Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-28 / 50. szám

s DUNÁN TOLI NAPLÓ 197 V. február 28. Utazás a Baltikumba Vilníusz — T rakai Ojra repülök. Fentről jól kivehető, Hogy a Litván Szocialista Szovjet Köztársaságban kevés a falu: az em­berek túlnyomó többsége tanyákon ét. A másik dolog, ami feltűnik: rend­kívül sok a tó. Vilniusz, a festői szépségű város a Nerisz és a Vilnelé folyók találkozá­sánál épült a Neris völgyének a tera­szaira. A folyó két része osztja a vá­rost Vilniusz geometriai középpontjá­ban emelkedik a Várhegy, a Gedimi- nas tornyával, tetején piros, fehér, zöld, a mieinktől eltérő sávbeosztású litván lobogóval. A Várhegyre, illetve a bástyára nem vezet fel sem sikló, sem felvonó, mindenki kénytelen meg­mászni a közel Gellért-hegynyi ma­gasságot, hogy azután a XVI. századi erődítmény bástyájáról fáradozásaiért cserébe, csodálatos körképet kapjon ajándékba. A Várhegyről az út a város hatal­mas főterébe, a Gedimino térbe tor kollik. Azon a helyen, ahol a litvánok a kereszténység felvétele előtt pogány istenüknek, Perkunasnak áldoztak, ma klasszicista stílusú monumentális épü­let emelkedik. Rendeltetését tekintve képtár, eredetileg gótikus templom. Különálló, hatalmas tornyának alsó szintjein található lőrésekből arra következtethetünk, hogy valamikor erődítmény-bástya volt. Bizonyára en­nek tetejére emelték a harangtornyot. Az óváros, utcáin sétálva egy em­léktáblán Adam Miczkiewicz nevét fedezem fel. Az emléktábla szerint valaha itt lakott a nagy lengyel költő. Kissé tovább egy egyszerűbb épüle­ten, majd visszafelé is belebotlottam egy-egy hasonló táblával megjelölt házba. Később megtudtam, hogy Miczkiewicz a vilniuszi egyetemen ta­nult. Arra gondoltam, hogy a költő szegény ember lehetett. Egy város­negyeden belül csak a szegények változtatják ennyit a lakóhelyüket. Szombat lévén belülről sajnos nem láthattam az egyetemet, csupán rend­kívül hangulatos reneszánsz épületeit, kedves udvarait tekinthettem meg. Az ősi egyetem hét fakultásán tízszer hallgató tanul. Az oktatás litván nyel­vű. A XVI. században alapított yil- niuszi egyetemnek magyar vonatkozá­sa is van; alapítója erdélyi fejedel­münk, Báthory István lengyel király volt. A régi város talán legszebb ékköve a XVI. században épült Anna-temp- lom. Az épület légiesen finom, kecse­sen magasba szökő tornyai, a templom díszítései lenyűgözőek. A templomhoz egyébként sok történet fűződik, azt is mondják, hogy amikor Napoleon Vilniuszban járt, annyira megtetszett neki, hogy szívesen magá­val vitte volna Párizsba. Közvetlenül az Anna templom mögött egy másik templom is épült. Építőmestere váltig hangoztatta, hogy az ő temploma mellett eltörpül majd az Anna temp­lom szépsége. Amikor a templom el­készült, — szól a történet — összeha­sonlította a két épületet, aztán fel­ment a templom tornyába és levetet­te magát. A Péter Pál templomhoz hasonlóan érdekes nem sok lehet a világon. Szobrai és freskói a vallási témák mellett történelmi és néprajzi vonat­kozású eseményeket, tárgyakat ábrá­zolnak: csupán emberalakokat ábrá­Vilniusz főtere a képtár klasszicista épületével és a különálló harangtoronrryal zoló szobrainak es domborműveinek száma megközelíti a kétezret. S kö­zülük nincs kettő, amely azonos volna. Már a Gediminas tornyából jól lát­ható, hogy Vilniuszt félkörívben mo­dern lakónegyedek övezik. A repülő­gépből, vagy a Várhegyről mindenek­előtt rendkívül ízléses és praktikus elhelyezésüket figyelhetjük meg. Kö­zelről viszont megcsodálhatjuk, hogy ezek az épületek, épületcsoportok mi­lyen gondosan és nagyszerűen illesz­kednek a természetes környezetbe. Vilniusztól autóval félórára van Trakai, Litvánia hajdani fővárosa. A festői tó közepén sziget, rajta feje­delmi kastély. A tó engem valahogy Martonvásárra, közelebbről a Bruns­wick kastély parkjának kis szigetecs­kéjére emlékeztetett. Ott ugyan nincs középkori várkastély, mint Trakaiban, nem is a fahidak hasonlósága veze­tett erre, inkább a hangulat, amit a tó és a sziget áraszt, emlékeztet Mar­tonvásárra. A vár maga viszonylag jó állapotban maradt és kitűnően res­taurálták. A bástyákról viszont Sha­kespeare Hamletjének történelmi szín­helye, Helsingör jutott eszembe. A látogatás a késő délutánba hajlott, s a hirtelen alkonyban, a párás, kö­dös levegőben szinte vártam: az egyik bástya mögül megszólal Hamlet szel­leme. Csak később értesültem, hogy gon­dolattársításom másban is megfogant: a nemrég forgatott szovjet Hamlet film a Trakai várban készült. * A Szovjetunió északi csücskében, a Balti tenger mentén lévő észt, lett és litván köztársaságnak együttes terü­lete alig kétszerese Magyarországé­nak. összlakosságuk fele a mienknek. Mindenekelőtt sajátos kultúrájuk, egyé­ni varázsuk az, amely megragadja az embert. Az észtek rokonaink, s nyilván ezért állnak közel hozzánk, magya­rokhoz. Lettország magas technikai kultúrájával, ügyeskezű munkásaival, nagyszerű termékeivel a Baltikum mű­helye. Litvánia nemcsak természeti szépségével, s fővárosában középkori építészeti remekeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy a tejtermelésben Dánia után a második Európában, s az egy főre eső mező- gazdasági termelésben első a Szov­jetunióban. A Baltikum népei sok történelmi hányatottságuk utón, meg­őrizvén s továbbfejlesztvén nemzeti hagyományaikat, az elmúlt negyed­században meggyorsították felemelke­désüket, és biztosították kommunista jövőjüket, a Szovjetunió soknemzeti­ségű népeinek nagy családjában. Boros Béla Holdkocsi és Zsiguli Igen, a holdjáró automata és a föl­di gépkocsi: a Lunohod—1 és a nem­rég hozónkban is nagy érdeklődéssel fogadott Zsiguli jelképes összefogla­lónak is beillik, ha a kilencedik szov­jet ötéves terv irányelveinek szám- és adattengerében a lényeg világítótor­nyának fényét követjük. Hogyan lehet o holnap tennivalóit felvázoló tervet a már járó égi és földi kocsikkal ma­gyarázni? Az ellentmondás csak lát­szólagos, amint ez az alábbiakból ki­tűnik. Az első nyugati kommentátorok szenzációként jelezték, hogy az új öt­éves tervvel a Szovjetunió „arccal a fogyasztó felé fordul”. Ennek kétség­telen alapja az, hogy a tervidőszak­ban gyorsabb ütemben fejlesztik o fogyasztási cikkek gyártását, mint a nehézipart Ez természetesen óriási je­lentőségű a szovjet emberek életszín­vonalának további emelése szempont­jából — de hiba lenne azt hinni, amit pedig az „arccal a fogyasztó felé" óhatatlanul sucjall, mintha az emberi oldal eddig hattérbe szorult volna. Fölösleges talán külön emlékeztetni ró, hogy a forradalomnak, az új tár­sadalom építési programjának eleve az volt a célja és értelme, hogy az egykori cári Oroszország, a mai Szov­jetunió lakóinak életét — éppen az igazságos, kizsákmányolás-mentes tár­sadalmi berendezkedés alapján — szebbé és jobbá tegye. Ehhez azon­ban egy kontinens nagyságú országot ki kellett emelni öröklött elmaradott­ságából: az agyaglábú óriást — acél­lábakra kellett állítani, ipart, korszerű