Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
12 DUNÄNTÜLI naplö MM augusztus SS. í(J úja (f fa őkűljőty A postaablak előtt beállók hús: onvalahányadiknak a sorba. Most kivételesen van időm, nyugodtan várok. Ilyesmi is előfordul. Nem így az előttem álló kis öregúr, aki emelt hangon, de nem kiabálva előre szól: — Tessék kérem sorbaállni! Mért tolakodik előre? A címzett hölgy valóban harmadiknak furakodik az ablakhoz, a már ott ácsorgó két nő mellé. Az egyik, nyilván ismeri a soronkivül érkezőt, vagy rokona, hátraszól: — Mit kiabál, nem látja, hogy állapotos?! — Az más, akkor nem szóltam semmit, elnézést kérek — nyugszik meg a rendszerető kis öregember. Azaz, hogy nyugodnék, de nem hagyják. A terhessége folytán előjogot élvező asszony kezdi: — Nem szégyelli magát, rászólni egy terhes nőre?! Az öregúr hallgat. A maga részéről, miután elnézést is kért, elin- tézettnek véli a dolgot. Az asszony előjogát a lovagiasság, valamint az együttélés szabályai szerint nem érte sérelem. Az önérzet azonban mintha túlbillenőben lett volna eddig is. Ami ezután zajlott, abból világosan kitűnt, hogy bele- heccelték magukat a vélt bántásba: mindenképpen meg akartak sértődni. A menyecske mellett egy 15 év körüli lány. Korához képest nem ■valami bizalomgerjesztő a tekintete. Tömören fogalmaz, s amit mond, annak nem sok köze van a felebaráti szeretethez, de az idősebbek tiszteletéhez sem. Ezt mondja: — Vén marha! Az öregúr ezen annyira megütközik, hogy szólni se tud. A hallgatásra viszont a menyecske fokozatosan begorombul; sértődöttségének és vélt igazának tudatában vissza-visszafordul az ablaktól, s a legválo- gatottabb ordenáréságokat vagdossa az öregúr fejéhez. Nem is annyira a gorombaságon ütödöm meg, inkább az öregúr önuralmán. Az ablaknál közben elintéződik az utalványozás, az asszony a menyecskével, meg a kamaszlánnyal kifelé vonul. A lány az öregúr mellett elhaladva odasziszegi: — Csípjelek el az utcán, szétverem a pofádat! Ilyen förtelmes pimaszságra semmit se lehet válaszolni; erre csak egyképpen lehetne felelni, de az a megoldás nem az öregúrnak való. És még mindig nincs vége a kificamodott sértődésnek. Most egy 28—30 körüli zömök legény, nyilván a családhoz tartozó, csörtet be a csarnokba, egyenesen az öreghez: — Ha nem nézném, hogy ilyen vén trotli vagy, alighanem elintéznélek! Es meg is cimbálja az öreg zakóját a könyökénél. A fenyegetést az öregúr se hagyja szó nélkül, de csak a „Kérem, kérem"-ig jut el; a legény letorkolja: — Pofa be, örülj, hogy így megúsztad! — és mint aki elégtételt vett, elhagyja a csarnokot. Csak állunk. Tátjuk a szánkat. Az öreg a verejtékét törli. De beleszólni, segíteni, védelmet nyújtani? Azt nem. A világért sem. A düh, a ^gyávaság, a keserűség és az önzés összekeveredik bennünk. A nagy feszültségre felszökik a vérnyomás. Előítélet nélkül igyekszik élni az ember. Azon már jócskán túl vagyunk, hogy embercsoportokban, vagy akár egyes emberben konzerváljunk valamiféle kisebbségi érzést. De ez nem jelenti azt, hogy a múlt és jelen valóságos vagy vélt sérelmeit ilyen túlfűtött és teljesen jogtalan önérzeteskedéssel kompenzálja bárki is. A terhes anyának előjoga van. Legyen is. De sem a keresztlánynak, sem a komaasszonynak, sem a sógornak nem lehet ököljoga! A sorban álló szájtátiaknak pedig nincs és nem lehet olyan állam- polgári joguk, hogy fenyegetett helyzetben előkelő idegenként nézelődjenek. / / 'A. VÍG ISTVÁN RAJZA Lukács Ferenc: Valami elmúlt — Sakk — szuszogott a sógorom. — Kész is vagyok — vigyorogtam. — Nana, nem úgy ismerjük mi a fiatalurat. Nicsak-nicsak, a bástyát húzta közbe. Akkor még egy sakk innét — lépett el a lóval. — Ügy ni. Ezt kiütjük, aztán beadjuk a mattikát — kuncogtam. — Hát sohasem hagyjátok már abba? — tette elém a kupica pálinkát a nővérem. — A, ez katonás volt — hörpin- tettem le. — Édes fiam! Egy napra jössz le, s azt is végigsakkozzátok — szólt feddőn jóanyám. — ö nem jön le, leugrik — tette az asztalra a nővérem a második kupicát. — Berúgatod. Tudod, hogy a Róza nénihez kell mennie — mondta neki anyám. — Azám, ez tényleg matt az angyalát — dőlt hátra a sógorom. — Sose akarsz már elmenni — nyelvelt a kishúgom. — Űjabb lemezt kérek — mondtam, és vettem a kabátomat. Csikorgó tél volt, akkor meg forró nyár. Hasonfeküdtem a kertben, a lábam lelógott a pokrócról. Atkoztam az egyetemet, s átkoztam minden halasztott vizsgát. A nap a fejemet verte, a tankönyvnek csak a vállam tartott árnyékot. Hajnali hétkor kezdtem, és délre már tikkadtam a hőségben. Bevizeztem a zsebkendőmet, és ráborítottam a fejemre. Aztán Róza néni szólított. — Ebéd! — Már megint paprikáskrumpli. A könyökömön jön ki — faltam az ételt, és félrelöktem az uborkasalátát. — Hát ilyen egy gyerek. A kanász lányát kerülgeti, és még válogat. Ne félj, holnap cukorborsót főzök. — Már amilyen szép lány. Az jó lesz — öleltem át széles hátát. — Te hízelgő, menj tanulni. Estére jön a Manci tejért. Mentem én, és újra hasrafeküd- tem a pokrócon. A falun kívül éltem egy más világban, de villanygyújtáskor velük voltam megint. Este keltem életre, mint a bagoly. A napfényes világból csak betűket láttam és villanásokat: Róza néni a konyhában főz. Róza néni vizet merít a gémeskútból. Róza néni a kertben kapál. Megindultam, és lelöktek a buszról. A klinika szürke volt, és némán félelmetes. Bevágtam az ajtót, éj rá se hederítettem a portásra. Egy íehérköpenyes alakba botlottam. — A, Géza! Hát te hogy kerülsz ide — néztem. — Itt vagyok adjunktus — nevetett. — Ez igen. öt éve nem hallottam rólad, úgy eltűntél. — Te tűntél el. Én megnősültem, és itt maradtam. — Igen. Én elváltam, és elmentem. — Emlékszel a „Hullámban”? Ragyogó éjszaka volt. Míg élek nem felejtem el. Onnan mentem reggel vizsgázni. Hajjaj. Gyerekes apa vagyok, most már be kell érni ezzel is. — Ez jól áll neked — mondtam. — Tényleg. Hozzám jöttél? Vagy mi az ördögöt keresel itt? — A nagynéném . 11 Itt fekszik. Rákos. Géza megveregette vállamat. — Így van ez öregfiú. Meg a kora is. Talán két napja van hátra — vezetett a kórterembe. A nővér már belibbent előttünk, és Róza nénire terített egy lepedőt, mert nem tűrte meg magán a ruhát. — Látogatója van, néni —- mondta. Álltam az ágyánál, és néztem beesett szemét. — Eljöttél?... Kihullott a fogam. Mindenem tönkrement. Jó, hogy eljöttél. Én már itt maradok. Itt halok meg a városban. Miért hoztak ide? Otthon akartam meghalni. Géza eltűnt, én meg álltam az ágy lábánál, és nem tudtam hazudni. — Meghalunk. Mindannyian meghalunk, Róza néni. Holnap bejön anyám — mondtam. Feljajdult, és lerúgta magáról a lepedőt. Hátatfordítottam. A presszóban mosolyogva üdvözölt a felszolgálónő, és intett a sarok felé. Megpaskoltam a „régi bútordarab” fenekét Jolán ujja idegesen dobolt az asztalon. — Húsz perce várok — közölte, — Valami közbejött — mondtam. — Tegnap este kaptam meg a táviratodat, hogy jössz. Lemondtam a házibulit. Húsz perce várok! — Tudod mit? Ne várj többet. Ügy sincs ennek sok értelme. — Szóval összeszedtél valakit Pesten, és én már mehetek. — Van valakid? — Emberek mennek, emberek jönnek. Mindig van valakink. Mit iszol? — Búcsúzóul azt, amit te — mondta és előhúzta táskájából a szerelmeslevelet, amit két hete Írtam neki. CSÁNYI LÁSZLÓ: Weimari jegyzetfüzet (EGY SANS-CULOTTE MODORÁBAN) H erder úgy érezte, a sötét, középkort idéző szűk utca, melyben 27 évig élt, életének jelképe, s a haldokló Schiller, a Demetrius utolsó soraiban is a végtelenbe vágyó megkötöttségét panaszolja: Körülfogod, ó örök Nap, a földet, A vágyaimnak légy hát követe! A panaszok kicsit erőltetettnek tűnnek: Weimar ura, Carl August mégiscsak különb volt, mint a korabeli apró zsarnokok, bár az is igaz, hogy az ismeretlen kortárs- festő a disznókat is oda rajzolta képére, amint tétován bandukolnak a weimári utcán, mely nem volt csatornázva, nem volt világítása, s a fővárost valóban csak néhány főúri épület különböztette meg bármelyik falutól. Persze a disznócsordát végtére másfelé is terelhették volna, s a parasztok, akik kastélyokat építettek, Musen- tempelt, római házat, az utcákat is kikövezhették volna, hisz oly mindegy volt nekik, hogy hol dolgoztatják őket, amikor mindenütt ingyért dolgoztak. De — ezt még jegyezzük ide — kevés kor volt ennyire érzéketlen a paraszti sors iránt, jóllehet a természet dicséretét zengte, szívesen öltött pásztor- gúnyát s szavalt idilleket. De itt adjuk át a szót Gottschednek, aki először foglalkozott a pásztoridill elméletével: „Hogy igazat szóljunk, a pásztorok mai helyzete, főleg hazánkban, éppenséggel nem olyan, hogy ennek alapján pásztóit költeményeket lehetne írni. Túl kevés benne a kellemetesség, hogy kedvünk telnék benne. Parasztjaink jobbára szegények, elnyomott, megkínzott emberek. A nyáj ritkán sajátjuk, vagy ha mégis, any- nyi adót s más kötelezettséget rónak rájuk, hogy sanyarú munkájuk után kenyérre is alig marad nekik. Ráadásul a bűn is eluralkodott köztük s így nem lehet az erény példájaként ábrázolni őket. Egészen más pásztort kell a költőnek választania...” Ilyen „egészen más pásztor” a valóságban egyszerűen nem volt, tehát ki kellett találni. De nemcsak a pásztort kellett kitalálni, egy kicsit az egész életet is. Mert ebben az életben mindig volt valami mesterkélt, csinált, nem-természetes. A „theatrum mundi”, miként Goethe saját szerepére célozva nevezi, szegényes vidéki szórakozások színtere volt, Anna Amália összejöveteleivel, műkedvelő színházával, s a kézzel másolt Tiefurter Journal teljes kiadást jelentő tizenegy példányával együtt. Kraus akvarelljén együtt van a „kerekasztal”, szám szerint tízen, de inkább egy vidéki kaszinó szolid jellegtelensége árad a képről, mint egy fejedelmi udvar pompája. Persze Weimar kisváros, Goethe első éveiben alig van tízezer lakosa, s aki nem viselt udvari méltóságot, paraszt volt, vagy a legjobb esetben kézműves. Az ellentét kirívó: a földhöz kötött szegénység, amit „nem lehet az erény példájaként ábrázolni”, az ingyenélők eltartója, akik udvart játszanak pedáns miniszterekkel és naplopó udvarhölgyekkel. A német nyomorúság, „melynek legyőzésére Goethe sem volt képes”, amint Engels írja, fejedelmi voltában is kisszerű és félművelt, néha mosolygásra késztetően az. Minden kézikönyv megjegyzi, hogy Anna Amália, aki 1775-ig maga kormányozta a hercegséget, alapozta meg Weimar szellemi maradandó- ságát. A legjobbakkal vette körül magát, ezt írjuk javára, de minden, amihez hozzáért, másodlagossá vált, indulatmentes utánérzésévé a valódinak és egyetlennek. Olyanná, mint az itt nagy becsben tartott Harper képei: az emlékezetből festett olasz tájak csak sejtetik a mediterrán szépséget. I gazi művészeti beltenyészet: az udvar minden tagja írt, festett, zenélt, s természetesen színházat játszott, amihez a tiefurti park „a magas ég boltíve alatt” természetes díszletet adott. A mindenütt jelenlevő Goethe ide írta A halásznő című zenés darabját, „auf dem natürlichen Schauplatz zu Tiefurt vorgestellt”, hódolva Anna Amália unaloműző szeszélyének s hódítva a szépséges Corona Schrötert, aki nemcsak címszereplő volt az egyébként gyenge darabban, hanem szerző is: ő zenésítette meg s énekelte először az Erlköniget. A tiefurti Liebhabertheater 1782 nyarán mutatta be A halásznőt. Kevéssel húsz évvel előbb keletkezett Rousseau Társadalmi szerződése, 3 már négy éve bemutatásra várt Beaumarchais vígjátéka, a Figaró lakodalma. A Társadalmi szerződés a szabadságjogok katekizmusa, a Figaró nyílt támadás az arisztokrácia ellen. Parce que vous étes grand seigneur, vous vous croyez un grand génié, — mondhatta volna Beaumarchais Anna Amáliának is, miután Goethének eszébe se jutott, hogy a hercegnőnek is csak megszületnie méltóztatott. De Beaumarchais szava nem hallatszott el Weima- rig, Goethe pedig növekvő aggodalommal figyelte a párizsi eseményeket. A világ dolgait illetően egyébként is más véleményen volt: „Az ésszerű mindig az, — mondta Eckermannak — hogy ki-ki saját mesterségét folytassa, amire született és amit tanult, s a másik ne akadályozza abban, amit neki kell megtennie.” Nem éppen forradalmi álláspont De azt is mondta, mert elég sok mindent mondott, amit a jénai Luden jegyzett fel: „Ne higyje, hogy közömbös lennék a szabadság, nép, haza nagy eszméivel szemben.” Valóban nem volt közömbös, de mindent az udvari ember szemével nézett és ítélt meg. Illetve ez sem teljesen igaz. Mert mindig élt benne valami kettősség; a Sturm und Drang fegyelmezetlenségéből mindig megőrzött valamit, s a weimári Olim- pos ormán trónoló Goethe, miközben roppant bölcs dolgokat mond egyre szaporodó látogatóinak, időnként úgy viselkedik, mint aki fütyül udvarra, etikettre és kaján pletykákra. Szerelmi ügyeiben feltétlenül, ám — Herder szavával — a directeur des plaisirs kellemes tisztét is betöltötte, — ne csodálkozzunk hát semmin. S végtére nem is ezen kell csodálkoznunk. Mert miközben az udvarhölgyek, Anna Amáliával az élen, gyatra képeket ügyeskednek, zenélnek, színházat játszanak, sőt újságot szerkesztenek — s mindent milyen rosszul! — megszületik Weimar igazi csodája; a kispolgári díszletek között világirodalom keletkezik. Még a szót is itt ejtik ki először. „A jelenlétem hovatovább értelmetlen lesz” — írta Herder kedvetlenül és talán kicsit féltékenyen is Hamannak a tiefurti bemutató előtti napokban. De ez nem volt igaz, mert mindenkire szükség volt, aki a halhatatlanság hajlékát építette. A szomszédban arisztokratafejek hullottak a fűrészporos ’:osárba, a nép az Ész istennőjét ünnepelte, s Goethe is arra figyelmeztette Odyniec lengyel költőt, hogy az új század nem egyszerűen folytatása lesz a korábbiaknak, hanem egy új világ kezdete. De Weimarban azért minden héten összeült a Tafelrunde, ahogy Kraus akvarelljén látjuk, s a kedvetlen Herder is, bár tudta, nem ide való, ide kényszerült, a jámbor kispolgári környezetbe. De fölöttük a szellem örökkévalóságának csillaga ragyogott. (GOETHÉRŐL, MAGUNK KÖZÖTT) P etőfi nem szerette. Hát ha még ismerte volna! — tehetnénk hozzá. Hidegnek, számítónak tartotta, akinek „kő a szíve”. Ez is igaz. Hideg volt, számító, céljai érdekében kegyetlen. De elsősorban önző volt, mindig és mindenben. A Nagy önző, írta róla Thomas Mann, a verzálisok nyomatékával. Tudjuk, hogy at volt: mindent szolgálatába kény- szerített, embereket és tárgyakat, szerelmeit s a tudományt is, amit annyiszor félreértett, az egész élet neki szolgált, önzetlenül az önzőnek. „Ki vagyok hát én? Ugyan mit teremtettem? összegyűjtötte»
