Dunántúli Napló, 1971. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1971-03-21 / 68. szám

MTI. március ti. OUNANTCL1 NAPLÓ 1 Leöwey Klára Születésének 150. évfordulójára „A szellemet képző művész: a ne­velő nevét nem ösméri a világ, s mi­dőn egy, a tökéletesség felé emelke­dő ifjú lény feltűnik a társadalom­ban, nem gondolnak arra, hogy ki volt a lelket képző vezető, csak a társadalom új szellemirányának ör­vendenek. S ezen öröm eléggé bol­dogítja, Ezért igaz marad az a fö- nebbi állítás, hogy a nevelő a leg­önzetlenebb és legfönségesebb mű­vész, mert ő nem óhajt nyilvánosan részt venni növendéke dicsőségé­ben." Leöwey Klára szavai ma - szüle­tésének 150. évfordulóján - éppoly időszerűek, mint pedagógiai elvei, módszertani útmutatásai és eljárásai. Életét kevesen ismerik. Az önkény- uralom és kiegyezés utáni időkben agyonhallgatták működését, és szá­zadunk első felében sem tartották méltatásra érdemesnek. Csak a fel­szabadulás után került sor élettörté­netének részletes ismertetésére. Máramarosszigeten született 1821. március 25-én. Ez a kéklö hegyek tö­vében, a csillogó Iza partján elterülő városka arról vált nevezetessé, hogy itt alakult az első állami leánynevelő­intézet, a későbbi felsőbb leányiskola elődje, amelynek vezetője Leöwey Klára volt. Nagy szeretettel emlékezik vissza későbbi újságcikkeiben kedves taní­tójára, Csehi Sámuelre, aki a betű­vetésre, számolásra nagy gonddal és türelemmel tanította. Volt tanítójának szavajárása: Derék ember vagy! - mélyen bevésődött szívébe, és élete végéig ez kísérte. 1846-ban a Teleki Blanka leány- nevelő-intézetbe kerül Karacs Teréz javaslatára. Mint felügyelőnő műkö­dött de tanította a magyar nyelvet és történelmet is. 1848-ban a forra­dalmi idők lendülete magával ragad­ta a tanulókat és nevelőket egyaránt, szinte mámorosán ünnepük március idusát Az intézet nemsokára lakó nélkül maradt a tanárokból honvé­dek, vörössipkások, a növendékekből a forradalmat lelkesen támogató honleányok lettek. Jókai Már írásai­ból tudjuk, hogy a pesti nők adtak ünnepi külsőt a forradalmi Pest vá­rosának. Leöwey társaival közösen kióK- •ányt szöveget «Hazafiak! Szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavúakot I A magyar, mit mond, meg is tart­ja, azért legyenek a nők is egyenlők. Vaeróri, ki előbb tanítónk volt most az egész hazáé. Kívánjuk: 1. Hogy az egyetemen nők is ta­naiba ssa na Id 2. Hogy ne legyenek olyan mondo­tok: mindenki bír szavazattal, kivévén e nőket 3. Hogy ax egész Magyar Honbon e legkisebb falukat sem kivéve, le­gyenek tanodák. 4. Falusi tanítók jobb díjat kapja­nak, hogy feladatukat jobban ellát­hassák. Ez mit kívánunk és elvárjuk, hogy bele fognak egyezni honunk lelkes férfiai I" A szabadságharc leverése után Leöwey Klára Pesten tevékenykedik, amikor 1851-ben Teleki Blankával együtt letartóztatják, és a hírhedt Új épületbe viszik őket. 1853 májusában koholt vádak alap­ján elítélték. • Leöwey Klárát 3 évi. Teleki Biankót 10 évi várfogságra ítélték. A két bá­tor honleány nem kért kegyelmet, nem akartak megalázkodni a zsar­nok előtt 1856 nyarán letelt Leöwey Klóra fogsága, megható könnyekkel búcsú­zott Teleki Blankától. 1859 szeptemberében iskolát alapít Máramarosszigeten, erről számol be a Máramaros című hetilap hasáb­jain, később egy folytatásos cikkso­rozatban. 120 év távlatából olvasva a cikkeket, meglepő, milyen korsze­rűek ma is oktatási és nevelési el­vei. 1861 májusában az intézetet a ki­rályi biztos bezáratta. „Leírhatatlan ez a fájdalom, amit akkor éreztek (a tanítványok). Ez a szívtelenség, a gonosz indulat és legádázabb ön­kény vad cselekedete volt...“ 1865-től kezdve Teleki Miksa csa­ládjánál mint nevelőnó működik Kendi-Lónán, majd Pólfalvón. Közéleti szereplésében újságírói tevékenysége érdemel említést. A Máramoros című hetilapban rend­szeresen megjelennek cikkei. Az ol­vasókat állandóan tájékoztatja az or­szág társadalmi és gazdasági életé­nek jelentősebb eseményeiről, mint színházi kritikus, hangversenyek láto­gatója, kiállítások műbírálója. A pő­réikül ráakadnak. A végében lete­lepszenek, rágyújtanak, nézelődnek.- Azannyót - mondja a férfi. A feleségből kitör a pedagógus:- Látod azokat a pici széles le­velűeket? Hát az o kukorica. Az összes többi, ami fölé hajlik, meg ami körbefonja és olyan szép dú­san tenyészik, az mind gyom.- Annak kell a kapa.- Azoknak mindnek. A figyelmes szemlélő számára nem maradhat soká titok. Huszon­két sor a kukorica, mármint az övék, s innentől húzódik a parcella egé­szen addig a fáig, ott szemben, a túloldalon. — Kór, hogy nincsenek malaca­ink.- Felhíznának a kukoricán -ör­vend az asszony.- Vagy lelegelnék a gyomot - óbróndozgat a férj. Megfogja a kapót. Jól marokra veszi, aztán puff neki. Szerteszéjjel röpködnek a növényi részek és a hantdarabok. Piff-puff... Adj neki. Ne sajnáld. Előtűnik az első kukoricaszár. Szemlátomást fellélegzik, levegőhöz jutott a nyomorult. Ám öröme soká nem tarthat, ügyetlen o kapa és bi­zony, de hót ott egye a bánat, van elég, s különben is, ez most az egyelés ideje,- Egyeltem - motyogja. Elmélyült munkájából gyanakvó hang zökkenti ki.- Te kapáitól mór?- Miért kérded?- Olyan furcsán fogod ... Es aho­gyan csapkolódsz?! Megfordul a férj. Nos, egészen reménytelen képet mutat a mögötte hagyott másfél-két méter. Ha má­sutt nem, akkor filmen, de láttunk már fölázott földön lánctalpas trak­tort helyben fordulni. Az végzett ha­sonló túrást.- Ajvé — mondja.- Különös - mondja az asszony is.- Rossz ez a kapa. Gunyoros megjegyzésre számít, de az asszony bólogat:- Az enyém sem valami híres. Azért még püfölik tovább a föl­det, nyomorgatják a gazt, egyelge- tik a kukoricát. Percek alatt olya­nok, mint valami vakondok házas­pár, csörgő verejtékük sárkölönccé dagad arcukon és ruhájukon. Kis szusszantó lihegésekkel engedik ki a levegőt.- Rágyújthatnánk mór.- Ránkférne. Szippantgotnak. Gyorsan vége a cigarettának.- Ennünk is kellene.- Milyen igazad van. drágám - lelkesedik a férj, s dobjo a kapát. rizsi világkiállításról szakszerű tájé­koztatót ad, s különös örömmel szá­mol be a magyar áruk sikeréről, csak azt kifogásolja, hogy a feliratok mind német nyelvűek, abból esetleg arra következtethetnek a franciák, hogy Magyarországon mindenki né­metül beszél. — Utolsó cikke 1897. március 31-én jelent meg. 1897. április 8-án Leöwey Klára délelőtti séta közben későn vette ész­re a közeledő lóvasútat, amely el­ütötte; és még aznap délután befe­jezte küzdelmes életét. Máramaros­szigeten temették el. Egész életében az izzó hazaszere­tet lángja sohasem aludt ki. Végte­lenül szerette hazáját, a népet, s mint egyik levelében írja, a nemzeti­ségeket is, akiknek megnyerése a po­litikai élet egyik fontos feladata. A nemzeti egység érdekében mindent megtett, mert tudta, hogy az összefo­gás erősíti a nemzet erejét. Példa­mutató az a hév, ahogy tevékenyke­dik a haza érdekében. Nemcsak szó­val, de számos tettel bizonyította jel­szavát: „Mindent — hazáért!” Haza­szeretetét még a kegyetlen várfogság sem tudta megtörni. Közéleti tevékenysége példaképül szolgál ifjúságunk előtt. Irodalmi tevékenysége, főként újságcikkei utat mutatnak pedagógiai és kulturális téren. Mintha csak mai ifjúságneve- lésről lenne szó: az újságokat a fia­talok eredeti nyelven olvasták, meg­tanultak önálló véleményt alkotni, az eseményekből levonni a tanulsá­gokat, sőt, egyesek még cikkek írásá­ra is vállalkoztak, és ha a szükség úgy kívánta, cselekedtek és harcol­tak. Amikor iskolánk 1950. augusztus 21-én megkapta Leöwey Klára nevét, rövid, négysoros tájékoztatót kaptunk csak életútjáról. Azóta egy teremre való kiállítási anyag gyűlt össze ta­nulók, szülők és nevelők segítsége ré­vén. Az összegyűjtött anyagból 1954. május 25-én nyitottuk meg kiállítá­sunkat, amely Leöwey Klára életét és munkásságát mutatta be. Az iskolai kiállítást sokan látogatták, és mind­azok az iskolák, intézmények, ame­lyek Leöwey Klára nevét vették fel, hozzánk jöttek a névadóra vonatko­zó adatok gyűjtése céljából. A kiállítás megtekintése után Ig- nácz Rózsa rádiójátékot írt név­adónkról, és annak eredeti példá­nyát az iskolának ajándékozta. Mű­vének címe: Embert nevelni a hazá­nak. A Kossuth-adó a darabot 1955- ben ajándékműsorként sugározta. Iskolánk tanulói és tanórai minden év március 15-én emlékeznek meg a névadóról, a forradalom és szabad­ságharc hősei, között felidézik Leöwey Klára alakját, szerepét A negyedike­sek érettségi tételeiben történelemből szintén előfordul neve és működése. Olyan emléket szeretnénk állítani, omely mindig ott él tanulóink szívé­ben, és állandóan figyelmezteti őket Kölcsey szavaira: Szeresd a hazát! — hozzáfűzve: úgy szeressük, ahogy Leöwey Klára szerette! Dr. Görcs László igazgató HOZZÁLÁTNÁK, amúgy farkas módra. Nagy éhes harapásokkal tüntetik el a főtt tojásokat és a sza­lámi darabokat, hozzá a zöldpap­rikát és a paradicsomot.- Ezt szántuk tízóraira.- Hány óra? Az asszony megnézi óráját, aztán a füléhez emeli, ketyeg-e? Ámulva mondja:- Hot lesz... De ha gondolod, ehetünk még valamit.- Együnk — hajt fejet embere. Sort kerítenek a sültre, már nem is éhesek, csupán azért esznek, hogy húzzák az időt. Elnehezülten "heve- résznek a gyalogút poros fűszegé­lyén. Élvezettel fújják a füstöt, be­szélgetnek jó soká. Az újabb cigarettát mór a nyélre támaszkodva, amúgy kapós ember módra füstölik el. Elnézelódnek a szomszédok tiszta parcelláira, meg a közülük ugyancsak kirívó dzsun­gelra. A sajátra.- Hát isten nevében — szól a férj.- Áldás-békesség — vidámodik a nej is. Nehéz a kapa és életlen, a gáz pedig mind szívósabb és szemtele­nebb. A derekukkal sincs minden rendben, ám azért röpköd a gö­röngy. És az egyelgetés is halad .., Halad?- Hol a sor vége? MERÉSZ IGNÁC szerzői estjét a Kamaraszínházban rendezték meg, viszonylag élénk érdeklődés mellett. A zongorára írt „Homo ludens” — a játékos ember — nem csupán az est címadó jeligéjét szolgáltatta, de mint azt a szerző elmondta, az ő ars- poetica-ját is magába foglalja. Mé- rész Ignác néhány éve szerezte hege­dűtanári oklevelét a Pécsi Zenemű­vészeti Szakiskolában, emellett zene­szerzést is tanult a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Kincses Jó­zsefnél. Jelenleg zenekari muzsikus Pécsett, szerény, szorgalmas ember, aki az est tanúsága szerint ambició­zusan folytatja szerzői tevékenységét is. Néhány műve címének felsorolása is mutatja, hogy nem a kitaposott utakat járja, vonzódik a különöshöz, a groteszkhez: „Négy kicsi levélke sarjadt a fámon és szállt el a szél­be” (F. G. Lorca) - négy miniatűr szólógordonkára; „A titkos tenger” — illusztrációk Supervielle költeményei­hez fuvolára és zongorára; „Fricskák és simogatások" - öt tétel oboára és ütőhengszerekre(l). Minden elismerést megérdemel a népes előadógárda, akik a szerző iránti barátságból, szívességből mű­ködtek közre. Külön ki kell emelnünk négy olyan neves művészt, akik a pé­csi zeneélet legkiválóbbjai közé tar­toznak és felkarolták a fiatal szerző műveit: Sassy Iringó (cselló). Bállá Mária (ének), Barth István (fuvola) és Kircsi László (oboa). De soroljuk fel a többieket is, akik mind hozzá­járultak Mérész Ignác szerzői bemu­tatkozásához: Varga Márta (szinte végigjátszotta-kisérte a műsort), Mor­vái Bálint, Tényi Zoltán, Farkas Ist­ván, Ribly János, Koszorú Árpád, Dé­vényi József és ifj. Szabó Ferenc, va­lamint a verseket előadó Sólyom Ka­talin. * A MECSEK KÓRUS és a MECSEK TÁNCEGYÜTTES ZENEKARA profilúk­tól eltérő, szokatlan feladatra vállal­kozott: barokk, részben oratórikus művek előadására. Az est igazi sike­rét abban látjuk, hogy olyan közön­séghez hozták közel a barokk mu­zsikát, akiknek nagy része ritkán jár hangversenyekre.- Látod azt a fát? A kukorica vége még ott is lát­szik, hol a föld az éggel egybesza­kad. Fa? Sehol. Azaz .., — Azt az apró vackot gondolod? — mutat a férfi a végtelenbe, ahol homályosuló szeme látni vél egy zöldellő fogvójószerűséget.- Igen, itt, ennél a jegenyénél. A férj elsápad, megáll a szívve­rése. Ez nem lehet igaz, hiszen ren­geteg ideje görnyed már... Fordul és ismét nem akar hinni szemének. Nyolc szerencsétlen kukoricaszár árválkodik mögötte, úgy, ahogy kö­rülkopirgólva ... Rosszul lát... Megvakult?. Erre mondják: dolgo­zott szerencsétlen látástól vakulá- sig? — Te, hallod... Mit is mondott Gábor bácsi? — Fölvállalná.- Kell szegénynek a pénz, ugye?- Hát, tudod, a nyugdíj ... ,- Szívtelen kutyák legyünk?- Ne! — sikolt érzőn asszonya. — Hazafelé beszólunk neki. FARADTAN karikáznak visszo a faluba. Az utcán rájuk kiált az egyik kolleganő: — Hol jártatok ilyen korán?- Kapáltuk a kukoricát. — Ez igen ... Már hajnolban. — így szoktuk — feleli halkan és szerényen a férj. örömmel hallottuk a műkedvelő együttesek előadásában a műkedve­lő költő és zeneszerző (hadvezér és politikus) Esterházy Pál Harmonia Coelestis c. sorozatának darabjait. E mű a magyar barokkzene szinte egyedüli reprezentánsa, könnyen éne­kelhető, első hallásra követhető. Még jobban élveztük volna a „mennyei harmóniákat" az egyes tételek ka­rakterének fokozottabb differenciálá­sa esetén. Nagyobb feladatot nyúj­tott Vivaldi Gloria-jónak előadása. Itt az énekkar valóban megízlelhette a barokk oratórikus művek éneklésé­nek örömeit és nehézségeit egyaránt. Kitűnt az együttes friss, eleven hang­zásával, jó szövegmondásával, lelkes előadásmódjával. Kár, hogy különben jó intonációjuk éppen a záróakkor­dokon többször megingott. Az éne­kes szólisták közül kiemelést érdemel a kulturáltan éneklő Gere Lívia és Balatinecz Márta. Tillai Aurél biztos kézzel, határo­zott zenei elképzelésekkel fogta egy­be ak együtteseket. (A Vivaldi-műben hiányoltuk a drámaibb színeket.) Nyilván a kevés próbalehetőség okozhatta, hogy a világos vezénylés ellenére a zenekar gyakran „lötyö­gött”. A kamaralétszámú zenekarban kevés az olyan kamaramuzsikus kép­zettségű tag, mint a csellista Mihá­lyi István és a nagybőgős Nagy Pé­ter, akiknek révén a zenekari hang­zás ritmíkussága, tisztasága mindvé­gig kielégített volna. Kiemelkedett a hangverseny színvonalából Kircsi László gboajátéka. Telemann kevéssé nq ismert, gyönyörű c-molf koncertjében bemutatta, hogy egy igczi művészi tehetséggel és felkészültséggel ren­delkező muzsikus milyen ritmikus tartással, intonálással, ki'ejező-szép hangon, differenciált zenei felfogás­ban játszik barokk muzsikát. Vivaldi D-dúr fuvolaversenyét Szkladuiyi Pé­ter, a zenekar tagja adta elő, nagy sikerrel. A versenyműveket a zenetár vezénylés nélkül, az elsőhegedls Papp György vezetésével kísérte. * GERŐ PÁLról, a Zeneművészeti Fő­iskola pécsi tagozatának művészta­náráról már több alkalommal megál­lapítottuk az idei hangversenyévad­ban, hogy koncertről koncertre fejlő­dik, technikai és kifejezésbeni eszkö­zökben egyre gazdagabb lesz. Keddi Beethoven-szonátaestje csak részben igazolta korábbi észrevételeinket. Kü­lönösen a műsornyitó op. 22-es B-dúi szonátára nyomta rá bélyegét az ide­gesség. Pedig ezt a műsorát a közel­múltban Győrött és Miskolcon is el­játszotta Gerő Pál, nem kis sikerrel. Az op. 27-es Esz-dúr szonátában, a Mondschein-szonáta szintén fantázia- szerű testvérpárjában már kevesebb volt a bizonytalanság, de itt is hiá­nyoltuk még a zenei megformálásnak azt a varázsát, amelyből nem hiá­nyozhat az előadó személyes újroaí- kotó állásfoglalása. A műsor hátralévő részében újból meggyőződhettünk, hogy Gerő Pál képes ezt a többletet hozzátenni a kottakép hű megszólaltatásához. A legritkábban hallható szonáta, az °P. 54-es F-dúr darab magával ra­gadó, színes-lendületes előadása hal­latán arra kellett gondolnunk: Bee­thovennek csak nagyszerű, érdekes, szép zongoraszonátái vannak, érdem­telen bármelyiknek a mellőzése. Min­den szempontból hatalmas feladót az utolsó beethoveni szonáta, az Op. 111-es c-moll mű előadása. Az igen nehéz zongorqszólam mögött hol köl­tői, másutt drámai, a végkicsengés előtt szinte filozófiai mondandót sej­tünk. Gerő Pál elismerésre méltó fél­készültséggel játszotta e hatalmas alkotást. Szesztay Zsolf ZENEI KRÓNIKA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom