Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

1970. december 20. DUNÁNTÚLI NAPLÓ Cigánynépköltészet a pódiumszínpadon A Budapesti Irodalmi Színpad új bemutatója A Hej cigányok egyik táncos jelenetében: Császár Angéla, .fuhász. Jácint, Voith Ági, Telessy Györgyi és Döry Virág, KÖNYVEK Regény, útirajz, politika újdonsággal, szinházművészetí kuriózummal lepte meg közönsé­gét a budapesti Irodalmi Színpad. Hej, cigányok című népköltészeti műsoruk, gondolom, kellemes meg­lepetés a pestieknek. Ezt különben határozottan érezhettük a csütör­tök esti premier légköréből is. Mindemellett — ha az összeállítás világos ideológiai-politikai állás­foglalására és érzelmi hatásaira gondolok — ugyanakkor igen hasznos is az Irodalmi Színpad új műsora. A műsor — azzal, hogy eredeti folklórt ad — részben a romanti­kus „hejdeládé”-cigányszemlélet el­lenpólusa Részben pedig egy rossz­emlékű kor mai kísérteted ellen tiltakozik sajátos eszközökkel, mély tudatossággal Amikor megkérdez­tem a darab rendezőjét, Simon Zsuzsát: mi indította erre az ösz- szeállításra, ezt válaszolta: „Ugyan­az, ami a vietnami műsoromat is: Felháborít minden, ami az emberi méltóságot sérti.“ S voltaképpen ez a művészi árs ©oetikának is nagyszerű gondolat ennek az irodalmi műsornak a kul­csa; a rendezői koncepció; a szín­padra alkalmazás, a megvalósítás lényege is. A Hej, dgányok: népköltészet — 8 pódiumszínpadon. Nem lehetett könnyű feladat Csenki Imre, Volly István és mások több ezer tételes cigányfolklór gyűjtésének anyagát feldolgozva kiválogatni azt a ke­veset, amely a legfontosabb, «leg­többet mondó. Ezt az anyagot a műsorban két sajátos dramatur­giai tényező foglalja egységbe. Te­matikusán a születés, a házasság, a halál csomópontjai körül — és közé ágyazva — csendülnek fel csodálatos, soha nem hallott ci­gányballadák, siratok, népdalok, rigmusok, a játékos évődés átkö­téseivel. Maga a műsor alaphang­ja is a könnyen rózsaszínbe hajló felhőtlen vidámság. Az évszázados nomád életből fakadó mának élés nemtörődömsége; laza kapcsolatú, törzsi szellemiségű életük lírai és epikai tükörképei gyanánt Fellán­goló szenvedélyek és megrázó fáj­dalmak, gyermekkultusz és civa- kodás; összetartozás és felelőtlen­ség —; a saját mentalitásukból ácsolt keresztje mindez életüknek, melyet ma is generációk cipelnek magúkkal. Ezt érezni a vissza­visszatérő cigánytanya-képekben, az itt felcsendülő dalok, balladák vad szenvedélyében, kirobbanó in­dulataiban. S ezt a rendezésében is jól megkomponált képsort sza­kítják meg újra és újra évszáza­dok embertelen, középkori törvé­nyei; s ezek — népköltészetben visszatükröződő hatása a cigány­ság körében. Már önmagában e hangulatváltások is jól pergő rit­must adnak az előadásnak, amit a rendező a játékos és mozgásele­mek arányos hozzáillesztésével fo­kozni vagy visszafogni képes, aho­gyan a helyzet kívánja. Bizonyos részeinél a produkció egyenetlen, kiforratlan még, például az egyik legszebb részletében, a cigánysira- tóban is. A rendező helyesen sti­lizált mozgással és tiszta, szép szö­vegmondással oldotta a szituációk jellemzését, színezését Ez a moz­gás olykor, például a gázkamrába hurcolásnál kissé túlméretezett. A műsorösszeállítás záróképében a jelen — tehát a letelepedés, a munkábaállás — derűs, optimista hangja csendül az utóbbi 15—20 évben született dalokban illetve szövegváltozatokban. A kíséretet Pege Aladár kitűnő együttese látta eL W. E, Három ismert szerző: Darvas Jó­zsef, Molnár Gábor, Major Ottó. Három mű, amelyek másként és másért ugyan, de egyaránt érdé kesek. Olvasmányként Is, alkotót jellemzőként is. Darvas József életmú-kiadásá nak sorozata újabb kötettel gyara podott, s a kötetben két — a szer* zó szavaival: „inkább másfél” — regényt lel az olvasó. Két olyan regényt, amelyek közül az egyik ugyan megjelent — harmincöt esz­tendeje, kis példány számban —, a másik viszont most kerül először napvilágra, s most is befejezette nül. (Ezért „másfél”.) Az Októberi köd. s az Állomás lényegéből azonos forrásból meríti mondan­dóját. Az ifjú, pályakezdő fiatal­ember — tanító — vergődését, har­cát, ritka örömeit, sűrű alázkodá- sait festi meg a harmincas évek vidéki világában. Darvas vállalja a kezdés sikertelenségét is. Az 1935-ben írt Állomás — a harma­dik regénye volt — valóban nem tartozik a nagyerejű művek közé. Inkább csak a részletek realizmu­sával, a légkör felidézésével hat a mai olvasóra, s kevésbé a hős gondolataival. Ami a másik re­gényt, az Októberi ködöt illeti, me­rőben eltérő a helyzet. A mű Dar­vas legjobb munkái között kapha­tott volna helyet, ha sikerül befe­jeznie, csiszolnia. A történelem több ízben is háttérbe szorította a születendő művet, s így maradt — torzó voltában is értékes — befe­jezetlen alkotás. Misztikusan távoli Időbe, egy titokzatos szent mindennapjaiba ragadja magával az olvasót Major Ottó, Szent Kelemen vallomásai című új regényében. Clemens Ro­manus, azaz Római Szent Kelemen a keresztény ókor, az időszámítás utáni első század talányos alakja volt, s Róma negyedik püspöke­ként sajátos, ellentmondásos sze­repet játszott. Major az ókori trip­tichon záróképét alkotta meg e könyvvel. A nagy Herodes és aTi- bériási Justus után. Ahogy azok­ban, a Szent Kelemen vallomásai­ban sem egy személyen van a hangsúly, hanem azon a környeze­ten, amelyből kinőtt a történelem nagy sorsfordulója, a zsidóság, és a kereszténység kettéválása. A Szépirodalmi harmadik újdon­ságának szerzője, a Molnár Gábor —Hegyi Margit kettős nem időben, hanem távolságban és tájban ka­lauzolja misztikus környezetbe az olvasót; Mongóliába. Molnár Gá­bor már írt egy sikeres könyvet — Egymillió hős országa — baráti mongol népről, de az inkább csak az utazó szemlélődése volt. Újabb mongollal útja módot nyújtott ar­ra, hogy közelebb férkőzzék a nép lelkivilágához, meséket, mondákat ismerjen meg, barátokra tegyen szert, s ezredévek óta szinte vál­tozatlan mikrovilágokba jusson el. Könyve tehát jóval több.- mint úti­rajz, a benyomásokat közlő ripor- tázs. Lírai vallomás a — sok kép­pel illusztrált — mű, egy népről, amely rendkívüli szerepet játszott a történelemben. „A nagy Karthágó három hábo­rút viselt. Az első után még ha­talmas maradt, a második után még lakható volt. A harmadik után nyoma sem maradt a Föl­dön.” Bertolt Brecht irta e soro­kat. 1951-ben, a hidegháború vész­terhes napjaiban, a német revan- sizmust véve' célba a nehéz-fegy­verként dörgő szavakkal. A mű­vésznek. a közéleti embernek egy­aránt. ismert, elismert Brecht új arcát ismerhetjük meg abból a kö­tetből. amelyet a német eredeti lefordítása után, Bertolt Brecht irodalomról és művészetről cím­mel tett közzé a kiadó. A Brecht körül időről-időre föllángoló vi­tákban egy valamit senki nem vonhatott, s vonhat kétségbe. Azt, hogy a valóságra érzékenyen rea­gáló. a napit és az elvontat, a na­turálisán valót és a művészien sű­rítettet egyaránt értői művelő al­kotóról van szó. Brecht e szélesebb nyilvánosság előtt alig, vagy egy­általán nem ismert, tehát új arcát mutatja meg a szép kiállítású kö­tet, amelyben időszakonként cso­portosítva találjuk meg a nagy művész beszédeit, leveleit, cikkeit, maga számára készült jegyzeteit. A brechti példa, az aktualitá­sokra való érzékeny reagálás mint kiadói gyakorlat sem mellékes. Er­ről az erényről tanúskodik az a válogatás, amelyet Marx, Engels és Lenin műveinek az anarchiz­musról szóló részeiből állítottak össze, s foglaltak kötetbe. A hat­vanas évek végén az anarchizmus, elsősorban a nyugati országok di­áksága körében, papírokon pihenő tan helyett, ismét a jelszavak, s a gyakorlat mezét öltötte. Ez fölkel­tette másutt is az érdeklődést, ha persze nem is maga a tan, akkor eredete, története iránt. A váloga­tás egyrészt jó szolgálatot tesz az­zal, hogy — a szemelvényeket oko­san válogatva — fölvázolja az anarchizmus fejlődéstörténetét, másrészt annak a szívós, sokolda­lú és következetes harcnak a be­mutatásával, amit a marxizmus klasszikusai vívtak — sűrűn drá­mai körülmények között — mint Lenin — az anarchistákkal. Hasznos tanácsadó a kiadó új­donságai közül kiválasztott harma­dik kötet, a Rácz Zoltán írta s összeállította Családi és társadal­mi ünnepek. A harmadik, javított és bővített kiadás azt igazolja, hogy a kézikönyvre igényt tarta­nak a tanácsok, a társadalmi szer­vezetek aktivistái, mindazok, akik szocialista társadalmunk ez új, ne­mes, mindenképpen támogatásra érdemes vonásait, szokásait öreg­bíteni, s terjeszteni akarják. ZENEI KRÓNIKA BEETHOVEN-EST FIATALOKNAK CSAK DICSÉRNI TUDJUK * Pécs városi KISZ Bizottság kezde­ményezését: azzal a kéréssel for­dultak a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatához, tartsanak a vá­ros KISZ-fiataljai részére Beetho- ven-emlékhangversenyt a nagy ze­neszerző születésének 200. évfordu­lója alkalmából. A főiskolai KISZ- szervezet mindent megtett a ren­dezés terén, a tanárok és hallga­tók közös hangversenye pedig olyan színvonalú élményben részesítette a megjelenteket, amelyre a filhar­móniai ifjúsági hangversenyek csak a legritkább esetben képesek. Elsőként az op. 2-es A-dur szo­nátát hallottuk, Gerő Pál előadá­sában. Kiváltképpen a 2. tétel el- mélyedően lírai és az ezt követő scherzo ritmusban-színben gazdag megszólaltatása szerzett igaz élve­zetet. Az op. 12-es D-dur hegedű­zongora szonátát Gyermán István és Bánky József játszották. Jeles zongoraművészünket hosszabb idő után először hallottuk kamarázni, kitűnően követte Gyermán István ezúttal a szokottnál is üdébb, fel­szabadult hegedű játékát, a záróté­tel előadása kifejezetten remekbe sikerült. Két fájdalmasan szép Beethoven-dalt énekelt a tehetsé­ges, szép hangú főiskolai hallgató, Takács Tamara, Bállá Mária nö­vendéke. Befejezésül az op. 13-as c-moll („Patétikus”) szonátát adta elő Bánrévy Antal. Izzóan drámai, «uggesrtív, biztos játékával esak fokozta a szólóestjét megelőző ér­deklődésünket. ÖRVENDETES, ha egy alsófokon tanító zenetanár a zongorairoda­lom legnagyobb szabású remekei­vel is foglalkozik, de meggondo­landó, hogy amikor nagyritkán nyilvánossághoz jut, nem lenne-e célszerűbb olyan műveket tűzni műsorára, amelyek nem haladják meg erejét. Ángyán Zsuzsa zongo­raestjén Kodály Sírfelirat-át érez­tük a legjobban sikerült műsor­számnak, kifejezésben, formálás­ban itt nyújtotta a legtöbbet a pé­csi zeneiskola ambiciózus, életét a zongorázásnak szentelő tanára. (Külön örültünk, hogy Kodály Zol­tán születése 88. évfordulójának előestéjén meghallgathattuk e megrázó erejű zongoraművet). Há­rom olyan grandiózus művet hal­lottunk még, — Chopin: g-moll ballada és b-moll szonáta, vala­mint Muszorgszkij: Egy kiállítás képei — amelyek a legnagyobb művészek számára is technikailag- zeneileg egyaránt jelentős felada­tot képeznek. Ángyán Zsuzsa a részfeladatok bármelyikét képes megoldani, előadásában valóban számos szép részletet, poétikus té­mamegformálást, magával ragadó drámai kitörést hallottunk. Pro­dukciója azonban meglehetősen egyenetlen, kiegyensúlyozatlan volt: a szép megoldásokat bántó memóriazavarok, technikai gör­csök, tempóingadozások, zavaros pedálhasználat homályosították el. A nem kielégítő egészségi és idegi diszpozíció a zenei kifejezésnek is több esetben gátját szabta. HOG'-’ MENNYIRE NÉPSZERŰ PÉCSETT az orgonamuzsika, az­zal is jellemezhetjük: szerda este a Liszt-terem kibővített ruhatárai is szűknek bizonyultak. Az orgona ma már nemcsak a templomi ze­ne hangszere, hanem Pécs hang­versenytermének egyik büszkesége is, az orgonairodalom hívei között az egyházak képviselőitől kezdve a legszélesebb közönséget is ott ta­láljuk. Nem könnyű az orgonaművész dolga. Háttal ülve, kottából játsz­va kapcsolatot teremteni a közön­séggel. Ráadásul nem is a saját, jól megszokott hangszerén játszva. Az alig megismert orgona Joachim Grubichot is kellemetlen megle­petésben részesítette: műsorának csúcspontján, a Messiaen-ciklus- ban olyan mechanikai hiba lépett fel, amely a művészt és közönsé­gét nagymértékben megzavarta. (A sajnálatos eset nem először for­dult elő a Liszt-teremben!) Barokk műveket hallottunk a műsor első részében. Buxtehude e-moll preludium és fugája a ma­ga ötrészességével, friss, invenció­ban gazdag harmóniáival még csak sejteti Bach orgonaműveinek utol­érhetetlen szépségét és monumen­talitását A „Sei gegrüsset” korál- dallamra írt g-moll partita volta­képpen egy csodálatosan sokszínű variáció-sorozat amelyben hol burkoltabban, máskor kivehetőb­ben tűnik elő a koráldallam. Ha a regisztrálás „hangszerelésével” nem is értettünk mindenkor egyet, a mű egészét plasztikusan állította elénk a kitűnő lengyel orgonamű­vész. A másik Bach-műben, a h- moll preludium és fugában a sod­ró erejű, grandiózus preludium fo­gott meg, a fuga felépítése túlsá­gosan statikusnak tűnt, ki kell vi­szont emelnünk Joachim Grubich játékának ritmikusságát, amelyet oly sok más orgonista esetében nélkülöznünk kell. A koráldallamok jegyében foly­tatódott a műsor. C. Franck élete utolsó évében komponált a-moll koráljában a korálfantázia nagy­szabású utóromantikus megfogal­mazását hallottuk, nagyszerű elő­adásban: rafináltan érdekes hang­zások és igazán orgonára elképzelt virtuóz anyag, befelé forduló csen­des áhítat és egy nagyszabású ka- tedrális víziói váltogatták egymást. Az élete alkonyára ért Brahms megindítóan szép, szerény eszkö­zökkel megfogalmazott vallomását tárta elénk „O Gott, du frommer Gott” korálja. A legizgalmasabb és a legmagasabb hőfokú előadás­ban megszólaltatott műsorszám Messiaen Négy meditációja volt. A mai francia zeneszerző ritmusr ban, hangszínben hallatlanul érde­kes, egyéni zenéje az említett za­varó tényező ellenére igen mély benyomást keltett. SZESZTAY ZSOLT BŰNÖCSKÉK ES MULASZTÁSUK Aggasztóan közeledik megint az esztendő vege, nem tudom, hogy. vannak vele a kedves nézőtársak, bennem ilyenkor napról napra nö­vekszik valami szorongás, valami búnbánat és töredelem mindazért, amit elmulasztottam, vagy elron­tottam, egyre gyakrabban szállók magamba, számlálgatom, vizsgál- gatom a visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen múltat, s fogadko- zom, hogy jövőre istenbizony meg­javulok. Közben persze izgalom­mal várom a Jézuskát, vagy. a Télapót, valamelyik csak hoz majd talán valamit, s titokban remény­kedem, hogy mégis vígan veszünk búcsút az óesztendótől... Mindezt természetesen a Televí­zióra értem, s számos bűneim kö­zül is csak azokból idézek, amelyek a képernyővel kapcsolatosak, sőt ezek közül is csak azokat, amelyek elbírják a nyomdafestéket. Először is a „Kicsoda — Mi­csoda?” játék ügyében szeretnék bűnbánatot gyakorolni. Méltatla­nul keveset láttam ebből a bar- ltochba sorozatból. Súlyosbítja mu­lasztásomat, hogy nagyon szeretem a barkochbát, s csak örültem, ami­kor Karinthyék híres játéka a képernyőre került. Az első adásra emlékszem is. Tetszett az ötletesség és a „körí­tés” : Bódis Sylvia,' a kellemes há­ziasszony, az ügyes játékvezető, a zsűri és a normális tét, a dupla, vagy semmi — kombináció. Aztán jött a hosszú mulasztás, a legutób­bi két adást azonban ismét meg­néztem. A bét héttel ezelőtti nagyon rosszul sikerült Kiderült, sőt a képernyőn óriásira növekedett az a tény, hogy ebben a játékban kulcsfontosságú a játékvezető. Ez­úttal egy filmrendező vállalkozott a játékvezetésre, s feledhetetlenül rosszul csinálta. Ha jól emlékszem, azt mondta, azért vállalkozott erre a szerepre, mert szeret játszani. Azt hiszem, itt lehet a gyökere a félreértésnek. A játékosoknál fel­tétlenül erény, ha szeretnek ját­szani, s ha nem tudnak mindent, legfeljebb annyi történik, hogy a pénz helyett marad a malac. A já­tékvezetőnek azonban nem elég szeretni a játékot: neki tudnia kell...! A múlt vasárnapi játék már jobb volt A játékvezető felké­szült és tudott is, a versenyzők is nagyon szimpatikusak voltak, megnyerték a nézők rokonszenvét, és izgultunk értük. Olvastam va­lamelyik sajtókritikában, hogy nem volt elég szigorú és szabályos ez a játék, különösen a második fe­lében. Igaz, valóban voltak sza­bálytalan rákérdezések, nekem mégis tetszett ez az’adás: a já­tékvezető, a zsűri, s Bódis Sylvia egyaránt jól érezte, hogy bizonyos határokon túl a legszigorúbb sza­bályoknál is fontosabb a játékos. A másik bűnömet valójában nem is érzem bűnnek. A múlt va­sárnap láthattuk „Töltsön egy fél­órát kedvenceimmel!” címen Tar- dos Péter műsorának első részét Elolvastam róla néhány kritikát: mindenkinek tetszett, mindenki di­csérte. Ekkor kezdtem érezni né­mi bűntudatot, mert nekem bi­zony nem tetszett Mindjárt a bevezetőt inkább szellemeskedőnek, mint szellemes­nek éreztem. A tegeződés, vagy magázódás ötlet, aztán Ungvári Ta­más és Psota Irén naszút-históriája valahogyan nem tudott belőlem derűt fakasztani. A Szepesivel való beszélgetés és zongoráztatás is kis­sé blődöcskének hatott számomra. Harangozó Teri „bekapcsolása” és rajzoltatása erőltetettnek tűnt, s még a finom, köldöknépszerűsftő ruhakreáció sem lelkesített eléggé. Ruttkai Éva és Bárdi György jele­nete már jobban sikerült, de ők sem győztek meg ennek a show- nak a nagyszerűségéről. Befejezésül szeretnék illendően elbúcsúzni egyik legkedvesebb mű­soromtól, a „Mit tenne Ön az én helyemben?” sorozattól. Januárban indult, s 480 perc után csütörtö­kön láthattuk az utolsó adást. Kállai István műsorát mindig ér­deklődéssel vártam, s csak ritkán csalódtam. Voltak gyengébben si­került részei, kevéssé ötletgazdag vendégei, de ezekkel együtt is a televízió legszínvonalalsabb telje­sítménye volt ez a maga szórakoz­tató műfajában. Még az is érdeme, hogy egy éves pályafutás után ide­jében hagyták abba: nem várták meg, míg ellaposodik. örömmel hallhattuk a búcsú- műsorban, hogy a jövő esztendő­ben Kállai István új ötlettel, új sorozattal jelentkezik. SZEDERKÉNYI ERVIN f I t 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom