Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-13 / 37. szám
lm. február 13. DUNANTOLI NAPLÓ 7 Tudósok a jövőről A technika és a biológia szerepe A jövő minden embert érdekel, legtöbbet csak a holnap, életének várható évei, de sokak képzeletét a rövid emberöltőn túl a távoli jövendő, gyermekei, utódai, az emberiség sorsa is foglalkoztatja. Betegségek felismerése a tenyér vonalairól? Az ujjlenyomatoknak a büntetőjogi törvénykezésben betöltött nagy jelentőségéhez hasonlóan, a tenyér vonalainak is fontos szerep juthat majd az orvosi diagnosztizálás és ennek felülvizsgálása terén. Walter Hirsch nyugat- berlini gyermekgyógyász professzor, több német tudóssal végrehajtott vizsgálat alapján jutott a fenti megállapításra. Egy orvosi testület a Német Kutató Közösség megbízásából vizsgálta meg a kéz vonalait, melyek már csak azért is nagy jelentőségűek, mivel tudvalevőleg az élet folyamán változatlanok maradnak. Több ezer gyerek bocsátotta tenyérlenyomatát a tudomány rendelkezésére. Egy komputer segítségével egyszerű kiértékelési rendszert lehetett felállítani a fő barázdák menetéről és számáról. Mivel a tenyér felületén az ívek görbék és a csigolyák bizonyos törvényszerű rendszerét lehet megfigyelni, a normától való eltérés esetén az orvos bizonyos következtetéseket vonhat le, amik nagy része főleg genetikai zavarokkal áll összefüggésben. így például megállapítottak, hogy az un. négyujj barázda a mongoloid gyerekeknek szinte 60 százalékánál a tenyérrel egyenes vonalú átlós irányban halad, míg ez normálisan egy gyenge hajlott ívet ír le. A szervezet működésének zavarát is le lehet állítólag Olvasni, az ember tenyeréből. Egy osztrák kutatónő a pajzsmi rígy bizonyos rendellenességeit tudta kimutatni a kéz vonalainak megváltozása következtében. Hirsch profeszor azonban még óva int e köny- nyelműen elhamarkodott ítéletektől, ugyanakkor azonban nyomatékkai felhívja a figyelmet a kutatómunka szükségességére. Szerinte a tenyérvonal-kutatás, ami már ma is az orvostudomány egyik renkívül fontos segédeszköze, a jövőben még jelentősebb szerephez fog jutni. A nyugat-berlini gyermekorvos, a gyermekgyógyászat és pszichiátria területén már konkrétan is alkalmazta a tenyérvonalak tanulmányozása által nyert felismeréseket. A tenyérből kétségkívül nem lehet megjósolni a jövőt, a diagnosztika céljára azonban, s különösen a gyerekeknél, kiválóan alkalmas. Pont a gyerekek esetében nehéz sokszor megállapítani, hogy mi képezi a nevelési és tanulmányi nehézségek gyökerét: öröklési tulajdonság, testi zavarok, vagy pedagógiai ügyetlenség. Az orvos, a tenyér felületének beható tanulmányozása útján már is ki tudja mutatni, hogy esetleg egy genetikai eltéréssel á!lank-e szemben vagy sem. Feltételezhető, hogy a széleskörű kutatómunka során egy ■napon újabb jelentős felismerésekre sikerül szert tenni, aminek segítségével az ember szervezetében bekövetkezett működési zavarok nyitját is majd le lehet olvasni a tenyér vonalainak formájából és számából. A problémák az időben két csoportra oszlanak: a fejlődés, főleg technikai vonalon és ami mindig izgatta a fantáziát: a vég, Földünk és az Emberiség elmúlásának lehetősége, elképzelhető módja. Atomöngyilkosság kísért, — könnyelműbben játszunk vele, mint gondolnánk. — A tudósok egy csoportja talán öntudatlanul készíti elő, más csoport a gondolkodó Sartre- rel úgy érez, hogy inkább el tudná viselni, hogy minden műve feledésbe megy, de végtelenül bántja, ha arra gondol, hogy az emberiség valaha el fog pusztulni és Földünknek osztoznia kell a többi csillagok sorsában, hogy számunkra véget ér az a rövid időszak, „amíg a protoplazma öntudatra ébredt”. Földünk elpusztulásáról, a „világ végéről”, „utolsó ítéletről” az emberek képzeletét sokáig a Biblia szavai, János Jelenése könyvének rémképei táplálták, hozzájuk képest Fiamarion elgondolásai földünk kiszáradásáról, vagy újabb özönvízről, más jóslások lassú megfagyásról, szinte mesének tűnnek. Engelset „a világok sokasága a végtelen térben, a világoknak a végtelen Időben való egy- másutánsága” gondolata vezeti. A természet dialektikájának bevezető tanulmányát azzal a hittel fejezi be, hogy: „az anyag örökké minden változásában ugyanaz marad, hogy egyetlen attribútuma sem veszhet el soha, hogy tehát ugyanazzal a vaskövetkezetességgel, amellyel a Földön legfőbb virágát, a gondolkodó szellemet ismét ki fogja irtani, máshol és más időben újból létre kell azt hoznia.” Az érdeklődés súlypontja mégis a fejlődés útja. A XX. század technikai vívmányai többszörösen túlszárnyalták Verne és H. G. Wells álmait és olyan alapot adtak a képzeletnek, hogy nem csoda, ha Clarke kijelenti: „— ha valami elérhető, akkor nem az a lényeg, hogy mikor, hanem hogy mi az, és egy bizonyos jövőről, hogy fantasztikus lesz”. Haldane professzor rádupláz: „a Világegyetem nemcsak különösebb mint ahogy elképzeljük, — még annál is különösebb, mint ahogyan el tudjuk képzel n i”. A fejlődés, főleg a technikai vonal, részleteiről tudományos-fantasztikus könyvek, a „sci-fi”-k (science fiction) tömege, — amely külföldön a korunkbeli ponyvának egy részét is adja, — ontja színes, sokszor túltengő fantázia képeit. Néha egy-egy igazi költő válik ki a sorból: Ray Fradbury, Lem, Isaac Asimov, Jefromov, Strugackij testvérek nálunk Botond-Bo- lics és Vészi, s a műfaj klasszikusai lesznek. Történeteiket mégis inkább színes, mesének érezzük és az igazi „bestsellerek”, a legnagyobb világsikerek a „mese nélküli” futurológiái művek, amelyek nem ültetik be az olvasót egy szuper-űrhajóba, nem bujtatják a jövő század fantasztikus öltözékébe, hanem a jövő képeit rakják rá. töltik meg zsúfolásig gondolkodó agyát. Ez az utóbbi utazás a nehezebb és kevésbé látszik élvezetesnek. A jövő képe testtelen, a hősök nem szólalnak meg, még szürkefehér árnykép az ember személye, a tudós komoly hangja inkább a technikát kommentálja, mégis több színt gyújtanak fel az agysejtekben, mint az írva színesebb történetek, és belőlük egy kávéskanálnyi elég egy sci- fi”-regény „energia-tartalékául”. Úgy tűnik, hogy Clarke is önmagától kölcsönöz anyagot, ha először „A jövő körvonalai” c. könyvét olvassuk és utána csak mellesleg halljuk, hogy maga is ír „sci-fi”- könyveket, novellákat. Könyvében megkísérli, hogy: „a jövő felfedezetlen tájainak határait felmérje és kiterjedéséről valamiképpen tájékozódjon”. Felmérése kevés kivétellel a jövendő egyetlen vonására, a technikára szorítkozik. A jövendölés kockázatai: a józan ész csődje, és a Képzelet csődje, — bizonyítja, egyik fejezetben, a legmerészebb fantázia is elmarad a technika váratlan ugrásszerű fejlődésétől. Szellemes példákat sorol fel erre a közlekedés, űrhajózás terén. A közlekedés jövőjéről írtak részben már megvalósultak, de a jelenlegi mozgójárda és a légpárnás, útnélküli közlekedés „a levegő megnyergelé- se” nagy távlatokat bont ki. Egyik legmerészebb lehetőség, amely szerint a technika leküzdi a gravitációt és a sebesség fokozása távolság nélküli világba vezetne: „— eljön az idő, amikor egyik sarokról a másikra átköltözhetünk egyetlen szívdobbanás- nyi idő alatt”, de „a történelem egy kis tréfája lesz az, hogy akkorra, mire ezt elérjük, már nem lesz szükség rá”. Ugyanez a gondolat kis nosztalgiával: „egy globus, amelyet 90 perc alatt meg lehet kerülni, már nem jelentheti ugyanazt, amit őseinknek jelentett”. Egy érdekes fejezetben: „Ahova nem juthatunk”, bár elképzeli a világűr meghódítását, saját földünk magját, belsejét elérhetetlennek tartja. Az emberi lét örök problémája, az idő is más hangsúlyt nyer a jövőben „az ember az egyetlen lény, akit zavar az idő” — írja és .,— az ember minden erőfeszítése egyenlő azzal a hajóssal, aki a folyamon sodródik a tenger felé, — és végül minden erőfeszítés ellenére, reményeivel és álmaival együtt kisodródik a parttalan óceánra”. Clarke könyve talán ilyen „parttalan óceánnak” tűnik, de tele érdekes szigetekkel. Néha a technikát az ember fölé helyezi: „az ember elavulását” bizonyítja azzal a gondolattal, hogy a tervező büszke agyát a tervezett gép is felülmúlhatja, „a jövő térképén”, amelyet a könyv végén közöl, 2090-re teszi azt az időt, mikor az emberiség eléri a halhatatlanságot, a földön kívüliekkel való találkozást és a gépi intelligencia túllépi alkotójáét, az emberét. G. R. Taylor könyve viszont úgy érezzük elevenbe vág, élővel dolgozik, önmagunkat, biológiai jövőnket veszi valami „supermikrosz- kóp” és „ultrabonckés” alá. Ha valami „16 éven felüliek és erős idegzetűeknek valö”, akkor Taylor könyvét a „Biológiai pokolgép”-et annak tarthatjuk. Míg Clarke e technika távlatával a jövőt a végtelen irányába tágítja, Taylor a végtelen kicsi problémáját ostromolja. A szerző műve színes, fantáziadús képei érdekesek, de nem mentesek a hatásvadászattól. Szerinte „a legújabb biológiai felfedezések ezerszer, tízezerszer veszedelmesebbek lehetnek az atombombánál”,... az „embertenyésztő biológus” rémképét idézi fel. Képeihez H. G. Wplls és Huxley fantáziái úgy viszonyulnak, mint egy művészi csatakép egy háborús híradóhoz. Lebilin cselőert érdekes könyv, mégis érezhető, hogy a szerző rendkívülien sokoldalú tudása ellenére másodkézből veszi a tudományt, amelyet a maga kiművelt agyán átszűrve, fejezetekre tagolva adagolja az olvasónak. Itt is egy kanálnyi elég volna fantasztikus regények, novellák töltetéül, — ebben a szerző nem is fukarkodik, fejezetenként fel-feldob egy kis vázlatot a tudományos tény tovább vitelével a fantázia síkján. Tudásának fölényével szemléli korunk információs dömpingjét: „a trombitákat megfújták a vásárra — a nagy titkot körülvevő falak azonnal összedűlnének” A szervátültetés, a gének befolyásolhatósága minden tételét, amelyet a mai tudomány még csak ka- pargálni látszik, — írói sza- szabadsággal. merészséggel a fantasztikumig szélesíti, a kegyetlen igazságig mélyíti, a „mesterséges embertől” — a kábítószerekkel fertőzött, denaturált Földön kialakuló „Biológiai nyomortanyák” rémképéig. Konkoly Tbege Aladár I (Következik: Két Nobel-dijas) Gyógyítható betegség az epilepszia A civilizált országokban minden ezer lakos közül öt ember szenved epilepsziában. Laikusok közül sokan szívbajnak tekintik, pedig az epilepszia a központi ideg- rendszer görcsös rohamokkal járó betegsége. Hosszú ideig tehetetlen volt vele szemben az orvostudomány. J. Dietrich heidelbergi ideggyógyász professzor bejelentette, hogy ma már az epilepsziát gyógyítani lehet. — A mai korszerű gyógyszerek segítségével a betegek 60—70 százalékánál részleges, vagy teljes gyógyulást lehet elérni. Ellentétben az eddig használt görcsoldó és nyugtató szerek meglehetősen csekély hatásával. Az epilepszia keletkezésével kapcsolatban a professzor kifejtette, hogy igen nagyszámban jelentkezik az öröklött hatás, amelyet kóros gének okoznak, de ugyanilyen nagyszámú előfordulásnak kell tekinteni az agy gyulladásos megbetegedése, illetve agysérülés folytán létrejött epilepsziát is. Csehszlovákiában az agysérülés következtében kifejlődő epilepszia gyógyítására egészen új módszert vezettek be. Az agysérülést szenvedett betegeket a brnói kórházban két csoportba osztották. Az első csoport betegeit hagyományos gyógymódokkal kezelték, míg a másik csoportot megelőzés céljából epilepsziaellenes gyógyszerekkel látták el. Az utóbbi csoportba tartozó ötven beteg közül egynél sém észleltek epilepsziás tüneteket. Az epilepszia gyógyításában, illetve megelőzésében szerzett tapasztalatokról Csehszlovákiában a közeljövőben orvosszemináriumot rendeznek. Illetékes orvosi körök ezután javaslatot terjesztenek az egészségügyi minisztérium elé. rendelje el az epilepszia kötelező profilak- tikus gyógyítását. T. L. Tudományos kommentár És a gyíkokat mi előzte meg? B iztosra vettem, hogy a madár meg a tojása időbeli megjelenésének sorrendiségi kérdéséről írt rövid eszmefuttatásom (Dunántúli Napló, 1970. december 12.), feltétlenül kiprovokálja a címben megjelölt kérdési is. S valóban sokan fordultak hozzám idevágó feleletért; többen őszinte tudásvágyuk kielégítésének okából, mások bizonyos maliciával. Döntő jelentőségű tárgyi bizonyítékok Érdeklődésünket, az utóbbiakra tekintettel, annak a klasszikus latin közmondásnak előrebocsátásával óhajtom kielégíteni, hogy: „cum principio negante, non est disputandum”, azaz: az alapvető elvi kérdésekben elutasító felfogást képviselők álláspontjával szemben, logikai vitába bocsátkozni teljesen hiábavaló. Mert náluk ez nem annyira belátás, mint inkább akarat, adott esetben valamivel mindig és feltétlenül motiválható nemakarás dolga. Mint az előző alkalommal, ezúttal is a mai természettudományos, a biológia területén is szinte viharos tempóban elért, döntő jelentőségű felfedezésekkel és megállapításokkal igazolt világképünk talaján álló — tehát tudományosan bizonyított és egyedül ésszerű — felfogáson alapuló magyarázatot vázolok fel röviden. Eszerint a föld- és élettörténeti: a geológiai, geofizikai, biogeokémiai, paleogeográfiai és paleoklimatológiai kutatások, meg az őslénytan napjaink ban már tekintélyes mennyiségben s egész sorozatokban rendelkezésünkre álló tárgyi bizonyítékai, minden kétséget kizáróan igazolják, hogy az élővilág mai csodálatos formagazdagsága lassan és fokozatosan. évszázmilliókon keresztül bontakozott ki. Visszafelé pörgetve az eseményeket a már előzőkben említett ősgyíkok, illetve hüllők — melyekből, mint ugyancsak említettem, cca. 120 millió évvel ezelőtt a madárősök, egy másik vonalon meg, nap- | jainktól visszafelé számítva kb. 270 millió évvel ezelőtt, az ún. perm-korszakban, a legősibb emlősszerű állatok fejlődtek ki — Földünk ókorában, a kőszénkor szaknak 55 millió éves tartama alatt, először cca. 300—325 millió évvel ezelőtt mutatkoztak. Ezek ősei viszont a Földünket, annak még korábbi időszakában, a devon-bari, cca. 370 millió évvel ezelőtt benépesítő őskétéltűekkel— a mai gőték, szalamandrák és békák, stb. őseivel — álltak olyan rokoni kapcsolatokban, mint amilyent a madarak és gyíkok között már láttunk. Ezek elődei, meg az ugyanezen időszak kezdeti periódusában már élt bojtosuszonyu- halak, melyek még ősibb formák, a 400 millió évvel ezelőtti, szilur kor szakbeli: ősi- állkapcsos halak leszármazottai. Utóbbiak pedig a legprimitívebb gerinces állatokkal, a 490—500 millió évvel ezelőtt — az ordovicium korszakban — megjelent páncélos-halakkal vannak ugyanilyen rokonsági viszonyban. Mindezeket megelőzően — a Föld és az élet történetének cca. 570 millió évvel ezelőtt kezdődő kambriumi- időszakában — kizárólag csak gerinctelen tengeri állatok: szivacsok, tüskésbőrűek, kiváltképp, tengerililio- | mok, kemény, meszes héjat viselő különféle molluszkák (csigák, kagylók, lábasfejűek) és ízeltlábúak, köztük a skorpió- és háromkaréjú-rá- kok (trilobiták) képviselték az élők világát, különféle tengeri moszatok és a legegyszerűbb felépítésű szárazföldi növények mellett. Több mint bizonyos azonban, hogy — jóllehet ez ideig maradványaik még nem kerültek elő — megjelentek mellettük már a gerincesek legősibb, ugyancsak tengerben élő képviselői, a külsőleg féregre és halra egyformán emlékeztető lándzsa- vagy kopja- halak is. A kutatások jelenlegi állása szerint De velük még korántsem zárul a sor. Az események visszamenőleges, szinte az idők végtelenségébe vesző sorrendje szerint, 1900 millió évvel ezelőtt kezdődő koraállati vagy p roterozoi, 1330 millió évig tartó időszakban, még az előbbieknél is kezdetlegesebb gerinctelenekkel: ősi gyűrűs férgekkel, különféle lágytestűekke). az ízeltlábúak őseivel, szilárd vázukról felismerhető egysejtűek változatos maradványaival találkozunk, különböző ugyancsak egyszerű növényeken, moszatokon és baktériumokon kívül. A korszak vége felé már feltűnnek az ízeltlábú skorpiórákok ősei is. Sőt! Földünk csak éppen említett időszakát megelőző, napjainktól 2700 millió év távlatán elkezdődött ősi ún. archaikus, cca 800 millió évig tartó korszakában is akadunk már életnyomokra: különféle polipocskák, medúzák, tehát többsejtű állati szervezetek nyomaira s egyszerű felépítésű növények: kék- és fonalas-zöldmoszatok meg különféle baktériumok képviselőire. Az életfolyam több mint 2 milliárd éve tarló, napjainkban szélesen s szakadatlanul hömpölygő áradata azonban — bár ha ezekben a végtelenbe vesző időkben már egyre jobban elkeskenyedett — evvel még mindig nem ért el kezdetéhez. A kutatások jelenlegi állása szerint az látszik valószínűnek, hogy az ősi archaikus korszaknak, meg az ezt megelőző, szintén 800 millió évig tartó, tehát napjainktól számítva 3500 — mondd és írd: három és fél- milliárd — évvel ezelőtt kezdődő, s erős tűzhányó tevékenységgel jellemezhető ún. katarchaikus-kornak a halárán zajlottak le az élet fejlődésének történetében legfontosabb lépést jelentő mozzanatok: a legegyszerűbb típusú többsejtű állatok és növények keletkezése az egy- sejtűekböl; ez utóbbiak fokozatos létrejötte a legkezdetlc- gesebb sejtes struktúrákból; ezeken belül egyidejűleg, molekuláris szinten annak a mechanizmusnak kialakulása, mely kémiai energiákban gazdag anyagok pontosan szabályozott egymásra hatásával erőket szabadít fel, s minden külső beavatkozás nélkül, az ősnemződés — a biogenezis — modern elmélete szerint nemcsak a struktúrákat felépítő fehérjéket és az energiákat aktiváló anyagokat: az ugyancsak fehérje enzimeket, de az ezek felépítéséhez nélkülözhetetlen nukleinsavakat is létrehozták. Állandó folyamat S együttesen, az élettelen természettel szemben különálló, de vele mégis eltéphe- tetlen kapcsolatokban összefonódó élő formákat és jelenségeket színre léptették. Nem csodaszerűen természetesen, gyors egymásutánban lejátszódó, hanem sok 100 millió, legkevesebb félmilli- árd éveket felölelő időszakokon. folyamatokon keresztül, s a közreműködő ágensek: erők és anyagok egymástól független, egymástól elszigetelt működtetésével, teszem pl. először a fehérjék és azután a nukleinsavak létrehozásának sorrendjében, vagy fordítva. Hanem — a tyúkok és tojásuk analóg problémájához hasonlóan — az alaktani fejlődés és az élettani funkciók kialakulásának szimultán, egymással a legszorosabban egybekapcsoló dó, egyre bonyolultabbá váló ugyanazon evolúciós szintet képviselő, s a külvilág folyton változó adottságai szerint állandóan át-álalakuló folyamatok menetében. Egyedül ebből, a világot és annak élővilágát fejlődés- történetileg magyarázó álláspontból kiindulva adhatunk csak helyes és bizonyítható feleletet a feltett kérdésekre. Dr. Boros István ny, főigazgató