Dunántúli Napló, 1971. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1971-03-14 / 62. szám

s DUNÁNTÚLT N\PIÖ 1971. március 14. Reggio Calabria, Róma, Varese, Milánó, Lecco, azután újra Reggio Calabria: a szélsőjobb hetek óta tá­madásban van minden fronton. Re- ggioban a trotil van napirenden. Rómában a boxer, Milánóban kések is előkerültek, a tőrös bőtokon és sorozatlövő pisztolyokon kívül. A ro­hamosztagok gyalogfigurái impozáns gyorsasággal lépnek a politikai sakk­táblák egyik kockájából a másikba, eszközök és emberek új bőségével. Délen az ipar és építőipar „fehér bárói", Borghese parancsnok, és a ;,nemzeti front" önkéntesei (napi 3000 líráért); középen a „nemzeti élcsa­pat" - és az „új rend" öklözöi, a diákság újonnan érkezettjeitől támo­gatva, akiket az arisztokrácia és a pénz urainak jókor jött segítsége erő­sített meg. Északon a szociális moz­galomtól (Olasz Szociális Mozga­lom = MSI, a neofasiszta párt) köz­vetlenül függő, mozgó központok, a párt aktivistái által beszervezett lumpenproletárokkal teli autóbuszok, a gyártulajdonosok köré szervezett, feiesküdt különleges testőrségek. „A talpraállás csatájáról áttértünk o kezdeményezés csatájára" - mond­ja Cesare Mantovani, az MSI egye­tem szervezetének a f jar.-nck e nő­ké: ,,1971-ben vagy győzünk, vagy meghalunk" - em : rtett rá A! v - rante a mozgalom kongresszusán. A reggiói tüzek a milánói megfélemlítő felvonulások, a római iskolák ellen intézett támadások tehát a neoíasiz- mus hosszú menetelésének kezdetét jelentenék a demokratikus. intézmé­nyeken keresztül? Mert ha a dolgok úgy állnak, ahogyan a tények sejte­tik, az első dolog, amit meg kell kérdezni magunktól: mit vélnek látni.., az MSI felelős vezetői a hosszú me­netelés végén? Nem lehet véletlen, hogy az MSI gépezete azután, hogy a legutóbbi hónapokban csak elvétve adott élet­jelt magáról, éppen most lendült mozgásba. Egy évvel ezelőtt még le lehetett írni: „Elegendő lenne egyet­len óírésülés hogy elsöpörjük a szín­térről az egész olasz neofasizmust". Ma világos, hogy egyetlen átfésülés nem lenne elegendő. Vagy legalább­is, hogy a felelős hatóságok egyálta­lában nem akarják ezt elrendelni. Nos, milyen ma az olasz neofasizmus igazi stratégiája? Ki támogatja és miért? Erre a kérdésre próbáltunk választ adni, Róma és Milánó között végzett vizsgálódásunkkal. íme, a válasz hat pontban: 1. STRATÉGIA ÉS POLITIKAI CÉLKITŰZÉSEK Az Almirante által meghirdetett „új kurzus” egybeesett az előbbre hozott választások illúziójának végé­vel. Eddig a fasiszta erőszakosságok arra irányultak, hogy megteremtsék azt a feszült légkört, amely azoknak kedvez, akik a képviselőház feloszla­tásában reménykedtek. Világos, hogy oz első támogatások, az első sürge­tések ennek az alapstratégiónak ne­vében születtek meg. Amikor az új választások káprázata eloszlott, azt lehetett volna hinni, hogy az erősza­kosságok megfogyatkoznak. Egy kis­sé alaposabb logikával ezzel szem­ken megértjük azt, hogy miért váltak gyakoribbá. Lássuk legelőször az ob­jektív okokat. Egyrészt nyilvánvalóan rendelkez­nek pénzzel - korábban nem ren­delkeztek — és ez továbbra is özön-' lik, tekintettel arra, hogy a nagy-, közép- és kisvállalkozók rájöttek, hogy a neofasiszta újjáéledés szolgál va­lamire. És nem is csak ók. Egy példa: Milánóban Rodolfo Párisi báró, a város egyik legszilárdabb vagyonának tulajdonosa, nyakában horogkeresz­tekkel és Mussolini-érmékkel, pisztoly- és golyószóró gyűjteménnyel, ma már nem is titkolja a szélsőjobboldali mozgalmaknak nyújtott támogatását. Rómában a nemesifjak az utóbbi idő­ben fokozták a jobboldali erőknek nyújtott hagyományos támogatósukat. Másrészt, az erőszakosság mindig spirólvonalban halad. Ha a terroriz­mus jó arra, hogy megtöltse a párt kasszáit, hogy megoldja a belső vál­ságait, hogy felújítsa a régi szövet­ségeket és újakat fedezzen fel, nem sokkal előnyösebb-e továbbmenni a megkezdett úton, mint visszafordulni a körülbelül egy évvel ezelőtti, régi folklorisztikus és jámbor állásfogla­lásokhoz? Azután itt vannak a távlati polit'kai célkitűzések is. 1922-ben, miközben a légionáriu­sok Róma felé meneteltek, Mussolini bevette magát a pártközpontba Mi­lánóba. Almirante stratégiája nem sokban különbözik ettől. Szabadiára engedte az utcai csőcseléket, de a hivata'cs nyilatkozatban óvatos ma­radt. Pc-adox módon az a napilap ■amely a legkisebb teret szentelte Servello nagyon erőszakos beszédé­nek, amelyet a milánói Dal’ Verme Kevesebb zászló, több trotil A fasiszta puccs technikája 1971-ben talános terrorizmus. Ahogyan össze­vernek egy nyílt és valamit jelképező ellenséget úgy időnként elkábíthat­nak ütéseikkel egy lagymatag, eset­leges vagy jelentéktelen ellenfelet is. színházban mondott el („Sok az el­számolni valónk a milánói rendőrség- gel és bírósággal”), pontosan az „II Secolo d'ltalia” volt. Az MSI ilyen módon próbát új politikai teret elő­készíteni magának, hogy ott fejtse ki tevékenységét. Ez a tér kétdimenziós. Első dimenziója a káosz: megterem­teni a bizonytalanságnak és a zű za­varnak azokat a feltételeit,! cme:yek o mérsékelt közvélemény egyetértésé­vel lehetővé teszik az intézményes zavarkeltést, háttérben az önkényura­lommal. Ez irányban (amely radikáli­sabb és r. íua'. • a te ' só óra meghozta az MSI-nek olvan politikai csoportok váratlan támoaa- tását, amelyeket eddig engesztelhe­tetlen ellenfeleknek tekintelek. A más:l< az „ellenőrzött" zűr-avar di­menziója, enyhe zűrvavaré, amely meggyőzi a szaksze-vezeteket arról. hogy — a legrosszabbtól tadva - a társadalmi béke keze-elvé 'eye’ek, fikt'v reformokért cserébe. Ebben a kettős térségben mozog ma a neofasizmus. 2. A KOMMANDÓK Nem véletlen, hogy északon a ro­hamosztagos szervezetek új központ­jai olyan vidékeken rendezkedtek be, mint Brescia és Varese ahol megsza­porodtak a közép- és kis iparvállala­tok, hogy Trento ahol egyes gyárak munkásainak spontán akciói különö­sen jelentősek voltak. Varesében a rohamosztagos szervezkedés nagyon határozott modellje van jelen: né­hány tucat öklözőbői álló st^’-il moa. — a szálak az MSI szekciójához ve­zetnek — amely katalizátorként szol­gál „öikalmi" rohamosztagosek sere­gei számára, a nagyobb méretű erő­szakos akciók alkalmával. A varesei típusú rohamosztagosság úgyszólván egész Lombardiát beszövi. Varesei volt az a 17 fiatalember, akiket