. Az első áldozáson egyébként semmi különös nem történt. Molnár Sándor tanított azután. Fiatal, szőke ember. Szerettük. Négyen feleltünk egyszerre földrajzból. Egy a szöveget mondta, a másik mutatta a térképen, a harmadik a táblára rajzolt a negyedik a fakeretes terepasztalon „építette fel" a tóját homokból Ha ide kerültem, a hegyek mindig túl magasra sikerültek. Molnár Sándor volt az első igazi tanítóm. Értette a játékainkat, értett minket. Hazafelé menet rendszerint a csúzlival szórakoztam. Mindig volt csúzlim. Nagyon értettem a dolgot: tíz lövés közül hét biztosan talált. A Fő úton mentünk. Csicsur úr motorszerelő műhelye mellett, az olajos hulladékban keresgéltünk. Egy zacskóra való fényes csapágygolyót gyűjtöttem ösz- sze. Máskor csúszkálva jöttünk végig a Kis-Duna jegén, az iskolától az állomásig. A tintásüvegem eltörött, már későre járt, a Fő úton kigyulladtak a lámpák. Édesanyám százszor leíratta velem: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd”. A tanítómmal kellett aláíratnom. ‘C'gész nap betegen ültem a pod■*“* ban, szégyelltem odamenni hozzá. Csak az utolsó óra után, amikor már senki sem volt a teremben, okkor vittem oda a füzetet. — Járatlan út? — kérdezte hüm- mögve. Nem mondott mást. Aláírta. Kántortanító volt, egy diákja temetésén agyhártyagyulladást kapott és meghalt. Akkor sírtam először vigasztalhatat- lanul. — Nekem is kell majd iskolába járni? — kérdezte valamelyik nap hároméves fiam. — Igen — feleltem. — Mlncjenkinék kell iskolába járnia. venni tartózkodó mohóságán, hogy nyelvét ingerli a sajt várható jó íze, A fehérsapkás kiszolgáló leemelte az üvegpultról a sajt fél korongját, megsaccolta, mekkora éket vágjon le róla, s máris ott hintázott a mérlegen a csonkakezű férfi vacsorája. — Lehet másfél dekával több? — — kérdezte a kiszolgáló majdnem erélyesen, mint aki tudja, hogy ö kérdés csupán formális, hiszen a vásárlók ritkán mernek akadékoskodni. Kovács látta, hogy a csonkakezű szemrehányóan pillant az eladóra, s azt is megállapíthatta tekintetéből, hogy nem kicsinyességből, hanem a precizitás kedvéért ragaszkodna a pontos súlyhoz. — Legyen — biccentett egy kurtát a csonkakezű, majd logarlécet vett elő a belső zsebéből. Groteszkül, de mégis ügyesen támasztotta a kézcsonkjával a finom szerszámot és ép kezével gyorsan kiszámolta, mennyibe is kerül a másfél dekás többlet. A tragikomikus jelenet annyira megdöbbentette Kovácsot, hogy körül kellett néznie, más is látja-e a bogaras csonkakezűt számtanpéldája megoldása közben, Alig emelte fel fejét, tekintete egyenesen egy szőke nő szemével találkozott. Kovács ettől mégjobban megdöbbent. Ahogy ösz- szekötötte őket a hangulat azonos hullámhossza, ahogy mosolyuk azonos árnyalatot tükrözött, meg kellett értenie Kovácsnak, hogy ezt a nőt nem szabad kiengednie látómezejéből. Valóságos Elke Sommer — állapította meg az agglegény, de érezte, van valaki, akire pontosan emlékezteti a nő. — Tessék kérni — sürgette az eladó. Gépiesen rendelt tizenöt deka disznósajtot, miközben komolyan aggódott, nehogy szem elől tévessze a szőke szépséget, akinek egyre nőtt a jelentősége, ahogy kígyózva távolodott tőle, közben ezt-azt válogatott kosarába az átvilágított pultokról. Már- már eltökélte magában Kovács, inkább lemond a vásárlásról, de akkor sem hagyja kicsúszni figyelméből a szőke nőt. Megnyugodott, amikor tapasztalta, hogy a nő is hátra-hátra pillant, csak úgy mellékesen, jóindulatú közönnyel, aminek azonban tévedés lenne félreérteni a jelentőségét. — Elke Sommer, Elke Sommer... — ismételgette a nevet Kovács, miközben kapkodva kért fél kiló kenyerét, majd mint a váratlan szerencse, fölfénylett előtte az igazi név: Markó Adámné. Igen, ez az asszony annak a Markónok az elvált felesége, akivel tavaly együtt dolgozott a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Látta őket ebédelni a Paprika Csárdában. Az asszony többször eljött a férje elé, és amikor Kovács irigykedve megjegyezte, hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz, Markó szomorú iróniával közölte, hogy sok a megbeszélni való a válóper miatt. Kovács gyorsan felmérte, melyik pénztárnál állnak kevesebben, és a rövldebb sor végére zárkózott. Feszült benne a türelmetleség, szemmel nógatta gyorsabb munkára a pénztárosnőt, közben riadtan figyelte, milyen rohamosan húzza magával a másik sor a szőke asszonyt a kassza felé. Nem mozdulhatott, korlátok közé volt zárva, amikor a szőke asszony elhagyta az üzletet. Végre ő is fizethetett, valósággal kiugrott oz utcára. A posta előtt érte utol. Mindjárt vissza is hőkölt, nem tudta, hogyan szólítsa meg. Két lépésnyi távolságból követte, és egyszerre nagyon szánalmasnak érezte magát. Miként áz o csonkakezű a logarléccel, most ő is tragikomikusnak tűnhetett markában a disznósajttal, s kenyérrel. Bosszankodott, miért hagyta a hivatalban az aktatáskáját. Amellett ilyen korban már bajos egyszerűen leszólítani valakit és az a tudat is viszolygóvá tette, hogy az első szavak mindig kínosak, mindig mesterkéltek. De ugyanakkor azt is tudta, hogy ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Váratlanul hátrapillantott a nő, kissé meghökkent, sietett volna tovább, de a szemében táguló csodálkozás mosolyra változott. — Most, most kell szólni valamit — sürgette Kovácsot a szándék, mintha mozduló villamosra akart volna felkapaszkodni. — Még mindig a logarléces jár az eszembe — mondta végül természetesen. — Talán nem is olyan különös — vélte az asszony. — így legalább ritkábban csapják be. Ha tíz lépést megtesznek egymás mellett a kölcsönös jóindulat jegyében, akkor már nagy baj nem lehet — mérte fel Kovács a helyzet lélektani egyensúlyát és hasznára yált az önbátorítás. — Azt hiszem, igaza van. Bizonyosan oka van rá, hogy ne hagyja magát becsapni. De látja... bocsánat... milyen neveletlen vagyok. Fecsegek összevissza, közben elfelejtek bemutatkozni. Kovács Péter, ha megengedi ... Az asszony érdeklődve figyelt egy pillanatig, de nyugodt tekintetében fölsejlett a bizalmatlanság. Újra megnézte Kovácsot, aztán parányi kacér- sóggal mozdult a feje, majd a RÖLTEX kirakatára pillantott. — Markó Adámné vagyok . . . Kovács megértette, hogy a Csonka Kezű Sors is néha előveszi a logarlécet, és kiszámítja a ritka szerencsét. Már pontosan tudta, hogy esetleg ma, vagy holnap nem egyedül vacsorázik.
