Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

1970. augusztus 30. dunantüli napló 7 LAT OQ AT ÓBAN: EQY MŰVÉSZ HÁZASPÁR VAN BUDÁN, a József hegyi úton egy ház, ahonnét talán a leg­szebb kilátás nyílik a fővárosra. Nappal, az ezüstszürke párában idelátszanak Újpest toronyházai, az olvadt ólomként folyó Duna, a gázgyárak hengeralakú tartályai... Éjszaka egy világváros küldi föl fényüzemeteit: a kirakatokban, a lakásokban, az utcákon és tereken kipattant lámpák morze-jeleit... A környezet is tiszteletet paran­csoló. Aki az autóbuszmegállótól gyalog feljön a házig, Pécsi Sán­dor lakása előtt halad el. Ha to­vább megyünk az úton, Illyés Gyu­lának köszönhetünk ... Elhanya­goltnak látszó kert közepén áll a ház. Dús, buja növények között kanyarog a kavicsos út. A kert stílusa inkább az angolparkoké; mintsem a francia kertek mérta- niasan kiszámított hangulatára em­lékeztet. Szabálytalanul indázó bokrok, karjukat nyújtogató fák, tárt kelyhű virágok vesznek kö­rül. A tenyérnyi kert egy darab ittfelejtett igazi természet. Persze nem vadon nőtt burjánzás, hanem a lakóktól megkomponált, csodá­latosan szép és harmonikus növé­nyi társulás. A vendéglátó mozdulat beljebb tessékeli a látogatót. A ház ajtaja is mggnyílik. A természet kintre­ked a' kertben, de egy másfajta szépség és gazdagság utánunk jön, és folytatódik a lakásban. A fa­lak, a bútorok, az élet gyakorlati szükségletét szolgáló tárgyak szin­te eltűnnek a népi díszítőművé­szet emlékei, a hajdani népélet színeit őrző eszközök között. Emitt szúette sulykolók és mángor­lófák, faragott ivócsanakok és kar­colt szarusótartók sorakoznak, amott spanyolozással díszített bo­rotvatartói választóvízzel sárgított nem hordozzák gyakorlati célju­kat, már nem használati tárgy a rokka és a mángorlófa. De nem is nosztalgiát idéző, az elhagyott ősök szellemét engesztelni akaró, divatból gyűjtött emlékek, múzeu­mi relikviák. Itt e holmik szépsé­gükkel vannak jelen; díszek. Kör­nyezetük arra ad alkalmat, hogy e tárgyak a népművészet rejtett esztétikumát fölmutassák. A TERMÉSZET ÉS A NÉPMŰ­VÉSZET tehát a maga elsődleges jelentés-tartalmával, lényegével hatott e művész-házaspár munkái­ra. Nem lemásolható elemeket köl­csönöztek tőlük, nem divatból for­dultak e forrásokhoz. Náluk a ter­mészet a teljes emberi élet része­ként jelenik meg. Alkotásaik a népművészettel szellemben, a for­materemtés mozdulatában rokon. Bár magas mércét szabó a példa, de a természetnek és a népművé­szetnek ugyanazzal a minőségű át- költésével találkozunk itt, amely Diskay Lenke és Varga Hajdú Ist­ván alkotásait Bartók művészeté­vel és törekvéseivel rokonítja, az olyan zeneművekkel, mint a ter­mészeti elemek ihletésére szüle­tett Éjszaka zenéje, vagy a folklór elemekből építkező Este a széke­lyeknél. A kiskundorozsmai születésű Diskay Lenke mintha az Alföld teltebb, nyugodtabb, tisztább szí­neit és formáit őrizné. Képeinek gazdagságában, dús ornamentiká­jában szinte van valami „barok­kos”. Nágy foltokból építkező, ki­egyensúlyozott, ugyanakkor dina­mikus alkotásai az oszlopos-tomá- cos parasztházak nyugodt ritmusá­val, a falusi vásárok mézeskalács figuráival, a népi faragások dí­szeivel tartanak rokonságot. Dis­VARGA HAJDÚ ISTVÁN: MADARAK kürt, cifra mézeskalácsforma lát­ható. A fekvőhelyet népi szőtte­sek és párnák borítják, a falon mázasedények díszlenek, a sarok­ban karcolt mintájú szuszéle és festett rokka áll... Ebben a csodálatosan szép ter­mészeti és népi környezetben él egy művész-házaspár, Diskay Len­ke és Varga Hajdú Irtván. Házuk valóságos műhely. Nemcsak lakás, de műterem is. Itt készülnek az olaj pasztell képek, a rajzok, itt áz­nak festékben a színes textiliák, itt kerülnek ki a véső alól a fa­metszet-dúcok. Két érett művész szinte középkori alázatot paran­csoló tiszta és míves műhelye a ház, s műhelye egy tizenötéves leánynak, lányuknak, Eszternek, aki itt készül a szülők járta pá­lya folytatására, s akinek külön­féle hazai és nemzetközi gyermek- rajz-pályázatokon a sikerből is ju­tott már rész. Miért e környezet fölvillantásá- val kezdem művészetük bemuta­tását? Ügy érzem, e két elemben — a természetben és a népművészet­ben — találjuk meg azt a legál­talánosabb ihletforrást és közös ösztönzést, melyből művészetük táplálkozik. Milyen is az a ház körüli kert? — Virágai nem valami praktikus célt szolgálnak, nem gyógyfüvek, s nem vándorolnak belvárosi vi­rágüzletek kirakatába. Az a kert nem akarja a botanikus kertek tu­dományos érdekességével sem föl­venni a versenyt. Nem ritkaságo­kat és unikumokat foglal magá­ba. E kert növényei jelenlétüket a legegyszerűbb magyarázatnak, ön­maguknak, létüknek köszönhetik. Azért ültette őket földbe, vagy — ha a magvak a szél hátán jöttek — azért tűrte meg őket a gazda figvelme. mert szépek. És milyen rendeltetéssel kerül­tek a rózsadombi házba a népmű­vészet emlékei? — E lakásban már kay Lenke páratlan technikai tu­dással alkot mind a textilfestészet, mind a nagyméretű színes famet­szet, mind az ex libris műfajban. E műfajok legjobb hazai képvise­lői között van a helye. Munkáiban egyéni ízeket és sajátos hangula­tokat talál a néző. Eddigi munkás­ságának mintegy összefoglalása a Bőség című nagyerejű, szuggesz- tív, szimbolikus színes fametszet Azzal párhuzamosan, hogy az utóbbi három évben Diskai Lenke az ún. alkalmazott művészet terü­leteitől az önálló festői megoldá­sok felé fordult, műveiben a szim­bolikus közléseket áttételesebb festői gondolatok váltották fel. A népművészet ösztönzése felszívó­dott alkotásaiban, annak forma­nyelvét önmagához lényegítette, s alkotásai egyénibb színt kaptak. A dekorativitás és a népi mesélőkedv ma is jelen van képein, de egy újszerűbb gondolatot hordozó, a nagyvárosi életre visszhangzó, a mai ember kérdéseit megfogalma- ’ zó művészet kezd kirajzolódni szí­nes fametszetei nyomán (Emberek holdközeiben. Egy beszélgetés em­lékére, Így építettük a várost, Rad­nóti emlékére). Varga Hajdú István Barcson született, paraszti-vasutas szülők gyermeke. Ifjúsága dunántúli, ba­ranyai tájakon telt; elhatározó él­mény volt számára — még főis­kolás korában — az Egry József­fel történt találkozás. Képei a ha­zai természet, a dunántúli táj at­moszféráját idézik, egyéni megfo­galmazásban, s valami sajátos, „gótikus” felhanggal. Alkotásain, nemcsak a tollrajzokon, hanem a színgazdag olajpasztelleken is, a grafikus, vonalas megoldás ural­kodik. Képeit kifinomult érzé­kenység, biztos szerkesztés, a har­monikus emberi világ és a termé­szet szeretet© jellemzi. Varga Hajdú művészete nem kapcsolódik semmiféle tiszavirág­életű irányzathoz; az absztrakt művészet hatása is erősen felszí­vódott nála. Azt kutatja, mit le­het a vonallal, ezzel a legelvon- tabb fertői jellel kifejezni? Álom­szerű, sejtelmes pasztellképei (Me­DISKAY LENKE: HALÄSZMADARAK sekirály. Virágok), valamint be­szédes, érzékeny vonalakból szőtt finom tollrajzai (Balaton, Dombok, pásztorok, állatok, Dunántúl) a hazai valóság, a magyar táj és természet ihletéből születtek. Ké­pei nem hideg spekuláció ered­ményei. Művészetének alapja az a felismerés, hogy nemcsak áru­termelő és -fogyasztó lény az em­ber, hanem ésszel és erkölccsel rendelkező, alkotni és a szépséget befogadni tudó lények is va­gyunk. Tüskés Tibor A KŐLILIOM VARA Négy évvel ezelőtt, 1966 szep­temberében, Európa-szerbe meg­emlékeztek “Szigetvár ostromának, illetve elesfének 400. évfordulójá­ról. Ebből az alkalomból a Bara­nya megyei Tanács, a Szakszerve zefek Baranya megyei Tanácsa és a Magyar írók Szövetsége Dél­dunántúli Csoportja pályázatot hir­detett, melyen mintegy félszáz ma­gyar író, illetve költő vett részt. A vers-kategóriában a Pécsett élő Galambosi László kapta az első dí­jat. A jubileumi időszakban kö­zölt pályamű-részletei sikert arat­tak, sokak érdeklődését felkeltet­ték, ezért is meglepő, hogy csak most, négy év után lett könyv a kötetből, A szép kiállítású, az ünnepi tar­talomhoz album-szerű formátumá­val is illeszkedő, könyv három nagyobb lélegzetű költeményt tar­talmaz. Hatvanöt oldal, ezerszáz­negyven sor. Ezerszáznegyven kü­lönös színkeverésű, fényesen vib­ráló kép — ez Galambosi leg­újabb, immár harmadik kötete. A nyitó vers, a Viharok testvére, tu­lajdonképpen egy nagy gonddal, míves türelemmel kikovácsolt em­lékmű: Zrínyi a győzhetetlen, az álmodó, a vakmerő — ugyanakkor a haláltól-félő ember áll elénk a komor sorokat olvasva. A Kőliliom vára (a címadó írás, a háromágú „vers-obeliszk” leg­magasabb, legszebb darabja) tu­lajdonképpen az 1566-os esemé­nyek verses története modern nyelven — egyszerre több húron szólaltatva meg a harc részeseit, hőseit, illetve eszközeit. Nagymé­retű freskó minden versszak — erőteljes, ijesztő színekkel. A szín­re oly érzékeny Galambosi a XX. századi ember borzongásával lát­ja és láttatja a rettenetes harc ese­ményeit. íme, egy részlet: Sziget fölött robban az ég, akár korsó darabja vágódik föl a csont-cserép, pörögve zug a Napra. Gerinc-csövekből folyt velőt zabái a rétifarkas, fejlék a bölcső, csecsemő az ágaskodó kardvas. Csupa vörös, arany, sárga és fe­kete e freskók minden alakja. A Jó és a Rossz harcol egymással, ezért is nincs jelentősége a nem­zetiségi hovatartozásnak: magya­rok, szerbek, horvátok harcolnak egymás mellett, s egymásért — egyazon arccal. A különös — sajnos, időnként fárasztó olvasmányt jelentő —, verstrilógia harmadik darabja a Tüzet fújó csillag címet viseli. Ez a vers tulajdonképpen a tanulsá­gok összegezése, s egyben Galam­bosi — másutt is. mindenütt —, elemi erővel feltörő békevágyának megfogalmazása. Az olvasó, ha szánt rá egy kis időt, megindultan teszi le e köny­vet: most érzi csak, milyen keve­set beszélünk múltunkról, milyen kevésszer fordulunk jótanácsért, hitért, erőért és türelemért nagy elődeinkhez. Verstani szempontból kifogástalan a kötet, mondaniva­lója világos. Galambosi — ahogy mondani szokták —, nem politikus alkatú költő, ez esetben azonban nagyon is józanul politizál. Min­den sora a hazafiság, a nemzetkö­ziség eszméjének hirdetője. A könyv sikeréhez nagyban hoz­zájárul Sziget közismert szerel­mese: Zágon Gyula festőművész. Nyolc egész oldalas grafika és a szuggesztiv címoldal dicséri mun­káját. Az illusztrációk hangvétele kicsit más ugyan, mint a költőé — lágyabb, romantikusabb —, a rajzok azonban nem is azt akar­ják képpé alakítani, amit Galam­bosi mond. A rajzok önmagukért beszélnek. Egy gazdag érzelemvi- lágú, szelíd ember áhítata árad a rézmetszet-finomságú vonalakból. Szerencsés dolog volt a kötetet e grafikákkal kiegészíteni. S még valamit: az is szerencsés és dicséretes dolog, hogy Sziget­vár város tanácsa — nem várva semmiféle „kerek” évfordulóra —, életre segítette ezt a könyvet. Ba­ranyában nincs könyvkiadás. Fi­gyelemre méltó, támogatásra ér­demes írók, s hozzáértő, áldozat­kész mecénások azonban vannak. Szerencsére. Békés Sándor A NEPZENE MA A fenti címmel hangzott el tudományt» tanácskozás jó egy héttel ezelőtt a IV. Kecskeméti Népzenei Találkozón. A téma felvetése nagyon is időszerű volt. Az elmúlt évek tanulságainak levonása' és az újabb teendők kijelölése eredményezheti csak a magyar népzene feléledésének to­vábbi kibontakozását. A tanácskozáson felszólalók (Ádám Jenő, Bozay Attila, Csoóri Sándor, Vitányi Iván, Olsvai Imre stb.) mélyen átérezve az ügy fontosságát szenvedé­lyes