ja­nuár 23-án (az UIL — Olasz Munkás­szövetség - ellen intézett fasiszta támadás és a Servelio-gyűlés napja a Dal Verme színházban) útban Mi­lánó felé letartóztattak, láncokkal, botokkal és gyújtórakétákkal megra­kott autóbuszon. Egyikük munkaerőt toboroz az Ignis számára, amely egyi­ke azoknak az iparvállalatoknak, amelyekben a fasiszta szindikalizmust ^nagyon szívesen látják. A helyzet középen és délen nem nagyon különböző. A hivatásos öklö­zök mindig ugyanazok. A rendőrség már évek óta ismeri őket, tudja, hogy közülük egyesek Rómában a Prenes- tino sportpályára járnak le, mások a Marziale bárban gyűlnek össze Cine- cittában, tudja kik a szervezői bizo­nyos szervezett verekedéseknek, kato­nai jellegű táborozásoknak, „zacskós bombás” vállalkozásoknak. Mégis mind szabadlábon vannak. Új tényező, hogy a legutóbbi hóna­pokban, a diákmozgalom által oko­zott vérveszteség után, új rokonszen- vezők árasztották el a jobboldali szer­vezeteket. Ez egy szervezett kampány következménye, amelyben nem saj-* nálták az eszközöket. „Egyetemi ösz- szejövetelek, beszivárgás az iskolákba, röpcédulák osztogatása” - mondja az MSI egyik városi tanácsosa. Elfelejti hozzátenni a munkanélkülieknek ígért munkát és az előlegezett segélyeket, a külvárosi bárok átfésülését, amikor a másnapi tüntetésekhez néhány erős karra van szükség, az ejtőernyős is­kolákat, a katonai jellegű klubokat, a jobboldali szórakozási köröket, amelyekben gyakran kötnek ki fog­lalkozásnélküli hajótöröttek, akiknek számára az erőszak mód arra, hogy úgy érezzék, magasabbrendű környe­zetbe illeszkedtek be. További erőfe­szítéseik a városi polgárság közép- és felsőrétegei felé irányultak. A játszma a megszokott: úgy állítani be a fasizmust, mint a rend egyetlen pártját, mint egyetlen gátat a mar­xista áradás ellen, az idősebbek gát­lásaira és a fiatalok felkészületlensé­gére építve. 3. A DÍSZLETEK A nemrégiben még előszeretettel viselt fekete inget, a jelvényt és a háromszínű zászlócskát, ma sokkal kevésbé hordják. C. R„ húsz eszten­dős, a politikai tudományok hallga­tója az egyetemen, az MSI egyik római szekciójának elnöke, nyíltan ki­mondja: „Ez mind komédia”. Az új irányzat a rohamosztagos szervezetek tudományos megszervezésének irány­zata. A lehető legkevésbé feltűnni, és végső esetben elvegyülni az ellen­felekkel. Vannak olyan fiatalok, akik nem mondanak le a marcona külső­ről, a fekete szőrmezubbonyról, a csizmáról, és esetleg kezükben a ..bárdról": póráz, vadállatok számára. De a hivatásos öklöző külseje ma szigorúan névtelen. A 'égi kellékek közül csak a bukósisak marad meg, a zsebkendő az arcon, a vattabélé­ses zubbony, védekezésül az ütések ellen, vagyis csak a legszükségesebb. Az. új igények által visszaszorítva, a neofasiszta dekorációs mánia oly­kor a háromszínű zászló mítoszábon virágzik ki („csak a testemen keresz­tül” - kiáltotta Servello a rendőrbiz­tosnak, aki 'megpróbálta elvenni tő­le), a bőrzakók áradatában a titkos­értelmű jelvények iránti szenvedély­ben, a falakat beszennyező feliratok­ban, De lassan már ez is túlhaladott. 4. PEGYVErr"" A rohamosztagosek fegyvertől ónak lezúiabb darab'a a lames Bond-féle ' ;'1 'í ö’ízess1'Eható, mellényzsebben ■ dha'ó tő’ Treitóban tűnt fel elő­ször augusztusban, ahol az Ignis két munkása ellen használták: aztán Mi­lánóban, végül Leccóban, ahol ugyan­ez a személy, aki már Milánóban is használta (és akit a bíróság felmen­tett! csak azért nem sújtott le vele idejében, mert elvették tőle és e ko- bozták. Másik úidonsáa: a sorozat- lövő pisztoly. Egyebekben a fegyver­tár a hagyományos: csuklóra tekert motorbicikli-láncok, acélgolyókkal, vagy egyszerű csavarokkal használt parittyák, botok, ólmosbotok, ácskap­csok. Nagyon gyakran használják a „zacskós bomba” eoyik új típusát. Ugyanis nagy zajt csap, megrémíti az ellenséget a tömegtüntetések alkal­mával, és pánikot kelt. A sportpályákon és a párt székha­zaiban megtanítják az aktivistákat, hogyan használják a fegyvereket, ho­va üssenek (hacsak lehet, a fejre és a tarkóra, mert így kisebb kockázat­tal teszik harcképtelenné az ellen­felet), és hogyan védekezzenek az ütések ellen. A rohamosztagos élet egy másik fontos fejezetét is tanítják: a fegyverek álcázását. A felvonuláso­kon például mindig használnak csá­kánynyelet: szíjakkal ráfűzik a há­romszínű zászlót, hogy külsejét tisz­teletreméltóvá tegyék, és amikor a pillanat eljön, le ,-a szíjakkal, mert csákánynyéllel jól lehet verekedni. A katonai jellegű táborozásokon az oktatás sokkal gondosabb. A „meg- lepetésszerü támadások” technikájá­tól a tűzfegyverek, a tábori rádiók ke­zelésének oktatásáig terjed, elmagya­rázzák: hogyan kell mozogni a tö­megnek tüntetés idején. A neofasiz­mus hallgatása ezekre a megnyilvá­nulásokra vonatkozóan ma> már csak viszonylagos. „Olyanok lettünk, mint a készenléti alakulatok, nincs olyan éjszaka, amelyen ne kellene véghez­vinni valamilyen akciót. Gyakran két akció között még arra sincs időnk, hogy elméleti oktatást adjunk fiatal- iamkncfk.” Még mindig Cesare Man­tovani, az ifjúsági szektor országos feielős vezetője beszél. 5. CÉLOK A fasiszta erőszak, helyi szinten, egy ideje „pontosította a célzást”. Már nem rohan vesztébe egy olyan bün­tető expedíció, mint Caradonnáé 1967 márciusában a római egyetémen, ma elképzelhetetlen. A rohamosztagosok már nem keresik a nyílt utcai össze­csapást, hanem a kommandó-akció­hoz folyamodnak, elszigetelt tőrveté­sekhez. Az a benyomásunk, hogy a vezetők valóságos elméletet dolgoz­tak ki a városi gerillaharcra. A „fo­lyamatos harc” és a „munkáshata­lom” diákjai már tudják, hogy szá­mukra már nem a tüntetés, vagy a felvonulás a legveszélyesebb, — ha­nem a hazatérés percei késő éjjel, a bár kijáratánál vagy kora reggel. Ugyanez folyik, a rohamosztagosok által választott egyéb akciók területén is. Meglesnek egy munkást, egy szak- szervezeti embert, egy baloldali szer­vezőt, vagy pártaktívát, mert egy bi­zonyos helyzet kulcsembere, olyan ember, aki bosszúságot okoz, és aki­től meg akarnak szabadulni, kórház­ba juttatva őt, és ellenpontja az ál­6. EMBEREK ÉS CSOPORTOK A neofasiszta körkép látszólag pon­tosan ugyanaz maradt. A már klasszi­kussá vált kép, gúlaszerű felépítés, csúcsán a párt felső kádereivel, lej­jebb a Fuan, az „ifjú Olaszország”, és a „nemzeti önkéntesek" oszlopai­val: végül védőszárnyuk alá tömörült többé-kevésbé független csoportocs- kák régi seregével, amilyenek, az „új rend”, a „nemzeti élcsapat”, az „európai civilizáció”, a „zöldingesek”, hogy csók a legreprezentatívabbakat idézzük. De valami itt is megújult. Jelentős változás történt, és ez a változás azt hangsúlyozza, hogy az áttérés a „talpraállás csatájáról" a „kezdemé­nyezés csatájára”, az utcai harcról az „országos gerillaharcra” — gondo­san előkészített tény, csakúgy, mint az országos ifjúsági front megalakí­tása a közelmúltban. Mi a célja? Megmagyarázza a Fuan elnöke: „A korábban is meglévő különböző cso­portok koordináló egysége, szerves és átgondolt kezdeményezések céljából”. És hozzáfűzi: „Az egységes parancs­nokság szükségszerűen feltételezi az akcióegységet." Ennek az új. országos szintű cso­portosulásnak megteremtése (amely az MSI vezetőinek saját meghatáro­zása szerint inkább harci, mint poli­tikai alakulatként jelentkezik) való­színűleg ugródeszkául szolgál majd a Dal Verme színházban elhangzott fenyegető nyilatkozatok Számára, to­vábbá arra, hogy előtérbe' állítsa a Szociális Mozgalom új neveit, a Ser- vellókat, a Petrinókat stb„ akik között a programok erőszakossága és a nyi­latkozatok ogresszivitása az összekötő kapocs. Már csak azért is, mert ne­héz elgondolni, hogy a neofasizmus- nok sikerülhetett keresztülvinnie egy ennyire provokatív programot, anél­kül, hogy vajúdását valamilyen mó­don ne segítették, vagy támogatták volna kívülről. (L’Espresso) Chile fővárosa ebben az évben ün­nepli fennállásának 403. évfordulóját. Az elővárosokkal együtt értendő nagy Santiagóban jelenleg több mint 3 millió ember, az ország összlakossá­gának 3ó százaléka él. A várost földrajzi fekvése nemcsak közigazgatási vonatkozásban teszi központtá. Itt találkoznak a délről és északról, nyugatról és keletről jövő közlekedési artériák, Santiagóban összpontosultak az ország leghatal­masabb iparvállalatai. A városban három egyetem és tíz színház, 13 könyvtár és 87 mozi, 21 stadion és 27 uszoda van. A város lakói 14 kü­lönböző újságot és mintegy 20 folyó­iratot kapnak kézhez. Mint minden városnak, Santiagó- nak is megvannak a maga problé­mái. Közéjük tartozik, a levegő szeny- nyezettsége. Chile fővárosa egy min­den oldalról hegyekkel körülvett kat­lanban helyezkedik el. Ritka az olyan nap, amikor a városban könnyű szellő támad, s még ritkábban fordul elő, hogy eső frissíti fel a levegőt. Teljesen érthető, hogy az elégetett üzemanyag-melléktermékek, a kipu­fogógázok és az egyéb légköri szeny- nyeződés napról napra nagyobb mé­reteket ölt. A levegő szennyezettsé­gének veszélye azért is fokozódik, mert az iparvállalatok többsége nem használ tisztítóberendezéseket. A vá­ros utcáin több mint 70 000 gépkocsi közlekedik, a kazánházak tonnaszám­ra ontják a pernyét. Ernán Romero, a Chilei Állami Egyetem közegész­ségügyi tanszékének professzora úgy véli, hogy „ha a levegő szennyeződé­se ilyen ütemben folytatódik, akkor nem kizárt, hogy néhány év múlva a főváros lakói kénytelenek lesznek gázálarcot ölteni”. A másik nem kevésbé fontos prob­léma — a közlekedés. Ha valaki na­gyon siet, és úticéljához a megfelelő időben autóbuszon, trolibuszon, toxin vagy éppen saját gépkocsiján sze­retne eljutni, akkor ez szinte lehetet­len. A chilei főváros„szűk kis utcáin megszakítás nélkül áramlanak az autók, sebességük nem haladja meg az óránkénti 20—25 kilométert. Nagy­részük igen kiszolgált. Különösen si- lalmos benyomást kelt a városi köz­lekedés - az autóbuszok, trolibuszok, taxik. Szinte hihetetlen, hogy ezek a roncsok még nem az autótemetőben nyugszanak. És éppen ezek a régi kocsik a balesetek legfőbb okai. A sok karamboj a chilei főváros valódi csapása lett. A Mercurio című lap adati szerint tavaly 1118 ember halt meg autóbaleset következtében. A közlekedési probléma megoldása céljából a santiagói városi tanács metró építését határozta el. Chile lesz Latin-Amerika harmadik országa, ahol metro épül. Argentínában 1929- ben adták át a föld alatti vasutat, 40 év múlva pedig Mexikóban is el­indult a metró. A chilei metró első szárnyát a terv szerint 1973-ban nyit­nák meg. Santiago, akárcsak a többi dél­amerikai főváros, mintha két városból lenne összegyúrva. Az egyik — a gaz­dagok városa — a főváros keleti ré­szén terül el. Az itteni épületek le­nyűgöznek pompájukkal, építészeti sokféleségükkel, választékos stílusuk­kal. A város főútjától délre találjuk a nyomorúságos szegénynegyedeket. San Cristobal legmagasabb dombján emelkedik Szűz Mária szobra. Ügy helyezték el, hogy arccal az arisztok­ratanegyedek, háttal pedig a szegény munkáskerületek felé fordul. A chi­leiek tréfálkoznod hogy még a szent- séges Szűz Mária is elfordult a sze­gényektől, és nem akar segíteni raj­tuk, ,-Nehéz lenne megmondani, meny­nyiben a szent szűz bűne, de tény, hogy több, mint háromszázezer san­tiagói lakosnak nincs fedél a feje felett, vagy pedig deszkából, bádog­ból, furnirból összetákolt szánalmas viskókban zsúfolódik össze. Ezekben a kerületekben nincs csatornázás, gáz, villany. A lakásprobléma talán a legbonyo­lultabb és legélesebb, amit a népi kormány a kereszténydemokratáktól kapott örökségbe, s ami haladéktalan megoldást sürget. Most dolgoztak ki egy1 rendkívüli lakásépítési tervet, az elsődlegesen rászorulók számára. Rendkívüli ez a város. Problémái bonyolultak. Megoldásukhoz hatalmas munkára lesz szükség. (Lityeraturnaja Gazeta) Egyre gyorsabban Európán keresztül Az új Hamburg-Flensburg-Dánia Autobahn megépítésével az NSZK és északi szomszédja, Dánia, még közelebb kerüi egymáshoz, az észak-déli irányban utazók útvonala pedig jelentősen megrövidül. A Szövetségi Közleke­désügyi Minisztérium megbízásából épülő autópályának most készül el a leg­fontosabb szakasza: a ,,Rader-sziget" feletti magashid. 1500 méter hosszú az a kettős pilléreken nyugvó szerkezet, ömi átiveli az Északi-Keleti-tengeri csator­nát, a természetvédelmi területté nyilvánított Rader-szigetet és az egyik lolyó- ágat. A hatsávos híd szélessége 29 méter. A támaszt nyújtó pillérek egymás­közti térköze a csatorna lölött éri el a legnagyobb távolságot (221 méter), ahol 42 méter magas hajók számára is alkalom nyílik az áthaladásra. Az új Auto- bahnszakaszt 1972-ben adják át a forgalomnak. Santiago megoldást vár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom