Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. augusztus 30. BERNÁTH AURÉL: Seregélyek A seregély, mint a neve is mutatja, társas madár. Kis csapatban tud csak létezni. Egymagában, vagy párosával sosem látható. Egy-egy csapat ötven-száz főből áll. Kétszer akkora, mint egy jól fejlett hím veréb, kicsit sötétebb barna tollazattal. Igénytelen megjelenésű, de élénk, majdnem agresszív madár. Itt a szőlőhegy fölött augusztus második felében jelennek meg, amikor már érik a szőlő, ök az átka a hegynek. Elnézem repülésüket, mely gyors és egyenletes. Mozdulataiknak fő jellemzője azonban a hirtelen és szép ívű kanyarodás. Ez a kanyar úgy hozzátartozik a lényükhöz, mint az igyekezet... Egy darabig nyílegyenesen szállnak, s aztán minden vezéri parancs nélkül az egész csapattest egyidőben oldalra csuklik, s legalább 90, de néha 100—150 fokos szögben megváltoztatja menetirányát, miközben kissé közelebb kerülnek a földhöz. Kanyarjuk suhogó hangot ád, s ilyenkor az ív szélén repülők — rövidebb útjuk lévén — akaratlanul is a csapat élére kerülnek. Átrendeződik a sereg, anélkül, hogy elmaradók lennének, melyek megbontanák a menet tojásalakú egységét. Így keringenek, szállnak a szőlők fölött. Lent a szőlősgazdák meg a gyerekeik, a tőkék közt állva lesik a csapatok mozdulatait. Közeledtükre egyik nagy fazék fenekét veri valami vasdarabbal, a másik kereplőt teker, a harmadik esetleg huj-huj-t kiáltoz, tarkaszakadtából. Hangos ilyenkor a hegy. A madárcsapat azonban hidegvérrel röpül a zaj felett, mint egy szárnyrakelt rendőrkülönítmény. Nem látszik rajtuk, hogy szemlélődnek, sem az, hogy sajátságos kanyarodásuk valamelyik fazék zajára történt volna. Ha lecsapnak a szőlőkre, úgy tűnik, hogy gz éppoly központi elhatározás nélkül történik, mint a kanyarodásuk. Nem egyszer éppen a csősz közelében találják magukat. Ilyenkor azonban hamar észbekapnak, s alig hogy földet ér a lábuk, már nagy surrogás közt — mert szárnyaik a sorvadó szőlőleveleket is érintik — újra magasba emelkednek. A csőszök ilyenkor sok vért kapnak a fejükbe, szaladnak a levegőben már rendeződő gomolyag után, gyorsabban szól a kereplőjük, kiáltásaik már- már egy négylábú állat eligazítására is sok volna. » E s mennyi ilyen hiábavaló lecsapását figyelem meg a torkosoknak! Nem tágítanak. Talán nincs élményük komoly veszedelemről. Puskát nem lehet használni a hegyben, s így a csőszöket se veszik sokkal komolyabban, mint Pálék szélhajtott és lengő ezüst papírszeletekkel díszített kicsi malmát, mely ropogásával és fütyülésével ugyancsak arra volt hivatva, hogy riogassa őket. A seregélynek nyugodt maradása a földön még akkor sincs, ha történetesen őrizetlen szőlőtáblákra találnak. A nyugodt kosztolást nem ismerik. Irigyek is lehetnek a rigóra, de minden másfajta madárra is, mely itt a hegyben lakik. Irigyek lehetnek arra a nyugodt csipegetésre, ahogy a többiek a szűnni nem akaró éhségüket oltják. Irigyelhetik, ahogy a többiek a fák hintázó ágai között rejtve vannak, s csak időnként — s ezt is inkább fölös óvatosságból —, néznek szét maguk körül, ök, a seregélyek, igazi tolvajok. Tudják, hogy lopnak. S e tolvajság szempontjából fajtájuk átka, hogy csak így, csapatban tudnak élni. Semmi gondjuk nem lenne, kövérre hízhatnának a szőlőktől, ha, mint a többi madár, önállóak volnának. De erre képtelenek. Alig pár méterre ettől a jó kilátású balkontól, ahonnan figyelem őket, lecsapott az imént egy sereg. Elnéztem, ahogy a rögtöni riasztásra a felrebbent csapat legutolsónak maradt tagja, a megveszekedett torkosságtól, tátogó szájjal, félig futva, félig röpülve követte csapatát. Majd meghalt, hogy a csőrét bevághassa egy fürtbe, s majd megszakadt a félelemtől, hogy elmarad a többitől. Hápogott a szomjúságtól és sikított a félelemtől. Kis karmai csak a göröngyök tetejét érintették. Igazi tolvajmódra járnak el akkor is, ha sikerül egy-egy lecsaSZIGETVÄR történelméhez egész sor monda tapad. A török leány és magyar viféz szerelméről a „Basakút”; a nők bátorságáról a toronyrobbantó „Hős magyar lány”; a népi humor idő jóslásáról „A sztrácsevai hal”? a város vészfigyelmeztetőjéről „A szigeti aranykakas”; a tatárjárás emlékét idézi „A szigeti hun-harang”; míg a mesekincsek halmazáról „A turbéki szultánsír” regél. A kincseket rejtő szigeti k ő - kecske mondájával a szigetvári és környékbeli öregek visszaemlékezéseiben többször találkozunk. Kiss György 60 éves mozsgói lakost szólaltatjuk meg először. — „Gyermekkoromban a mozs- gód Alsószőlőhegyen laktunk. Környékünkön abban az időben nagy ünnepnek számított a turbéki Nagyasszony napi búcsú. Magyarok, horváíok, németek találkozója volt ez a nap. Szüléink minket gyerekeket is magukkal vittek a búcsúba. Az út Turbókig mezők között vezetett. A Hársfa-pusztát Turbókkal összekötő dűlőúfon érdekes történetet hallottam. Édesanyám volt a beszélő. — Emlékeztek a török kőkecskére? Ott állt a mezőn. Én is a mutatott irányba nézpásuk. Forrnak a szűk területen a munkától. Mintha valami munkamegosztás is volna köztük: egyi- ke-másika a fürtök nyakára száll, s onnan kezdi lefelé föltömi karmaival a szőlőszemeket. A földön állók eszeveszetten habzsolnak, s mint a dürgő verebek forognak maguk körül. Másodpercekig tart az egész roham, s mégha nem is riasztják őket, máris elsisteregtek. Messziről nézve az ilyen felszállásuk úgy hat, mintha egy lobbanás- nyi tűz füstje szállna föl a szőlőtőkék közül. Rozi így is mondja néha: — ott füstölnek .. A napnyugtára, mint minden madár, ők is érzékenyek. Ritkulnak is a csőszök kiáltásai. Inkább a víz mellett vonulnak a nádas fölött, ahol majd éjjelre megpihennek. Aztán lecsapnak belé. Ügy hatnak ilyenkor, mintha valaki magot hintene a nádas közé. De ez csak az első próbálkozásuk. Újra felrepülnek, mert szívesebben ott ereszkednének alá, ahol a nád közül már egy másik csapat zsivaja szól. Tengernyi gyűl így össze éjszakára. Éktelen csipogásuk messzire hallik. Ha ilyenkor a víz melletti országúton megyünk, olyan érzésünk van, mintha a nádas panaszkodna valami keserves siránkozással a testében bujkáló fájdalomtól. H a ilyenkor meglessük őket a nád közt, láthatjuk, ahogy fészkelődnek, egyik szálról a másikra ugrálva. Majd egy levél tövében végre elhelyezkednek. Erős karmaikat görcsbe kell merevíteniük, mielőtt aludni kezdenek, mert a nád ingó talaj. Erős szél fújhat. Nagy hullámok nyaldoshatják a nádtenger sípjait s ilyenkor bizony a nádszálak, kis terhükkel, bóbitájukkal, metsző leveleikkel együtt, nagy kavarodásban hajladoznak erre-arra. Takáts Gyula: SZIGETVÁR Szállj, hírnév, tőlem messzire! Ne bolygassátok napjaim, féltő barátok, jó fiuk, csak hagyjatok magányom partjain! Tudom, mi az, hogy becsület: hogy legyen házam és hazám! De árnyék után nem futok, ma-tetsző szépet nem villant a szám. JForogjatok hát fönt ti csak! Haza és nép cégérre jó, de tett kell már, költők, ide! Földrengés közben szánandó a sző. Kancsóval és kenyérrel én t süket magányban lent lakom. Példával, tettekkel csupán építgetek a málló falakon. Szégyenlem ezt is már nagyon, hogy leírtam kegyetlenül. Egymást dicsérve éljetek! Véghelyről fénybe korcs szív menekül. Sziget a példa itt nekem, hol Zrinyi és a nagyapám tettel beszélve vesztek el! Képük disziti házam és hazám. tem, de csak nagy diófát láttama tarlóföld végéin. — A szobor alapja olyan mélyen volt a földben, hogy az emberek meg sem tudták mozdítani. Egyszer aztán török nagyurak jöttek. Szigetből munkásokat hoztak a szobor kiásására. A nép odajött a mezőkről, nézni a munkát, de a szegénységet nem engedték közel. Hogyan is engedték volna, mikor az a kecske tele volt a Turbókban eltemetett török szultán kincseivel. A kőkecskét elvitték Törökországba” Igmándy-Hegyessy Géza 86 éves domolosi lakos feljegyzéseiben a következőket olvashatjuk: — „Az aranyborjú mondája még ma is él a környéken. A törökök kitakarodásukkor aranytárgyaikat borjú formába öntötték és azt valahol Szigetvár és Domolos között elásták. Sokan keresték ezt a kincset. Egyszer egy ökrökkel szántó ember Domolos puszta közelében ekéjével és két hátsó ökrével együtt egy üregbe szakadt. Miután kiásták őket onnan, az aranyborjú helyett csak csontokat és jelentéktelen tárgyakat találtak. Az üreg török, vagy római sir lehetett”. A kőkecskéről Haraszti Sándor szigetvári lakos, aki beszámolója aláírásakor a „tűk e” megjelölést is használta, dédnagyapja Szélig Ferenc elbeszélése nyomán ezeket írja: — „Anyai dédnagyapám kb. 1858—59 évben került Szigetvárra, mint szabósegéd. Itt megnősült és végleg megtelepedett. Családja körében többször elmesélte az alábbiakat a sztrácsevai kőkecskéről. Én lányától, Szélig Annától hallottam. Az elbeszélés szerint a jelenlegi Sió-gát fölötti dombon állt az időben egy kőből készült kecskeszobor. Eredetét nem ismerték. Dédapám és a nem kocsmázó iparoslegény barátai avval szórakoztak, hogy célbadobálták a kőkecskét. A sok találat során a kecske egyik szarva és első lába letört. Egyszer váratlanul megjelentek a magyar hatóságok megbízottjával a törökök és megfogadtak egy fuvarost, akinek az lett volna a feladata, hogy Szentlőrincre szállítsa a kőkecskét. A törökök — mielőtt a szobrot a kocsira feltették — iratokat nézegettek, majd kulcsot vettek elő, mivel a kecskét szétnyitották. A zár a kecske farka alatt volt elhelyezve. A jelenlevők ámulva látták, hogy a kecske tömve volt arany, ezüst markolaté, drágakövekkel kirakott kardokkal és egyéb kincsekkel. A kincseket gyerektársaival együtt nagyapám is látta. Amikor ámulatukból felocsúdtak, döbbentek rá, hogy micsoda mesebeli kincseket tartalmazott az általuk dobált kőkecske. Sopánkodtak is az elszalasztott meggazdagodási lehetőségen. Mikor a kőkecskét feltették, olyan nehéz volt, hogy a szigeti fuvaros kicsiny lovai nem tudták elhúzni. Ekkor eléfogtak 4 lovat és 6 lóval vontatták Szentlőrincig az egyik kátyúból, a másikon keresztül, mert akkor még csak földút volt. Szentlőrincen már a pécs— budapesti vonatra tették és onnan szállították Törökországba.” A HÁROM ADATKÖZLŐ közül kettő Szigetvár környéki. Ez bizonyítja a tájnak a vidék lakóira gyakorolt befolyásoló hatását. Lengyeltóti János Mit akar az új zenei igazgató? Az operatársulat válságának megoldása — Interjú Breitner Tamással Több mint tizenhárom évvel ezelőtt írtuk: „Breitner Tamásban elsőrendű karnagyot ismertünk meg: igazi művészi alázattal nyúl a remekművekhez, minden részletüket a legnemesebb ihletettséggel szólaltatja meg. Mozdulataiban soha nem felesleges, kézjeleiben mindig van elgondolás, ami a zenekarban indokoltan valóra is válik.” Akkor 1957. április 13-án Breitner Tamás, a friss diplomás karmester Pécsett vezényelte élete első hangversenyét. A műsor: Weber: Oberon nyitány, Mendelssohn hegedűversenye, Wagner: Siegfried idillje és Mozart: Jupiter szimfóniája. Most, tizenhárom év után válaszol a kérdésekre, mint a Pécsi Nemzeti Színház új zenei igazgatója. — Menjünk vissza még messzebbre: a tizenhárom évvel ezelőtti pécsi hangverseny előtti időkbe. — Hát akkor mondom, amit ilyenkor mondani illik: 1929-ben születtem, s 1956-ban végeztem a Zeneművészeti Főiskolán. Főtansza komon, a karmesterképzőn Somogyi László tanítványa voltam, ezén kívül mesterem volt Kodály Zoltán is, és többek között Szabolcsi Bence, Farkas Ferenc. Aztán jött az első hangverseny itt Pécsett. Tíz éven át a Fővárosi Operettszínház karmestere voltam, de sokat vezényeltem színpadon kívül is, hangversenyeket. Most azonban a legfontosabb, azt hiszem: Pécs. — A Pécsi Nemzeti Szinház zenei igazgatója — ez itt már hagyomány —egyben a Pécsi Filharmónikus Zenekar szakmai vezetője is. A pécsi elképzeléseket így két részre kell osztani. Előbb tehát a színház! — Annál is inkább, mert a színházban bizonyos válság van. A vezető énekesek kiválása okozta ezt, így mindenekelőtt e válság megoldása a fő gond. Az évad most kezdődött, de én már negyedik hónapja szervezek. Eddig három énekest találtunk megfelelő színvonalúnak, s szerződtettük Pécsre: Németh Alizt, Gurszky Jánost és C. Tóth Pált. Németh Aliz a zene- akadémia elvégzése után 1967-ben a salzburgi Mozarteumban tanult Emmy Loose kamaraénekesnőnél. Az elmúlt évadban az Irodalmi Színpadon költői oratóriumokban lépett fel, továbbá az Országos Filharmónia hangversenyein. C. Tóth Pál a Magyar Állami Operaház baritonistája volt, Gurszky János pedig ugyanott a kórusban énekelt, tehát magánénekesi pályáját Pécsett kezdi. A végcél természetesen az állandó, megbízható operatársulat kialakítása. Amíg ez be nem fejeződik, addig átmeneti megoldás képpen egy-egy darabra szerződtetünk neves énekeseket, akikkel már tárgyaltunk is. Hadd mondjam el egyik alapelvemet: minden énekest foglalkoztatni akarok, olyan feladattal, amely neki megfelel, s amelyben öröme telik. Az operaterv két nagy darabja, axCar- men és a Varázsfuvola ehhez megfelelő lehetőségeket nyújt majd. — Fontos körülmény, hogy a következő naptári évtől kezdődően a Pécsi megyei jogú városi Tanács újabb jelentős pénzt ad a színháznak, mégpedig az énekkar és a zenekar fejlesztésére. így évtizedes gondok oldódnak majd meg, s a pécsi opera fejlődése elől évtizedes fal omlik le. Ebből a pénzből a zenekar létszámát, az énekkarnak pedig a létszámát és a szervezeti összetételét növeljük, illetve változtatjuk meg. Az eddig 29 tagú zenekar 65 tagú lesz, melyből 40 operát kísér, 20 pedig operettet, musical zenés vígjátékot, egyéb zenés darabot, avagy éppen gyermekszínházat. A mostanáig 20 tagú kórus 36 tagú lesz. A zenekar létszámának növelésével végre megszűnik egy bosszantó áramlat: a Pécsett főiskolát végzett muzsikusokból többet lehet megtalálni Pesten, a többi vidéki városban, sőt külföldön, mint abban a városban, amelynek a zenei kultúráján nevelkedtek. — A filharmónia? — Ez már sokkal könnyebb feladat, hiszen a Pécsi Filharmonikus Zenekar folyamatosan működő, igen kitűnő testület, s öröm az élére állni. Erre az évadra sikerült egy igazán művészi tervet összeállítani. Ezt a tervet a két „nagy B”: Beethoven és Bartók év jubileuma jellemzi. Emellett fő tervünk a zenekar, elsősorban a vonósok további erősítése, valamint az, hogy nyugodt próbabeosztással elmélyültebbé, alaposabbá tegyük az előkészületeket. Még annyit: a magam által vezényelt hangversenyeket nem tartom fontosabbnak a más vezényelte koncerteknél. ugyanolyan lelkiismeretes felkészülést kívánok a más Vendégkarmesterek idején is. Földessy Dénes T‘\ 4 < A szigeti kőkecske
