Dunántúli Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-26 / 149. szám
é DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. június 26. PÓDIUM NÉMET RÖPÜLJ PÁVA. A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége o Röpülj páva című műsor mintájára német népdalversenyt szervez. Erre benevezett a mecsekjánosi énekkor is. JÖN ZORÁN. Július elsején Pécsett vendégszerepel ( a Metró és a Corvina együttes, valamint Szuhay Balázs és Dévényi Tibor. (Képünk: a Metró együttes népszerű tagja, Zorán Sztovanovity). BALETT-SZERVEZŐK. A Pécsi Balett tavasszal bemutatott új műsorát több külföldi műsorszervező megnézte. hogy odahaza tárgyaljon oz együttes esetleges meghívásáról. így perui, ausztrál és holland szervezők voltak itt a közelmúltban. Szilánkok A férj ajándékot vásárol. — Hálóinget szeretnék vásárolni a feleségemnek. — Es milyen alakja van kedves feleségének? — Hát tudja, már nem olyan, hogy o férfiak utánaforduljanak ... * A kislány korengedéflyel ment férjhez. Karácsony előtt a mama megkérdezi asszonylányát: — Es mit adsz a férjednek karácsonyra? — Ez tőled függ, anyukám. — Tőlem? Hogyhogy? — Vagy kötsz neki egy szvet- tert, vagy adsz nekem rá pénzt. Spinka megnősül és két ikernővér egyikét veszi el. — Tulajdonképpen hogyan különbözteted meg a feleséged a sógornődtől, amikor úgy hasonlítanak egymásra? — kérdezik a barátai.-i- Ilyesmivel én nem is próbálkozom I Ezer forintból százezret csinálunk... Halálfej a tojásban A jósnő és károsultjai „A csengetésre kimentem ajtót nyitni. Az ajtó előtt egy cigányasszony állt, kezében egy pár használt cipő. Azt mondta, hogy vegyem meg, húsz forintért oda adja. Kell neki a pénz, mert a férje beteg. Megsajnáltam. Visszaléptem az előszobába beépített szekrényhez, kivettem a -pénztárcámat, hogy néhány forintot adjak neki, amikor azt mondta: „Jósolnék is szívesen a fiatalasszonykómnak". Beengedtem a lakásba. Beszélgettünk, aztán kért, hogy adjak neki egy tojást. Azt mondta, hogy ha a tojást feltörjük, akkor egy halálfej lesz benne. Én oda adtam a tojást és amikor feltörtük, valóban egy halálfej volt a sárgájában. Ezután kérte, hogy vegyek fel egy tiszta blúzt, mert a jóslás csak akkor válik valóra, ha a feltört tojást rákeni. Magamra kaptam egy másik blúzt, a cigányasszony akkor rákente a tojást . . . Győztem utána kimosni ..." Újabb feljelentések is érkeztek, amelyekben már nemcsak blúzkenésről panaszkodtak .., A negyvenöt éves Kalónyos Gézáné cigarettát kér, rágyújt. — Nem tagadok én kérem. Amit elkövettem, elkövettem. Én nem lopok, nekem úgy adják a pénzt, ha kérek, a jóslásomért — mondja. Már háromszor elítélték, több mint négy esztendőt töltött börtönben. Legutóbb különösen Pécs-Üjmecsekalján csóva rg ott. — Miért éppen ott? — Mert a férfiak ott nappal dolgozni vannak, az asszonyok pedig otthon. Velük könnyebben elhitetem, amit akarok. — És mit akor elhitetni velük? Nagyot szippant a . cigarettából, aztán elneveti magát — Hát azt, hogy én megmondom a szerencséjüket. Nagyon kíváncsiak orra, hogy mit kell tenniök, hogy a férfi szeresse őket... — Hogyan kerül a tojás sárgájába a halálfej? A kérdésre ismét jót nevet. — Az úgy von, hogy mondom: a jósláshoz tojás kell. De omit mondok, az csak akkor igaz, ha a tojásbon halálfejet találunk. Én már előre egy kis rongydarabkából kiformálok olyan halálfej félét. Az már a tenyeremben van. Aztán kérem, hogy lépjen a tojásra. Rálép, természetesen összetörik. Én akkor lehajolok és a kezemmel összekotrom a tojást és amikor az egészet felemelem, már benne a halálfej. — És elbisrik? — De mennyire! Nagyon csodálkoznak és akkor már a folytatásnak sincs semmi akadálya. ......amikor láttam a halálfejet, elhittem, hogy tud jósolni. Valahogyan egészen a bűvöletébe kerültem. Akkor azt mondta, hogy adjak neki tíz darab százforintost, mert ő ezekből ötvenezret tud csinálni. Nem volt nálam csak hatszáz forint, átszaladtam a szomszédasszonyhoz és kértem tőle még négyszázat. Átadtam neki a tíz darab százast. Kért egy újságpapírt. Azt mondta, hogy a százasokat ebbe belecsomagolja, meggyújtja az egészet, a hamut pedig tegyem a párnám alá. Másnap reggel ott lesz oz ötvenezer forint. Aztán elment. De másnap nem volt ott a pénz . . .” — El'nitték ezt is? — Nem is egy helyen . . . Hogyan csinálta az elégetést? — Az újságpapírba becsomagoltam a pénzt, aztán meggyújtottam. Persze van annyi eszem, hogy a százasokat nem j égetem el, azokat egy gyors mozdulattal kivettem a papírból és a szoknyámba csúsztattam. „ . . , amikor a poharat beletette a vízzel teli tányérba, a víz felemelkedett a pohárba. Akkor kezdtem neki hinni . . .” — Ez hogyan történt? — Tele a tányér vízzel. Kérek egy kis poharat. Abba beleteszek egy kis papírt, meggyújtom, aztán a poharat megfordítva a tányérba teszem. Persze, hogy a víz a pohárba felemelkedik . . . Egyszerű ezt mint a pofon. De ők csak csodálkoznak, aztán nincs pénz, amit ha kérek ne adnák. Hej, de buták az emberek. Én mondom, nekem elhihetik . . . Garay Ferenc Idézek egy másik feljelentésből: .......bejött hozzám a cig ányasszony és azt mondta: jósolni akar. Gyanakodtam, de beengedtem. Amikor beszélgettünk, azt mondta, hogy az anyósomat Máriának hívják és a húgomat Ilonának. Valóban így hívják őket. Aztán kért ezer forintot...” — Hogyan találta ki a neveket? Legyint a kezével. — Nem vagyok én jós, meg jövőbelátó. Amikor beszélgettünk, egy-egy mondatban ő említette az anyósa, meg a húga nevét. Csak később elfelejtette, hogy már megnevezte őket. Én megjegyeztem és az ő legnagyobb csodálkozására „kitaláltam”. Akkor már mindent elhitt, azt is, hogy pénzt tudok csinálni. Pedig ha tudnék - arra nem gondolnak? —, akkor magamnak szaporítanám a százasokat. Higgye el, szép lakásokban laknak, meg azt mondják, hogy műveltek, de beveszik a „kefét”. Miért hisznek nekem? Én nem érettségiztem ... — Mennyi iskolája van? — Nekem semmi iskolám nem volt. A börtönben végeztem el a négy általánost. — Általában mit kérnek, mit jósoljon meg? — A szerelmet, kedvesem. A szerelmet. Sok pénzt akarnak, meg szerelmet. — Mindenütt beengedik? — Van ahonnan elzavarnak, van ahol beengednek. Aztán kibeszélnek nekem mindent. Még olyan papírt is aláírnak, hogy ami pénzt adtak, azt nem sajnálják. Hát ilyenek. — Van ilyen papírja? — Nem őrzöm én meg, eldobom. Délszaki növények buzogányszerű virágai diszitik a harkányi kempinget. Fotó: Erb János A C ITE R AS Díszcserjék, ezüstös füzek, friss pázsit és virág övezi a tavat, a vizen csónakok úszkálnak — többnyire a víztükör napsütötte részén. A domboldalon üveghomlokzatú étterem, teraszán ernyős asztalok, színes ruhás vendégek, nők, férfiak, lebarnult gyerekek, az étteremben népes turista társaságnak terítenek az illedelmesen csendes pincérek. A citeraszó innét árad ki a fák és a tó fölé, hangját villanyáram erősíti, ahogy ez manapság már „ipari zenénél” amúgy is szokás. Nagydob is van, meg kisdob is és hozzá a cintányér, de a nagydobon fekszik el keresztbe a meggyszínű citera. A fura népi hangszerből és a dobokból a hatvankét esztendős Sztojko János mátészalkai „elektromos citeraművész” csalja elő a népdalokat, műdo- lokat, ojaj még beot-számokat is. Zömök, kopaszodó, rokonszenves férfi, mogyorószínű rövidujjú ingben, nyakkendővel és fekete klott könyékvédövel. Ezt a húrok miatt viseli, úgy mint a cimbalmosok. Udvarias és halkszavú: — Áramtalanitom a hangszert és rendelkezésére állok . . . Névjegykártyát hagy az asztalon, olvasgassam addig, míg visszatér. „Kellemes szórakozást kíván Sztojka János.” Pezsgős üveget, poharat ábrázoló rajz még aztán egy táncoló estélyis pár, még egy figura, bohóc, kezében gitár, és rímekbe tört négysoros szöveg: „Halló fiúk, halló lányok — Szívküldit ne mulasszátok — Ritmus zenét produkálok — János bácsi gondol rátok.” A nagydob elülső felét színesmintás kartonanyaggal vonta be, a bőrt leszorító abroncsra pedig piros, kék, lila villanykörtéket szerelt. A rikító színek és a névjegykártya fölöttébb elszomorított. Ettől a látványtól na- gyon-nagyon messzire került Sztojka János népművészi rangja, amit egyébként hiteles dokumentum tanúsít. K Q m o | y t a I a n rofaí A fenti hir szerint a miskolci rendőrség megállapította, hogy a Jaflaszörpkészitő üzemben azt loptak, amit lehetett. Jaltából a szörpöt, szódavízből a buborékot. így bezsebeltek vagy másfél milliót. Csak a vádirat több, mint 1200 oldalas és 50 ember ellen emeltek vádat. Tartott ez az életvidám buli közel két évig. Tehették, mert ellenőrzés szinte nem volt. Hogy hog'/an történhetett ez? Gondolom a következőképpen: így középkorú asszonyt leszedtek a Sajó-hid kariájáról. A kezében szorongatott egy miskWW Jatfaizű szörpöt. Diósgyőri szurkolók a Pécsi Dózsát éltették. Az elmeorvosi vizsgálat kiderítette, hogy szervezetükben hosszú időn keresztül miskolci Jallaszörp rakódott le. Egy miskolci vendéglőben egy Jallás pohárban találtak 52 deka szenet, 33 szilvamagot, félkazal lóhereszénát és egy diófarönköt. Sajnos egyik ellenőr sem szerette a Jaltát. A fentiek mégis elgondolkaztatták őket, különösen az ütött szeget a lejükbe, hogy az egyik ilyen ELLOPTAK A BUBORÉKOT IS (Újsághír a „Hétfői Hírekéből) felbontatlan üdítőitalban rábukkantak egy szarvasagancsra és két érdesnyetü vargányára. Az ellenőrök a szokásos heti értekezletükön említették is: — Netán csak nincs valami baj azzal a Jaffa szörppel?! Ki is küldtek sürgősen valakit. Az könnyen odatalált. Hatalmas táblán ott volt a kiírás: „lalla- szörp Zagyváló Özem". Az udvaron hat kocsi állt. Kettőn tök volt, hármon kökény és galagonya. Ügy belecsimpaszkodott leikébe a gyanú, mint kullancs a kutya lábába: — Talán nem is narancsból csinálják a Jalfaízü szörpöt? Érezte, hogy nem érdemli meg a fizetését, ha erről meg nem győződik. Bement az üzemvezetőhöz: — Igaz, hogy a szörpöt hamisítják? Azt nem törte meg az alattomos keresztkérdés. Felcrditott: — Hallatlan rágaloml Az ellenőrt ez a makacs tagadás még nem győzte meg. Skrupulusos ember volt. — Megesküdni is hajlandó erre? — kérdezte ravaszul. — Bármikor! — Az más! Na, én akkor megyek is. Ahogy kiér a kapun, nagy porfelhőbe keveredik. Vagy nyolcvan disznót hajtottak vele szembe. — Kié ez a fafka? — fordult kíváncsian a kísérőhöz. — Az egyik beszerzőé. Megállt gyönyörködoi. Majdnem vesztére, mert hajszál híján elgázolta egy autó. — Hallatlan! Nem tud vigyázni!... Kié ez a kocsi? — kérdezte. — A könyvelő kisfiáé. — Azért vigyázhatna! De honnan van neki pénze? — A papájától kapta. — Az más. Derék, takarékos apja van. A mi vidékünkön azt mondják rá, hogy szőrszőm ember. Már majdnem a kapuhoz értek, amikor feltűnt neki, hogy milyen csinos kis házak sorakoznak egymás után. — Kié ez a sok kastély? — Ez kérem a Jaffaizü szörp embereié. — Pompás! Milyen jól spórolnak! Hiába, van életerő a mi népünkben I Két év múlva a Hétfői Hírlapot olvasva földbegyökerezett lábbal állt meg: „Letartóztattak a Jalfaszörpzagyváló üzem vezető embereit. Másfél millióval károsították meg az államot! Forgott vele a világ. Ha bele nem kapaszkodik egy lámpaoszlopba, elájul. Maga elé meredt és vértelen, reszkető szájjal motyogta: — Magosságos egek! Ezek loptak I Szöllössy Kálmán — Mikor kezdte? Elneveti magát: — A bölcsőben . . . Mindenesetre korán kezdtem. Hat-hét éves voltam, amikor apámtól elkértem egyik citerát. — Egyiket? — Több volt. De már a nagyapám is hires citerás volt. Egyébként is a mi vidékünkön, Mátészalkán és környékén a fonóbeli népi összejöveteleken elmaradhatatlan hangszer a citera. — Ma is? — Akad. Volt egy citerazene- karom ötvenkilencben, de aztán két év múlva feloszlott, mert nem jutott idő a szokásos esti próbákra. Én a MÁV-nál dolgoztam, onnét is mentem nyugdíjba. — Mi volt a fonóba járás? — 0, hát ezt a mai emberek már nem igen tudják. Pedig szép volt. Es mennyi népdal, meg magyar nóta született az esti összejöveteleken, te jóságos isteni Ismeri-e a nótát, hogy „ ... Él-e még az öreg cigány? Járnak-e a fonóba, mint régen? Mindenkiről Írjon anyám, csak egy lányról sosem Írjon nékem . . ."? Magóbafeledkezve dúdolgat- ja, aztán leül a citerához és most mór ott folytatja. A citeraszó visszaviszi legényéletének távoli világába, egy meszelt falú parasztház földes szobájába, ahol már a kalákában érkező lányok leülnek a talpas, vagy kerekes guzsalyok mellé. Fonalat sodornak, mesélnek, nevetgélnek, aztán közben megérkeznek a citerások is. A háziasszony — amint ez már szokás — fehér vászonkendőbe bu- gyolált tálakat hoz be. kibontja és meleg sülttésztót kínál. Utána cseréptálakat tesz az asztalra. Morzsolt, főtt kukorica, cukrozva. Este 10 órakor feláll a háziasszony: „A fonónak vége, jöhet a tánc!” Fölrakja a könnyű alföldi borokat az asztalra és ekkor robbannak be az ajtón a legények, kiknek addig — a citerásokon kívül — tilos a jelenlétük. A tánc éjfélig tart és akkor szétszélednek a fonólányok, párokra szakadva és hazaindulnak a ropogós, hideg, havas éjszakán. — A házasságok is fff kezdődtek, mindig a fonóban, — János bácsi is onnét nősült? — Ért búcsúban ismertem meg feleségem, de már jegyben jártunk és együtt mentünk a kaláka-fonóba. — Fia van-e? Átveszi-e a citerát? — Nincs fiúgyermekem, öt lányom van. Szépen kiházasi- tottuk őket. Négyen egészség- ügyi vonalon dolgoznak, az ötödik meg Mátészalkán a tanács ipari osztályán dolgozik. A teremben népes asztaltársaság tekintget ki a teraszra, egyik férfi föláll, imbolyog az istenadta, hozzánk tart: — Riporterek, vagy nem riporterek, engem nem érdekel. Jöjjön Jani bácsi, húzza el a nótát! Mit adjak? ötszázat? I Ezret?! Az öreg zavarban van, restelkedve kér elnézést tőlünk, közben megnyugtatja a fiatalembert: „Megyek fiam, egy kis türelmet...” — Hány citerát készített életében? — Nem tudnám megmondani, — Titka von-e a citerónak? — Ha van, akkor annyi, mint a hegedűnek. Nincs két azonos hangú citera a világon, még akkor sem, ha azonos fából pontos méretre csinálja az ember. Citerához nyárfa való. Egy tömbből faragja ki nem kevés türelemmel. A fedőlapot viszont ritkaszáli fenyőből szabja ki, majd a citera fejét kifesti, utána elhelyezi a szegecseket, amelyekre a húrokat kifeszíti. — Most helyezem el a kóta- lapokat.... de vigyázni kell, a kótalapokat nem lehet egy másik citeráról lekopirozni, mert tökéletes hangja soha sem lesz. Csak a saját hangját lehet felvezetni a skálának megfelelően. — Mivel festi? — Tulajdonképpen nem festem, legalábbis nem ecsettel viszem fel a festéket, mert attól megint megváltozik a hangja. Hanem festékes vízben áztatom egy kissé a fa anyagát és ettől veszi fel a szükséges színmenny iséget, szinte beszivja. — Citerát iparilag soha sem gyártottak? — A huszas években a Steinberg cég és a Mogyoróssi hangszergyár. Mogyoróssiékná! annak idején én be játszó voltam, kipróbáltam az elkészült citerá- kat, mielőtt árusították. Sztojka János 1956-ban kapta meg a „Népművészet mestere” címet, előzőleg meghallgatásra Pestre hivatták, valaki kottából számokat játszott le előtte, amelyet aztán a mesternek kellett kotta nélkül áttennie citeróra, A próbaszómok népdalok voltak ... — És ez-az elektromos berendezés? — kérdezem tőle, Szemmelláthatóan örül a kérdésnek : — Saját szabadalmam cite- rára. ötvenhatban volt ez is, akkoriban már volt elektromos gitár, csak nem ennyire elterjedve. Azon tűnődtem, hogyan lehetne elektronizálni a citerát? — Kár volt. A citera elveszíti népi jellegét és egyben szépségét is ... Elereszti a füle mellett és lelkendezve mondja: — ... És képzelje, végül is sikerült! Háromezerhatszózért erősítőt, ezer forintért hangszórót vásárolt. Az erősítő fölött alumínium tábla, fekete festékkel a figyelmeztetés: „A vezeték érintése halálos!" — Haláli — jegyzem meg magamban. — Aztán Balatonfüreden üdültem, elvittem magammal az egész berendezést, játszottam csak úgy a magam szórakoztatására, amikor egy este hivattak az Annabellába, üdülés után maradjak ott, leszerződtetnek, a sörözőben játszom. így is történt. A külföldiek majdnem megettek, annyira tetszett nekik ., . Igaz, a működési engedély kiadásakor elkérték tőlem a „Népművészet mestere" igazolványomat. Nem tudom, minek kellett nekik, de még nem adták vissza. Májusban Abaligetre, a kemping étterembe szerződtették, „Mindent tud”: népdalt, magyar nótát, slágert, beat-számo- kat. Jó hangulatot csinál, abban nincs is hiba. Szeretik is a vendégek, ebben sincs hiba. Csak hát a citera és népművész gazdájának rangja . . . Miképpen a havasi pásztorkürt sem való a szórakoztató zene pódiumára. Rab Ferenc