Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
6 DUNANTÜLI N A Pl 0 1971. február 1. Franki Borbála: Fogalmazás Az egész azzal kezdődött, hogy fogalmazást kellett írni arról, hogy kit és miért szeretek a legjobban. Hát én megírtam. Utána a tanító néni behívatta a szüléimét és elolvastatta velük amit írtam, majd hosszasan elbeszélgettek rólam. Ogy történt, hogy mentem a boltba kenyérért és elestem. Nem volt nagy ügy, mert mindig tele vagyok kék-zöld foltokkal hasonló okból. Felálltam és mentem tovább. Mikor a pénztárhoz kerültem, akkor vettem észre, hogy elvesztettem a pénzt, amit anya adott. Nem tehettem róla, annyira elkeseredtem, hogy elsírtam magam. Az újságos bácsi szólított meg: — Ejnye, kislány miért sírsz? — Mert elvesztettem a pénzt és otthon megszidnak. — Mennyi volt az a sok pénz, hogy eny- nyire itatod az egereket? — Tíz forint. — Adjak neked kölcsön? — Há-á-á-t? — Majd megadod, jó. — De nincs pénzem, mert nem kapok zsebpénzt. Anya mindig azt mondja, hogy ami kell, azt ő megveszi, tehát nekem nem kell zsebpénzt adni. Azt mondja, hogy úgyis elvesztem. — Jól van, akkor majd ledolgozod.- Jó - kiáltottam boldogan. így kezdődött ismeretségem az újságossal, akinek barátságára büszke vagyok. Anyuék összevissza dolgoznak, de a lényeg az, hogy csak este járnak haza. Már első óta van saját lakáskulcsom. Napközibe csak akkor vettek volna fel, ha apu szól egy-két szót az érdekemben. Nem szólt, inkább kaptam egy kulcsot és végighallgattam egy prédikációt. Ha kész vagyok a leckével, sietek a sarokra és dolgozom. Eleinte kissé unatkoztam és untam, hogy egy helyben üljek és várjam, hogy ki vesz újságot, vagy valamilyen folyóiratot és ki nem. Ha nincs vevő. Misi bácsival, az újságárussal beszélgetek. Nagyon sok érdekeset mesél és jobban hat rám, mint a szüleim. Sok mindent hallottam és tanultam tőle. Nagyon szeret engem. A születésnapomra kaptam tőle egy kutyát, amiről anyuék nem is tudnak.- Érdeklődd meg otthon, hogy szeretnének-e, illetve, hogy eltűrnének-e valamilyen állatot a lakásban?- Miért?- Csak. Kíváncsi vagyok.- Jó.- Anyu, mondd, te eltűrnél valamilyen állatot a lakásban? — Egek! Mit hoztál haza? Azonnal mutasd meg! — Semmit, csak érdeklődtem. — Borzalmasan megijesztettél. Hogyan lehet ilyen hülyeséget kérdezni. Állatot, ebbe a lakásba? Szó sincs róla. Soha. Különben sem szeretem azokat a mocskos dögöket. Szóval ez történt. Kaptam egy aranyos pulit, amit én neveltem fel, de Misi bácsinál alszik és ő is eteti, igaz, a csontokat elhordom hazulról, sőt a tízóraimat és uzsonnámat is. Mondták a múltkor, hogy túl sovány vagyok. El akartak vinni orvoshoz, de anyának eszébe jutott, hogy most növök és így természetes, hogy sokat eszem és mégsem látszik rajtam. A kutyát Ipszilonnak neveztem el és ezen Misi bácsi jó sokat nevetett, de azért ő is így szólítja. Délutánonként, amikor kevesen vesznek újságot, olyankor sétáltatom Ipszit. Mindig a városon kívül mászkálunk, nehogy ismerőssel találkozzunk. Anya biztosan botrányt rendezne. Lehet, hogy sosem derült volna ki, de amikor a tanító néni felírta a táblára a címet: „Kit szeretek a legjobban és miért?”, azonnal tudtam, hogy Misi bácsiról fogok írni. Megírtam mindent, még Ipszit is, aki nem egy mocskos dög, hanem egy aranyos kutya. A fogalmazásra ötöst kaptam, helyesírásra és külalakra úgyszintén, de a szüleim szerint egy nagyon hálátlan gyerek vagyok. Tóth Károly: Hogy vagyunk? Hogy vagyunk, - kiáltotta kicsi Pöttömke -, és se szó. se beszéd, berontott a szobába. Mindjárt felült a szekrény tetejére, ragyogott, majd leereszkedett a vitrin előtt mint egy csodapók. Elfutott előttem, többször pirosra, kékre, zöldié változott, és visszaszólt: Hogy vagyunk? Néhány gyors mozdulattal összekeverte a falakat, kifeszítette magát, mint az íj. Büszke volt nagyon! Elnézte egy darabig a szétdobált narancshéjakat. Szép, szép - mondta. Örömében pattogni kezdett köröskörül a szobában, föl a mennyezetes mennyezetig. így pattogott egy jó darabig, tömör, átlátszó Jabdaüveg. Hirtelen megszelídült. Most még elültetek néhány fát. Jött ásóval, kapával, hányt, vetett, nekilátott Körte, cseresznye és sugárfát ültetett Potyogni kezdett a könnye mint a záporeső. Majd eltépte magát ettől a furcsa felhő-hadarástól, lassan szétszakadozott. Egyszercsak átölelt. Nevetett, rettenetesen nevetett, kevélyen. Hogy vagyunk? Addig, addig himbálóztam a széken, kacagva, nézve, ámulvo-bámulva, körbe, körbe kacagva, gördülve diómódra, barnán kopogósán, vízbepoty- tyanva, míg mindent elfelejtettem, és véletlenül úgy elvágódtam hanyatt, hátrafelé, mint egy zsák! (JsV ftw. SZATYOR GYŐZŐ RAJZÁ Lapunk régi hagyományát folytatjuk, amikor melléklo- tünkben ismét közlési lehetőséget biztosítunk azoknak a fiataloknak, akik vonzódnak az irodalomhoz, képzőművé* szethez. Mai számunkban Meliorisz Béla, Bicskei Zsolt, Kádár Péter, Nagy Gáspár verseit, Franki Borbála és Tóth Károly prózáját, Szatyor Győző grafikáját közöljük. MELIORISZ BÉLA: Ml LENNE Várakozó a táj. Az állatok-telebögte estben szerelmed a vigasztalás. De mi lenne ha még talpunkat sem sebezte volna fel skarlátvörös színeivel a nyár. BICSKEI ZSOLT: HEGY és újra az ősz vadbor szaga száll pazarolja a mámor kincsét szédül a Zengő iromba talár fedi sóvár macskagerincét — pojáca mezében részegen áll toporogva rázza bilincsét de hosszú volt ez a tánc ez a bál tört keserű nagy talpainál kifakadnak a vérteli pincék KADAR PÉTER: „MINDJÁRT" Van egy lágygumiszavam vagy inkább massza szó gyúrható, nyújtható lecsorog az asztal szélén mint a rétes De megbecsülhetetlen az ígéretek ára mert kevesebb s egyszersmind többet érhet mint az egyszeri tett ígéretek ideje ne múlj el. NAGY GÁSPÁR: SZABADITOT MONDANI lefokozott szivüeknek valami szabaditót mondani a kapuk alatt görbe utcák körbefonnak bennünk vérágas szemekkel kétségbeesik a gyermek lepréselt levelek albuma következetességre tanít de a levelek m á r cégtáblákhoz szorulnak több évre nyújtott ősz következik kell valami szabaditót mondani a kapuk alatt mielőtt tompán becsukódnak Liszkai Teréz: Látomás D éli légáramlat. A vonatok pö- fögését itt hullatja el a szél. A mozdonysíp a betonudvar csúf katlanában jajdul, nincs benne a messziség igézete. Foszladozó esőszálak lógnak az égből, alij nedve- sedik az aszfalt. A mozdonytól a mentőautó veszi át a stafétát, torokbafuló hörgéssel fékez a kapu előtt. Semmi oka rá, nem életért rohant, rozzant öregembereket hurcol kezelésre. A folyosó beláthatatlan, összefolyó, szürke massza tölti ki faltói falig, óráról órára változatlanul, a négyszárnyú. sarkig-tárt ajtó zsilipjén az áradat csak cserélődik, apadni nem akar. A massza alant majdnem-fekete, fölötte alig árnyalattal vigasztalanabb párákban gomolyog a nyirkos ruhák, nyirkos testek, nyirkos várakozások szaga. A ferdére billentett szellőzőnyílásokon hideg ömlik be csupán, a koszos felhőrongy-telep alatt a város éppoly büdös, mint o folyosó. A háromszinű neoncsövek éppúgy nem tudnak megbirkózni a homállyal, mint mécses őseik. Pislogás helyett göthös transzformátorberregéssel idegesítenek. A fehér köpeny világító szégyenfolt. Az egyetlen szürke masszának száz feje vao és száz pár szeme. A száz tekintet a sötét szemüveg ablakán tolakodna be. Az üveg foncsoro- zott. Visszaveri a száz egyforma kérdést: az enyém közte van? A mereven előrenyújtott csepegő filmcsomónak rést nyitnak, a fehér szégyenköpenyre rácsapódnak, — mennyi idegen-undok súrlódás, érintés, szag, mosdatlanságban tenyésztett élősködők, - csak elérni az ajtót. Az Ajtó a „sugárveszély" felírással maga □ biztonság. Ózonszag. Nyájasra köszörült vezényszó: vegyen egy jó mély lélegzetet! benntartja! nem mozdul! - éjféli álomból ébredve, hátulról visszafelé is hibátlanul; - A mindenségét a nöha- borban nemzett vén szamárnok, rányitja az ajtót a mezteleenül didergő női vetkőzőre... - Vegyen egy mély lélegzetet! fújja ki! nem mozdul! — unalomig égő piros jelzőlámpa, könnyű belefutni: — Miért nem nézel, te bolond! Sugár! — Wilhelm Konrád láthatatlan fenevadacskái belemarnak a vérsejtekbe. - Na és, hülyék lesznek az unokáim, rtem mindegy, hogy nohavenyige, vagy X-su- gár? A veszély adminisztrációvá szelídül az írógép kopogásában: A fibula distalis epiphysisén corticalisnyi dis- locatioval járú fracturá. — A latin elfedi a valóságot. A valóság a szürke massza egy „Én"-darabja. Kerekes széken nyög, szárkapocs-csont- ján ronda törés, szilánkjai kifelé igyekezve szurkálják a húst, ahogy az X-sugór befelé igyekezve harapdálja a velőt. A kerekesszéken nyögöt nem érdekli a velő, ahogy a diktálőt és az írógépen kopogót sém érdekli a hús, csak a fibula, mert a századik fibu- lát el lehet viselni, de a századik véres húscafatba bele lehet őrülni. H at dögnehéz ólamkazettába zárt latin kifejezés egyensúlyozva csípőn-hason-karon. A kazetták szürke mimikri-csíkokkal piszkol- ják a fehér köpenyt, de a fehér köpeny ettől nem lesz dolgozó, dolgozó csak a szürke massza, oki vár, értelmetlenül kilencvenkilenszer öt percet, értelme annak a századik ötpercnek van, ami a sajátja. Féllábon, mint a gólya, a kazetták súlypontját a felemelt jobb tédre helyezni, a felszabadult jobb kézzel előhalászni ó kulcsot, — nem, kedves bariton, a foncsorozott ablaküveg nem hippijelvény, munkaeszköz, hamarább kezdhetek előhívni... A sötét szemüveg mögött is káprá- zik a szem? nem, nem lehet! Mégis! A vigasztalan szürke párákból valami sűrűsödni kezd. Bizonytalanul im- bolyog, fejjel magasabban a masszánál. belülről táguló körökben világosodik. Lélegzetvételnyi időre megáll, csak azért, hogy határozott körvonalakat öltsön, s úszik közelebb, már nem bizonytalan, csupán a jólismert lomha mozgás ütemét tartja. Nem fej, arc, de tiszta, határozott, felismerhető. Emberi arc. Az Egyetlen. Őrizd... Hunyd be a szemed! M agányos senkiföldje. Sötétkamra. Hat dögnehéz ólomkoporsó hat sorssal zuhan az asztalra. A lámpa vörössé barnára tompul a kizsarolt hívőiében. Az első filmkeret sarka merülne, a piszkos folyadék meggyűrűzik ... be ne hunyd a szemed! és ne merítsd tovább! — te hajolsz e lehetetlen tükör fölé és ő néz vissza rád. — Ó, szürke nem hénköznapi, nem piszkos, nem vigasztalan! Az Egyetlen Arcban szürke szempár a sötét szemöldökívek, a rövid egyenes orr, a tatáros járomcson- Jok foglalatában, szépséges-szomorú magyar Apolló arc. Ó Arc, egyetlen emberi Arc, csak versben szabadna, tiszta, szigorú, mértékes versben ... Légy fegyelmezett! itt nincs versláb, nincs rímpár, nincs szonett... „s mert ez eddig izgat engem, míg csont marad belőlem...” - légy fegyelmezett! itt csontok vannak, nem Apollód arca merül fel a mocskos léből, nézd csontváz - annak is csak az árnyképe. Nézd, gerinc. A meszet kilúgozta belőle az idő, de nem lopta el. Becsületes kufár az Idő, a meszet ösz- szegyűjtötte és komisz idegtépő horgocskákként a csigolyák peremére tapasztotta. Rakd rá az izmokat, erek hálózatát, idegpályákat, bőrt. Apollód dereka nyújtózik lomha mozdulásával. Vigyázz! Figyelj az Időre. Nézd a mellkast. Tizenkét pár borda rácsozatába zárva, - vegyen mély lélegzetet, tartsa benn, — mozdulatlan tüdők, milyen lyukasak, közöttük nulla- egész-nul la-nyolcszázad másodpercnyi mozgásban petyhüdt-lusta szív, — ki mondta, hogy a nohamómoros öregé? Hajtsd rá a fejed! Apollód szaggatott lélegzete surlódik a hörgőkben, gyógyszeres doboz zörög a zsebben, ügyelj az időre, kint százszor huszonnégy borda rabságában türelmetlenül dobog száz szív. Kéz. Milyen szabályosan sorakoznak az apró csontok, mint o nemesi kororva ágacskái, négyszer-négy egyformán, mellettük a rendhagyó ötödik bizonyítja nemességedet, ez különböztet meg a majomtól. A majmok nem fognak kezet. Emlékszel a puszta érintés örömére? milyen árulói igyekezettel hántottad a kesztyűd. Ha von bátorságod, hántsd le az ő kezéről a húst — éppen ilyen. Ismered a tenyeredet? L átod ezt a koponyát? Vigyáz* meg ne karcold a kerettel, ■» hadd őriztessék benne épségben az értelem. - Mi hasznod, ha csontig vetkőzteted az egyetlen Arc koponyáját és még tovább? Meg ne karcold! Légy fegyelmezett. Várják a filmeket a leletezőben. Fél három, talán felszakadtak a felhők és talán rád is vár valaki.
