Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
r DUNÁNTÚLI NAPLÓ Kerényi Grácia: Üj esztendő köszöntése Kit szorongva s várakozón köszöntünk, száz új gondunk, új örömünk hozóját: új esztendő, szárnyas idő szülötte, lépj be közébünk. Lépj elő a mit-se-tudott ködéből, új napot gurítva a téli égre. told előbbre újra a századunkat, hetvenegy edszer. Békességet hozz s havazó türelmet, gondolathoz csendet, erőt a tetthez, minden váratlanban a gazdagítót látni taníts meg. Gj esztendő, tél derekán köszöntünk, új esztendő, szép ragyogó reménység, add: szeressük benned az életünket, mint a madárdalt. Zelk Zoltán: Ragyog a tél Elült az ár, S ma itt a tél. A sunyi és kegyetlen. Mily lopva szállta meg a dér ezt az ártatlan kertet! Jön az egyszínű kuszaság és elnyelik a vermek a zizegést, a csobogást, a zúgó, tarka csendet. Ragyog a tél Is, tndom én, villog mint kés a kézben, csikorgó sőrét lesz a hó kivert kutyák szivében, töltépl az őzek hasát a zúzmara szilánkja s a dermedt, absztrakt ég alatt fáradhatatlan madarak szállnak a messzi nyárba. Munkatársunk indiai riportja FEKETE-FEHÉR LAPOK Fél napja kerülgetem az írógépbe fűzött papírt: három-négy oldalt kellene írnom Indiáról és talán Ceylonról is, dehát mit írjak három-négy oldalon? Három degeszre írt, kövér blokk hever mellettem és két kiló újság, prospektus, könyvecske, hirdetés és minden egyéb, amit a harminckét nap alatt összegyűjtöttem, abban a hitben, hogy hazaérve majd rendbeteszem és átnézem mindazt, amire odakint nem jutott idó. Harminckét nap és krónikus időhány — talán itt kellene kezdeni. Harminckét nap nem elég semmire sem, hiszen ahogy fogyott kezünk között az idő, úgy nőtt ben- •nünk a meggyőződés, hogy semmit sem fogunk tudni Indiáról. Az első napok döbbeneté után — amíg a szem a megváltozott utcaképhez, az idegen formájú fákhoz, a sötét bőrhöz, furcsa madarakhoz és a színek tobzódó kavargásához úgy-ahogy hozzászokik — gondolatban megkezdtük a lista készítését: mit kellene még megnézni. S persze, hogy nem sikerült. Vegyük csak az utolsó napot, amikor Ceylon után ismét Indiába, Madrasz- ba repültünk — ezen az egy napon még ezerféle adósságot kellett volna törleszteni. Kétségbeesett taxizás kezdődött, volt, akinek sikerült elkapnia a tengerpart egzotikus hangulatú pillanatképét: a hazatérő apró halászcsónakokat, a parton várakozó halászfeleségek sötét sziluettjét, a hullámok hátán táncoló lélekvesztőket, oldalukon a hallal tömött hálókat, sőt, a zsákmány szebb darabjait kézbe is foghatták és képet készíthettek egymásról, némi fizetség ellenében. Jópáran csak a kikötőben veszteglő óriáshajókig jutottunk és megtapogathattuk a parti kőre hurkolt vastag drótköteleket, leereszkedhettünk a kikötő kőlépcsőin a vízig — és a tovapöfögő apró vonatszerelvény, az óriásdaruk, bálák, nemes hajóorrok képét véshettük az agyunkba, hogy íme, ez India déli kapuja. De az utolsó pillanatokban — s ez most szó szerint értendő — mégiscsak sikerült eljutnom egy hindu templomba, s a meleg, puha porban mezítláb végig- állni a szertartást egyik szentélytől a másikig, beszívni az olaj mécsek, füstölők, mindent elborító virágszirmok édes, sűrű, keleti illatát, beszívni a szertartást kísérő dobokból-fúvósokból- rézcsattogásból összeállt, vad muzsikát, megállni a földre- boruló, selymekbe burkolt asszonyok, a homlokukra színes port kenő, vászonruhás férfiak mögött... Aztán ott álltunk a Kapaleswara templom kijáratánál, a kőfaragásoktól dús, magasbanyúló kapu tövében, fülünkben az iménti egzotikus zenével, orrunkban a virágok mézes illatával, a fiú, aki cipőinkre vigyázott, ragyogó szemmel nyúlt felénk, s mellette még vagy tíz szempár csillogott, csalódott szemek követték a cipők, majd a rúpiák vándorlását, kísérőnk, egy sovány, sárga vászonba öltözött férfi (akit persze senki sem kért az idegenvezetésre) A világhírű Tadzs Mahal Agrában H árman ültünk a Volgában. Elöl a sofőr, hátul én meg a védőnő. A kocsiban sötét volt. Fiatalember vagyok, az asszony pedig ötven felé járt. De tudtam, hogy a sofőr ugratni fog miatta. Jobb lett volna, ha villanyt gyújtunk. Sötét, esővert úton evickéltünk az orvosi porta felé. A Volga imbolygót*, himbált a gödrök között De a riport, amiért a mecseki faluba jöttem, már jegyzetfüzetemben volt Felőlem zuhoghatott Egy fiú kimentette pajtását a megáradt vályogvető tóból: róla készültem írni. A védőnő ott volt az esetnél, ő nyújtott elsősegélyt, ő adott injekciót a tetánia-görcs ellen. Én persze az életmentő fiúhoz jöttem. A védőnőtől csak útbaigazítást kértem, ö kalauzolt a fiúhoz meg a tóhoz. Délután eléggé megismertem az asszonyt. Értelmes, edzett teremtésnek látszott, nem is lehetett más, a foglalkozása megkövetelte tőle. Két évtizedet töltött nyeregben, két évtizedig járta á tájat lóháton. Itt, a Mecsek mélyén, ma is szükség van arra, az orvos meg a levélhordó is így jár. Főiként ősszel és télen. Szerettem volna látni, amikor fiatal volt. Most legalább negyvenöt éves lehetett, hozzám mindenképp öreg. Férje párttitkár volt a községben. A tágas ülésen nem kellett szoron- ganunk. Az asszony is, én is a pam- lagnak vetettük a kezünket, így egyensúlyoztunk a rázós úton. Egyszerre megéreztem a kezét. Lassan hozzáértette az enyémhez, ujjai ujjaimra csúsztak. Szégyelltem elhúzódni tőle, vártam, hogy ő fog észbekapni. De nem vette el a kezét. Ottmaradt, bizalmasan rásimulva az enyémre. A sofőr — gondoltam — jobban tudta!... Én puritánnak tartottam ezt az asszonyt, kezemet, amelyet most nem akart elengedni, az imént még tűzbe tettem volna érte! Főként az alamusziság bántott. Ha már... hát másképp kezdje. Egy-két melegebb szóval, vagy 'pillantással. De így, ilyen szánalmas enyelgéssel?... Persze, könnyű volt okot találni. Hiszen abban a korban volt, amikor sok nő nem gondolkozik többé. Orvosi esetnek tartottam, ás ráhagytam, hogy szorongassa a kezem. Sőt, végül is megsajnáltam. — Maga — suttogtam —, nagyon egyedül lehet... Hangosan felélt: — Igen, mióta betegállományban vagyok... — Mióta? — Ó, már fél esztendeje! Ebben a percben megérkeztünk a házhoz. A kocsi megállt, a vezető bekapcsolta a világítást. A hirtelen fényben az asszony elrántotta a kezét. — Bocsánat! — súgta. S láttam, hogy elvörösödött. Ez ismét érthetetlen volt, de nem sokat törődtem vele. Megköszöntem a fáradságát és kiszálltam. A vezető közben rám kacsintott, hogy volt-e valami? Persze, zavarba jöttem. Hiszen csakugyan volt. Heves, ideges mozdulattal rájuk csaptam az ajtót A kocsi tovább ment, hog^ hazavigye a védőnőt. * A z orvos, hajdani diáktársam, bőséges vacsorával várt. Régi kalandjainkat idézgettük, s a bor már-már előcsalta belőlem a fecsegő kamaszt. Lám — mondtam volna —, ma is fiatalok vagyunk még! És kajánul, részvét nélkül kiadom neki a védőnőt, legújabb sikeremet... De hát hármasban voltunk: a felesége is ott ült. Inkább a múltnál maradtam. Éjfél lett, mire valahogy szóba hoztuk az ügyet, amiért leutaztam a községbe. — Mondd csak ... nincs itt valami túlzás? Valóban életmentés történt? Éreztem: bután hangzik. De nem tudtam másképp kifejezni a bizalmatlanságot, ami az autóban átjárt. Mintha még egyszer csalódhatnék. A védőnő után a fiúban ... De barátom megnyugtatott: — Ha a fiú nem húzza ki, és a védőnő nem rohan oda. a gyerek maghalt volna. Ezt megírhatod. — Helyes... — Koccintottunk éa más témát kerestünk. A háziasszony azonban megállított: — Csak azt tudnám, hogy bírta beadni az injekciót?! — Miért? — kérdeztem meglepetten. — Nem értem ... — Hát... — mondta az orvos —, ezt én se értettem. Csend lett, a kávéfőző figyelmeztető sípolására füleltünk. Az asz- szony megtöltötte a csészéket. Odakint még változatlanul esett. Elképzeltem a csúszós dűlőket, ösvényeket, melyek a környező tanyákra visznek, s megint megsajnáltam a védőnőt. Ezeken jár, fiatal lány karától!... Barátom mintha maga is ellágyult volna. Felállt, s mint régen, amikor verseket olvastunk, átült felesége mellé és az asszony hajára tette a kezét. E régi, ismerős mozdulatból megéreztem, hogy felindult lehet. — Azt mondják, percekig vergődött, így is, úgy is megpróbálta kezébe fogni a fecskendőt. Végül sírva fakadt a tehetetlenségtől. Hiszen a gyerek élete függött tőle!... Nem értettem. Valaki, aki húsz éve gyakorolja a hivatását, ne tudna injekciót adni? — Gyerünk! — türelmetlenkedtem. — Mondd már, hogy mihez kezdett! Barátom elvörösödött, mint a versei felolvasásai előtt, ha ráripakodtam, hogy ne tartson bevezetőt. A szép és törékeny dolgok feszültsége volt köztünk. — Hát kérlek, voltaképp semmi... Egyszerűen nem is tehetett mást. Szájába szorította a fecskendőt, a fogai közé harapta, s a nyelvével nyomta a nyelét. Közben, sajnos, le kellett térdelnie. Ezt pedig megtiltottam neki... — De hát mi baja? — kiáltottam fel. — Idegbénulás. A jobb keze teljesen érzéketlen. Ősszel egy vadászaton véletlenségből rálőtt valaki. A lova megbokrosodott és levetette. Szerencsétlenül esett... C send lett, mint hajdan, amikor befejeztük a verset, s a szavak még olt lebegtek az asztal felett. S mint akkor szokta, barátom most is megkérdezte tőlünk: — Mit gondoltok, nem kellene meghallgatni egy lemezt? Mozart-zongoradarab volt, híres előadóművésznő játszotta. De engem mintha megváltott volna. Azóta sem éreztem olyan derűt. Pásztor János ugyancsak a markát nyújtotta és felajánlotta, hogy megmutat még más templomokat is — a meleg éjszakában ezer és ezer apró mécses fénylett, és fekete szemek ezrei, szent tehén baktatott át előttünk és mezítlábas taxisofőrünk szélesre tárta előttünk a rozoga fekete kocsi ajtaját, alig tíz percünk volt, hogy visszaérjünk a szállodába és bekapjuk utolsó indiai vacsoránkat, s akkor valaki azt mondta: ez ért Indiából a legtöbbet, ezt nem lett volna szabad kihagyni ... De biztos vagyok benne, hogy így lettünk volna száz meg száz más élménnyel is, amit nem lett volna szabad kihagyni, dehát kihagytuk mégis, mert Indiára nem elég harminckét nap és nem elég talán egy év se, egy élet se... Fekete és fehér lapokat hoztam magammal Indiából. Csodálatos erejét és legyőzhetetlenségét az ezeréves indiai kultúrának, ami ma is úgy él, olyan természetességgel, mintha soha idegen láb nem érte volna India földjét. Keralában egy tanárral beszéltünk pár szót: klasszikus táncot tanít egy tízosztályos általános iskolában. Épp olyan tantárgy ez is, mint az írás meg olvasás, mondta. Jártunk két helyen is a jellegzetes indiai tánc- és zeneakadémián, láttuk az alacsony dobogón egymás mellett ülő tanárok és tanítványok meghitt együttesét, azután pedig szinte valamennyi vendéglátó város valódi indiai műsorral kedveskedett a magyar táncosoknak — módunkban volt így megismerkedni az élő hagyománnyal, a folklórba átkerült klasszikus művészettel, az indiai nép szint« mindennapos „táplálékával” De láttuk, természetesen, a koldusok és utcán lakó milliók világát is. Láttuk a meztelen gyerekeket, az utca kövén alvó családokat, az utcai csapnál mosdó kamasz- fiút, a szénéiben keresgélő kislányt, a városok ezernyi testi-szellemi rokkantját, a turisták paiszáiból tengődő éheseket, a nyomorékokat, az országút menti falvak vízhordó asszonyait, a zsákmányra váró keselyűk sötét felhőjét, a kút körül járó ökröket és a faekét húzó bivalyokat, a folyókban együtt fürdő gyerek- és bivalycsordákat, ugyanott a festői, ám vitatható ruhamosást, amikor a vízből kiálló sziklákhoz csapdosva tisztul a szövet — egyszóval láttuk India sötét színeit is, éreztük az elmaradottság és a felemelésre váró tömegek iszonyú súlyát. Sőt, ha nem is közvetlenül és részletesen, de érezhettük az egymásnak is ellentmondó, száz meg száz irányból érkező próbálkozások, programok, törekvések, indulatok, pártok, akaratok fantasztikus kaval- kádját, amelyből azért lassan mégiscsak megszületik majd 540 millió ember jövője. Lassan ... Ottjártunkkor éppen ülésezett a parlament — láttuk a pompás, köríves épület mozgalmas környékét — és egyik este úgy volt, hogy megnézi a Pécsi Balett előadását Indira Gandhi asz- szony is. A látogatás elmaradt, s másnap olvashattuk a delhi lapokban a nyugat- bengáli vérengzésekről érkezett friss híreket — előző este ezek az események foglalták le a kormány vezetőit. A gyilkosságok háttere nem világosodott meg előttünk, hisz nem ismerjük eléggé azokat a nemzetiségi-faji-po- litikai ellentéteket, amelyek az országnak ezen a pontján az emberek között feszülnek. De ugyanazokban a napokban kezdődött a késhegyig menő vita a hercegek maradék előjogairól is, és ezt már nagyon jól értettük, s érti nyilván minden magyar újságolvasó Is .., Delhi egyik híres műemléke, a Kutab Minar Fekete és fehér benyomások, 540 millió ember, a havas hegyektől a trópusi pálmaerdőkig terjedő vidék ... Milyen India? Nem lehet egy-két szóval elmondani. Amikor az első hajnalon kiszálltunk a repülőtéren és felnéztünk az égre, az újhold ott volt a fejünk felett, de „hanyattfekve” .. . mások voltak a csillagok is, és a csillagok alatt más az élet is. Hallatna Erzsébet Törékeny feszültség