mezőgazdaságot kellett teremteni. Mégpedig hihetetlenül nehéz körül­mények között, előbb a világimperia­lizmus intervenciójával, majd a hit­lerista pusztítással szembeszóllva, s a kétszeri újjáépítés időszakában is vál­lalva a nemzetközi helyzet által meg­követelt katonai felkészülés nyilván­valóan szükséges terheit. Kell-e mon­dani, hogy mindez nem öncél volt, hanem éppenséggel a célhoz, az em­beri élet igazi kiteljesítéséhez vezető út első lépcsőfoka, megalapozása. Most, hogy az alap megépült, sor kerülhet az életszínvonal nagyobb lép­tékű emelésére. Amikor azonban az alapról beszélünk, nemcsak arra gon­dolunk, hogy a Szovjetunió ipari po­tenciáljának kiépítése lehetővé tette a könnyűipar fejlesztését, és a mező- gazdaság felfuttatását is (amihez gé­pek, és vegyi anyagok kellenek), ha­nem arról is beszélünk, hogy az eddigi ötéves terveknek elvitathatatlan részük van az életszínvonal megalapozásá­ban. Itt utalnánk vissza először a jel­képül választott kocsi-párra: a Hold­járóra és a Zsigulira. Nem mintha — az automobilizmus fejlődése ellenére — a gépkocsi lenne az életszínvonal mércéje: annál alapvetőbb szükség­leteké az elsőség. Arra azonban igen alkalmas ez a jelkép-pór, hogy a Lunohod-dal a szovjet technika és ipari potenciál általános fejlettségét, közkeletű szóval, világszínvonalú telje­sítőképességét. a Zsigulival pedig o szovjet politikai és gazdasági vezetés földi dolgok iránti fogékony érdeklő­dését példázza. Ez természetesen nem véletlen: az SZKP programja kimondja, hogy a Szovjetunióban mindennek az ember nevében és az ember javára kell tör­ténnie. Az „arccal a fogyasztó felé” ennyiben tehát éppenséggel nem for­dulat, hanem egy következetes irány­zat következetes és folyamatos végre­hajtása. S a XXIV. szovjet pártkong­resszus elé terjesztett ötéves terv- javaslat ebben a vonatkozásban is az előzményekre, különösen a XXIII. kongresszuson jóváhagyott nyolcadik ötéves terv eredményeire épül. Talán mindennél világosabbá teszi ezt a „staféta”-je!leget, hogy az utóbbi tíz esztendőben több mint százmillió szov­jet ember költözhetett új otthonba, s a most kezdődő új ötéves időszak­ban — a terv irányelveinek megfele­lően — több új lakás épül, mint az előzőben. Ez a gyakorlatban azt je­lenti, hogy a Szovjetunióban fokozato­san teljesen felújítják a lakásalapot. Az ember — ahogy mondani szo­kás — a „piacról él”, ezért - bár nem szeretnék számokkal túlterhelni az ol­vasót — hadd említsük meg, hogy az előző ötéves tervben az egy lakosra jutó reáljövedelem kereken egyhar- madával emelkedett, miközben beve­zették az ötnapos munkahetet és a mezőgazdasági szövetkezetekben is a munkabér jellegű biztosított jövedel­met, tovább közeledett egymáshoz a falusi és a városi lakosság életszín­vonala, Most az új ötéves terv a reál- jövedelmek ugyanolyan arányú növe­kedését írja elő, mint az előző, s a A hidrogénbomba szakértőjének „vallomása" Dr. Edward Teller, akit a fiatai új baloldali tudósok „dr. Strangelove”- nak neveznek, nyíltan beismerte gyöt­rődését az atombomba bedobásában játszott szerepe miatt és kijelentette, „sajnos" engedte, hogy J. Robert Op­penheimer rávegye őt arra, hogy ne terjesszen be tiltakozó petíciót az atombomba alkalmazása ellen. A híres fizikusnak az arca - aki később dönő tanú volt dr. Oppen­heimer ellen az 1950-es évek folya­mán az állambiztonsági szervek ki­hallgatásain — feszült és mogorva volt, amint előadta a mondanivalóját. Hallgatóságát rendkívül meglepte, amit másképp nem lehet jellemezni, mint egy fizikus bűnvallomása, aki eddig mindig harciason védte a teljes szerepét az atombomba és hidrogén­bomba gyártásában. Lényegében azt hallották az időn­ként „hidrogénbomba atyjának” neve­zett fizikustól, hogy sokak által a béke bajnokának tekintett dr, Oppenheimer valójában az atombombára uszított 1945-ben. Az esemény a Tudományos Hala­dásért Küzdő Amerikai Társaság évi ülésén zajlott le. Egy tudósokból álló bizottság tárgyalta a tudományban „a nemzedékek közötti szakadék" kérdé­sét. Egy fiatal tiltakozókból álló csoport felkészült rá, hogy átadja neki az évenként adományozott „dr. Strange- love kitüntetést" „a háború ügyében kifejtett szolgálatainak” elismeréséül. Dr. Teller annakidején dr. Oppenhei­mer vezetése alatt dolgozott a Los Alamos laboratóriumban. Az ellenzéki csoporthoz tartozók fő­leg Tudósok és Mérnökök a Társadal­mi és Politikai Akcióért tagjai voltak, akiknek jelszavuk: „Tudomány a népért!". Dr. Teller, aki gyakran válik cél­táblául hasonló esetekben, testőrök társaságában érkezett. Az ellenzékiek gengsztereknek csúfolták ezeket és követelték, hogy azonnal távozzanak. Margaret Mead, a híres antropológus, a gyűlés elnöke a következőket vá­laszolta: „Ha testőrök kísérték ide, akkor valószínűleg szükségessé tették számára ezt.” Az időnkénti közbeiktatásokat ki­véve, a tiltakozók lehiggadtak. Ketten azonban dr. Teller nyilatkozata alatt a pódium szélén állva táblát tartottak ezzel a szöveggel: „A HÁBORÚS BŰNÖS - RÖVID SZÍNMŰ EDWARD TELLERTÖL" Dr. Teller, akinek a hangja időn­ként remegett, először nem volt haj­landó beszélni, amíg a tiltakozók nem adják meg neki a jogot, hogy ki­fejezzék a sajátjukét. Még mindig bántotta az a támadás, amely egy másik felszólaló, Robert Lewontin, a chicagói egyetem egyik biológusa ré­széről érte, aki „a hatalom talpnyaló­mezőgazdasóg és a könnyűipar inten­zív fejlesztésével azt is biztosítja, hogy ezt a megnövekedett és tovább gya­rapodó jövedelmet az emberek minél szélesebb választékú és korszerűbb cikkekre költhessék el. Ugyanakkor nemcsak a „borítékba” kerül több, hanem a „borítékon kívülre", az úgy­nevezett társadalmi fogyasztási ala­pokba is: abba a nagy közös kasz- szába, amelyből a felemelt nyugdíja­kat és ösztöndíjakat, az egészségügy, az anya- és csecsemővédelem, a nép­oktatás fejlesztésének költségeit fede­zik. Ez a „több” — az új ötéves terv­ben 40 százalékos emelkedést jelent! Holdkocsi és Zsiguli: igen, a kettő eddig is, ezután is együtt jár. Abban az értelemben is, hogy az ötéves terv irányelvei azt is feladatul tűzik ki, hogy a népgazdaságban hasznosítani, tehát a mindennapok gyakorlati szük­ségleteiben szintén alkalmazni kell az űrkutatás eredményeit. Végül pedig a modernség, a minő­ség és hatékonyság jelképeként is tegyünk említést a Lunohodról és a Zsiguliról. Az életszínvonal emelése ugyanis elválaszthatatlan a termelé­kenységtől — amelynek fokozását az új szovjet ötéves terv szintén célul tűzi ki, — a jobb, ésszerűbb, gazdaságo sabb munkától. Elfogyasztani csak azt lehet, amit megtermelnek. Az új szov­jet ötéves terv irányelvei ezért egyszer­re fordulnak arccal a fogyasztó felé és egyszemélyben a termelő felé. Jel­képekben beszélve: a Holdjáró sem megy föl a Holdra magától, és a Zsi­gulit is meg kell építeni előbb - s csak aztán lehet a volánja mellé ülni. c T. jónak” csúfolta az atombomba gyár­tásában való közreműködéséért. ÍRT ELMET LENSEG Dr. Teller kijelentette, hogy - ha­sonlóan ahhoz, amikor a múltban a nácik támadásának volt kitéve — „most meggondolatlan személyek tá­madják őt, akik nem tudják, hogy mi­ről beszélnek és akiknek a tevékeny­sége megnyitja az utat az erőszak és az értelmetlenség előtt.” Ezután egy olyan vallomást tett, amelyet sokan, akik már régóta isme­rik őt, még sohasem hallottak tőle. Az atombomba gyártása 1945 köze­pén fejeződött be. Ekkor felmerült a kérdés, vajon bevessék-e a japánok ellen, vagypedig bemutassák a japá­noknak óriási robbanóerejét. „Barátom a néhai dr. Leo Szilárd, az egyik magyar fizikus honfitársam, levelet írt nekem - mondotta dr. Tel­ler. - Azt írta: írd alá a petíciót az atombomba hatóerejének demonstrá­lására, s bevezetésének mellőzésére. Teljes mértékben egyet értettem ezzel, de sajnos azt tettem, amiről úgy gon­doltam, hogy elvárják tőlem, hogy megtegyem” — ezt ő kötelességének nevezte. POLITIKAI DÖNTÉS „Elvittem a dokumentumot a labo­ratórium igazgatójához, dr. Oppen- heimerhez, aki azt mondta nekem: Szilárd tudósként élvezett befolyását arra használja fel, hogy befolyásol­jon egy politikai döntést. Ez helyte­len. ön írja alá ezt a petíciót, és ne köröztesse. Elkövettem őzt a nagy hibát, hogy úgy éreztem, felmentették felelőssé­gem alól.” De ekkor dr. Teller azt állította, hogy valami történt a tudta nélkül. „Oppenheimer annak a bizottságnak a tagja volt”, amely javasolta Harry S. Truman elnöknek, hogy adjon pa­rancsot a bomba (az akkoriban két létező bomba közül az egyik) beve­tésére a háborúban. Dr. Oppenheimer nemcsak a bi­zottság tagja volt, hanem döntő be­folyást gyakorolt annak érdekében, hogy elvessék a bomba hatásának demonstrálására irányuló javaslatot, mielőtt bevetnék azt. És elmulasztot­ták a történelemnek ezt a legna­gyobb lehetőségét”. Egyes történészek szerint Truman és a hadügyminisztere, Henry L. Stimson játszott döntő szerepet az atombomba bevezetésének elhatározásában. Dr. Teller fejtegetéseinek fő csat­tanója — annak ellenére, hogy ezt ő nagy „tévedésének" nevezte — az volt, amikor kijelentette, hogy ő csak az egyetlen munkát végezte, az atom­bomba építését, egy olyan országban, ahol a politikai vezetőknek kell a po­litikai döntéseket meghozniuk. TUDOMÁNYOS TITOKTARTÁS Hangoztatta, hogy egy tudós soha­sem tudja előre megmondani, vajon a munkáját a jó vagy rossz szolgála­tába fogják alkalmazni. A bizottság társtagjához, dr. Szentgyörgyi Albert- hez fordult, a C-vitamin felfedezőjé­hez, aki kijelentette, hogy a békés célú felfedezését a németek a máso­dik világháborúban arra használták fel, hogy lehetővé tegyék a tenger­alattjárók személyzetének a huzamo­sabb tartózkodást a tengereken. Dr. Teller hangsúlyozta, hogy min­den tudományos titoktartást, még a rakétákkal és a hidrogénbombával kapcsolatos titoktartást is teljes mér­tékben meg kellene szüntetni, hogy a nyilvánosság megtudja „valójában miről is van szó”, s így segítséget nyújtson a politikai döntéshozatal­ban. Arra a következtetésre jutott, hogy a tudós csak mint polgár tud szót emelni a politikai ügyekben, de nem utasíthatja vissza „bizonyos feladatok végrehajtását", s nem is „szabotál­hatja” azokat. A fiatal tiltakozók jóformán semmi eredményt sem értek el. A bizottság egy másik társtagja, dr. Richard No- vick, New York-i pszichiáter, a gyűlés végén a tiltakozók nevében átnyújtot­ta dr. Tehernek az évi „dr. Strangelove érdemérmet”. De dr. Teller nem volt hajlandó elfogadni azt. (Washington Post)

Next

/
Oldalképek
Tartalom