Dunántúli Napló, 1971. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1971-03-28 / 74. szám

19TI. mi reins 28. DÜN ANTOtJ N API 0 * Pákolitz István: Jel Válogatott versek 1948—1968. Miéit szép? BARCSAY Barcsa? Jenő: Szentendrei táj patakkal. 1932., olaj, vászon, 60x78 cm HOSZ ESZTENDŐ költői termésének legjavát kapja az olvasó Pákolitz Ist­ván új kötetében. Egyetlen vers sem ismeretlen közöttük; a válogatott kö­teteknek éppen az a varázsuk, hogy a korábbi pályaszakasz lényegét, summázatát nyújtják - kedves aján­dékul azoknak, akik már ismerték és becsülték a költő műveit, ugyanakkor új megméretésre szánva mégis az új olvasóknak, a kritikának, az irodalom- történetnek. Az újat ilyenkor nem az egyes darabok ismeretlensége adja, hanem az ismert részletekből kibon­takozó összkép, a válogatás nyomán újraformálódó költői arcéi, a széle­sebb pályaszakaszból kirajzolódó fej­lődésvonal. A válogatott kötet emellett a köl­tő számára mindig egy kicsit a ma- radandóság főpróbája, összegzés és számvetés, olyan alkalom, amikor még a művész kezében a rosta, s maga ítélhet önmaga felett Pákolitz István kötete már címadójában is a mara- dandóságra törekvés örök művészi — és őrök emberi — mozdulatát hangsú­lyozza: „valami jelet hagyni; / / va­lahogy megmaradni; / / akármi áron / / kifogni a halálon!”. Mit jelez hát a Jel, a kötetből ki­rajzolódó pályaív és fejlődésvonal? Amikor külön-külön olvastuk Pákolitz köteteit szinte kötelességszerűen szól­tunk mindig a nehéz és megkésett pá­lyakezdésről, a nemzedékétől való le­szakadásának kényszerítő súlyáról, hi­szen ez a nyomasztó alapérzés állan­dó motívuma volt maguknak a ver­seknek is, ez volt a költő belső küz­delmének egyik mozgató rugója. A Jel legfontosabb újszerűsége, hogy ez a megkésettség-érzés itt teljesen el­halványul. Húsz esztendő tágasabb horizontjában súlyukat vesztik az er­re utaló részletek, lényegtelenné vál­nak a társadalmi és irodalmi élet bel­ső mozgásához viszonyított másodla­gos mozzanatok, s egyre világosab­ban kirajzolódik a leglényegesebb vonás: Pákolitz István költészete ben­ne van az elmúlt húsz esztendő ma­gyar költészetének fősodrában, mert művészi eredményeiben ott sűrűsöd­nek az egyén mellett a közösség, a társadalom maradandó, jövőbe épülő értékei. Ha a fősodorban Pákolitz költésze­tének pontosabb helyét keressük, a Ö rökké - Jó negyven esztendőn ót - iratokat cipelt. A hivatal- segéd dolga az volt, hogy 6sz- szehajtható táskájában jegyzőköny­veket, kimutatásokat, végzéseket, kér­vényeket, okmányokat vitt hivatalról- hivatalra, polgármesteri irodába, bí­róságra, ügyészségre, levéltárba, vá­rosházára. A hosszában összehajtott akták elsárgulva is megőrizték a szá­mokat, neveket, aláírásokat, dátumo­kat, - s emberi sorsokat. S az ő sor­sát is, a 69 esztendős Márkus Józse­fét, akit - úgy tűnik - az aktahegyek végérvényesen körülzártak s szaba­dulni képtelen. De nem is akar. Évtizedek múltak el, míg végre irat­tárossá avanzsált és most havi öt­százért, „nyugdíjas prémiumért'' dol­gozgat itt lent a városi tanács alag­sorának különös, csendes világában. Olyan, amilyennek az „Irattárost" el­képzeltem: kék-köpenyes, tisztes öreg­úr, haj nélkül, két darab — drága lencsés — szemüveggel, tollal és szí­nesceruzákkal. De ezt a szürke szigo­rúságot megbontja egy kedves szín­folt: karimájától megfosztott rózsa­színű női kalapot visel, a nyirkos pin­cében. — Ha meg hűvösebb van, akkor ezt teszem fel ni! Papírcsákó, festő és mázolok vise­leté. A városi tanács udvaráról — ahol illő rendet még soha nem találtam - nyílik egy üvegajtó a folyosóra. Itt a konyha, aztán egy beugró után Józsi bácsi irodája Most az emeletről le­hordott öreg bútorokat tornyoztak fel a fal mellé, de azt mondja, rövide­sen eltakarítják, aztán festés lesz, polcokat emelnek a mennyezetig, a korhadt olajos padlózatot is kicseré­lik, remélhetően az egy szem villany­válogatott kötet is arra mutat, hogy költőnk nem az úttörők, a felfedezők, a nagy megújítok típusába és cso­portjába tartozik. Nem a szüntelen kísérletezők, a mindig szakadék szé­lén járók, a rémséges látomásokkal viaskodók, pokolba merülök, ördög­gel cimborálók rokona. Alkatilag is, kiküzdött eredményeiben is inkább megőrző, mint újat teremtő, inkább napról napra makacs-munkálkodó, néha az aggályoskodásig lelkiismere­tes-pontos, mint nagyvonalúan pon­gyola. Nem a méreteivel nyűgöz le, hanem a tisztaságával győz meg. Nem gyáva, nem visszahúzódó, szeret és tud harcolni is, sőt eszménye neki is a lehetetlen ostroma („az a legszebb, ami lehetetlen” — írja egyik négyso­rosában), de távol áll tőle a látvá­nyos vagdalkozás és az öncélú ellen­ség-keresés. A fejlődési folyamatot tekintve, .kevesen írták meg nála őszintébben és becsületesebben, ho­gyan vezetett egy lélek útja a gya­nakvástól és a fenntartásoktól a szo­cializmus vállalásáig és védelmezésé- ig. Pákolitz költészete összecseng az utóbbi két évtized közéleti lírájának legszebb törekvéseivel; sohasem volt a leghangosabb s a legszélsősége­sebb; de amit megszenvedve leírt, azt a történelem vargabetűi során is nyugodtan vállalhatta. Megrendülé­sek és pálfordulások idején sem volt mit megtagadnia. AZ ÚJ KÖTETBŐL világlik ki leg­meggyőzőbben, hogy nem a megké- settség és nem az óvatosság kímélte meg a buktatóktól s tarthatta fenn a mély örvények felett. Hanem minde­nekelőtt az a szilárd erkölcsi tartás, amely szétvólaszthatatlannó forrasz­totta költészetében az egyén legsze­mélyesebb magánéleti rétegeit a köz­életivel. Önvallomás, tájlíra, szerel­mi líra és közvetlen politikai vers har­monikus egységbe simul a kötetben; önmagával szemben, vagy két ember kapcsolatában, a szerelemben, a ba­rátságban ugyanaz a „tiszta szigo­rúság" a költő mércéje, mint a szo­cializmus társadalmi-politikai gyakor­latának megítélésében, költői ábrázo­lásában. Az már nem esztétikai szempont ugyan, de meggyőződésünk szerint visszasugárzik a műre, hogy Pákolitz István nemcsak költészetében terem­körtét is. A vasajtó mögött van az irattár. Itt pedáns rend van. A polcok alkotta folyosókon Iratok, dossziék, munkakönyvek, régi cselédkönyvek, aztán külön sorban 1921-től az ösz- szes lakásügyek, hosszú asztalon vas­kosabb könyvek, pontosan 45 kötet­nyi, egy kötetben 600—800 név; el­hunytak névsora, több tízezres teme­tő ... Ogy tűnik, hogy minden hiva­talos okmány, — amelyet egy életen át hurcolgatott, — most egyszerre és itt, heggyé gyűlt össze. — Nem szeretem az aktákat - mon­dom neki. És idegesít is ez a sok sár­ga papír, az áporodott dohos szag és a külvilágot eltakaró süket csend. — Nem szeretil Pedig itt a vasajtó mögött egy város történelme van. Nyolc-tiz vagon akta és ez csak töre­dék. — Hol a többi? — Sok minden átmegy Innét a Le­véltárba. Most például ötszáz folyó­métert szállítunk át, ezt rendezge­tem. — Hosszmértékkel mérik a bürök . .. — Ne mondja ki! Ez nem bürokrá­cia - figyelmeztet szigorúan. - öt­száz méter! - Tudja mennyi az? Min­den irat élére rakva egymás mellé... Pedig mondom, töredéke ez, mint aminek lennie kellene. Megmondom őszintén, negyvenötben, negyvenhat­ban sok marha széthordta az iratokat, mondván, semmi ne emlékeztessen a múlt rendszerre. Mintha a Horthy- rendszert iratokkal söpörtük volna el. Régi igazság ez: a szavak el szál Iá­nak, de az írás megmarad, az írott szó tanúsít, akár száz évek múltán is. Unokáink is rég elporladnak, de ezek a papírok mai életünknek minden mozzanatát tanúsítják majd, attól kezdve, hogy milyen volt az élelmi­tett szép harmóniát, de ugyanazt si­került megvalósítania valóságos ma­gánélete és költészete összefüggésé­ben is. Költészetének morális hitele­sítője maga az élete; az őszinteség Pákolitznál nem versalkotó forma es nem az elérhetetlen vágyak költészet­té realizálása, hanem az alkotás lei­tétele. Természeténél fogva az a tí­pus, amely önmaga legjobb lehetősé­geit is csak saját méretein belül ké­pes tükröztetni. A lírai én nála ezért mindig emberméretű és sohasem em­ber feletti. A költészettel való teljes azonosu­lással a szó ebben a lírában mindig egyszersmind tett, önmagát s a tár­sadalmat elóremozdító hasznos aka­rat. Sohasem öncélú játék, mindig belső küzdelem, de nemcsak a belső, hanem a külső harmóniáért. A harcot mindig személyes indulat fűti, és kö­zösségi felelősségérzet irányítja. Nincs benne prófétai gőg és pátosz, de szüntelenül benne lüktet a tanítói szenvedély. Költői eszközei gazdagok és válto­zatosak, jól érzi magát a könnyed dalformákban, ért a leheletfinom im­pressziók megragadásához, de tud szólni kemény szavakkal, súlyos han­gon, zsoltóros áradással. Sokszor ír klasszikus, kötött metrumok szerint, a szigorú-szabályú szonett-formát is kedveli (még szonett-koszorút is ta­lálunk kötetében), de természetes biz­tonsággal használja a modern líra zaklatottabb, szabálytalanabb alak­zatait, nem idegen tőle a bonyolul­tabb, távolabbi asszociációkat sűrítő képalkotás. Nemcsak emberméretű, de közért­hető és sokaknak szánt költészet ez, külső megjelenésében is. Nem „eresz­kedik le”, nem akar gügyögni; meg­követeli az intellektuális) erőfeszítést, de az olvasó közeledéséit mindig tisz­ta értékkel viszonozza. Ezért is nép­szerű Pákolitz István költészete, a szó legnemesebb értelmében. A VÁLOGATOTT VERSEK kötete méltó és szép összegzése a két év­tizedes pólyaszakasznak; a költő — főként a korai kötetekből — szigorú­an rostált, de „kegyetlenségével” ér­tékét növelte: így állhat meg bizto­sabban a Jel a maradandóság pró­báján., Szederkényi Ervin szer-felhozatal, egészen a leendő műszergyár körüli gondjainkig. Izgatottan magyaráz, szemüvegét cseréli:- Figyeljen rám fiatal barátom. Ki­hozok magának egy köteget, csak úgy találomra, aztán pillantson bele néhány aktába. Az ember ha jól be­lemélyed a régi iratok tanulmányozá­sába, vagy mosolyog vagy sirhatnéka támad. Kibogozza a zsinórt, a csomag szétesik. — Nézze ezt például, önök írtak a Naplóban néhány esztendeje arról a kétszáz darab pipáról, amit a Szigeti úti téglagyár bontásakor találtak. Nos, itt az irat róla, hogy ott 1870 táján Pécsi Pipagyár működött. Ez meg Pécs huszonöt hivatalos bába­asszonyának névsora, 1889-ből. Tes­sék. Ugyanezen évben Havas Mihály szabadalmi kérelme az „Állítható du­gattyús fecskendő szivattyúról". Csak olvassa, nézzen bele a többibe is .., J ózsi bácsi szenvedélye átárad rám. 1889-ben Krousz Lengyel József ír­ja kérvényét „Vaszari Gyula Pécs, Szab. Kir. Város rendőr aíkapitányá- nak:”... A színészet terén tapaszta­latokat szereztem és nagymértékű szakavatottságot is ... De a vidéki színészek anyagilag nagyon rosszul állnak... S ezért folyamodok most Daltársulati engedélyért, Nagytiszte­letű Uramhoz... „1877, Zsolnay György Kir. Al-ügyész által kiadott kö­rözőlevél,” ......Bizonyos Schwarcz Si mon Eszék Alsó-városi Takaréktár volt igazgató tanácsosa ellen, ki a nevezett intézményt 100 000 forint ere­jéig megkárosította és most szökés­ben van .. 1889. Július 27-ben az alkapitány úrnak írja a Sopiana Gép gyár korábbi tulajdonosa, Haberényi Barcsay Jenő, a magyar konstruk­tivizmus egyik első, és útján szinte példa nélkül való következetességgel járó alakja. Képének bemutatását a héten nyíló kiállítása teszi aktuális­sá. Indulása után a plasztikus forma- adás klasszikus példáinak jegyében fest. Az Alföld és festője Rudnay, nem kis hatással voltak rá. De rövid in­termezzo ez életművében. A rudnays romantika múlt századi formavilágá­tól Modigliani rafinált érzékiségéig és Aba-Novák erőszakos játékáig ve­zet az út. Ezek a hatások sem érvé­nyesülnek sokáig. A harmincas évek elejének igen bonyolult szellemi és társadalmi változásai mögött a vál­tozatlant, az állandót igyekszik meg­találni. Eltűnnek palettájáról a gyen­géd, szép színek, a harmonikusan fu­tó vonalak, mindenből sötét, hangsú­lyos, egyértelmű szerkezet lesz. Ekkor lesz a szentendrei művésztelep láto­gatója, és ekkor vállal , állást egy bu­dapesti iparostanonc iskolában, hogy függetlenségét megőrizve ne kelljen a silány közízlést szolgálnia. 1932-ben festi a Szentendrei táj pa­takkal című képét. Ez a kép jelzi, hogy festője nemcsak érintette, ha­Pál: „... Petiik János asztalos segéd, ki nálam néhány hónap óta munká­ba lévén, a megkezdett munkát és műhelyt elhagyta anélkül, hogy vala­mi okot felhozott volna. Az esetet ezennel Tekintetességednek szíves tu­domására hozom ...” Engel Adolf és Fia Gőzfűrész és talajkockagyár mun­karendjéből: ......A 10 évet meghala­dott, de a 14 évet még el nem ért gyermekek csak napi 8, a 14-16 év közötti gyermekek pedig csak napi 10 órai munkaidőre alkalmazhatók...” Még egyet lejegyzek: „Feljelentés. 1911. IV. hó 3-án. Jelentem, hogy Fi- lek Albert sofőr, március 28-án dél­után egynegyed-ötkor Pécs Rákóczi- úton autómobilljával olyan sebesen hajtott, hogy utasai majd kiestek oz ülésből a kórház előtti vízmosásnál, és oly nagy port vert fel, hogy a gép alig volt látható. Kérem megbünte­tését..." Aláírás: „Ágoston rendőr." Órákon át böngészem Józsi bácsi­val az öreg aktákat és mintha a régi idők mozija peregne előttem; kezü- ket-lábukat gyorsan kapkodó, geszti­kuláló emberekkel, fekete kalapok­kal és felöltőkkel, magas, konflis-tetős autókkal, térdigérö bükkfa-nadrágos kis suhancokkal, bámészkodó, szipogó kis gyerekekkel, akiknek mindössze „csak ' 8 órán át volt szabad dolgoz­niuk „Engel Adolf és Fia gyárában.-” Valóban történelem ez, amelynek egy- egy mozaikja, megannyi akta és pe­csét. Érzésem - miszerint Józsi bácsi itt magányosságra ítéltetett - szerte­foszlott. — Az irat —, érték, — mondja Már­kus József. — Ezt jól jegyezze meg ba­rátom. Tudja mit? írja bele a cikkbe, hogy a vállalatok, hivatalok, üzemek iól őrizzék meg az iratokat, ne her­dálják, ne semmisítsék meg, mert az utókornak felbecsülhetetlen kincs az nem alaposan meg is változtatta • hazánkba szivárgó, és külföldön meg­ismerhető modern formateremtő gon­dolatokat. A kép nagy síkokból álló, erős, pasztózus ecsetjárású kompozíció. A fény és árnyék játékát még érezteti, de a szerkezetet is nyomatékosan ki­emeli. Ebben az időben, a harmincas évek elején jó néhány ilyen egyszínű zöld, barna képet festett Barcsay. Ez a kép mérsékelten színes. A fák bar­nás tónusát a földön egy-egy sárgás folt szakítja meg. A vastag fatörzsek mögött vízszintes nyugalmú középtér homorú teret alkot, ezt a teret újra emelkedve zárja le a háttér mozgal­mas foltokból álló felülete. A meleg színeket középen szakítja meg egy kis patak hideg kék vonala, a kompozíció hangulatát nem változ­tatja meg, de mozgalmasságot köl­csönöz neki. Barcsay életművében ez a kép a kezdet Az önálló festői világ, az ön­álló útkeresés még vissza-visszatekin- tő, de a következő állomásokkal is fi­gyelemmel foglalkozó állapota bont­ható ki belőle. Aknai Tamás okmány. Sajnos nem mindenütt őr­zik meg, pedig itt van a rendelkezés — egy egész könyvre való — amely ki­mondja, hogy különböző jellegű ira­tot hány évig kell tartani. Például a személyi jellegű okmányokat 75 évig, de számtalan egyéb papírt soha sem szabad megsemmisíteni. Nekem pél­dául minden papírom megvan, még az első bér-cédulám is, pedig hát. . . évtizedek óta dolgozom. Amikor nyug­díjaztak, három perc alatt a kezembe vettem az összes létező okmányokat, nem kellett szaladgálnom egyetlen hi­vatalba sem. Csodálkoztak is az OTI- nál. De hát én irattáros vagyok és ehhez szív kell és lélek. Visszaviszi a dossziét, bent meg- csörrennek az üvegek, üresen. Sza­badkozva mondja: — ... József nap volt tudja, hoztam hazulról egy kis bort. Van kis szőlőm Mólomban, nem sok, 300 négyszögöl. Azért kell, mert van egy dolog, ami­től az irattár megfosztja az embert: a napfény és a friss levegő. Egy na­gyobb rendezgetés után vályogot kö­pök, mert a por azért belep mindent, pedig látja tisztaság van. — Mikor vette a szőlőt? — Talán hat éve. Megkinlódtam én azért! Soha nem volt nagy fizetésem, viszont élni meg szeretek, s ezt úgy értse, hogy a családnak mindent, amit csak tudok, mindent megadjak. Én azt soha sem csináltqm, mint több más hivatalnok, hogy két óra után ki­állónak a Széchenyi térré és nézik a nők bokáját. Erre időm nem volt, mert munka után rohantam másodállást végezni, hogy valamit összekaparjak öregségemre. No de ne búsuljon, föl a fejjel barátom! K edélyesen átöleli a vállamat, vi­gasztal, pedig nem búsulok, csak elgondolkozom e kedves, finom lelkű öregen, kinek ismeretsége szép gyöngyszeme, - egyébként elég­gé vegyes értékű - emlékeim tárhá­zának. Rab Ferenc Történelem a vasajtó mögött

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom