Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

6 dunantcli napló 1971. április 4. Cseres Tibor Az utolsó éjszakák o Mikor o XI. kerületi Stoczek utca fölött teljesen elcsitult minden zaj, s a szovjet tüzérség lövegei is távolab­bi célpontokat kerestek, német tábo­ri csendőrök érkeztek a szálláskörle­tet képező; de civilekkel is zsúfolthoz kapuja elé. Az őrök - a külső, egy öreg tartalékos és Gyurka, a belső őr - simán beengedték őket. Még tiszteletadást is teljesített az öreg. Külön parancsuk arra nem volt, ho­gyan kell viselkedni mostan és itt, kü­lönösen éjszaka, német tábori csend­őrökkel. Eszükbe sem jutott, hogy la­kott helyen lövöldözzenek. Heten voltak o németek, és hatá­rozottan mozogtak, biztos értesülésük lehetett a század helyzetéről. Szerencse, hogy az egyik zászlós (a szemüveges) dolga végzésére éppen a lépcsőházba fordult. És német szó­val mindjárt megállította a tábori csendőrök parancsnokát, az oberfeld- webelt. S két német mondat között bekiáltott a tiszti szállásra;- Főhadnagy uram! Német tábori csendőrök! Többet nem mondhatott, mert nem tudhatta, nincs-e közöttük olyan, aki ért magyarul. Nem kellett sok előkészület, csiz­manadrágban asztal mellett álltak a század tisztjei. Két gyertyát gyújtot­tak. Akkor aztán láthatták, hogy az asztal külső oldalán tűzkész géppisz­tollyal négy német áll. S a magyarok nem nyúlhattak derékszíjuk és pisz­tolyaik után. Azt a parancsot hozták, hogy a ma­gyar pionírok vonuljanak nyomban a Ferenc József-hídhoz, s onnan bizo­nyos veszélyeztetett lőszereket szállít­sanak be a Gellért-hegy barlangjai­ba. Az első szavak után világos volt, hogy Dobay János, az utász-század főhadnagya nem akarja teljesíteni a kétes szándékú parancsot. Az Ober­feldwebel a kitérő mondatok hallatán ököllel verni kezdte az asztalt. Akkor a zászlós, aki tolmácsolt, mutáló han­gon beleszőtte a fordított szövegbe, hogy engedelmeskedniük kell, mert odakint még három német várakozik. Szerencse, hogy a német ökléhez folyamodott. Követelődzésére már elébb odahúzódtak a magyar kato­nák, hiányos öltözékben, s persze fegyvertelenül. De az ökölcsapások miatt megilletődve helyet adtak a két légtornász Horoghnak, s mindenek­előtt a jutási őrmesternek, aki most is azzal mutatott példát, hogy nyom­ban zubbonyt öltött, sőt derékszíját is kötött. Abban a pillanatban érezték meg hátuk mögött a veszélyt a németek, amikor János megadta szemével a tá­madásra a jelt. Csak a kis Horogh, a főhadnagy legénye ismerhette gazdájának ezt a kacsintását; na most! A németek fe­je egyszerre fordult. Kezük és gép­pisztolyuk azonban egy pillanattal ké­sőbb rándult. Ezt a pillanatot használták ki a ma­gyarok. Először látta ezt a kacsintást, mégis egyszerre mozdult a két Ho- rogh-gol a jutási őrmester is. Veszélyes pillanat volt. a csőre töl­tött, német mintájú, zömök géppisz­tolyokkal. Az idegen ajkú tábori csend­őrök megadták magukat. Az Ober­feldwebel torokütést kapott. Társai tanultak sorsából. Hogy mi a túl biztos fellépés kör vetkezménye! A kapuban gyanútlanul vigyázko- dott az ötödik német. Egy szeletke lát­szott a Dunából, azt figyelte. Három utász kincstári kötött ujjasban, pusz­ta kézzel megfogta a pasast, tenyér­rel fogták szájára a kiömlő fölösleges német szavakat. Gyurkában most világosodott meg a szégyen, hogy fegyveres őrként be­engedte szállóskörletükbe - az ellen­séget. Az utolsó két német a legfelső eme­letig hatolt a felderítésben. Ezek még nem tudtak semmit. Hogy lövés nem télén kellett határoznom, szinte gon­dolkodni se maradt időm.- Gondolkozni se?- Igen, olyan volt a helyzet, nem lehetett gondolkozni; vagy a teljes megalázkodás, vagy a legmesszebb­menő tiltakozás.- A szövetséges német hadsereg tagjaival szemben! Erre nem gondolt?- Nem!- Vállalnio kell a következménye­ket!- Vállalom! Az alezredes váratlanul megenyhül.- Helyes. - Kezét nyújtja: - Szer­vusz —, s elmosolyodik, közelebb lép Jánoshoz. — Hogy lásd, milyen ko­molyan gondolom a következménye­ket: a Gellért ablakaiba egy őrült tüzér alezredes lövegeket állított. Köz­vetlenül akarja lőni az oroszokat. A fegyvereket a másik irányba kell for­dítani! Érted? Számításaim szerint az oroszok reggelre ott lesznek. Hány embered van? esett, hatalomban érezték magukat, dúdolva jöttek lefelé az emeletről. Csizmájuk jelezte, amint közelednek.- Nyolcvan.- Elég lesz! Gyurka eléjük ment egy fordulót. Mikor az első német előbukkant, el­húzta a billentyűt, három méternyiről dőlt le a német. Gyurka a halottat nézte, egy lépést hátrált, s nem is gondolt az utolsó vendéggel, a halott társával. Az utolsó német ijedtében egész tárat eresztett Gyurkába. Ezzel az egy némettel aztán hajnalig bíbelődött a század az emeleten. Végül is egy ké­zigránát végzett vele. o János egy alezredes előtt áll. Az ablakon át a Gellért-szálló körvona­lai látszanak. Megtette a jelentését. A feljebbvaló orca komor, kemény, mojdnem kérlelhetetlen.- Hogyan történhetett?- Nem tehettünk mást. Olyan hir­o A század körletében nagy készülő­dés.- Alázatosan jelentem, nem tudok nyolcvan embert kiállítani.- Hatvanöt?- Talán. János bólint A nyüzsgésben a ci­vilek is előmerészkednek. A szomszédos földszinti lakórészből még küldöttségféle is érkezik. Az a nő vezeti, akit Horogh János számá­ra kiszemelt, s akit a főhadnagy fér­fias tapintattal nem hódított meg.- Tessék?- Félünk, főhadnagy úr! Ha a ka­tonák elmennek, védtelenek leszünk.- Holnap már nem kell félni. Vagy holnapután. Berták László' Arcok, betűkkel G. G., a tuskó, kifordult a gödörből és megállt. „Micsoda utat tettem meg!" - mondta és körülnézett. Kívánta, hogy hallják, hogy igazat adjanak neki. Három csenevész facsemete állt a közelben. Az egyik éppen a gyökereit szidta, meit nem találják meg a kövek közötti hézagot. A másik bóvón sütkérezett a napon. A harmadik a tegnap kipattant huszadik levélkéjét simo­gatta. G.-re ügyet sem vetettek. G. agyában felvillant, hogy valami tüskök feletti erő segítette öt a gödör szélére, es hogy azelőtti életében a világmindenség fontos láncszeme volt. Mi történhetett? Mozgatni kezdte gyökér-csonkjait, nyögött néhányat, és megismételte az előző mondatot. Ekkor a harmadik fa­csemete odanézett, simított egyet újszülött levélkéjén és ennyit mondott: „Nicsak, megint egy tuskó!” G. megmozdult, hogy móresre tanítsa a fickót, de rosz- szul billent és visszagurult a gödörbe. i. J., a kampósszemű, kiegyenesítette kampóit és elmo­solyodott. Kiderült, hogy a kampósság nem alapvető jel­lemvonása, pontosabban: nem az egyetlen. Mosolya természetes volt, beragyogta a szobát. „Az ember társas lény, a Föld lakható." Ez a mondat lebe­gett a kis asztal fölött, amikor újra J. szemébe néztem. Mint a húsbolt falán a marhacombok, mindnyájan benne lógtunk. Arca fáradt volt, szája szögletében apró rugók feszültek. Az egyenesek ismételt meggörbítése pró­bára tette. A húsboltban csend volt és hűvös. Fénylett a hűtő, a padló, a csempe. Kések és bárdok csillogtak a pulton. A fal körbeaggatva, a polcok tele áruval, de a mérleg nyelve állt, egy légy sem mozdult A bolt zárva volt. J. megvárta, amíg mindenki megitta, ami előtte volt, akkor kezét, mint a bárdot, az asztalra helyezte, billeg- tette, játszott vele kicsit, majd megmarkolta poharát, $ tartalmát egyetlen lendülettel bcnyelte. Hajnalodott. Orbán Ottó 7T tr in rr Az orjongo meggyfa A háború utáni tavaszon az udvaron, téglák és hulladék közt álltában röpülni, röptében állni láttam a béna szárnyalást, a meggyfát. Valami tébolyult öröm vezette, zöld pilótasapkában az idő személyesen, egy ősi bevetésre, hogy piros bombáit lehajigálva földig lerontsa a tél bázisát s háromszorossá tegye lényegem, egy anyagi vallás szentháromságát: a szálló fát, a fiút, aki nézi, s engem, aki mindkettőjük vagyok: látvány, látás és látomás egy városban, mely tökmagot ropogtat romok után, üzletkötés előtt: vesztesben nyertes, mert csak a halandó tudhatja, mi a halhatatlan, istent csak föld teremthet, múltat csak jövő, s bár én képzeltem el, de ö repült, őrült öröm egy szemétkupacon, mely attól örök, hogy egy hétig élhet s egy kölyöknek kiálthat búcsúzóul: „Tükre: a semminek: valami vagy és hiányodban élsz, ha szétcibólnak, az űr sakáljai, a csillagok!” Mezei András: Megérkezem Múlhatatlan szomorúság: a hol-nem-volt ifjúság, szebb éveim, testvéreim, a szabadság mellvédéin továbbszolgáló katonák, testüket golyó járta át, előre holtan egy se dűl, ragyognak sértetlenül. Odatámasztva véresen végig a holt töréseken, könyöklőn, kezük fegyveren, immár örökös őrhelyen, közöttük keresem magam, még tétován, bizonytalan, s mintha intenének nekem: megérkezel? megérkezem! A nő hálás. Az egész ház nevében is szeretné meghálálni a védelmet. — Legfeljebb imádkozni tudnánk magukért. — Hisz maga az imádságban? — Nem. — Én sem. Attól, hogy miben hisznek ők ket­ten, és miben nem, kapcsolat létesült kettejük között Ha János most meg­fogná a nő kezét, úgy vezethetné bár­hová, mintha már jártak volna orra. Utcára, rétre. Akár az ágyba is. Nevetnek. Egymásra nevetnek. Fe­ledve a perc környezetét. A szemüveges zászlós lép oda. Nyel egyet Vár egy pillanatig, s ezt mondja: — Egy tüzér százados keres. — Na, máris? Elfordul a nőtől, hogy a belépő századost fogadja. Mire visszafordul, kilépett életéből a nő. Igen. Nemcsak a szobából. — A Gellértből? Megyünk, me­gyünk. A százados meglepődik. — Talán tisztelegne a főhadnagy úr! Nem ijed meg, elszontyolodik Já­nos. Meg is lepődik azonban, de tud­ja, ennek a századosnak semmi köze nincs a Gellérthez. Milyen kedves volt, milyen más szavú volt az alez­redes. összerántja magát, Jelent. A százados megenyhül, de barátsá­gossá nem változik. — Fontos parancsot hoztam. Két zászlós, az egyik hadapród, s a hadnagy szivárog be pillanatok alatt. Érzik, itt most készül valami. A százados körülnéz. — Csak urak maradhatnak a szo­bában. Meghátrálnak a legénységiek. Az ajtó becsukódik. De János tudja, ott fülelnek kívül az emberek. — Hindy altábornagy úr parancsa - egészen lehalkítja hangját a szá­zados: — a zászlóalj azonnal vonul­jon fel a Várba! A felmentő seregek­kel egyesülünk. A legénységnek tud­nia kell, hogy a Führer meg a Nem­zetvezető gondoskodtak kiszabadítá­sukról, teljes harckészség! — Kitörés? Várta ezt a kérdést a parancshozó.- Igen! Mégpedig harc árán.- Minden fölösleges holmi hátra­hagyásával... — mondja a kitalálni való részletes utasítást János.- Úgy van.- Minden lőszert felmálházva, jár­művek nélkül.- Helyes. A százados egészen felvidul,- A kitörés iránya?- Idejében meg fogják tudni. A zászlóalj...- Ez csak század. Kérem szépen .,,- Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen. János a tisztjéhez fordul. Előbb a hadnagyhoz szólna, de gondol egyet, a szőke zászlóshoz szól:- Milyen embernek ismer engem a zászlós úr?- Nem is tudom ..,- Vadnak, harciasnak vagy szelíd­nek? A százados hüledezik, a következő mondat neki szól:- Hallotta, százados úr? Én szelíd ember vagyok! A főhadnagy úr szelíd ember.- Mit jelentsen ez?- Azt, hogy menj az anyádba! Te piszok! Az altábornagyoddal meg a Führereddel meg a Nemzetvezetőddel együtt! A hang emelkedőjéből értenek o deszkán túl. És mór nyílik is az ajtó, segítő ar­cok bukkannak elő. A százados pisz­tolyához kap, de meggondolja nyom­ban.- Ez belekerül a minősítésébe! Fi­gyelmeztetem! Én figyelmeztettem.- Mit beszélsz, te vodbarom?- Ezt nekem mondta?! És kezek ragadják meg a száza­dost.- Rámegy a kardbojtja!- Menj az anyádba, te seggfej, a kardbojtoddal együtt!- Hazaáruló! Nagyot lök erre a tüzéren János. De már nem eshet el a százados, adják kézről kézre az emberek. Kife­lé. Csak a kapuban kap egy olyan nyomást, hogy ülepie pottyan. Kint a járdán. A járda söpretlen, fagyos ha­ván. ti M Á A

Next

/
Oldalképek
Tartalom