Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. fanuár 17. Dávid József: VALLOMÁS Amikor a hivatalsegéd megjelent a folyosón, a zsibongás kissé csendesült:- Pásztor Pál és Pásztor András! A hetes tárgyalóterembe! A szólítottak összerezzentek. András felugrott, majd segített a bátyjának is talpraállni, aki o hóna alá helyezte mankóit, s baktatott az öccse utón. A nacionálé utón előbb a féllábút kérdezték. Pásztor Pál fel akart tápászkodni, de a bíró intett, hogy ülve maradhat.- Nem gondolta, hogy a csalás, a hatóságok félrevezetése komoly következményekkel jár?- Kérem szépen, amikor Andrisunk jött es mondta, hogy már kigondolta, hogyan tudnék én mégis meggyógyulni, már csak arra gondoltam, hogy még egyszer kímehetnék a Galagonyásra. Mert pünkösdkor lesz egy éve, hogy a házból se tudtam kimozdulni.- De hiszen maga mór három éve beteg, lett volna ideje /és módja gyógyíttatni magát. Miért nem tette?- Hót ugye... a munka. Mindig tele voltunk tennivalóval.- Miért nem mondja el őszintén, hogy sajnálta a pénzt orvosra, kórházi költségre?- Járt hozzánk a Mák Rozi. Főzött az mindenfélét a lábamra. Locsolgat- tuk, borogattuk. Tessék elhinni, kérem, annyit evett, meg ivott az a fogatlan vénség, hogy azért talán már orvost is fogadhattam volna.- Végül is a kuruzslás meg a zsugoriság elvitte az egyik lábát.- Hát... el. A főorvos úr mondta, hogy még örülhetek, hogy a másik megmaradt, meg hogy egyáltalán élek.- Mit tud még mondani?- Megkövetem a tisztelt bíróságot . . . Belátom én, hogy igen rosz- szat tettem, s ha büntetnek, inkább az én fejem fölül vigyék el a házat, minthogy szegény öcsém, Andrisunk nyugdíját, aki ha bűnös is, nekem íját akart...- Ezután Pásztor András mondto el vallomását:- Az elmúlt tavaszon már nem bírtam nézni a nyomorúságát. Akkor se ülni, se állni, még a jószágok körül se tudott mozdulni. Oly volt mindkét lába, mint a tuskó. Teli csúnyaságokkal. Mán engedelmet kérek, de olyan .. . szóval, meg sem lehetett állni mellette, mert szédült az ember a büdösségtől. Hiába mondtam én végtelenül, még akkor is, hogy lehetne segíteni. Eladják az egyik darab szőlőt. Lett volna vevő is rá. De nem. Margit, a felesége is csak azt hajtogatta: ha a jó isten akarja, meggyógyul. Meg mit gondolok én; még a ház is rámehetne a kórházi költségekre. Nagyon fájt az nékem, kérem szépen, hogy a testvéremet így kellett látnom. Nyolcán voltunk mi, de mindegyik megtalálta a helyét, csak ez- vágott tekintetével a bátyja felé — lett egyedül olyan magá'nakvaló. Úgy mondom meg, ahogy van, 51-ben én ?em tudtam kijönni az itthoni dolgokkal. Odaadtam azt a kis fődet, amit kaptam a téesznek, s mentem Bar- cikára. Tisztességgel dolgoztam én kérem. Megmondhatja Szabó elvtárs is, a volt művezetőm, meg mások, akik még dolgoznak. Meg is becsültek . . . Nem mondom, az államunk szép nyugdijat adott. De... Pásztor András alacsony, szikár teste itt megremegett s mintha gombóc került volna a szájába, levegő után kapkodott, majd előhúzta zsebkendőjét.- Arról beszéljen - figyelmeztette a bíró - hogyan követte el a csalást, illetve a hatóság félrevezetését.- Túl a folyón akkor kezdődött el az ártéren a csatornaásás. Mondták, hogy nyugdíjasok is mehetnek. Nem tudom én kérem, hogy akkor hová tettem az eszem, csak szaladtam Palihoz és mondtam, hogy szedje elő a munkakönyvét, Tudtam, hogy évekkel előbb egy szezon alatt dolgozott a cukorgyárban, de azt mondta, hogy ha csak három napba eszik egy falás kenyeret, akkor se megyen többet abba a gőzpokolba. — Szóval, előkerült a munkakönyv. — Igen, - egyenesedett ki Pásztor András, majd így folytatta: én meg mentem kubikolni. — Nem a maga, hanem a bátyja. Pásztor Pál munkakönyvével, igen? — így volt kérem szépen. — És aztán? — Tón két hónapjára ró, mondom a Palinak, most mór elmehet az orvoshoz. Meg van az ingyen orvos, s ha kell, a kórház is. Vittük is be szekérrel az orvoshoz, az meg azonnal hít- ta a mentőket. Egyenesen be a kórházba. Mentem vele. Ott meg a főorvos, amikor meglátta, csak elször- nyűlködik: mióta dolgozik maga ilyen lábakkal - kérdezte. Akkor már éreztem, hogy baj lesz, mert a főorvos úr nagyon szentségeit, meg kérdi, hol van ma ebben az országban olyan vállalat, munkaadó, amelyik ilyen állapotban is dolgoztat embereket. Telefonon hivatta a csatornaépítő vállalatot. Ordított! Onnan meg vissza^ /SS /Py/c «. Kiss Attila rajza tromfoltak, hogy ilyen nincs, ök minden felvett munkást először orvosi vizitre küldenek, meg mi. Akkor már, akár én is ott maradhattam volna a kórházban, mert úgy legyengültem, hogy alig bírtam kivánszorogni az állomásra.- Hamarabb kellett volna gondolkozni - szólt közbe a bíró, de talán csak azért, hogy Pásztor András egy kis lélegzethez jusson.- Tudom, én azt most már, kérem, hogy rosszat tettem. De hát a testvérem. Jót akartam neki. Gondoltam ezzel a böszme eszemmel, hogy jó- szerint ma már mindenki SZTK-s ebben az országban, még a téesz-pa- rasztok is, hát ez az egy beteg se nem oszt, se nem szoroz. Ha már olyan magánakvaló lett, s minden olyan jótéteményből kimaradt, amit most élvezhet az ember, mért kellene neki ezért elpusztulni, hiszen ő is csak ember.- Ember, ember - bólogatott a bíró, s tálán ez elég is lett volna ahhoz, hogy visszavonuljanak ítélethozatalra, de Pásztor András előbbre lépett az emelvényhez s kibuggyant belőle a hangos sírás.- Tisztelt bíró elvtárs. Mán ne tessék neheztelni rám, hogy így szólítom, de ugye én ipari munkás voltom. Ott az igazgató is elvtárs volt. Nagyon kérem, ha a törvény megengedheti, a nyugdíjam... a nyugdíjamhoz,.., mert ugye nem akartam én rosszat... így inkább tegyenek tömlöcbe, akár egy évig is, csak azt a biztos megélhetést ne bántsák .... mert másom sincs nekem, kérem ... nem szeretnék én a gyerekeimre szorulni...- Nyugodjon meg - mondta a bíró, majd felszólította őket, hogy fáradjanak ki a folyosóra, amíg meghozzák oz ítéletet... Pál József: Lakatlan maradt ez a harminchét ház . az ablakokat ajtókat engedelmes kalapács szögezte be a kertek alatt suttyó gyertyán csapat s a halpikkelyesre pattogzó falakat már támadja az utcáról a gyomok érdes-zöld hadserege nem állnak fel sohamár a térdeplésből kútjuk káváján béka brekeg tornácuk döngölt földje repedezett nincs megszólalás se csintalan kacaj gyöngyházhéja hű kutyák helyett éjszaka az udvaron rókák ugatnak és vándorláskori kerekek nyikorognak hová hát merre merre szivárványhidként ível a város vas-beton-üveg tömege gyász helyett vonaglik a gitár dobbant a dob üteme Ténagy Sándor: Ha nem lennék vakmerőbb Két lépésre a világ, két lépésre a szád. Mosolyogj rám, hogy bejárhassam a vége-nincs utat, s ha nem lennék vakmerőbb, egy mozdulattal segíts. Kisérj kezedtől kezemig, vezess szememtől szemedig, aztán már könnyebb, aztán már együtt megyünk. Szinnyei Júlia: Meztelen szívek M ély álomból riadtan ébred, azt hiszi, hogy az ikrek sírnak. Egy szempillantás alatt kiugrik az ágyból, csak akkor veszi észre, hogy az óra csörög az asztalon. Szőke haja ku- szóltan takarja vállát, álmélkodást tükröz a tekintete. Minden olyan hihetetlen körülötte. A két pályás ott egymás mellett a díványon, és ez az éjszaka is.- Imre, ébredj fel, - szól halkan. Áll az ágy mellett, kábulton, és várja, hogy a férfi végre felébredjen. Majd mosoly csúszik vonósara, lehajol és beletúr a vastag, hullámos fekete hajba.- Reggel van! Be kell menned az irodába, Imre.- Jó, jó, - feleli az csukott szemmel. - Készíts meleg vizet- Minek az? - csodálkozik a lány. - A mosakodáshoz, kedvesem!- Megyek már, csak ne légy türelmetlen. Dóra papucsba csúsztatja lábát, magára veszi pongyoláját. A dívány mellett elidőz, nézi a pályásokat. Ki gondolta volna, hogy egyszerre kettőt fog szülni? Dupla gond, kiadás, de dupla öröm is. Az éjjel háromszor felugratták. Nem baj, most viszont szépen alusznak. Sötét hajuk gyűrűkbe göndörödik, szájuk vonala mintha ki lenne rajzolva.- Szépek vagytok, szépek, mint az apátoki A konyhában sokáig vesződik a nedves gyújtással, amíg végre meggyullad a tűz. Szegény Imre, csupa kapkodás az élete, tegnap még any- r.yi ideje sem volt, hogy megnézze az ikreket. A fétfi az ojtóban áll, nyújtózik. — Mi az, még nincs meleg víz?- Mindjárt, csak egy pillanat, ügyetlen sietséggel kapkod a konyhában. Közben egy-egy ómuló pillantást vet a férfira. Barnabőrű erős nyaka kiemelkedik az ing széles, fehér gallérjából. A szeme nagy, sötét és élénkfényű. Az este váratlanul beállított:- Itt maradok nálad, - mondta. Dóra ezt úgy értette, hogy beváltja ígéretét, és hozzá költözik. Vagy mégsem volt benne biztos? Félszegen kérdezte:- És a feleséged, Éva? Imre ravaszul mosolygott: — Azt hiszi, hogy kiutazáson vagyok. Dóra még mindig abban reménykedik, hogy a két gyerek végül is ösz- szefűzi őket. Sajnálja Imrét, amiért olyan ritkán láthatja az ikereket. Hiszen olyan gyönyörűek! — Hozd ki a táskámat, abban van a borotvám, - szól rá a férfi álmosan, majd bosszúsan dohog: - Reggel van, rabszolga, indulj dolgozni! — Tessék, igazán sajnálom ... — Tízre bent kell lennem. Tudják, hogy fél tízkor érkezik a vonatom. És még ráadásul Éva is! Az ablak kilincsére akasztott tükör elé ál! és szappanozza az állát. — Mi van a feleségeddel? - kérdezi Dóra. — Szokása szerint elféri magát a munkahelyéről, és átszalad hozzám három szendviccsel. Fél, hogy nélküle éhen halok. Képtelen elhinni, hogy tudok gondoskodni magamról, A zsámolyon kuporog és nézi a férfit, aki szétvetett lábbal áll a tükör előtt. A nedves fa sisteregve ég a tűzhely rostján. Az ikrek odabent alusznak, ők ketten együtt voltak az éjjel, ilyen lehet a házasság, gondolja. s könny csúszik az arcára. — Na mi az, mi bajod? — Semmi, csak nézlek és gondolkodom. Gyorsan feláll, elfordul és megtörli orcát — Ez a víz még mindig nem meleg, — mondja a férfi, miután kihúzta ujját a tűzhelyen álló fazékból. - Nem kellett volna ilyen sokat feltenned.- ügyetlen vagyok —, ismeri be a lány. — Nem azért mondtam, kedvesem. De engem várnak a munkahelyemen. És első a kötelesség. — Tudod, az a baj, hogy a villany rezsóm elromlott. — Amíg mosakszom, készítsd el a reggelit. — Reggelit? — a lány hangja csodálkozó, zavart - Nem is tudom, mi van itthon. — Lágytojást szoktam enni, kettőt, -- mondja a férfi. — Sajnos, az nincs. — Tétován pillant körül. — A gyerekek még szopnak, és én azt eszem, ami éppen van. De várj csak, teát, azt főzhetek!- Ne tréfálj, Dóra. Teával kínálsz?- a férfi már törölközik. - Nem tartok fogyókúrát, különbenis vigyáznom kell a gyomromra.- Rossz háziasszony vagyok, - mosolyog Dóra. - De hát eddig még nem volt alkalmam megtanulni... És váratlanul is jöttél. Mert ha tudom, akkor felkészülök rá.- Add ide a nyakkendőmet.- Tudod, mindig csak a gyerekekre gondolok, azoknak nem hiányzik semmi. Mondják is a házban, hogy gyönyörűen fejlődnek. Meg azt is mondják, hogy jó anya vagyok.- Na, készen is lennék, - mondja Imre. -y Ne aggódj, majd valamit bekapok a restiben.- Látod, ez jó gondolat Imre hirtelen rápillant a lányra:- Nincs pénzed, Dóra?- Dehogy nincs, csak nem gondolod, Imre! Van nekem pénzem bővejn.- Mert ha szükséged van rá, szóljál.- Eladtam a varrógépemet, meg azt a két füles karosszéket, úgyis csak útban voltak.- A nővéred nem adott kölcsönt?- Kétszer is, ezer-ezer forintot, — feleli Dóra készségesen. - És tudod mit kaptam az ezüst gyertyatartókért a Bizományiban?- Jól van, látod ezt okosan tetted,- feleli a férfi szórakozottan. —. Elsején meg már beállók az Edénygyárba dolgozni.- Sietnem kell, ne haragudj, kedvesem.- Tudom, Imre, nem baj. Köszönöm, hogy eljöttél, nagyon boldog voltam. A férfi vonásain mosoly fut át, megpaskolja a lány arcát, és sietve kilép az ajtón. ■T\óra még percekig áll a küszö- bőn, új, ismeretlen gondolatoknak és érzéseknek kiszolgáltatva. Védekezni próbál ellenük, újra könnyek árasztják el az arcát, de ezek a meg- alázottság könnyei. Imre úgy ment el, hogy meg sem nézte az ikreket. Keserű haraggal löki be az ajtót. A díványhoz siet, leguggol a pályások melle, ujját beledugja göndör hajuk csigáiba.- Szépek vagytok, olyan szépek, mint az apátok.
