Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

6

DUNANTÜLI NAPLÓ

197®. november 15.

Hernádi Miklós:

Nőnek ne végy virágot

— Nőknek én virágot nem veszek — mondtam ennenmagamnak, gondolati konstrukcióim egyikét építgetve, miközben arra is ügyeltem, hogy jobb lábam külső szegélyére lépjek, mert lúdtalpgyanús lábamon igen lazán ült a cipőm, különösen a jobbikon. A szembejövő autók reflektorai bántották a szememet (miért olvastam reggel a napon? olyan szenvedély lök a szemrontásba, mint a cigarettához), az elhaladó kocsik piros, hátsó lámpái meg jól estek; az autók közül netán mindig az a jó, amelyik megy, nem pedig, amelyik jön? Lásd: utánafeküdni — aláfe- küdm.

— Nincs röhögnivalóbb, mint a férfi, akit felültettek (nem jött el a nő a találkozóra, nem találta otthon a nőt, mert nem megbeszélt időben, csak úgy he-he meglepetésként ment el hozzá) — és ott a kezében az a rohadt csokor, felszarvazása szépséges szimbólumaként (szépítene a csalódás?), odavágná a járda tövébe, de csak szorongatja, mert a kezébe állt a szorongató tartás, még odafelé menet. A kezéhez nőtt a csokor, így szokták mondani.

— Ha százszor célhoz ér, is a csokor, nem éri meg, ha csak egyszer is rajtam marad, és olyan szégyenben sétálhatok vele visszafelé, mintha kilógna valamim. Miért utálc m magam, holott semmi okom rá? Gondolkozz: a mások utálatát csakis nggy-nagy önszeretettel verheted vissza.

— A virág vonzereje a nőknél, ebben majdnem biztos vagyok, valahogy így fest: ha értéktelen marhaságokra ennyit szán a pasas, biztos nem vágja földhöz valami drágább holmi sem. Vagy túlbecsülném a logikájukat? Es alá az ösztönös megérzéseiket? Hogy a virágban az őserdei mivoltunk alázatos elismerését látják, mert ugyebár ők adják a természetes ízt (klorofil, bibe, ozmózis — mi jut még hirtelen eszembe, már megint okos vagyok), szóval ők adják a természetes ritmust a glédába teremtett nagyvárosi (és nemcsak nagyvárosi) életrendhez, és a virág megvételét távolról irányítva, manipulálva (jó szó) bennünket is megpihentetnek a széndioxidemésztő zöldfélék egészséget-ígérő nyugalmában? (Lélegzet).

— Ha ugyan természetesnek lehet nevezni a kikent-kifent ábrá- zatukat, a melltartók-harisnyatar- tók bénításába rendelt tagjaikat. Meg a kontaktüvegek, hajszínezők, szőrgyanták, mittudomén még micsodák! De a legrémisztőbb, hogy hasonlítanak egymásra. A fejük- nyakuk egy szöget zár be a törzsükkel (nemes, üreges edény), egyfajtaképpen vetik át lábukon a lábukat, egyféleképpen babrálnak egyféle öngyújtóikkal is.

— Nem mintha én nem hasonlítanék száz másra, de az istenit, én mégiscsak másképp mozdulok. Mi mégiscsak másképpen, mindnyájan másképpen mozdulunk, ök ijesztő közhelyeket sem (hogy is mondják?) átallanak kiejteni a szájukon, sorozatban. Miért nem mondja meg nekik valaki, mindegy, hogy ki, hogy most már: pofa be? Még én se merem. Most se merném.

— Autók, autók — sáskák, ök is sáskák. Hányszor, de hányszor hanyatlana hátr^ az ember, ők meg csak verik a vasat. Minimum a felük semmit se érez, csak a filmvászonról tanulja, hogy kell olvadozni. De mindig megfogják az embert. A bőgésükről nem beszélek, elcsépelt dolog. De a kellő pillanatban kiadják magukat. Teljesen. És ez az, ami úgy szorul az ember nyakára, mint a hurok. Levenni nem lehet, mert az főbenjáró sértésnek számít, vigyorogni kell, és úgy tenni, mintha cirógatna a kötél.

— Mi az istent csináljak ezzel a csokorral. Hányszor megfogadtam !... „Semminek se örül jobban a nő, mint egy csokor virágnak. Hiszen nem az ára számít, a figyelem, a gesztus”. Ilyenkor még

mélyebbre ülepszik bennem az eltökéltség, hogy virágot, azt nem! Villamoson se adom át a helyemet, ha mellém, a legfiatalabb mellé furakszik egy vénasszony, és a szatyrát tüntetőén a sódaramhoz nyomja. Tudni kell kérni. A nők nem tudnak kérni, semmit se tudnak. Visszaélnek vele, hogy léteznek, és a férfi, aki azért mindig felelős organizátornak hiszi magát, szégyenkezik, hogy az emberiazsúr. A férfiakon — ó, szörnyű- ség, miért nem adtok magatokra, társaim? — selyemsál. Nekem meg itt ez a csokor a kezemben. Marhaság. Ki látott már tíz óra után virágos férfit? Ezt még megkese- rüli valaki. Ha legalább plasztikbomba lenne a csokorban. Itt egy virágárus pultja. Ráteszem a csokrot. lassan, még felrobban.

Belerúgok a kapuba, úgy lököm ki. Az előbb majd hasraestem egy

ség fele, a nők, netán hiába léteznének. Kezd velük valamit.

— „Ronda férfiúi gőg. Rádismerek”. Jó, rendben van, katalizátorok a nők, serkentik az embert valamire, néha. De sohasem arra serkentik, hogy még jobban beléjük essen, nem. Mindig valami másra serkentik, valami jobbra. Inkább távolítanak maguktól, a legjobb pillanatokban. Taszítanak, mint a mágnes, legalábbis a jobb nők. Valami nagy dologra lökik ki az embert. De semmire sem juthatsz, ha azt a kezdő lökést meg nem kapod tőlük. Azért zuhanok bele, hogy elszállhassak tőle, minél messzebb.

— Hülye locsogás, hány ilyen filozófiát végigásít az ember a nőkről, mégsem állja meg, hogy másokat ugyanezzel ásíttasson. De mindegy, ez fontos dolog, megér néhány gondolatot, még ha az eredetiségéről eleve le is kell tenni. Most úgyse tudnék mást csinálni, legalább füstölgők egy kicsit. Itt van például ez a nő, kicsit messze van, de azért látom. Egy Opelből mászott ki, a bőrzekés gavallérja máris gázt ad, sebességváltás közben búcsút int. Ahogy a nagykönyvben. A nő nagyon jó. Férjes asszony lehet, azért gyalogol egy háztömböt. A kapuja előtt mégsem bontakozhat ki egy autós pali karjaiból.

— Nem is házba igyekszik, odalép az úttest felől egy kiskocsihoz. Leállt taxi. Szóval így állunk? Beül, elhajt. Felkattintja a zöld taxilámpát. Jöhet a következő kuncsaft. Én meg ott maradok, csuklik egy nagyot a szívem. Még az „erkölcse” sem ábrándít ki.

— Most egyébként semmi sem ábrándítana ki. Még egy hintalóból sem. Mi az istent csináljak? Miért kellett elhatároznom, hogy nem veszek többé nőnek virágot (nőnek virágot — nőnek virágot: reklámkínrim). És ha már elhatároztam, miért felejtettem el az egészet? Minősíthetetlen ez a szellemi henyeség.

Bekerülök az éjszakai órák szétterülő idejébe. Tíz óra múlt. „Feledhetetlen színházi estékről” térnek otthonukba, vagy egy „feledhetetlen színházi vacsorához” valamelyik étterembe a párok. A nőkön fehér kimenőkabát, denevérkabát, csuklya, stóla, boleró,

MAROSITS ISTVÁN RAJZA

i

I

kukában. Felkaptatok a lépcsőn. A második emeleten, mint mindig, eszembe jut Hédi. Elrebegek egy cseppet sem ájtatos fohászt a nőhöz, gyermekkorom amazonjához, talán fönt vár a harmadikon. Persze hogy nem vár senki. Még a világítás is bedöglött a harmadikon.

Kulcs, kilincs, lábtörlő. Hangfogó. mindenki alszik. Lerúgom a cipőmet (mégis megúszom lúdtalp nélkül?). Húsz fekvőtámasz, negyven guggolás, nem bánom, egy cigaretta. összepakolok holnapra. Talán kibírom holnap estig. De virágot bizonyisten nem veszek.

Pál Rita:

Kukorékolunk

A

z egész osztály. A tanárok azt mondják, megvesztünk. Az úgy volt, hogy az Őszi elábrándozott a napló fölött, mi meg unatkoztunk, különben is olyan döglött volt a levegő, a hatodik óra és ráadásul nyelvtan. A Szila- si akkorát ásított, hogy erre még az Őszi is magához tért, a legrosz- szabbkor, Krumplitól akkor röpült a posta Gabihoz, aki olyan lett, mint a rák, pedig amúgy is vörös, az arca is, meg a haja, de jól áll a krapeknek. Én még életemben nem láttam olyan srácot, akinek ennyire jól állna, hogy vörös. Na, szóval odaadja a gombócot, az Őszi kibontja, visszaadja. Gabi meg dadog, hogy ta-ta-ta-ta- nárnéni, igazán ezt dobták ide, ezta ... ezta . . énnemtudommiez, ta-ta-tanárnéniiii... Húzta az i-t a végtelenségi“, az Őszi meg várt türelmesen, csak annyit mondott, irtó kíváncsi, a Krumpli szövege érdekes lehet. Erre Gabi persze előhalászta a postát.

„A nyolcadikból a Szeges, meg a Bajusz is segít megverni az Émant...”

— Aha. Szóval meg kell verni az Émant. És segít a Szeges is, meg a Bajusz a nyolcadikból.

Közbekiabáltunk, hogy mi is, az egész osztály, legalábbis a fiúk.

— Gyönyörű. Az egyszem Émant ennyien.

Persze elmagyaráztuk, hogy azért rendes buli ez, az Éman is szervez, s ő maga olyan erős, mint tőlünk öt srác együttvéve.

Na, az Őszi ettől se lett okosabb, csak kapisgálta, hogy itt valami aréna készül. Gabi egyre jobban dadogott, már olyan vörös volt, hogy lestük, mikor pukkad szét, na végre fölállt a Csió és nekivágott, közbe mi is besegítettünk itt-ott és halában élveztük. Az Őszi is halálian élvezte. És elég komolyan vette.

Mert tényleg piszok dolog, hogy Csió már majdnem egy éve kisér- geti a Beát, cipeli a táskáját, s akkor egyszerre csak beveti magát ez az Éman, hirtelen rájön, ő is csípi a tündért, s ráadásul még meg is akarja verni Csiót. Na nem!

A bunyó sajnos nem nagyon érdekelte az Őszit. Inkább a szerelem. Lehetséges, hogy amikor úgy beleméláz a naplóba, nem is a jegyeket tanulmányozza? Na, ez az

ő baja, mindenesetre azt mondta, Bea a legédesebb minibaba, akit életében látott és Csió helyében persze, hogy csakis Beát választaná, aki ráadásul okos is, tudja kivel cipeltesse a táskáját.

Hát persze, azt mindenki tudja, hogy Csió milyen komoly srác, csak még azt nem döntötte el, autóvezető lesz-e, vagy költő, mert szerinte a legszebb foglalkozás az autóvezetés és a versírás.

De hogy az Éman mit képzel, most se értem. Igaz, olyan erős, mint a bivaly, de a nevét se írja le tisztességesen, és ezek után még azt hitte, hogy a Bea majd pont őt...? Kész kabaré. Valahogy észhez kell téríteni a fickót. Egyszerűbb, mint kivágni Beáék diófáját. Oltári egy nagy marha ez az Éman, mór ebéd utón ‘felmászott erre a hülye fára, elbújt, mint egy rigó és onnan bambult a kislányra, aki egész délután a kertjét ka- pirgálta, aztán mikor estefelé már öntözgette a virágait, szegény kis pipi majdnem szörnyethalt, amikor rákukorékolt és fölnézve látta, hogy az Éman készül a nyakába ugrani.

Az Éman meg csak kukorékolt, órákig kukorékolt, Bea persze ki se dugta a fejét, arra se szólt semmit, amikor a nagyapja egyre mondogatta, hogy a fene se látott ilyen bolond kakast.

Ez a kukorékolás piszkál bennünket a legjobban, mert egyrészt, ha legközelebb oroszlánt játszik, attól a minibaba tényleg frászt kap, azonkívül én is halálian pipa lennék, ha az Éman ott lapulna valahol a fejem fölött és éjfélig kukorékolna.

A Paczek közbekiabált — mert neki persze muszáj okoskodni — hogy tanárnéni, ha a Csió kukorékolna a fán, a Bea akkor se jönne

ki?

Az Őszi nevetett, mintha odalenne az örömtől, amiért ilyen okos kérdést hall, a Csió meg kikérte magának, mert ő bemehet az ajtón

is.

H

ajrá Csió, hajrá Csió, később már kukorékoltunk is, áthallatszott az osztályokba, ettől számítják, hogy megbolondultunk. Pedig ez nyelvtanóra volt és mostanában tanultuk a hangutánzó szavakat, az Őszi is mondta, hogy ez az és naná, hogy együtt kukc-ékolt velünk.

Makay Ida:

Ballada az öregasszonyról, aki meghalt a hegyen...

Mikor indult az öregasszony, felhők takarták el a holdat.

Nem maradt senki, hogy

virrasszon.

Mikor már ment az öregasszony, elhagyta a fákat a szél is.

Rezgés sem moccant a haraszton.

Nem ölelte az ormot az ég se már. Mikor a hegyre ért az öregasszony, havazni kezdett lassan a halál.

Borisz Polevoj:

A 158-as szoba

Huszonöt évvel ezelőtt, 1945. november 20-án ült össze a Nemzetközi Katonai Törvényszék, hogy ítélkezzen a náci háborús bűnösök felett. A nürnbergi per lefolyását sok résztvevő megörökítette visszaemlékezéseiben. Polevoj nem ezeket akarta megismételni, mint a per egykori laptudósítója, elsősorban a tárgyalótermen kívül zajló, de a tárgyalással szorosan Összefüggő eseményekre volt kíváncsi. Az Itt következő részlet „Végezetül” című dokumentum-naplójának egy fejezete.

AZ EGYIK NAPON hajdani fotóriporter ismerősömmel, Karellal futottam össze az ón. „sajtó-bárban”. A kölcsönös üdvözlés után asztalhoz ültünk, kávét rendeltünk és sorolni kezdtük, mi minden történt velünk, amióta nem találkoztunk. Karel még mindig ugyanaz a fáradhatatlan, kamaszosan nyúlánk, jó lelkű és víg kedélyű legény volt, akinek a prágai harcok idején megismertéin. Most is, mint mindig, valósággal lángolt a lelkesedéstől, zajosan örvendezett annak, amit éppen csinált, büszkén és buzgón ecsetelte azt, mire készült. Itt Nürnbergben egy albumot szándékozott összeállítani a háborús bűnösök peréről olyan formában, hogy képet adjon benne a vádlottak múltjáról és jelenéről, az elkövetett bűnökről, valamint a tárgyalás menetéről.

— Hogyhogy csak most érkeztél? — érdeklődtem — Kollégáiddal egy sorban ülök a tárgyalóteremben, egyikkel-másikkal már össze is ismerkedtem ...

— A tárgyalás kezdete óta itt vagyok. A vádlottak padjával szemben néztem ki magamnak egy helyet, s onnan élesre töltött objektivvel lesem az alkalmas pillanatokat. Hidd el, érdekesebb munka, mint a vadállatok fényképezése. Ha akarod, megmutatom, mi sikerült eddig.

Valahová eltűnt és hamarosan egy mappával tért vissza, majd gátlástalan újságírói közvetlenséggel, behízelgő, kellemes mosollyal odább .küldte a2 ablaknál ácsorgó angol Íaptudósítót, s a párkányra egy csomó kész fényképfelvételt teregetett ki. Néztem a képeket, >

meghökkentett a valóság ereje, annyira szemléletesnek hatottak rajtuk a történelem megörökített pillanatai... Egy nürnbergi utca, fellobogózva. Rajta a rohamoszta- gosok végtelen oszlopai vonulnak, horogkeresztes zászlókkal. A járdákon tombol az örömmámorban úszó tömeg... A másik képen, mely ugyanabból a szögből készült, ugyanazon az utcán, alaktalan romhalmaz minden. Néhány ember tűnik elő a romok közül, sebtében összetákolt kézikocsit vonszolnak maguk után, rajta mindenféle limlom...

Aztán egy sportstadion képét látom teljes nagyságában. Tele van ünneplő, világosszőke fejű lányokkal, akiknek öltözéke — fehér kabátka és sötét ruhaalj — szemet gyönyörködtetően egyforma. Végtelen sorokban náci üdvözlésre lendítik a karjukat és elkeseredetten ordítanak valamit. Kezek erdeje, kiáltástól eltorzult arcok. A távolban, a tribün fehér öblében Hitler látható ... Majd egy újabb fénykép, szintén a stadionról. Hatalmas, üres tribünök. A térségen át egy csontsovány kutya fut, a kép előterében pedig egy őrnagyi egyenruhás amerikai néger katona puha-kövér, lenszőke német lányt ölelget...

A következő képen Göring és Hess látható az éppen soron lévő ünnepi parádén, náci egyenruhában, teleaggatva mindenféle érdemrendekkel ... Majd ugyanők egymás mellett a vádlottak padján ... Ribbentrop frakkban, vállán átvetett rendszalaggal, pezsgővel teli poharat emel egy diplomáciai fogadáson... Ugyanő a börtönben, amint éppen kását eszik egy csajkából... Valamilyen harci alakulat tagjai csáklyákkal rángatják ki a vagonból azoknak a hulláit, akik nem jutottak el a rendeltetési helyig, útközben elpusztultak ... Nyitott ajtajú kemencék mellett emberi holttestek halmai várnak az elhamvasztásra...

Különösen megragadott két felvétel hasonlósága. Az egyiken a hitleri kabinet látható, élen a Führerrel, valamelyik pártértekezleten; az első sorban Frick, Ribbentrop, Göring, Hitler, Rosenberg, Hess ülnek, mögöttük mosolyogva Frank, Schirach, Keitel, Streicher foglalnak helyet. A másik felvétel a vádlottak padján mutatja a perbe fogottakat, majdnem ugyanebben a sorrendben, amint a fejükre olvasott bűncselekményeket hallgatják.

DÖBBENETES EREJŰ K£PEK!

Karel abban a pillanatban, abban a lélektani állapotban örökítette meg modelljeit, amikor azok legbensőbb lényegüket teljes mértékben megmutatták.

— Nagyon jók! Mondd, mennyit kell várni az alkalmas pillanatra?

— Néha egy egész ülést. Jópár tekercset ellövöldözök — felelte Karel.

— És hol szerezted ezeket a pompás régi felvételeket?

— Öh, ez az én szakmai titkom! — kacagott barátom — Műhelytitok! No, de mi olyan körülmények között és olyan időben ismerkedtünk meg, hogy előtted nem lehet semmiféle titkom, annál is inkább, mert te nem vagy fotós, tehát nem konkurrálsz velem. Hállottád már ezt a nevet — Heinrich Hoffman?

— Nem, nem hallotta:*.

— Ö volt Hitler „udvari” fényképésze. Itt tartózkodik ebben az épületben, a 158-as számú szobában. Hoffman úr most a dokumen*