Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-14 / 267. szám

6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. november 14. Séta az utcák körül «A téma az utcán hever” — hallani gyakran sajtó-, rádió- és Tv-berkekben. Ezt a tételt bizonyítja egyebek között az is, ha mondjuk kószálás közben alaposabban megnézzük az utcatáblákat. A gödöllői földbérlő, Mayerffy Ferencről nevez­ték el kedélyes közvetlenség- , gel a Ferihegyi utat. A nőie­sén hangzó budai Aranka utca névadója férfi: Aranka György XVIII. századi költő és nyelvújító. Budapesten van a világ egyetlen utcája, amely akkor is névtelen ma­radt, amikor már elnevezték, tekintve, hogy Anonymus a névtelen jegyző nevét kapta. Az egykor egy utcába tö­mörült mestermeberekről el­nevezett Varga, Tímár, Szap­panfőző utcákat mindenki „érti”, de már a debreceni Csapó utca magyarázatra szorul: egykor csapóknak hívták a durva báránybőr bundák készítőit. Magyarlá­poson meg Sárgyilkos utcá­nak nevezték a fazekasok házatáját. Elnevezésre adott alapot az is, ha egy nemzeti­séghez tartozók lakták az utcát. A több helyütt fellel­hető Burgundia utcák fran­ciái jövevények lakóhelyét jelölték, a Kandia utcák , pedig a Krétáról származó görög kereskedőkre vallanak. A nyíregyházi és makói Orosz utcákban azonban nem oro­szok éltek, hanem a moszk­vai pátriárka hitének hívei. A temetőhöz vezető utcát Baján Csend utcának nevez­ték, az optimista váciak vi­szont Paradicsom, a realista tordaiak pedig 'Testhordó ut­cának. A zsákutcákat, ame­lyeknek csak egy kijárata van, többfelé Kutyaszorító­nak becézik, mert ide terelik befogás céljából az elkóbo­rolt kutyát. Szellemes zsák­utca nevek még: Nincski és Térj meg utca. A nagyon rö­vid utcácska sokfelé Alig utca, a vinkliben összefutó utca Debrecenben Szeglet ut­ca, Pécsett Könyök, Szentgá- lon Gatyaszár (!) utca. A fehérvári állattenyésztők le­hetnek a névadói a Marha­csapás és a Borjúkúti út­nak, és van ott Túrózsák ut­ca is. De ez még nem min­den. A főváros IV. kerületé­ben van a sejtelmes Varázs- éji utca, amelyet Varázséji Béla újpesti apátról, a ké­sőbbi váci kanonokról ne­veztek el. Turkevén Bagó­kaszinó útnak hívták a ti- zenholdas gazdák társasköré­hez vezető útszakaszt, Gyu­lán az egyik, — nyilván rosszul világított utcát — Csókoló utcának nevezték, Berettyószentmártonban Gye­rekgyár utcát jegyeztek fel. Az ánti idők sanyarúságát őrzi a botpaládi Hatrongyos, valamint a mezőtúri és bal­mazújvárosi Miglakhacc utca neve. Népi halottsiratók Moldvai székely siratok tíz magnótekeicsen ' Falun ősi szokás volt a meghalt kedves hozzátartozó elsiratása. A koporsó vagy a ravatal mellett a legközeleb­bi hozzátartozó (anya, fele­ség) vagy a falu siratóasszo­nya világgá zokogja a gyá­szolók fájdalmát, az elhunyt tulajdonságait, szokásait; az emberekhez, a családtagok­hoz fűződő kapcsolatait stb. Ősi recitáló dallammal, rög­tönzött szöveggel. A tudomány idejében fel- gyűjtötte a népi siratok leg­fontosabb dallam- és szöveg­variánsait. A Janus Panno­nius Múzeumnak 8—10 mag- notekercsen moldvai székely sirató dallam- és szöveg­anyag van a birtokában. Kiss Géza is közöl néhány eredeti ormánsági siratószöveget Or­mánság című monográfiájá­ban. Hangsúlyozva a nyitott sírnál a bánat legősibb és legtisztább költészete által szerzett megrendítő élmé­nyeit. A Csángó népzene cí­mű gyűjteményben is talá­lunk 14 eredeti moldvai si- ratót pontos szöveg- és dal­lamhű lejegyzésben. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban néhány oldalas följegyzést lapozgattam. Ge­lencsér Sándor MÁV-nyug- díjas díjnyertes néprajzi pá­lyamunkájában a Kapos menti Nagyberkiben és kör­nyékén ismeretes halottsirató anekdotákat gyűjtötte össze. Dolgozata szerint ezen a vidéken inkább özvegyen maradt asszonyok rendeltek siratót. (A megözvegyült fér­fiak kevésbé.) Megalkudtak a siratóasszonnyal, aki bér (jobbára természetbeni) elle­nében teljesítette hivatását. Temetés előtt tájékozódott az elhunyt nevezetes dolgairól, érdemeiről, tulajdonságairól. Ezeket két-háromütemű vers­formába rendezve, jajveszé- kelő hangon megénekelte a ravatal mellett. Általában minden falunak megvolt a maga siratóasszo­nya. Sok helyütt nemcsak a temetésen kérték föl „szerep­lésre”, hanem éjszaka a ha­lottvirrasztásnál is közremű­ködött. A verasztás — az em­lített ' monográfia tanúsága szerint — Ormánságban is szokásban volt. Komoly, sőt komor hangulatú végtisztes- ség-adásképpen, ahol a falu 3—4 vezérhangú ínökös-ének irányításával énekeltek, imád­koztak. A verasztás tehát itt nem véndéglátás volt. Mind­össze egyetlen kabak-üjeg (öblös hasú kicsi üveg) szil- vóriumot adogattak szájról szájra. Másutt, például Erdélyben igencsak a bütykös fenekére néztek egyes helyeken a vir­rasztók. Számos népi anek­dota, ízes humorú népdal őr­zi ennek az emlékét is. Ha­marjában az a népdal jut eszembe, amelyik valahol Csikban keletkezhetett egy ilyen alkalommal: „Meghalt városunkban Bus Bugyi Ró­zái / Elragadta tőlünk a fe­kete halál / Választhatsz magadnak most szebb, jobb vőlegényt / Nem ehetsz már vélünk / Többé túrós le­pényt.” * A siratóasszony tanulatlan, többnyire írástudatlan falúsi asszony. Saját költésű szöve­gét nem mindig logikus ösz- szefüggésben és nem mindig a helyzethez alkalmazkodva énekelte el. Rendszerint ilyen egyszerű szöveggel kezdődött a sira- tás: „Jaj, édes párom / De nagy szívfájdalom / Ez a te halálod... / Jaj, jaj, jaj stb.” A továbbiakat úgy szőtte szövegbe a sirató asszony, ahogyan eszébe jutott. Ha nem jutott semmi eszébe, többször is elénekelte ugyan­azt. S a dolgok természeté­ből következik, hogy nem mindig a legfontosabb tulaj­donságokat sorolta el, és nem is mindig a legkifeje­zőbb szórendben. így szület­hetett ez a szövegrész is Nagyberkiben: „Jaj, kedves párom, de jó füttyentő em­ber voltál / Mikor elmentél is befütyültél / Meg amikor megjöttél is befütyültél / A kisablakon.” így került szóba hortyogás, pipázás, és egyéb nem ki­mondottan temetési szertar­táshoz illő tulajdonság vagy szokás. Vagy éppen az el­hunyt kedves nótája, melyet a siratóasszony minden kü­lönösebb fontolgatás nélkül szövegbe szőtt és el is éne­kelt. A falusi rezesbanda kla­rinétosáról ezt dalolta a si­ratóasszony: „Jaj, édes pá­rom / A bandában de jó sí­pos voltál! I De szépen el tudtad fújni: / „Télen na­gyon hideg van / Nyáron nagyon meleg van / Soha sincsen jó idő / Mindig esik Az említett forrás tanúsága szerint Nagyberkiben és kör­nyékén a századforduló táján kezdenek eltűnni a sirató­asszonyok. — Magyarázat­képpen egyetlen adatot sike­rült a gyűjtőnek felkutatnia. A kántorok saját „költésű” verses búcsúztatókat énekel­tek a szertartásokon. Néhány szemfüles siratóasszony át­vette a kántori búcsúztatók dallamfordulatait, ritmuskép­leteit. Ezt az egyházi hatósá­gok „profán megnyilvánulás­nak” és „plágiumnak” minő­sítették és a temetésekről szigorúan kitiltották a sirató- kat. így adminisztratív úton elsorvasztották a népi halott­siratók naiv költészetét. S ötven-hatvan esztendő távla­tából már aligha akad valaki is. aki pontosan visszaemlé­kezne az eredeti szövegekre. A népi siratok sok erdekes, értékes szöveggel gazdagítot­ták a néprajztudományt. Még néhány évtized és az anek­dotái emlékek is elmosód­nak. Az egykor értékes élő népi hagyomány pedig jobb- letre szenderül a könyvtárak és a múzeumok birodalmá­ban. Wallinger Endre . A siklósi vár lépcsóháza. Erb János felvétel® Megérkeznek a mókás-lányok Z ARÓ R A ELŐTT Már csak hajszál az, amin függ a várható tömegbalhé Hely híján többen is ott acsorogtak — felöltőben, ka­lapban — a térelválasztó bor­dó függönynél, amelynek áporodott dohanyszaga volt. Támaszkodtak még — üres asztalra várva — kint a pult­nak is, vagy éppen a sűrű füstnek, amely mint egy óriási, opál-színű medúza, ráfeküdt az asztalokra, fe­jekre, üvegekre, poharakra. A feltámasztott fedelű' hatal­mas zongora bekapni készült nyitott fekete kagylóhéjával a” emelvény előtt táncoló válogatott közönséget. Vi­szont kitűnő volt a kéttagú zenekar, amelynek magasabb képességéhez alig alig ért fel a jelenlevők zömének igé­nye. — Ugye megmondtam vén krapek, hogy ne tapenoljon, mert ha én ráülök a szájá­ra... E szűzies tiltakozásnak per­sze sok értelme nem volt, mert a falmentén ülő magá­nyos öreg csak legyintett és tovább bömbölte a zenekar számát, egyébként merőben más interpretálásban, ő az „ügyeletes tapenoló” a hely­béli törzsvendégek szerint, miután kiválasztotta azt az egyetlen asztalt, amely előtt mindenkinek el kell haladnia, ha a ,,toalettet”(!) akarja megközelíteni. És ilyenkor a vén krapek félkézzel benyúl a hölgyeknek, núg másik ke­zével iszik, lábával pedig a traktust veri, mintegy hal­mozva az élvezeteket. A városszerte általános záróra éjfél körül következik K o m o\y tál a n royaí Itt állok a meglepetéstől sóbálvánnyá meredve. Csak most hallottam a hírt, hogy a mi dallos, költői lelkű aranymadarunk (ha ugyan az aranymadár slágert szerez) Dobos Attila, meg az ő éne­kes pacsirtája Mary Zsuzsa lelécelt. Hát most mit te­gyünk? Őket sajnáljuk, akik nem ihatják a kék Duna vi­zét, erősen klórozva, vagy magunkat, akik itt állunk elárvulva, vagy azokat a sze­rencsétlen imperialistákat, akik megint megkapták a magukét. A sóbálvánnyá meredes fe­lének ez az oka, a másik felének azonban az Élet és Irodalom. Ennek egyik glosz- szájából értesülünk ugyanis arról, hogy ez a szegény dallos fogász itt hagyott havi 50 000 forintot, a fogorvosi keresetét nem is számítva. Arról is értesültem egy má­sik lapból, — mert sok hely­ről szerzi az ember az ér­tesüléseit, — hogy volt vagy 2—3 fogorvosi állása is. Bár tőlem, mint fogorvos, nem kapott volna egy piculát sem, mert lehet, hogy csodálatos fogorvos volt, de én jobban szeretem azokat, akik kizá­A boldogtalanságtól ordítani tudnék... rólag fogorvosok, mint ahogy operaénekes sebésszel is alig­ha vetetném ki a fél gyom­romat. Mással se szívesen! Na de térjünk vissza az előbbi cikkhez! Innen érte­sültem róla, hogy nemcsak ő gombolta fel ezt a kis pénzt havonta, hanem a neje őnagysága is gyűjtögette az obulusokat és nem csalódom nagyon, ha úgy vélem, hogy ők ketten felmarkolhattak vagy havi 70 000 forintot. Értesülök a cikkből. gyűj- tőszenvedélyükről is, ahogy más bélyeget, ők autókat gyűjtögettek. Az asszony ne­vén csellengett egy fehér Fiat, egy bordó Renault és amivel megléptek, a bizonyos szürke Mercedes. Ha még valamiről értesül­nöm kell, az pedig, hogy az énekes fogász fennhéjázó volt és ezenfelül még az 1800 forintos gyerektartást sem volt hajlandó leguberálni. Szóval, ahogy mondanák, tré pali volt. Hogy az irigység beszél belőlem?! Ezt még nem ele­meztem, bár kétségtelen, hogyha hozzám vagdosnának havi hetvenezret, egy biztos, hogy nem fennhéjáznék és még a gyerektartást is lelki- ismeretesen fizetném, már amit a havi 70 000 birtoká­ban feltétlenül elkövetnék. Ami felháborított a glosszá- ban, az nem is ez. Ezek té­nyek, amiket tudomásul mél- tóztattam venni, hanem az a kijelentés, hogy mi va­gyunk a felelősek! Későn vettük észre, hogy két em­bert megint elkényeztettünk! Kérem szépen, én a ma­gam részéről eddi£ sem vol­tam bent a kényeztetésben. Azt eddig is sejtettem, hogy a nagy pénzek nem a peda­gógusoknál és az autóbusz kalauzoknál vannak, de tes­sék elhinni, hogy az elké- nyeztetésért nem én vagyok a felelős. Cégünk összes al­kalmazottját megkérdeztem, hogy mit tettek az elkényez- tetés érdekében, de még az is, aki, költői lelkű bará­tunkba szerelmes volt és aki úgy emlegette ezt a suvor­nyékot, hogy „aranyos lófogú angyalom”, — még ő sem tett az elkényeztetés érde­kében semmit. Mindössze be­fizette a Tv-re a havi 50 forintot és tűnődött, hogy megérte-e ezt a műsor, vagy sem. (Ezt a töprengést egyéb­ként én is mélységesen áf- érzem.) Miután sem ő, sem a pénz­ügyi előadónk, sem a hiva­talsegédünk nem tett sem­mit az elkényeztetés érde­kében, a glosszát mélységes felháborodással visszautasí­tom. Tessék az elkényezte- tőket másutt keresni! Mellesleg van egy építő javaslatom. Nem én mond­tam, hanem az egyik munka­társam, — de nagyon jól hangzik. — mind az elké­nyeztetetteket, mind az el- kényeztetőket le kellene egy kicsit vinni a bányába, mi­helyt az elkényeztetés jelei mutatkoznak rajtuk. Rokonszenves megoldásnak mutatkozik. Szőllősy Kálmán be — kivéve az elit helyeket, mint ez is — így aztán az utolsó löket ezidőben érezhe­tő. Megérkeznek a mókás­lányok is korra való tekin­tet nélkül. És hogyan-hogyan nem, valamennyien elkelnek, pedig az imént még úgy tűnt, hogy a kis tenyérnyi aszta­lokról egy gyufaszál nem hullhat alá, oly nagy a zsú­foltság, emberekből és töre­dezett, roskatag székekből. Itt van a „Lila és Matild” is, Pécs hajdani „kövér Mar- got”-ja, megöregedve persze, s talán ez az egy tény ad neki ezután örökérvényűen menlevelet mindenféle razzia és zaklatás ellen, hiszen lefu­tott szám, nem kell senkinek sem. Még az ügyeletes tape- nolónak is levegőbe mered hirtelen a tenyere, amint Ma­tild elhalad előtte kopott ló­dén j ében és semmitmondóan hanyatlik le karja. Aztán a pécsi alvilágnak volt egy Osztrigás Micije is, aki — annakidején — már „tinéd­zser” korában kiállt a sarok­ra. Most középkorú hölggyé vakaródzptt, de a mini-szok­nya még joggal engedi sza­badjára szép lábait. — Majdnem összetévesztet­tem a felügyelővel... — És aztán? — Mert akkor mondtam volna, hiába koslatnak utá- ' nam, van férjein is, munkám is! — Hol a férjed? — Dolgozik. Éjszakás. Csak benézhetünk a barátnőmmel. Kicsi a helyiség, de már a harmadik asztalnál ülők arc­vonásai is elmosódtak: meg­nyúltak a fejek, vibráltak délibábos látomásként, de nem a dohányfüsttől csak, hanem a párától, amelyet a vizes falak leheltek rá a za- jongó, visongó, táncoló soka­ságra. A szomszédos asztal­nál fiatal házaspár ült, feke­tét fogyasztott kis konyakkal. Az asszonyka kényszeredett mosollyal vegyült irtózattal figyelte ezt a káoszt. A fér­je — mondta — elhozta ide, ilyen helyen még soha nem voltak, azt találták, amire számítottak, számukra ez ku­riózum. bepillantottak ebbe a furcsa világba, és az él­mény hosszú évekre elegendő. Alvilág? Túlzás talán. Mert jó, vannak itt utcalányok, az­tán nem is nagyon titokban Iedérkedő asszonyok, nemrég szabadult fiúk és vagányok. — Te voltál Kalocsán is? Ott van meg az a barom smasszér, a S... őrmester? — Amikor engem bevarr­tak, mert a lány oldalában hagytám a kést, akkor S . . . őrmester azt mondta... A zongora mögötti asztal­nál duzzadó testű cigánylá­nyok ültek a fiúkkal. Sikon­gattak a gyönyörtől, biztatták két lovagjukat, akik szembe- kötősdit játszanak olyan mérhetetlen elszántsággal, mint két — életre-halálra öl­re menő — gladiátor a po­rondon. Senki nem szólt rá­juk. Nem is lehet. Poharak, üvegek esnek le az ingatag és mocskos kis presszóaszta­lokról, kabáttal, könyékkel verik le a csetreszeket, mert ilyenkor, ennyi ital után már a mozdulatok ólmossá vál­nak. Szólni nem lehet ott. Itt egy-két kivétellel nincs kü­lön társaság, csak „egy” nagy társaság van, egyívású, rossz­fejű pasasok és rekedt lá­nyok. És aki szól... Hát igaz, mostanában nem történt itt semmi. De azért valami lóg a levegőben, mindig van va­lami. Félő, hogy a „haveri” •ugratás, hátbavágás sértődés­hez vezet és már csak haj­szál az, amin függ a várható tömeg-balhé. Egy magas, nyurga férfi mondta a pultnál: — Tizenegy esztendeje va­gyok a bányánál, voltam né­mely rohadt helyzetben, egy­szer a hátamon is égett már a ruha, de soha nem féltem, csak itt, most. Ezért is jöttem ki, nehogy a hátamba vágja­nak valamit, esetleg „téve­désből”. Megiszom a kávém, aztán haza. — Én ugyanezt teszem —• mondta a másik, amelyik so­főrköpenyt viselt. — Ma haj­nalban indultam Debrecenbe telefuvarral, két órán belül vissza, ez kilencszáz kilo­méter. Itt lakom a szomszéd­ban, ha későn jövök, beug­rók egy kávéra. így megy évek óta. És én mondom, ez évek óta egy kupi. Most már — záróra előtt, az utolsó néhány számnál — óriási a banzáj. Mindenki or­dít, hajak hullanak az izzadt homlokokra, székek roppan­nak össze, feldől a ruhafogas,4 dús keblek végzik szüntelen táncukat föl és le. Régi, gyorsmozgású fura archív­filmeken láttam hasonló őrült táncos-dőzsölést, amikor a világ megbolondult, valami üstököst vártak, amely pon­tot tesz mindennek a végé­re. Ebből a révedező kép-áttű- nésből aztán felrezzent vala­mi. Egy illat. A végtelenül türelmes és nyugodt felszol­gálónő egy palack muskotályt bont valakinek. A Muskotály, — most nagybetűvel kell ír­nom — frissítő illatával be­hozta a hegyek szőlőinek, csendes présházainak ember­ségesen szép miliőjét. Meny­nyire más világ az! Pedig hát ital ott is, itt is. De itt — félő — prostituálják a Mus­kotályt, amely úgy ide nem illő, mint egy álombéli fehér­ruhás hajadon ebbe a világ­városi mosókonyhába. Haza kell menni. Most, mindjárt. Megszagolom a ka­bátom ujját, a kezemfején a bőrt, — mocskos dohánysza­ga van. A taxis mondja ké­sőbb az úton, enyhe iróniá­val: „Ja kérem, ez nem dro­géria .. Rab Ferenc 4 t 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom