Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
6 DUNANTÜLI NAPLÓ 1970. október 18. , /Hiért nem készült? Ahelyett, hogy a kérdésre felelnék, mégegyszer nekirugaszkodom: — Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra — — De tovább nem megy a memoriter. — Miért nem készült? A kérdés teljesen hiábavaló. Először azért, mert Páter Ambrus nyilván értesült már a pedellussegédtől, hogy mi történt a tegnap esti Studium alatt. A kérdés különleges hangsúlyában ez benne van. Másodjára azért fölösleges a kérdés, mert a valóságos tények ellenére, péntek esti cselekedetemnek indítéka egészen más. Ezt azonban akkor sem mondanám meg, ha fát aprítanának a hátamon. Tisztában vagyok vele: ha megvallom az igazat, ez csak tetézi a bajt, mert nevetséges hazudozásnak látszana. És szégyelleném is megmondani az igazi okot. — Tanulni nem tanulunk, de fára mászni, lány után leskelődni, azt igen?! Tehát tudja P. Ambrus, miért nem készültem. Bornyák Ferenc segédpedellus, kinek hatáskörébe tartozott a künnlakó diákok ellenőrzése, tegnap este a Studium ideje alatt nem talált kvártélyos helyemen, a diákszobában; ellenben a szomszédék ablaka előtti berkenyefán tanyáztam, és a szomszéd állatorvos úr lánya, Piriké, éppen zongorázott. Pontosan így volt. Amikor észrevettem a pedellust, nem volt már időm lekúszni a fáról; ijedtemben csaknem cseppfolyós halmazállapotúvá változtam; egy ágreccsenésre Bornyák Ferenc tüstént leparancsolt a fáról. (Egyébként — ezt később tudtam meg — azért állt az ablak alá Bornyák, mert Piriké éppen arra a dalra zendített rá, hogy: Felleg borult az erdőre... s ez volt a pedellus nótája.) A pedellus egyáltalán nem titkolta, mi lesz a következménye a dolognak; vagyis, aligha úszom meg 2-es viselet nélkül; még jó, ha ki nem rúgnak a gimnáziumból. Az osztályfőnök úr pedig mondja, mondja# hogy erkölcstelen, disznó fráter vagyok, aki ingyenkosztos szegényördögként, sorkosztos létemre ilyen hálátlan vagyok a jótevőimmel szemben, s így használom föl a tanulási időt. Én meg csak hallgattam, hallgattam, örültem, hogy hallgathattam; még imponált is egy kicsit a fene nagy erkölcstelenségem; hiszen ez 38 diáktársam előtt növelte ázsiómat (első hosszúnadrágom mellett); míg az igazság bevallása csupán sajnálkozó szánakozás lett volna részükről. Ha nagyon késve is, potom harmincvalahány év után, hadd egészítsem ki a fentieket az igazság kedvéért: miért kerültem hát abba a kritikus helyzetbe? Sorkosztos diák voltam, s a pénteki napra rendszerint nem jutott helyem, mert böjti nap lévén, senki se fogadott szívesen. A fent irt napon semmit nem ettem, még tízórai maradékot se találtam a padokban. Estefelé (5-től 7-ig volt a Studium) már annyira éhes voltam, hogy nem bírtam a könyv mellett ülni, s bizony, kisebb gondom is nagyobb volt Cicero ékes vádbeszédénél. Más lehetőségem nem volt, csak a madáreleség. Az utca tele volt berkenyefával; bogyója a vadcseresznyénél is kisebb, jószerint csak héjból-magból állt, de a semminél valamivel több volt Reggelirevalót is akartam szedni, de a pedellus megzavart. Ezt a választ senki se hitte volna el nekem. Ma is szívesebben vállalnám a romantikusabb változatot, de hát ez volt az igazi. Ezért nem készültem. /# . ^ PÁL JÓZSEF VERSEI: Kezed nyomán az éjjel a csillagok felragyogtak mint az öreg rézmozsár mit anyámtól hoztunk s a hold felhajtotta szobánk négy falát s mint szeles fruska csupasz combját borzongó bőrünket paskolta meg micsoda nyár micsoda nyár a dió zöld már sárga a barack totyog az erdők szélén a galagonya orgonái a vérbükk sípol a nyír tölcsérét tátogatja a rókagomba illatos vargánya fűzkosár micsoda nyár micsoda nyár a sötét pribék hasító jégszögét beverte a búza tenyerébe lehajtja fejét hát a két lator micsoda nyár micsoda nyár szakállas arc csapzott haj iszonytató hírek képek tornádója embert eszik a fehérember kikötött Heyerdahl papirusz hajója s kezed nyomán az éjjel a csillagok felragyogtak mint az öreg rézmozsár micsoda nyár micsoda nyár A levegő mellkas-ívét megnyitotta a deltaszárnyu lándzsa méhek döglenek hernyók helyett felpuffadt halak a part homokján valahol újszülött üvölt hangja beleharap a Koponya-hegy köveibe Humanizmus A zsebtolvaj világosszürke nadrágot viselt és elegáns kávébarna inget. Kissé idegesen pislogott, amikor rákiáltottam: — Eressze el a pénztárcámat, és vegye ki a kezét a zsebemből! — Rendben van, uram, de ne csináljon feltűnést. Már mindenki figyel az autóbuszmegállónál — nézett rám kissé szemrehányóan. \y — Most azonnal velem jön! — szóltam erélyesen, és alaposan megragadtam a gallérját. — Hová megyünk? — érdeklődött udvariasan. — Átadom a legközelebbi rendőrnek. Tolvaj, gazemberi — hörögtem dühösen, és előrelódítottam. — Van önnek szíve egyáltalán? — kérdezte szomorúan, és rám nézett nagy, ártatlan, tiszta pillantású, kökénykék szemeivel. — Nem sül le a bőr a képéről? Aránylag fiatal ember létére tolvajlásból tartja fenn magát. Majd a börtönben megtanítják móresre! De már jön is a rendőr — mutattam a felém közeledő hatósági közegre. — Tudja, hogy könnyű diétához szokott gyomromnak mit tesz a Markó utcai koszt? Az elmúlt tíz hónap alatt is negyven dekát fogytam odabenn — mondta panaszosan. — Előbb gondolta volna meg, hogy mit cselekszik! — Engedjen el, uram! Ha most futni enged, soha többé nem nyúlok idegen emberek zsebébe. Ez nagyon csúnya dolog tőlem, magam is belátom. Ha most elenged, felemelt fővel járhatok én is, mint a többi testvérem, majd virágot szedek az őszi alkonyatban, és alázatosan meghajolok, hogy magához öleljen az emberiség. Ugye, elenged? Nem szeretnék csalódni önben — emelte fel az ujját nyomaték- kai. — Beszéljük meg ezt egy fekete mellett — szóltam, és beinvitáltam a szomszédos eszpresszóba. A negyedik dupla után beláttam, hogy bűn lett volna a törvény kezére adnom ezt az alapjában véve csupaszív zsebtolvajt. Félórai meghitt beszélgetés után elbúcsúztunk. — Add át üdvözletemet a kedves feleségednek — mondtam szeretettel. — Kézcsókom a nagyságos asszonynak, — tolmácsolta barátian. — De ugye, soha többé... — Soha. E perctől kezdve új életet kezdek. De most bocsáss meg, rohannom kell, mert négyre mozijegyem van — szólt, és barátságosan integetve elsietett. Egy kicsit elszorult a torkom, és meghatottan néztem utána. Egy embertársamnak visszaadtam a hitét, egy embertársam nem csalódott bennem. A ztán a József kőrútról négy és fél óra alatt hazagyalogoltam Cinkotára. Ugyanis nem volt útiköltségem. Barátom magával vitte a pénztárcámat. Galambos Szilveszter Thiery Árpád: Bódi Gáspár hosszú napja B ódi az autóbuszjegyet gondosan összehajtogatta, zsebre- tette, majd elhelyezkedett az ülésen. Indulás előtt még egyszer az ablakhoz hajolt, mintha meg akart volna bizonyosodni: valóban nem egy furcsa álom áldozata. Felpillantott a szociális otthon sárga, kastélyszerű épületére, mely így tél utolján, mikor már a mélyebb részeken is olvadozott a hó, valósággal világított a földszínű, ázott domb tetején. Bódinak úgy tűnt: a kapunál a fiatal fenyők között, vállára vetett intézeti köpenyben ott áll az igazgatónő. Bódi visszahúzódott az ablaktól, és azt gondolta: Az ördögbe, hogyan láthatnám én innen, ő meg onnan engemet?... De nem szabadult az igazgatónő száraz, deszkaszerű alakjától, egyre csak visszatért eléje, pontosan úgy, ahogy az este a fehér íróasztal mögött a válláról le-lecsúszó köpenyét igazgatva ült Bódi papírjait lapozgatta. — Magának holnap orvosi vizsgálatra kell mennie — mondta. — Igenis. — De nincs, aki elkísérje a városba. — Akkor nem megyek — nyugodott bele Bódi. Az igazgatónő felpillantott átható, türelmes tekintetével, amely sohasem az emberekre és a tárgyakra nézett, hanem mögéjük. — Én azonban kísérő nélkül is elengedem magát. Nem érdekel, hogy mi van itt a papírjaiban. Miért ne jönne vissza rendesen egyedül is, ha egyszer vissza kell jönnie. Nem igaz, Bódi? — Maga tudja ... — Itt vannak a papírjai. A reggeli autóbusszal bemegy a városba és megjelenik mindenütt, ahol kell. Nem először fordul meg maga azokon a helyeken. De figyelmeztetem valamire! Ha maga este kilenckor nincs itt az intézetben, ha lerésze- gedik, ha elcsavarog... Ha bármi disznóságot csinál, maga nem ember többé előttem! Megértette? — Rendben van — mondta Bódi furcsa hangon, s mintha egy idegennek a hangján szólalt volna meg, és azt sem értette: hogyan talált rá ilyen könnyen a megfe- , lelő szavakra? Elégült, boldog mosollyal ült az autóbuszban, és ez a kifejezés az orvosi rendelőkben sem tűnt el az arcáról. Az ápolónők meglepett kérdéseire titokzatosan mosolygott, az orvosoknak pedig a gyógyuló betegek tájékozott bizakodásával válaszolgatott. Egy csöppet sem emlékeztetett arra az iszákos, rossz modorú svihákra, aki megbízhatatlan volt pénzben, szóban, időben, és aki évekig magára hagyatva élt a külvárosi felvonulási épületek táján, sokan bolondnak tartották, míg valaki szólt az érdekében, és egy szociális otthonban helyezték el. A boldog arckifejezés az orvosi vizsgálatok végeztével kezdett tünedezni, mintha Bódi az utcákon bolyongva fokozatosan ébredt volna tudatára, hogy ezt a délelőtti kis papírboldogságot csak azért hitethette el magával, mert már nem jutnak eszébe a régi idők, s ha mégis: idegen tárgyként úszkálnak az emlékezetében, s nem tud igazán ragaszkodni hozzájuk. Azt gondolta: A cimborák ilyenkor a vasúton, meg a közraktárak körül lézengenek ... Nem akart velük találkozni, s a belváros felé indult. A gyógyszertárnái egy hatalmas, fehér kéz' nyúlt feléje, majd kirajzolódott a keskeny, beesett sólyomarc, és az arcon furcsa módon feléledtek a harag piros foltjai. így állt, ilyen haragosan és meglepetten az egykori ezerszázas FIAT mellett: ki akarta nyitni az ajtaját, és csak akkor vette észre, hogy be van hegeszt- ve... — Bódi elvtárs! — ért hozzá barátságosan a nagy fehér kéz. Bódi összerezzent és azt gondolta: Annyira egyezik minden, hogy nem lehet igaz. S nem értette, hogy az ő keze miért nem mozog? — Főnök!... Azaz, Sipos elvtárs! nyögte. Szabadkozott, valósággal húzatta magát, de Sipos becipelte egy mellékutcába. A pincében a pincér négy teli poharat tett eléjük az asztalra. Bódi elborzadt és lehunyta a szemét. — Ügy láttam, hogy biceg. Mi történt magával? — kérdezte Sipos. — Karambol. Nyolc éve már. — Ó!... — pillantott Sipos részvéttel egykori sofőrjére. — Magának pedig mindene volt az autó. Bódi elvörösödött. Az asztal súrolt deszkalapjára bámult. — A karambol után vidékre költöztem — mondta. — Most egy gazdaság kocsiját vezetem. Sipos a poharáért nyúlt. — Én pedig - tizenöt éve már, hogy a minisztériumban vagyok. Most látogatóba jöttem ide a rokonokhoz ... Nem iszik, Bódi elvtárs? — Legfeljebb egy keveset — mondta Bódi erőtlenül, és a hazugságán tűnődött. Azt gondolta vöröslő arccal: Tehát így ég el szégyenében az ember. — Hány éve is, hogy mi együtt voltunk? — kérdezte Sipos. — Negyvenhétben. — Micsoda idők voltak akkor... — Nagy idők voltak — bólintott Bódi komolyan, - és ahányszor Síposra pillantott, egyre csak a rozoga FIAT-ot látta maga előtt, amelynek az egész jobboldalát egy szerencsétlen hídrakanyarodásnál leszakította. A bányavidéken napok óta zuhogott az eső, az utak oldalát kimosta a víz, de menni kellett, nem törődve az életveszélyes utakkal, s akkor a meszelt kőhíd egyszer csak alattomosan ott termett előtte. Ajtó nélkül nem járhattak, a leszakadt ajtókat fel kellett hegeszteni. Attól kezdve baloldalról másztak be a kocsiba, míg Sipos meg nem unta a beosztásához képest megalázó ki- és beszállásokat, és felkutatott a városban egy Opelt. Négyen mentek az autóért. — A nép nevében! — mondtak halálos komolysággal a szobafestőnek, aki megszeppenve állt előttük az udvar közepén. Mulatságos volt, ahogy igyekezett a kedvükben járni. Kinyitotta a pajtát. A ponyvát lerángatta a kocsiról, és széttárt, tehetetlen karral azt mondta: — Ezt csak tolni lehet, kérem... Szerencsére négyen voltak, de így is alaposan megizzadtak, mire nevetség tárgyaként az ütött-kopott kocsit a városon át betolták a pártgarázsba. Bódi csodálattal hallgatta Sípost. Minden megelevenedett amiről beszélt, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérintse a hegesztőt, aki egész éjszakán át dolgozott a FIAT ajtajaival, hogy Bódi másnap elfuvarozhassa Sípost a választási gyűlésre ... Bódi hallgatott, nem tudta félbeszakítani Sípost. Egyszer a faliórára pillantott Sipos észrevette. — Dolga van? — ö, nem, nem.;: Ml dolgom volna azon kívül, hogy itt vagyok most magával?... — tiltakozott Bódi, és a kezét rátette Sipos karjára. Meg is szorította egy kicsit — Mi van, Bódi elvtárs? — hunyorított Sipos elérzékenyülten. — Semmi — nyögte Bódi, és az arcát a kabátja ujjába törölte. — Csak nekem is eszembe jutott az a sok minden, amiken végigmentünk mi ketten. Akik láttak működni bennünket, biztos azt gondolták magukban: Ki hitte volna róluk, hogy ennyire értik, amit csinálnak?... Ö, mi egészen nagy emberek voltunk akkor. Elhiszi nekem? VÍG ISTVÁN RAJZA
