Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-14 / 267. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. november 14. Séta az utcák körül «A téma az utcán hever” — hallani gyakran sajtó-, rádió- és Tv-berkekben. Ezt a tételt bizonyítja egyebek között az is, ha mondjuk kószálás közben alaposabban megnézzük az utcatáblákat. A gödöllői földbérlő, Mayerffy Ferencről nevezték el kedélyes közvetlenség- , gel a Ferihegyi utat. A nőiesén hangzó budai Aranka utca névadója férfi: Aranka György XVIII. századi költő és nyelvújító. Budapesten van a világ egyetlen utcája, amely akkor is névtelen maradt, amikor már elnevezték, tekintve, hogy Anonymus a névtelen jegyző nevét kapta. Az egykor egy utcába tömörült mestermeberekről elnevezett Varga, Tímár, Szappanfőző utcákat mindenki „érti”, de már a debreceni Csapó utca magyarázatra szorul: egykor csapóknak hívták a durva báránybőr bundák készítőit. Magyarláposon meg Sárgyilkos utcának nevezték a fazekasok házatáját. Elnevezésre adott alapot az is, ha egy nemzetiséghez tartozók lakták az utcát. A több helyütt fellelhető Burgundia utcák franciái jövevények lakóhelyét jelölték, a Kandia utcák , pedig a Krétáról származó görög kereskedőkre vallanak. A nyíregyházi és makói Orosz utcákban azonban nem oroszok éltek, hanem a moszkvai pátriárka hitének hívei. A temetőhöz vezető utcát Baján Csend utcának nevezték, az optimista váciak viszont Paradicsom, a realista tordaiak pedig 'Testhordó utcának. A zsákutcákat, amelyeknek csak egy kijárata van, többfelé Kutyaszorítónak becézik, mert ide terelik befogás céljából az elkóborolt kutyát. Szellemes zsákutca nevek még: Nincski és Térj meg utca. A nagyon rövid utcácska sokfelé Alig utca, a vinkliben összefutó utca Debrecenben Szeglet utca, Pécsett Könyök, Szentgá- lon Gatyaszár (!) utca. A fehérvári állattenyésztők lehetnek a névadói a Marhacsapás és a Borjúkúti útnak, és van ott Túrózsák utca is. De ez még nem minden. A főváros IV. kerületében van a sejtelmes Varázs- éji utca, amelyet Varázséji Béla újpesti apátról, a későbbi váci kanonokról neveztek el. Turkevén Bagókaszinó útnak hívták a ti- zenholdas gazdák társasköréhez vezető útszakaszt, Gyulán az egyik, — nyilván rosszul világított utcát — Csókoló utcának nevezték, Berettyószentmártonban Gyerekgyár utcát jegyeztek fel. Az ánti idők sanyarúságát őrzi a botpaládi Hatrongyos, valamint a mezőtúri és balmazújvárosi Miglakhacc utca neve. Népi halottsiratók Moldvai székely siratok tíz magnótekeicsen ' Falun ősi szokás volt a meghalt kedves hozzátartozó elsiratása. A koporsó vagy a ravatal mellett a legközelebbi hozzátartozó (anya, feleség) vagy a falu siratóasszonya világgá zokogja a gyászolók fájdalmát, az elhunyt tulajdonságait, szokásait; az emberekhez, a családtagokhoz fűződő kapcsolatait stb. Ősi recitáló dallammal, rögtönzött szöveggel. A tudomány idejében fel- gyűjtötte a népi siratok legfontosabb dallam- és szövegvariánsait. A Janus Pannonius Múzeumnak 8—10 mag- notekercsen moldvai székely sirató dallam- és szöveganyag van a birtokában. Kiss Géza is közöl néhány eredeti ormánsági siratószöveget Ormánság című monográfiájában. Hangsúlyozva a nyitott sírnál a bánat legősibb és legtisztább költészete által szerzett megrendítő élményeit. A Csángó népzene című gyűjteményben is találunk 14 eredeti moldvai si- ratót pontos szöveg- és dallamhű lejegyzésben. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban néhány oldalas följegyzést lapozgattam. Gelencsér Sándor MÁV-nyug- díjas díjnyertes néprajzi pályamunkájában a Kapos menti Nagyberkiben és környékén ismeretes halottsirató anekdotákat gyűjtötte össze. Dolgozata szerint ezen a vidéken inkább özvegyen maradt asszonyok rendeltek siratót. (A megözvegyült férfiak kevésbé.) Megalkudtak a siratóasszonnyal, aki bér (jobbára természetbeni) ellenében teljesítette hivatását. Temetés előtt tájékozódott az elhunyt nevezetes dolgairól, érdemeiről, tulajdonságairól. Ezeket két-háromütemű versformába rendezve, jajveszé- kelő hangon megénekelte a ravatal mellett. Általában minden falunak megvolt a maga siratóasszonya. Sok helyütt nemcsak a temetésen kérték föl „szereplésre”, hanem éjszaka a halottvirrasztásnál is közreműködött. A verasztás — az említett ' monográfia tanúsága szerint — Ormánságban is szokásban volt. Komoly, sőt komor hangulatú végtisztes- ség-adásképpen, ahol a falu 3—4 vezérhangú ínökös-ének irányításával énekeltek, imádkoztak. A verasztás tehát itt nem véndéglátás volt. Mindössze egyetlen kabak-üjeg (öblös hasú kicsi üveg) szil- vóriumot adogattak szájról szájra. Másutt, például Erdélyben igencsak a bütykös fenekére néztek egyes helyeken a virrasztók. Számos népi anekdota, ízes humorú népdal őrzi ennek az emlékét is. Hamarjában az a népdal jut eszembe, amelyik valahol Csikban keletkezhetett egy ilyen alkalommal: „Meghalt városunkban Bus Bugyi Rózái / Elragadta tőlünk a fekete halál / Választhatsz magadnak most szebb, jobb vőlegényt / Nem ehetsz már vélünk / Többé túrós lepényt.” * A siratóasszony tanulatlan, többnyire írástudatlan falúsi asszony. Saját költésű szövegét nem mindig logikus ösz- szefüggésben és nem mindig a helyzethez alkalmazkodva énekelte el. Rendszerint ilyen egyszerű szöveggel kezdődött a sira- tás: „Jaj, édes párom / De nagy szívfájdalom / Ez a te halálod... / Jaj, jaj, jaj stb.” A továbbiakat úgy szőtte szövegbe a sirató asszony, ahogyan eszébe jutott. Ha nem jutott semmi eszébe, többször is elénekelte ugyanazt. S a dolgok természetéből következik, hogy nem mindig a legfontosabb tulajdonságokat sorolta el, és nem is mindig a legkifejezőbb szórendben. így születhetett ez a szövegrész is Nagyberkiben: „Jaj, kedves párom, de jó füttyentő ember voltál / Mikor elmentél is befütyültél / Meg amikor megjöttél is befütyültél / A kisablakon.” így került szóba hortyogás, pipázás, és egyéb nem kimondottan temetési szertartáshoz illő tulajdonság vagy szokás. Vagy éppen az elhunyt kedves nótája, melyet a siratóasszony minden különösebb fontolgatás nélkül szövegbe szőtt és el is énekelt. A falusi rezesbanda klarinétosáról ezt dalolta a siratóasszony: „Jaj, édes párom / A bandában de jó sípos voltál! I De szépen el tudtad fújni: / „Télen nagyon hideg van / Nyáron nagyon meleg van / Soha sincsen jó idő / Mindig esik Az említett forrás tanúsága szerint Nagyberkiben és környékén a századforduló táján kezdenek eltűnni a siratóasszonyok. — Magyarázatképpen egyetlen adatot sikerült a gyűjtőnek felkutatnia. A kántorok saját „költésű” verses búcsúztatókat énekeltek a szertartásokon. Néhány szemfüles siratóasszony átvette a kántori búcsúztatók dallamfordulatait, ritmusképleteit. Ezt az egyházi hatóságok „profán megnyilvánulásnak” és „plágiumnak” minősítették és a temetésekről szigorúan kitiltották a sirató- kat. így adminisztratív úton elsorvasztották a népi halottsiratók naiv költészetét. S ötven-hatvan esztendő távlatából már aligha akad valaki is. aki pontosan visszaemlékezne az eredeti szövegekre. A népi siratok sok erdekes, értékes szöveggel gazdagították a néprajztudományt. Még néhány évtized és az anekdotái emlékek is elmosódnak. Az egykor értékes élő népi hagyomány pedig jobb- letre szenderül a könyvtárak és a múzeumok birodalmában. Wallinger Endre . A siklósi vár lépcsóháza. Erb János felvétel® Megérkeznek a mókás-lányok Z ARÓ R A ELŐTT Már csak hajszál az, amin függ a várható tömegbalhé Hely híján többen is ott acsorogtak — felöltőben, kalapban — a térelválasztó bordó függönynél, amelynek áporodott dohanyszaga volt. Támaszkodtak még — üres asztalra várva — kint a pultnak is, vagy éppen a sűrű füstnek, amely mint egy óriási, opál-színű medúza, ráfeküdt az asztalokra, fejekre, üvegekre, poharakra. A feltámasztott fedelű' hatalmas zongora bekapni készült nyitott fekete kagylóhéjával a” emelvény előtt táncoló válogatott közönséget. Viszont kitűnő volt a kéttagú zenekar, amelynek magasabb képességéhez alig alig ért fel a jelenlevők zömének igénye. — Ugye megmondtam vén krapek, hogy ne tapenoljon, mert ha én ráülök a szájára... E szűzies tiltakozásnak persze sok értelme nem volt, mert a falmentén ülő magányos öreg csak legyintett és tovább bömbölte a zenekar számát, egyébként merőben más interpretálásban, ő az „ügyeletes tapenoló” a helybéli törzsvendégek szerint, miután kiválasztotta azt az egyetlen asztalt, amely előtt mindenkinek el kell haladnia, ha a ,,toalettet”(!) akarja megközelíteni. És ilyenkor a vén krapek félkézzel benyúl a hölgyeknek, núg másik kezével iszik, lábával pedig a traktust veri, mintegy halmozva az élvezeteket. A városszerte általános záróra éjfél körül következik K o m o\y tál a n royaí Itt állok a meglepetéstől sóbálvánnyá meredve. Csak most hallottam a hírt, hogy a mi dallos, költői lelkű aranymadarunk (ha ugyan az aranymadár slágert szerez) Dobos Attila, meg az ő énekes pacsirtája Mary Zsuzsa lelécelt. Hát most mit tegyünk? Őket sajnáljuk, akik nem ihatják a kék Duna vizét, erősen klórozva, vagy magunkat, akik itt állunk elárvulva, vagy azokat a szerencsétlen imperialistákat, akik megint megkapták a magukét. A sóbálvánnyá meredes felének ez az oka, a másik felének azonban az Élet és Irodalom. Ennek egyik glosz- szájából értesülünk ugyanis arról, hogy ez a szegény dallos fogász itt hagyott havi 50 000 forintot, a fogorvosi keresetét nem is számítva. Arról is értesültem egy másik lapból, — mert sok helyről szerzi az ember az értesüléseit, — hogy volt vagy 2—3 fogorvosi állása is. Bár tőlem, mint fogorvos, nem kapott volna egy piculát sem, mert lehet, hogy csodálatos fogorvos volt, de én jobban szeretem azokat, akik kizáA boldogtalanságtól ordítani tudnék... rólag fogorvosok, mint ahogy operaénekes sebésszel is aligha vetetném ki a fél gyomromat. Mással se szívesen! Na de térjünk vissza az előbbi cikkhez! Innen értesültem róla, hogy nemcsak ő gombolta fel ezt a kis pénzt havonta, hanem a neje őnagysága is gyűjtögette az obulusokat és nem csalódom nagyon, ha úgy vélem, hogy ők ketten felmarkolhattak vagy havi 70 000 forintot. Értesülök a cikkből. gyűj- tőszenvedélyükről is, ahogy más bélyeget, ők autókat gyűjtögettek. Az asszony nevén csellengett egy fehér Fiat, egy bordó Renault és amivel megléptek, a bizonyos szürke Mercedes. Ha még valamiről értesülnöm kell, az pedig, hogy az énekes fogász fennhéjázó volt és ezenfelül még az 1800 forintos gyerektartást sem volt hajlandó leguberálni. Szóval, ahogy mondanák, tré pali volt. Hogy az irigység beszél belőlem?! Ezt még nem elemeztem, bár kétségtelen, hogyha hozzám vagdosnának havi hetvenezret, egy biztos, hogy nem fennhéjáznék és még a gyerektartást is lelki- ismeretesen fizetném, már amit a havi 70 000 birtokában feltétlenül elkövetnék. Ami felháborított a glosszá- ban, az nem is ez. Ezek tények, amiket tudomásul mél- tóztattam venni, hanem az a kijelentés, hogy mi vagyunk a felelősek! Későn vettük észre, hogy két embert megint elkényeztettünk! Kérem szépen, én a magam részéről eddi£ sem voltam bent a kényeztetésben. Azt eddig is sejtettem, hogy a nagy pénzek nem a pedagógusoknál és az autóbusz kalauzoknál vannak, de tessék elhinni, hogy az elké- nyeztetésért nem én vagyok a felelős. Cégünk összes alkalmazottját megkérdeztem, hogy mit tettek az elkényez- tetés érdekében, de még az is, aki, költői lelkű barátunkba szerelmes volt és aki úgy emlegette ezt a suvornyékot, hogy „aranyos lófogú angyalom”, — még ő sem tett az elkényeztetés érdekében semmit. Mindössze befizette a Tv-re a havi 50 forintot és tűnődött, hogy megérte-e ezt a műsor, vagy sem. (Ezt a töprengést egyébként én is mélységesen áf- érzem.) Miután sem ő, sem a pénzügyi előadónk, sem a hivatalsegédünk nem tett semmit az elkényeztetés érdekében, a glosszát mélységes felháborodással visszautasítom. Tessék az elkényezte- tőket másutt keresni! Mellesleg van egy építő javaslatom. Nem én mondtam, hanem az egyik munkatársam, — de nagyon jól hangzik. — mind az elkényeztetetteket, mind az el- kényeztetőket le kellene egy kicsit vinni a bányába, mihelyt az elkényeztetés jelei mutatkoznak rajtuk. Rokonszenves megoldásnak mutatkozik. Szőllősy Kálmán be — kivéve az elit helyeket, mint ez is — így aztán az utolsó löket ezidőben érezhető. Megérkeznek a mókáslányok is korra való tekintet nélkül. És hogyan-hogyan nem, valamennyien elkelnek, pedig az imént még úgy tűnt, hogy a kis tenyérnyi asztalokról egy gyufaszál nem hullhat alá, oly nagy a zsúfoltság, emberekből és töredezett, roskatag székekből. Itt van a „Lila és Matild” is, Pécs hajdani „kövér Mar- got”-ja, megöregedve persze, s talán ez az egy tény ad neki ezután örökérvényűen menlevelet mindenféle razzia és zaklatás ellen, hiszen lefutott szám, nem kell senkinek sem. Még az ügyeletes tape- nolónak is levegőbe mered hirtelen a tenyere, amint Matild elhalad előtte kopott lódén j ében és semmitmondóan hanyatlik le karja. Aztán a pécsi alvilágnak volt egy Osztrigás Micije is, aki — annakidején — már „tinédzser” korában kiállt a sarokra. Most középkorú hölggyé vakaródzptt, de a mini-szoknya még joggal engedi szabadjára szép lábait. — Majdnem összetévesztettem a felügyelővel... — És aztán? — Mert akkor mondtam volna, hiába koslatnak utá- ' nam, van férjein is, munkám is! — Hol a férjed? — Dolgozik. Éjszakás. Csak benézhetünk a barátnőmmel. Kicsi a helyiség, de már a harmadik asztalnál ülők arcvonásai is elmosódtak: megnyúltak a fejek, vibráltak délibábos látomásként, de nem a dohányfüsttől csak, hanem a párától, amelyet a vizes falak leheltek rá a za- jongó, visongó, táncoló sokaságra. A szomszédos asztalnál fiatal házaspár ült, feketét fogyasztott kis konyakkal. Az asszonyka kényszeredett mosollyal vegyült irtózattal figyelte ezt a káoszt. A férje — mondta — elhozta ide, ilyen helyen még soha nem voltak, azt találták, amire számítottak, számukra ez kuriózum. bepillantottak ebbe a furcsa világba, és az élmény hosszú évekre elegendő. Alvilág? Túlzás talán. Mert jó, vannak itt utcalányok, aztán nem is nagyon titokban Iedérkedő asszonyok, nemrég szabadult fiúk és vagányok. — Te voltál Kalocsán is? Ott van meg az a barom smasszér, a S... őrmester? — Amikor engem bevarrtak, mert a lány oldalában hagytám a kést, akkor S . . . őrmester azt mondta... A zongora mögötti asztalnál duzzadó testű cigánylányok ültek a fiúkkal. Sikongattak a gyönyörtől, biztatták két lovagjukat, akik szembe- kötősdit játszanak olyan mérhetetlen elszántsággal, mint két — életre-halálra ölre menő — gladiátor a porondon. Senki nem szólt rájuk. Nem is lehet. Poharak, üvegek esnek le az ingatag és mocskos kis presszóasztalokról, kabáttal, könyékkel verik le a csetreszeket, mert ilyenkor, ennyi ital után már a mozdulatok ólmossá válnak. Szólni nem lehet ott. Itt egy-két kivétellel nincs külön társaság, csak „egy” nagy társaság van, egyívású, rosszfejű pasasok és rekedt lányok. És aki szól... Hát igaz, mostanában nem történt itt semmi. De azért valami lóg a levegőben, mindig van valami. Félő, hogy a „haveri” •ugratás, hátbavágás sértődéshez vezet és már csak hajszál az, amin függ a várható tömeg-balhé. Egy magas, nyurga férfi mondta a pultnál: — Tizenegy esztendeje vagyok a bányánál, voltam némely rohadt helyzetben, egyszer a hátamon is égett már a ruha, de soha nem féltem, csak itt, most. Ezért is jöttem ki, nehogy a hátamba vágjanak valamit, esetleg „tévedésből”. Megiszom a kávém, aztán haza. — Én ugyanezt teszem —• mondta a másik, amelyik sofőrköpenyt viselt. — Ma hajnalban indultam Debrecenbe telefuvarral, két órán belül vissza, ez kilencszáz kilométer. Itt lakom a szomszédban, ha későn jövök, beugrók egy kávéra. így megy évek óta. És én mondom, ez évek óta egy kupi. Most már — záróra előtt, az utolsó néhány számnál — óriási a banzáj. Mindenki ordít, hajak hullanak az izzadt homlokokra, székek roppannak össze, feldől a ruhafogas,4 dús keblek végzik szüntelen táncukat föl és le. Régi, gyorsmozgású fura archívfilmeken láttam hasonló őrült táncos-dőzsölést, amikor a világ megbolondult, valami üstököst vártak, amely pontot tesz mindennek a végére. Ebből a révedező kép-áttű- nésből aztán felrezzent valami. Egy illat. A végtelenül türelmes és nyugodt felszolgálónő egy palack muskotályt bont valakinek. A Muskotály, — most nagybetűvel kell írnom — frissítő illatával behozta a hegyek szőlőinek, csendes présházainak emberségesen szép miliőjét. Menynyire más világ az! Pedig hát ital ott is, itt is. De itt — félő — prostituálják a Muskotályt, amely úgy ide nem illő, mint egy álombéli fehérruhás hajadon ebbe a világvárosi mosókonyhába. Haza kell menni. Most, mindjárt. Megszagolom a kabátom ujját, a kezemfején a bőrt, — mocskos dohányszaga van. A taxis mondja később az úton, enyhe iróniával: „Ja kérem, ez nem drogéria .. Rab Ferenc 4 t 4
