Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-01 / 102. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. május 1. Kiss Dénes: Milyen is volt az ég Tulajdonképpen nem olyan nagy dolog oz egész, és mégis fáj — mormogta maga elé. Mert azért kimondhatatlanul rosszul esett, hogy ötven évi munka után, amit egyetlen gyárban töltött, nem jött el az igazgató. Járt volna neki, hogy eljöjjön és azt mondja: ,,Matula Mihály bácsi..." Vagy valami ilyesfélét. — Ejh! - legyintett. Mi a csodát kesereg annyit. Ne mérgelődjön, aki pihen. Egye a fene azt az igazgatói kézfogást. Inkább nézze a rügyekre váró fákat, a tavaszra vetkőző folyót. A fia ugyanis kint van, korán kelt, hogy kihasználja a szabad szombatot. Azt mondta, hogy a szokott helyre megy horgászni, meg levegőzni, jót tesz a vegyigyár mérgeit kifújatni a tüdejéből, beleharapni a szabad levegőbe. Talán már fogott is valamit, akkor hal lesz ebédre. Toporgott, nem bírt nyugodtan állni. Újra az jutott eszébe, hogy mit mondhatott volna az igazgató. Talán azt, hogy „Mihály bátyám . . ."- Szabad? - felnézett, magas nőt látott, és nem értett hirtelen semmit A nő ingerülten mondta. - Le akarok szállni! Elállta az utat az ajtónál. Teljesen elfeledkezett róla, hogy hol van. Talán még hangosan is beszélt? Töprengett és bocsánatkérően nézett ki az ablakon a magas nőre, mert az sem állta meg, hogy vissza ne nézzen és ne dobjon az üvegnek egy mérges fintort. A villamoson többen voltak, mint ahogy az elmúlt hetekben megszokta. Amióta nyugdíjas, másképpen nézi a hétköznap délelőttöket. Az is szokatlan, hogy Matula Mihály hétköznap délelőtt ennyit ül a villamoson. Utoljára talán csak tizennégy éves korában villamosozott ennyit délelőtt. Akkoriban ritkán fizetett. A külvárosi fiúkkal de sokat potyáztak. Egyszer egy ellenőr kétszer is elkapta ugyanazon a napon. Kapott két pofont. Deficit nem volt más mód, ingyen kellett utazni, a pénz kenyérre is kevés volt. Vajon ma is potyáznak a srácok? Nahát, miken jár az esze! Talán Jancsika, az unokája is megpróbálja, ha másért nem, hogy bátorságát bizonyítsa. Felderült az arca, amikor a kisfiúra gondolt. Délután találkoznak és okkor meghallgatja, hogyan hegedül. Valamikor még ő kezdte tanítani egy öreg jószágon, de most a kisfiú régen túltesz rajta. Már nehéz kottákról játszik. Ö sose tudta megtanulni a kottát, nem volt ideje rá, de most az unoka miatt, titokban nézegeti a vonalakon ülő jegyeket. Az egyszerűbbeket néha mintha értené is. Ha tizennégy éves korában nem kellett volna kifutónak menni a gyárba és előtte évekig a piacokon segíteni, talán többre jutott volna. De mindez már hol van! Mintha egyetlen suhanással futott volna el feje felett az idő. Amikor leszállt a villamosról, fölnézett az égre. Most is olyan, mint ötven éve volt? Nem tudta, akkoriban talán sose nézett így fel az égre. Legalábbis úgy rémlett most. Milyen is lehetett akkor az ég? Vett egy újságot. Kinyitotta. Lám, a gyár hirdet, munkásokat keresnek. Vajon az ő helyére is kell ember? Valahol azt olvasta, hogy minden ember pótolható. Tényleg így lenne? Pótolható ő is? Nem. Megrázta a fejét Bi- z- os volt abban, hogy senki sem pótolható. Ö sem. Megint eszébe jutott az igazgató. H óba, itt volt, jött vele és sajgóit a csalódás. A főosztályvezető jött el búcsúztatni. Azt mondta: „Az igazgató személyes küldötteként gratulálok Matula bácsi, az ötven évhez, a szorgos munkához és persze, jó pihenést kivé :ok" — és mosolygott. De ezt sem látta akkor igazinak. A borítékot átadta, kezet nyújtott. Tudta, hogy megkapja az egyhavi fizetését. Ez járt. A szc n; cges főosztályvezető aztán nézett ;~bbra, nézett és mosolygott balra. L . rótt rajta, hogy nem tudja mit csináljon még, meddig illő maradnia. Még akarhatott valamit kérdezni, nyi- togatta a száját, de Matula Mihály nem hallotta a szavakat. Egyre oz ajtót lr-te. Várta, hogy az mégiscsak k * cs F-' m a vezér. Szabadkozó ■ rr vlja . . . De amikor az ajtó nyílt, csak a főosztályvezető ment el. Nem is emlékszik az emberből semmire, csak a szájára. Mindig nyi- Icgatta. Egy darabig még állt, füle készült a szavakra; „Matula bátyám, az az ötven év, nem akármilyen teljesítmény volt! De nem ám! Ezekben a mai fiatalokban nem tudom, lesz-e ennyi erő és hűség . . Arra már emlékszik, hogy a gyárkapu előtt.is a kezében szorongatta a borítékot és látta, hogy a sarki óra tizenegyet mutat. Otthon sem nézte meg a pénzt. Az asszony számolta meg. Mindjárt meg is kérdezte; „Ugye, a vezér adta át?" Bólintott rá és kiment a konyhába Bandukolt a folyó felé. Itt már nyitottabb volt az ég, a nap is kisütött. A városban nem is a felhők, hanem a mindennapos füst rejtette el. A bokrok alján még foltokban látszottak a tél nyomai. Na, hol is van az a hely? Meglátta a két ismerős fát. Egy- törzsről nőttek. Ott van a fia horgászhelye. A bokroktól még nem láthatta, tanárja mondta, Matula papa, ebből a gyerekből művész lesz, igazi művész. Istenem, istenem, milyen is az ember. Még itt a folyóparton is köny- nyek szöktek a szemébe. Biztosan az lesz Jancsika. Csak még megérné. Ezt sokért nem adná. Az ikerfáknál nem volt senki. Csönd volt, mélységes'és megnyugtató. Megállt és a folyót nézte. Ez is milyen szép látvány, ez a néma hömpölygés. Hirtelen megszerette a folyót. W óratlanul vette észre a kis széket és megkönnyebbült. Itt van az öreg. Nemsokára meg is látta őket. Nem messzire álltak, fogták a botot és beszélgettek. Amikor észrevették, intettek neki, hogy üljön le. Visszaintegetett, aztán leült. Jólesett a pihenés. Nyugalom töltötte el, A szék előthogy áll-e a parton valaki. De biztosan ott van. Talán ott találja azt a szakállas öregurat is, akivel a múltkor összeismerkedtek. Valami bilológiai professzor volt, az egyetemen tanított, de már ő is nyugdíjas. Igaz, öregebb is. A szomszédságukban telepedett le kis, összecsukható székére. A fia már régebben ismerte. Jóba lettek. Egymásra találtak a folyó és a halak közvetítésével. A múltkor is, a fia átkiáltott a kis öregnek: „Professzor úr, harap!” Jót nevettek, mert olyan mókásan rántott a horgon, hogy a könyve is leesett. Mert könyv nélkül nem ült le a folyóhoz. Kis hal volt a horgon, megnézegette, bólogatott, hümmögött, aztán visszadobta a vízbe. Odajött hozzájuk és elmagyarázta, hogy milyen hal volt a horgán és miről nevezetes. Mutatta a könyvben is. Szívesen hallgatták és nézegették a színes képeket. Sose hitte volna, hogy eny- nyiféle hal van a világon. Egy óránál is tovább hallgatták a kis öreget. Azt sem hitte volna, hogy a bálna emlős. Ha más mondja, nem is hiszi el, de annak a kis öregnek el kellett hinni. Aztán madarak kerültek sorra, meg a füvek. Abból is mennyi van és milyen különös szép hangzású a nevük. Amíg a még nála is keszegebb szakállas beszélt, eltűnődött, hogy mennyi mindent elmulasztott. Madarak, halak, füvek, fák, kották és városok. Igen, városok. Azokról a díjbirkózó beszélt. De hol van az már, és mégis, itt a parton az is eszébe jutott. Meg a tenger. Filmen már látta, de sose hitte el egészen, hogy valóság. Ahogy ment, érezni kezdte a lábát. Apró, bütykös kezével felhajtotta a nadrágszárát. — Hm, — mondta - megint virágzik, időváltozás lesz. Ez a seb óvta meg a háborútól. Éppen akkor kapta meg a behívót, amikor nyílt töréssel a kórházban feküdt. Vonaton járt be a gyárba és belefutottak egy másik szerelvénybe. Akkor volt életében először és utoljára betegállományban az elmúlt ötven év alatt. Erről megint eszébe jutott az igazgató. Nem jött el, pedig az emberek is mondták, Mihály bácsi, maga a vezér jön el, meglátja. Ha magához nem jön el, akkor senkihez. De- hát, úgy látszik, nem ért annyit Matula Mihály hűsége. Na, mindegy. Folytatta útját a folyó felé. Délután pedig meglátogatjp az unokáját. Jó volt, hogy sajgott a sebhely. Ha érezte, olyan volt, mint egy nagy csokor szarkaláb. A z emberek rendesek voltak. A “ brigádtól órát is kapott. Gyakran megnézte a karján. Amióta viseli, valahogyan másképpen tartja a kezét és nézegeti, mint a gyerekek. Nem is akarta elfogadni, de azonnal fölcsatolták. Azóta már elhatározta, hogy az óra Jancsikáé lesz, neki adja születésnapjára, Megérdemli. Jól tanul. A ViGH ISTVÁN RAJZA ti kis tócsán felhő úszott ót. Ezt is utoljára gyerekkorában figyelte meg. Ügy tűnt, ő indult el nesztelenül a tócsa tükrével. Közel hajolt a víztükörhöz és nézte a homlokán a ráncokat. A fényesen forgó hengereken szokta néha figyelni az arcát, de azok már sose tükrözik vissza. Az jutott eszébe, hogy olyanok a ráncai, akár a kotta- vonalak. Csak több. Kilencet számolt meg egymás felett. Igen, éppen olyanok. Jobban szemügyre vette a homlokát, a kis törések pedig mintha hangjegyek lennének. Az idő, a sors hangjegyei. Milyen különös is ez, hangjegyek az ember homlokán. Talán még valami nóta is kerekedne belőlük, ha valaki lejátszana. Keserves lenne vagy más? Nem tudta. Jancsika már biztosan le tudná játszani, Még megérheti, hogy el is játssza és sokan, nagyon sokan meghallgatják, ünneplő ruhában ülnek majd és a végén tapsolnak. Nem is sejtik, hogy ez az ő muzsikája volt. Matula Mihály mosolygott. Kaid' János: Mikes György: Apám holdfényben A gyermekkori út alig látható. Csak holdfény világítja meg. A csönd erdöszélein a nádas - most is, mint rég - sárgulón remeg. S az úton- ki tudja, hány ezer éve íme, ő jön, az apám; hideg ködök közt, a félelmek nyárfáinál mintha énekét is hallanám. A hátán a kasza- éppúgy, mint hajdanán — sejtelmes lánggal ég. Futnék feléje mosolyogva, de eltűnik. Es viz alá merül a vidék. Biczó Vera: Tavasz! ... bontogató selymes sugarad mikor hatja át lelkünk ködmönét hogy ledobjuk azt és millió pórusunk benned bízva szomjasan tátongva szivja és küldje ereinkbe amit Te adsz, ó Tavasz! Bencze József: Nagyanyáim Nagyanyáim, bölcs szegények, fáradtak az ölelések. Imádkozó drága szentek, a jövőnek mit üzentek? Rózsafüzér mozgalomba gyűltetek az énekszóra, csökönyödött mennyországtól kihaltok az uj világból. Azt hiszem allergiás vagyok. A lexikon szerint az allergia: embernél vagy állatnál bizonyos (lélegzéssel, táplálkozással, oltással stb.) a szervezetbe került anyagokkal szemben megnyilvánuló lokozott alkati érzékenység. Tapasztalataim szerint azonban fülön keresztül, hallás útján is lehet valaki allergiás. Mert, ha én azt hallom, hogy „pénz", azonnal alkatilag érzékeny leszek. Van, pki a szénától náthát kap, én a „pénz" szóra ideges, türelmetlen, veszekedős leszek, az arcomon megfagy a mosoly és az ajkamon elhervad a nóta. Tessék mondani súlyos ez? Már annyiszor kértem a feleségemet, hivatkozva fokozottabb alkati érzékenységemre, ne ejtse ki előttem azt a szót, hogy „pénz" - ha nem akarja, hogy ideges, türelmetlen és veszekedős legyek, luszt is mondja. Nincs tekintettel rám. Ha angolul mondják ki előttem, hogy „pénz": „money" vagy németül: „geld", akkor aránylag még nyugodt vagyok, csak a bal szemem kezd el hunyorogni. Teljesen nyugodt vagyok viszont ha ezeket a szavakat hallpm: szagosbükköny, hód, tutaj, kemence, hárfa, szelence, kétágas, gorilla, hokkedli, jegenye, nyenyere, túró, cséve, Vecsés, spinét, alkonypir, főkötő, hajcihő, mon- guz és tatvitorla. Ha viszont azt hallom, hogy „pénz", recsegni kezd valami a lejemben, itt jobboldalt, lenn, balra, lenn, a torkom kiszárad, a gyomromon nyomást érzek és a füleim majd kiugrónak a helyükből. Tessék mondani súlyos ez? Őszintén mondom: boldogan élek a feleségemmel, s ha veszekszünk is néha-néha, mindig csak a „pénz" miatt. Emiatt a vacak, négybetűs szó miatt. Hát nem borzasztó? A „szagosbükköny" miatt még sohasem veszekedtünk a feleségemmel. A „tat-vitorla" miatt még sohasem csapdosta az ajtókat. A „hárta" miatt még sohasem akart visszamenni a mamájához. „Vecsés" miatt se. Ha azt mondom neki: nincs hódom - arcizma se rándult. Ha azt mondtam: nem adok jegenyét! - nevetett. Ha azt mondtam: kellene egy kis cséve nekem — az ölébe ültetett és megsimogatta a fejem. Hát kérdem én: miért kell mindig a „pénz"-ről beszélni, amikor annyi szép szó van a magyar nyelvben: bazsarózsa, hormatcsepp, vegyszer, napraforgó, cink, ügyvédi munkaközösség, szájtáti, hangár, lepke . . . hogy csak néhányat említsek,,. Mi már otthon nem beszélünk m pénzről.- Mi újság, édes? - kérdeztem minap, midőn hazajöttem.- Semmi, drágám - mondta a feleségem. - Holnap be kell fizetnünk a telefont...- Fizesd be, édes - mondtam én,- ló pofa vagy! - mondta a feleségem. - Miből? Nincs egy árva har- matcseppem se!...- Na ne viccelj, édes - mondtam én. - Tegnap még volt bazsarózsádI- Tegnap! Hol van az már, drágám! - mondta a feleségem. - Ma rengeteg lepkét kellett kiadnom. Néha magam se értem, de úgy repül a lepke, hogy az fantasztikus!- Szóval már egy harmatcsepped sincs?! — kiáltottam, — Gyönyörű, mondhatom! Te két kézzel szórod a bazsarózsát!- ín? - sikoltotta a feleségem. - Ezt te mered mondani nekem? Te,, aki... Nem bírtam tovább. A lejemhez kaptam és azt ordítottam:- Azt hiszed, lopom én a bazsarózsát? Úgy látszik a lepkére, a harmat- cseppre, a bazsarózsára is érzékeny vagyok. k Az a pénz!