hangon világítottak rá a valós helyzetre, a tényekre. Miként summázhatjuk röviden a tényeket? Tömören így: él a népzene, a népdal! Akik eltemették és holtnak nyilvánították (nem is olyan régen!) a népdalt, nagyot té­vedtek, mert a mai ember számára is hasznos — jó a nép­zene, a mai ember is eltudja mondani általa érzéseit, sőt talán épp azok által tudja legjobban... (Ha igazán zenei anyanyelvűnknek tekintjük a magyar népzenét!) — Mind­ezek legfényesebben a „Röpülj páva” című népdalverse­nyen nyertek bizonyítást. A „Röpülj páva” népdalverseny nagyszerűségéhez kétség nem férhet. Bírálhatjuk az egyes énekesek teljesítményét, a verseny rendszerét, az egyes műsorok felépítését stb., de a verseny egészének értéke elvitathatatlan. — Ráirányította a figyelmet arra a kincs­re, amelyből minden magas-művészet közvetlenül vagy közvetve megszületett, amelyből minden műzene sarjadt — bármilyen furcsán hangzik is — a tömegdaltól a nagy szimfonikus alkotásokig. Spontán, de nem véletlenül következett be a magyar népdal reneszánsza. Kétségtelen, hogy több volt ebben az ösztönösség mint a tudatosság. Ebből adódik az első szá­mú teendő. Tudatossá kell tenni a népdal megszeretteté­sének és megszólaltatásának módját. Az ügynek ne csak néhányan legyenek apostolai. A felnövekvő nemzedék már az iskola padjaiban váljék igazi ismerőjévé a népdalnak, a népzenének. Hogy azzá válhassék. nagy feladat hárul az ének-zene pedagógusokra. Nekik mihamarább el kell sajá­títaniuk a kifejező, az élményt nyújtó és az etikai alap­állású népdaléneklést, hogy ne csak szolmizációs feladat legyen a népdal. A jövő elé tekintve pedig némileg meg kellene változtatni a tanító és tanárképzés irány irányú munkáját. Felvetődik továbbá az énekkönyvek „tananya­gának”, elsősorban népdalanyagánák revíziója is. Annyiféle céllal és feladattal működnek hazánkban klu­bok, miért ne működhetnének népdaléneklő klubok is?! Ezek eredményes működéséhez olcsó kották és lemezek is kellenének. A lemezek (kitűnő népi énekesek felvéte­leire gondolok) az élefhű, a sallangmentes éneklés bemu­tatását könnyítenék meg, a kották a gyors tanulást segíte­nék elő. — A népzene további terjesztésében és ápolásá­ban komoly feladat hárul — az eddigieknél sokkal átgon­doltabban — a Rádióra és a Televízióra. Mert a kezdeti sikerek után még komolyabban kell vennünk azt a Ko- dály-idézetet, amely a kecskeméti tanácskozás mottója is volt: „És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, éle­tet akkor kap. ha viselik: a népdal is mennél töboeké lesz, annál nagyobb a világító és melegítő ereje.” Várnai Ferenc AZ ÉLŐ NÉPDAL Már-már temettük. Ki vigan, ki szomorúsággal szivében. Mert temetünk mindannyian, kit gyász ríkat, kit a szégyen, ki könnyedén keresztet vet rá s új szerelmek után szalad. De fölemelte szép fejét, mondván: nem haltam meg, élek! így lényegült bűvös titokká és testében a sugarak kigyúltak, alvó szenvedélyek lobogtak föl, az ifjúság követelte üdvét-hevét. S mint új pünkösd lángjele, nőtt, aszú mezőn végigfutott, perzselte rossz férgek húsát remegtünk szépsége előtt. Virág, te mégsem hervadó, tűz, ki nem alvó, szunnyadó királyleány, jaj, hadd tegyek vallomást én is, aki téged titkolni soha nem tudott hűségemmel őriztelek s magamban átmentettelek lápon, idegen iszapon — boldogan jutalmam nyertem megújuló holdfényedben s újra megvallom, hogy nagyon szeretlek s vénen, szegényen ülök lábadnál rajongva s lángolok érted hajdani hitem fölgyúlt új tüzével. Jaj, ne légy föllobbant s klhúnyt szikrázó szines szalmaláng! Vidd e lelkevesztett népet nagylombú világfa alá, önlelke mély kútja" ba, új reménységek s örömök tisztító hegytetőire — hogy életét s üdvét megóvja. KÖNYA LAJOS I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom