Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

1970. november 15. Dl’NANTÜLI N ^ Pl 0 7 A JELENKOR novemberi száma Janez Rotarnak, a mai szlovén irodalom eredményeit, irányait is­mertető tanulmánya — a Jelenkor­ban most megjelent részében — a prózai művek megközelítésére egy újfajta módszert alkalmaz, mely termékenyebbnek, lényeghez vezetőbbnek látszik, mint az „esz­mei-esztétikai sajátosságok vizs­gálata”, ahogy eddig ismertük. El­járásának elvi alapja, „hogy a nyelvi közeg útján, amelyet az író felhasznál és alakít, hogy segítsé­gével fölépítse az elbeszélést és ezen az úton kölcsönös kapcsola­tot létesítsen az író és az olvasó közt, lehetséges lesz feltárni a szö­veg lényeges sajátosságai és esz­mei alapját.” Pomogáts Béla a tőle megszokott biztos színvonalon, fölényes ru­tinnal írt jegyzeteket Somlyó György költészetéről; Belly ei László, a hetven éves Győry De­zső nálunk még mindig kicsit „idegen” költészetét méltatja. Az ő írása abban a szűkösségben szenved, hogy a költészet jellem­zését a témák s a költő társa­dalmi-politikai állásfoglalásának ismertetésével kimeríti. Pomogáts sokkal összetettebb képet ad, de ő is egyre ismétli szempontjait, a témakörök bűvöletében marad, melyek most is roppant általáno­sak (szerelem, szabadság, kultúra), szinte mindenkire érvényesek. A novemberi szám kritikái közül Imre Lászlónak Szabó Magda Okút-járól írott értékelő-ismerte­tése a legkiegyenlítettebb; Tüs­kés Tibor írása megeleveníti, ér­dekessé teszi a könyvet, amiről ír, ezzel értékeli anélkül, hogy „lel­tározná”. Az új számban Pákolitz István, Somlyó György és Eőrsi István versei, meg Bertha Bulcsu regény- részlete ad megragadó élményt. Pákolitz verseiben egyre jellegze­tesebb sajátos fanyar egyszerűsége (soha nem szimpla!), meg az a nagyszerű tulajdonsága, hogy a vi­lág összetett látása, megértése szemernyi nagyképűséget sem olt belé (Most is). A mai élet apró­maró tényeinek felfedezője (Nyár­utó), egészen egyéni költői tiszta­sággal. Somlyó György szikrázó nyugtalansága filozófiai mesékben méri föl már huzamosabb ideje a világot- - Csiszolt, sima verselése széles* kifutást ad a nekilóduló, lázas gondolatoknak, de nem lesz belőle olajozott masinéria, mert a gondolatok pattanásig feszítik a kiesztergált formát (Mese egy szakmai kérdésről. Mese az alvó kutyáról). Különös drámai látás­taciós fényképanyag szakértője, ö, nagyon érdekes személyiség. Meg­ismertetlek vele! — De hogyan került ide ez az udvari fényképész? — Mindjárt elmesélem! És elbeszélt egy történetet, me­lyet isten bizony nem hittem vol­na el, ha Karel protekciója révén személyesen meg nem fordulhatok a rejtélyes 158-as számú szobában és ha meg nem ismerkedek ennek, a már majdnem detektívhistóriába illő történetnek a főszereplőjével. Heinrich Hoffman meglehetősen ügyes fényképész volt, aki jól ki­aknázta az élet kínálta lehetősége­ket. Meztelen lányokat fényképe­zett, s a pornográf képeket kéz alatt terjesztette. Később kiterjesz­tette tevékenységének határait, pornográf levelezőlapok készítésé­be kezdett. Ezeknek a levelezőla­poknak a modelljei általában má­sodosztályú éjjeli mulatóhelyek táncosnői voltak, közöttük az egyik, egy bizonyos Eva Elraun nevű ha­jadon. Éva annyira megtetszett Hoffmannak, hogy műtermében állandó segítőként- alkalmazta. Történt egyszer, hogy a felvéte­lek egyike, melyen az említett leányzó volt látható, Hitler kezé­be került. Felügyelt a jó alakú mo­dellre és magához hívatta. Beszél­getés közben a Führer boldogan vette tudomásul, hogy Éva talpra­esetten, elmésen válaszol a kérdé­seire. Így kezdődött az ismeretség a Harmadik Birodalom mindenha­tó vezére és a kis fotómodell kö­zött. Hitler hamarosan a környeze­téhez vette. AZ ÜGYES LEÄNYZÖ tudta, hogy egykori pártfogójának birto­kában olyan fotónegatívok marad­tak róla, melyek, enyhén szólva, ízléstelen pózokban ábrázolják őt. Ez veszélyes volt reá nézve is, sőt mindenható oltalmazójának nem­zetközi tekintélyére is. Az ország­ban széles körben ismeretes volt az az eset, amikor Göring hason­ló bizonyítékok segítségével leszá­molt' ellenlábasával — az idős Blomberg feldmarsallal, azzal az emberrel, aki a Führer különös kegyét élvezte, és aki a hadügy­sal építi verseit Eörsi István, mindegyik — a Négysorosok is — egy tragikomikus jelenet. Azt a keserű-kegyetlen világérzést sugá­rozzák, melynek élményalapja: „A horgászoknak és a halaknak / egyormák az esélyei.” — A re­gényrészletben Bertha Bulcsu egy gyilkost ábrázol: napjaink mély­világából bukkan fel ez a Lupusz, egy homályos-torz „ideál” meg­szállottja. A tett utáni bujkálás re­megő izgalmában találkozunk vele. Az író olyan markáns portrét fest, az atmoszférát úgy megsűríti kö­rülötte, hogy szeretnénk nyomban továbbolvasni a történetet. (Izgal­masnak lenni nem föltétlenül bűn az irodalomban.) Kende Sándor (Motoros baleset) egy roppant ér­dekes lélektani s uáció pillanat­képét rögzíti novellájában; Ko­lozsvári Grandpierre Emil „lektűr­je” könnyű kézzel, i énytelenül vá­zol egy mulatságos jelenetet. Négy ízben is találkozunk a no­vemberi szám lapjain Takáts Gyu­lával. Bertha Bulcsu vele készített interjút, a táj — a Balaton-vidék legszebb zuga, a becehegyi part­szakasz — képi, hangulati megha­tározottságában próbálja elénk ál­lítani a szőlősgazda-költőt, aki mú­zeumigazgató, festő és még sok egyéb. Mintha túl sokféle irány­nyal próbálkozna a kérdező, s a személyiség ezekben szétoldód­nék ... A költő versei — különös, távolról kerülő módszerükkel — többet mondanak el személyéről is. Würtz Ádám grafikáinak mél­tatásából Takáts Gyula képzőmű­vészeti érzékenységét, Horváth Gyula bemutatásából a fiatalokat segítő atyai hevületét ismerjük meg. Kiss Nagy András szobrászról, a pécsi Kisplasztikái Biennálék 1 sike­res művészéről ad ismertetést Nagy Ildikó tanulmánya. Repro­dukciók kísérik, de a térbeli mű­vészetről csak sovány fogalmat ad­hatnak. A műmelléklet képei még megjárják, de a borítón aligha ta­lálkozunk „a ráció örömével”, az „érzelem mélységével”, az „anyag szépségével”. A nyomdatechnikai tények magyarázattal szolgálnak, de vigasszal nem. A folyóirat eddigi, nagyon jóér­telmű sokoldalúságát egy új rovat­tal gyarapította: a szerkesztők na­pirendre tűzték a Pécsi Nemzeti Színház prózai produkcióinak elemzését. Ezúttal a Szentivánéji álom évadnyitó előadásáról esik szó. Futaky Hajna miniszteri székben ült .II Éva Braun is hallotta a történetet. Természetesen az ő lehetőségeit figyelembe véve, nem lett volna lehetetlen fizikailag megsemmisí­teni Hoffmant. Jópár embernek nyoma veszett akkoriban Német­országban minden különösebb zaj nélkül. De ő tisztában volt vele, hogy volt főnöke előrelátó ember és a legjobb negatívokat valahol külföldön tartja. És annak is tu­datában volt, hogy Hoffman letar­tóztatása esetén mindent elmonda­na a Gestapónak, s ebből csak az az álnok és féltékeny Himmler húzna hasznot, aki már régóta fi­gyeli őt. Természet adta józan eszére hallgatva, a harmadik úton indult el, mely leginkább járható­nak látszott. Éva segítségével Hoffman mes­ter Hitler fényképésze lett és ra­gyogó karriert csinált. Doktori, majd professzori címet kapott és elhalmozták a náci párt különböző arany kitüntetéseivel, bár ő, mint mondotta, sohasem volt annak tag­ja. Jelentős kiadót alapított, mely a kormány tagjairól készült fény­képek, hivatalos albumok és pro­pagandaanyagok feletti monopóli­um egyedüli birtokosa volt. A ki­adó milliós forgalmat bonyolított le... Nos, megérkeztünk a titokzatos 158-as szobába. Egy hajlott korú, köpcös német fogadott bennünket, tiroli szabású szürke kabát volt rajta, melyen szarvasagancsból ké­szült gombok sorjáztak és hajtó­káját tölgyfalombok díszítették. Telt arca volt és gutaütésre hajla­mos bikanyaka. Külsőre tipikus bajor egy plakátról, afféle sörrek­lám. Méltóságteljesen mutatkozott be, nevéhez hozzóbiggyesztette a „doktcjr” címet és a tudtunkra ad­ta, hogy nagyon kevés az ideje, a bíró úr az imént egy kis csomag fényképfelvételt küldött neki szak­értői vizsgálatra. A saját gyűjte­ményét majd más alkalorhmal mu­tatja meg, most csak azokat a fel­vételeket, melyek általában min­den külföldi látogatót érdekelnek. És legyezőszerűen az asztalra terí­Csorba Győző: Ha Lassan el kéne kezdenem emlékművem faragnom, ám erősebb a gyöngeség vackaimnál maradnom. Hát legyen úgy, ahogy lehet! Ha magamtól megóvnak, beválok tán valamilyen talapzatra-valónak. Ha meg nem, hadd temessenek mint szokványos családfőt: volt-nincs, Isten legyen vele, itt hagy három leányt, nőt. Károlyi Amy: Számadás Mulatozás közben jött érte az angyal csengő poharak közül vitte a csendbe csillárok alól a kinti sötétbe. Sárga-kabátos vidéki gavallér vette kalapját búcsút intve a cimboráknak szitkozódó, fogadkozó szája lepittyedt pohárra, asszonyra font keze lecsüggött Ment számot adni a bemocskolt abroszról a szőnyegről mi: .yuggatott a vétkes száj, a fogak, a nyelv a vétkes kéz, a görnyedő hát ment számot adni az Urnák kinek hűtlen szolgája volt. Weöres Sándor: Elíeledt táj Hegyi lámpa vetkőz hiénafoltot a szakadék özvegye a kőgörgeteg kancája meredek vágás a gyümölcsben ahol a madár szárnyával kártyáz a kertben mennybolt fekszik alája gyors körökben semmi tartós jel minden inog sehol a halál árnyába rogy a gerinc a tető bozótból föltódúl a vászon kútból a száj virágzik a torony mikor gyermeki parittyából kiröppen szünet nélkül a kő Beszélgetés Csorba Győzővel, Károlyi Amyval és Weöres Sándorral Emberségről, költészetről Hirtelen mintha kitágult volna a terem. Az imént tanárjelöltek ül­tek még az ablakban is, most a székek összetorlódva állnak, mint a mégzavarodott nyáj. Károlyi Amy, Csorba Győző és Weöres Sándor, a főiskola kollégiumában tett egy csomó fényképet... Hitler hétköznapjai... Éva Braunnal egy ház verandáján ülnek, valahol a hegyek között, virágot szagolgat­nak, kutyát dédelgetnek ... Majd vadászöltözetben látható a Führer, fején fajdkakastollas vadászkalap... stb... — Íme, itt van a szerencsétlen Éva portréja. Jó felépítésű, erős testalkatú nő volt a képen, kissé merev sport­tartásban. Az arca durca vonalú, már-már túlságosan szabályos. — Nézzék, ilyen volt Éva kis­asszony — ismételte Hoffman. — Én láttam őt — mondtam kö­zömbösen. — Mikor látta? Hol? Valóban? Ugye csak tréfál herr oberst? Elegendő hallgatás után nyugodt hangon feleltem. — Egy bombatölcsérben, a bun­ker környékén, a birodalmi kan­cellária elfoglalása napján ... — Szegény Éva. Higgyék el, nem volt ő rossz lány — mondta őszin­te részvéttel Hoffman — és volt ízlése, elég jól fotografált... Hi­szen egyszerű munkásember lánya volt, Braun papa most is az egyik autószerelő üzemben dolgozik, ön, bizonyára kételkedik ebben — for­dult felém. Megmutatott egy amerikai újsá­got, melyben egy, az öreg Braun­nal folytatott beszélgetés volt ol­vasható. A papa hosszan ecsetel­te, hogy két lánya milyen jóságos, gondos és munkaszerető teremtés volt. De bekövetkezett a csapás, az egyik megtetszett annak az őrült Hitlernek, s utána a másik is férj­hez ment egy SS-generálishoz. Most azt is leültették, s így ő öreg­ségére teljesen egyedül maradt. Hát ilyen sorsot érdemel egy be­csületes munkásember? MIELŐTT ELHAGYTUK VOL­NA Hoffman szobáját, borravaló­ul egy üveg whiskyt és egy jókora, disznóhússal teli konzervdobozt hagytunk az asztalán. Hoffman a negatívok rendezgetésébe mélyedt és úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. (KOVÁCS SÁNDOR fordítása) rendezett est vendégei még az ün­nepi fényben ülnek a pódiumon, de szavaik már szabadon verőd­nek faltól falig. Csak az én jegy­zettömböm szippant el belőlük va­lamit ... — Milyen volt a pályakezdet a 30-as években, itt, Pécsett ............. v olt-e valami a „levegőben”, ami serkentett, inspirált? — Én még csak zsenge diák voltam — mondja Csorba Győző. — De neked már köteted volt... — 1934-ben jelent meg kötetem, saját költségemen — kapcsolódik be Weöres Sándor. — A kettőnk kezdése között azért volt különbség, mert 1935- ben Baumgarten-díjat kaptál. S a köteted is a Nyugat emblémával jelent meg. Az igaz, az én első kö­tetem is saját költségen jelent meg. Embléma nélkül. — Pécs... — és Weöres Sándor elgondolkodik. — Hát én már Szombathelyről is sokat hoztam magammal... — Levegő? Egyszerűen az., volt, hogy 1931-ben megszületett á Ja­nus Pannonius Társaság — mond­ja Csorba Győző. — S ha beszél­hetünk pécsi irodalmi életről, ak­kor ez volt az első időszak. Ki­csit korábban volt a Batsányi-kör. De a Janus Pannonius Társaság már komolyabb volt, mert köny­veket adott ki. — Igen, akkor már nem a sa­ját költségemen jelentek meg a könyveim — és Weöres Sándor ismét elgondolkodik. — Surónyi Miklóst is meghívták a társaság­ba. A pécsi temetőgondnok fia volt... az apjáról a temetőt ma is „Burányinak” hívják... — Minden szuverén költői világ mögött meghatározott költői ma­gatartás rejtőzik. Hogyan érzik, csak az lehetett az egyetlen ma­gatartásforma, amelyet választot­tak? — Minden lehetett volna más­képpen is — és Weöres Sándor felvillanyozódik. — Furcsa dolog, hogy a lehetőség mennyire poli­fon, de a megvalósulás homofon. Lehetett volna ezerféleképpen, de csak egy tudott bekövetkezni. — Emberi magatartásformát .mondanék, mert az ember nem ok­vetlenül jószántából és tetszése szerint választ, s a legkülönbö­zőbb tényezők, külsők és belsők, determinálják — mondja Csorba Győző. — Ha az ember ezeket a tényezőket nem ismeri fel, előfor­dul, hogy tudat alatt azt hiszi, hogy egy másikat is választhatott volna, mert elméletileg a rendel­kezésére állott, de a valóságban a különféle variációs formák kö­zül az az egy adatott meg neki. De ezt a kérdést egy futballistá­nak is feltehetnénk. Hogy miért hátvéd lett, s miért nem csatár. — Nem véletlen, hogy valaki csatár vagy hátvéd lesz — mond­ja Károlyi Amy. — Hogy milyen sorsa lesz, az alkatilag törvény- szerű. Vannak határhelyzetek, amikor választani lehet, amikor kívülről van felajánlva a sors ala­kulása. S ezt a véletlen szabja meg. Például, hogy kit vesz el, hogyan kerül külföldre és így to­vább. — Nem látom szükségét a fix magatartásnak — veszi át a szót Weöres Sándor. — Felépítheti va­laki a magatartását úgy is, hogy vannak benne olyan elemek, ame­lyek egy magatartásnak ellent­mondanak. A másik, amit hozzá­tennék: gyakran a költők igye­keznek verseiket a legkényelme­sebben megoldani, nem akarják a . már leírt.at javítani. Igyekeznek ösztönösek lenni, s nem tudatosak. Jó az ösztönösség, hogy anyagot meríthessenek, de a tiszta ösztö­nösség, amely fölé nem boltozódik a tudatosság, a megformálás, már nem jó. Az építés, a megformálás a tudatosság dolga. Azokat a mo­tívumokat, amelyek értéket, él­ményt jelentenek, ki kell dolgoz­ni, ami szürke, töltelék, azt szi­gorúan, könyörtelenül ki kell hagyni. — Mindezek figyelembevételével mit tanácsolnak a fiatal költőknek, mit ajánlanának útravalóul? — Én csak annyit szeretnék hozzátenni ehhez — kezdi Csorba Győző —, hogy a fiatal költők ne tiszteljék saját magukat. Inkább bárkit. Ne tartsák szent tárgynak a verseiket, amelyeken nem lehet változtatni, amit meg kell őrizni. Talán közhelynek hat: ne hazud­janak soha, senkinek, semmilyen körülmények között, semmiért. Le­gyenek hűségesek önmagukhoz. Nem a szamár makacsságán _k hű­ségével. Az írott mű és a szemé­lyiségük harmonizáljon. — A nagy humánus patikából egy receptet az emberi magatar­tásra vonatkozóan — mondja Ká­rolyi Amy. — Hogy emberi maga­tartás és költészet milyen köl­csönhatásban van egymással? A költészet nemcsak tehetség,- ha­nem karakter dolga is. S hivat­kozhatnék egy nagyon régi tekin­télyre: „N° tegyék másnak azt, amit nem szeretnének, ha nekik tesznek.” . Marafkó László a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom