Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-09 / 159. szám
G ímnamaii napio i»/o. juiius v. baraKiyai utazás NYÁR, ERDŐ, KAKUKK Kiterítem az asztalon a Mecsek hegység turista térképét. A Szentlőrinctől Bá- taszékig terjedő vidéket — a falvak piros foltjait leszámítva — csaknem összefüggő zöld sáv takarja. A térképen a zöld szín az erdő hagyományos jelzése. Nem tudom, hogy Magyarországon sok e, vagy kevés az erdő. A pontos számokat valamely statisztikai évkönyvben megnézhetném. Ügy emlékszem, az ország területének egyhatodát borítja erdő. Most sem tudom, hogy ez sok, vagy kevés. Valakitől azt hallottam: Fában gazdag, de erdőben szegény ország vagyunk. Szakember mondta, aki a fában csak feldolgozható ipari nyersanyagot lát, aki az erdőt azonnal életkora, a fát minősége szerint osztályozza. Szerinte tehát túl sok a fánk, de kevés az olyan erdő. amely valamely okos célra hasznosítható lenne. Én csak annak a fejével tudok gondolkodni, aki az erdőben nemcsak hasznosítható tűzifát, épületfá’t, bányafát, bútornak, papírnak való nyersanyagot lát, hanem akinek az erdő jellegzetes növényi és állati életközösség. Nekem az erdő a nyugalom, a pihenés, a megújulás helye. Nemcsak hasznos, de szép is. Számomra a fának nemcsak cellulóz és nedvesség tartalma, ilyen vagy olyan sűrűségű rostja van, de dereka, koronája és évgyűrűje is. Az erdőnek lakói vannak. Az erdőnek csendje van. Az erdő távoli emléke a paradicsomnak, amelyből hajdanán kiűzettünk. Az erdő — különösen a városlakó ember számára — az „eredeti”, az „érintetlen” természet egy darabja. Persze az ilyen erdőből is kevés van... AZ ŰJ űr A magyaregregyi faluvégen állunk. A fák alatti strandfürdőt a hegyekből érkező patak táplálja. A patakot megfogták, betonme- úencébe vezették. Vize tiszta és hideg, mint a forrásé. Megmártózásra csábít. — Csak az fürödjön meg benne, akinek még nincs reumája. Itt majd szerezhet — mondja kísérőnk. A csemetekertnél, a strand mellett kanyarodik el az új mű út. Márévárig tavasztól őszig járható. A további szakaszt sorompó zárja el. Zsebünkben a lakatot nyitó engedély. — A tizennyolc kilométer hosszú utat az erdőgazdaság építtette. Nem közút. Idegen járművek számára tilos behajtani —' mondták a kárá- , szí erdészházban. — Égre- ! gyet és Pécsváradot kötöttük össze. Az út a hegyen, az erdőn kanyarog keresztül. Olyan helyeken, ahol azelőtt a fát hordó szekerek közül nem egy a mélybe hömbö- lyödött. Most a mi teherszállító autóink járnak rajta. Hordják a fát ide a feldolgozó üzembe. Parkettaelemet készítünk, és a bútorgyártás számára dolgozzuk föl a fát. — Miért ez a körülményeskedés, sorompó, enge dély? — Az út az erdőgazdaság kezelésében van. Koronafelülete mindössze három méter széles. A farönkökkel púpozott autók mellett veszélyes volna a járműközlekedés. Óvatosak legyenek maguk is ... Jobb kéz felől elhagyjuk Márévár napfényben csillogó, újjáépített, reneszánsz falait. A felnyitott sorompó után az út fák közé kúszik. Zöld alagútban járunk. Fejünk fölött néha elővillan a szabad ég. Micsoda levegő, micsoda csend! Elmarad' az országút zaja, a földeken dolgozó gépek búgása, az utca, a városi élet lármája. Egy ember füvet kaszál az út mellett. Rigószó kíséri a kasza suhintását. Megállunk, kiszállunk az autóból. Egyszerre meghalljuk lélegzetünket, szívünk verését. Érzékeljük a fű növését, a fák sóhajtásait. Észrevesszük a levegő mozgását, apró fodrozódását. Halljuk a virágok beszédét. — Az erdőgazdaság dolgozója vagyok én is — mondja az útőr. — A fákat ismeri? — Van itt minden. Főleg tölgy, bükk, gyertyán. Meg hegyi juhar és kőris. Fenyő is akad. — Állatok? — Szarvas, vaddisznó. Kevés őz. Madárszó pittyeg a csendbe. — Ez most minek a hangja? — Vörösbegy. Hívja a kicsinyeit. — Milyen madár lakik még itt? — Örvösök, barázdabillegető. Ezek vándormadarak. A cinege, a vörösbegy télen is itt maradnak. Meg a rigófélék közül is ríéhány. A feketerigó. Aztán vannak itt csízek, sármányok, pintyek, cserregő szarkák ... — Hogy nevezik azt a szemben levő hegyet? — Köves tétő. A távolabbit meg Szerecsenhegy, Bag- lyashegy, Misketető, Basagödör ... Ezen az úton érnek föl Pusztabányára ... HÁNYÁT KIALT A KAKUKK? Az út mellett patak kanyarog. Csak a fecsegését hallani. Vize kőről kőre bukdácsol. Tükrét csalán rejti, és esernyő nagyságú lapulevelek fedik. Valahol kakukk szól. Számlálom a kiáltását. Tudom, most a halálra kellene gondolni. Hány évet élek még? De nem tudok az elmúlásra gondolni. Az életet látom magam körül. Az erdő buja tenyészetét. Az élő természetnek ezt a csodálatos, magasrendű és szervezett egységét, ezt a csodálatos növényi és állati élet- közösséget. Megértem a természet szenvedélyes szerelmeseit. Megértem a madárhang- gyűj tőket. Azokat, akik magnetofonnal járják az erdőt, hangszalagra rögzítik a madarak énekét, s otthon, a lakásban, a betonfalak között ugyanúgy hallgatják vissza, mint Vivaldi vagy Bach zenéjét. Megértem a koca-turistákat is. Azokat, akik így gondolnak a hétvégekre: legalább kiruccanunk kicsit a hegyekbe ... 1 Megértem azokat, akik csak egy kis társalgásra, szalonnasütésre jönáek az erdőbe. És megértem, akik rendszeresen fölkeresik a forrásokat, a hegyi kutakat, akik leülnek a patakok, az apró zúgok és zuhatagok mellé.. Az élettel, a maguk legszemélyesebb életével találkoznak itt. Valaha azok voltak a hősök, akik erdőt irtottak, égettek. Ma azok, akik fákat ültetnek. A középkori falvak a vadonból hasítottak ki termőterületet, tűzzel, fejszével nyitottak tért rétnek, legelőnek, szántásnak. Ma fákkal kötik meg a gyengébb minőségű talajt, erdősítéssel növelik a föld termőértékét, a természetes növénytakaró megőrzésével védekeznek a felhőszakadás és az árvíz pusztítása ellen Az erdő haszna nemcsak a kitermelhető faanyagban, a puskavégre kapható vadállományban van, hanem abban is, amit a fáradt, Eltűnt pécsi irodalom Oláh Miklós csöndet és nyugalmat kereső embernek ad: Az erdőt ma ugyanolyan törvények védik, mint az ember vetette, szántóföldi termést. Az erdőgazdaság ugyanolyan tervszerű gazdálkodást kíván, mint valamely ipari üzem termelése. KÉT VÁNDOR Nyiladék vágja ketté az erdőt. Belátni a fák közé. A talajt csenevész aljnövényzet borítja. Az erdő maga gondoskodik növesztéséről. A fák alsó ágai nem kapnak fényt, elhalnak. Csak a korona lombosodik és tör az ég felé. Balról tarvágás ereszkedik a völgybe. Itt az ember már beleavatkozott az erdő életébe. A gyökérhaj tások, a bokrok, a csalitos rész ritkítása után majd negyvenötven év múlva lesz itt újból erdő. A szerpentinen egyre följebb kapaszkodunk. Az út a fák magasságában fordul vissza. Az erdőt, amelynek az előbb az aljában jártunk, most felülről látjuk fényben fürödni. ‘ Pusztabányánál fülérünk a tetőre. Alattunk kék és zöld tintával leöntött völgyek csillognak. A Mecsek erdő- rengetege. A völgyekben források fakadnak, kutak nyílnak, patakok pántlikáznak. Lobogóskút, Máriaforrás, Halászpatak. Itt-ott egy vadászház piros cseréptetője villog. Távolabb apró, hegyi települések. Kisújbánya, Öbánya, Zobákpuszta, Püspökszentlászló. Hepe-hu- pás taligautak kötik őket egymáshoz. Kevéssé ismert műemlékek, öreg falusi házak, becses épületek őrzői. Még távolabb középkori romok, hajdani települések nyomai, a vidék Árpád kori életének hírmondói. Réka- vár, Miklósvár, Zengővár mohos kövei. A Vörösparton a sziklák közt különös, ritka növényt találunk. Zöld levelei között piros bogyók rejtőznek. Lónyelvű csodabogyónak mondja a nép. A hagyomány szerint e helyen valamikor nagy csatát vívtak őseink. A halottak és a sebesültek kihullott vére megfestette a földet. Azóta él itt ez a piros bogyókat termő növény. Mielőtt beérünk Pécsvá- radra, két gyalogos kirándulót hagy el az autónk. Tömött hátizsák alatt görnyednek. Izzadtság csorog az arcukról. Bottal taszítják magukat előre. Nem tudok magabiztosan és fölényesen nézni rájuk az autó üvegje mögül. Inkább kicsit szégyenkezem és ! irigykedem. Magyaregregytől Pécsváradig bizonyára töb- [ bet látott ez a két gyalogos vándor, mint mi az autóból. Talán mégis ott kellett volna hagyni a kocsit Márévár alatt... Talán mégis jót akart, aki a járműveknek odaállította a sorompót az út elejére... — Majd legközelebb ... Majd mi is gyalog... — fo- gadkozunk kicsit őszintétle- nül. Tüskés Tibor A nagy reneszánsz mecénás, Szatmári György pécsi püspök nevelte humanistává a nagyszebeni születésű Oláh Miklóst, aki apai ágon a, Havasalföldről Erdélybe származott olyan román nemesi család sarja, amelyik állítólag a Hunyadi-családdal is íokonságban állott. Már pécsi kanonok korában felvette a kapcsolatot a németalföldi humanistákkal, különösen Rotterdami Erazmussal. Ez az erazmista szellemi légkör formálta véglegessé humanista műveltségét, amely később nagy irodalmi művek keletkezésére késztette Oláh Miklóst. Amíg Brüsszelben tartózkodott, a hazája iránti féltő szeretet, az itthon hagyott barátokhoz fűződő ragaszkodás levelezésre és versírásra késztette. De gyakran túllépett e nosztalgikus hangulatokon. Latin ég görög szövegű versben búcsúzott el a halott Erazmustól, és az udvari költők stílusában dicsőítő éneket írt Mária királynéról, akinek a mohácsi csata után titkára íett. Ez időtől kezdve Oláh pályafutása emelkedő jellegű: püspök, majd 1553 májusában esztergomi érsek lett, 1562-től pedig egyideig királyi helytartó. 1536—37-ben írta meg nagy történelmi visszaemlékezéseit: Hungária et Atila címmel. A három részre szabdalt magyar hazában, a kínok és keservek éveiben Oláh e művével valójában a Mátyáskori Magyarország dicsőségét és pompáját idézi fel azzal a céllal, hogy a veszni tért feudális osztály előtt felcsillantsa — miként később más vonatkozásban Berzsenyi Dániel teszi — a múlt erkölcsi tulajdonságait, gazdasági és hadászati erejét. Műve első része, a Hungária fejezeteiben Oláh a régi dicsőségre való visszaemlékezéssel akar hatni. Az első 15 fejezetben Pósa és Kézai gesztája .nyomán, de elsősorban gazdag élményraktárából a hún—magyar őstörténetet bontja ki. Oly színes képet fest az állatokban, ásványi kincsekben, palotákban és gyönyörű városokban gazdag országról, hogy ehhez hasonló csak Hagymási Bálint Pécsről írt dicsőítő énekében található. Vérbeli reneszánsz író, aki lírai hangulatú leírásaiban nemcsak a táj szépségében gyönyörködik, hanem annak hasznossági hatására is ügyel. A művében közzétett történelmi, néprajzi, régészeti, földrajzi és természetrajzi adatokból tudományos alaposságára és humanista igényességére következtethetünk. — Pontos adatokat szolgáltatott Buda vára és Visegrád Mátyás-kori állapotáról. Feljegyzései ma is nagy forrás- értékűek. Idézett műve második részében a nagy hún király, Attila alakját idézi, annak nagyszerű győzelmeit, hódításait állítja követendő példaként honfitársai elé. Ideálja a keménykötésű, érős kezű és erkölcsű Atttila és Hunyadi Mátyás. A húnolc dicsőségét, erkölcsét, a régi szity- tya szabadságot már csak a székelyek őrzik, akiknek segítségével — Oláh Miklós elgondolása szerint — még meg lehetne menteni az anarchiába süllyedt feudális országot. A konok, ostorozó szavak ellenére is Oláh Miklós megtartja műve higgadtságát, a retorikus hév csak ritkán ragadja el. Oláh Miklós idézett kettős műve a Mohácsot megelőző humanizmus értékes históriás hajtása hazánkban, szinte ki-« egészítője Brodarics István a mohácsi csatáról készített emlékiratának. Oláh Miklós kiemelkedő írói tevékenységén túlmenően jelentős művelődéspolitikai munkát is végzett: nagy gondot fordított az iskolaügyve. Életrajzírói feljegyezték róla, hogy nemcsak az egyházi, hanem a világi pályára készülők közül is sokan az ö költségén tanultak külföldön, többek között a XVI. sz. II. felének kitűnő humanistái: a Baranya megyei születésű j Istvánffy Miklós, Forgádi Ferenc és a polihisztor Zsám- j böki János, aki 1569-ben | közzétette az addig legtelje- | sebb Janus Pannonius ki- j adást. Betyárromantika és az idegenforgalom Ausztriában a század elején a ponyvairodalom témáit jórészben még a bakonyi betyárvilág életéből merítette. A betyártörténetek iránti érdeklődés emiatt még ma is nagy; a külföldi turisták szívesen keresik fel a régi betyárcsárdákat. A legrégibb csárdák egyike a vámosi, amelynek épületét néhány évvel ezelőtt az Országos Műemléki Felügyelőség állította helyre. A csárdát fenntartó fogyasztási szövetkezet látványosságot is kínál az ide látogató érdeklődőknek. Szórakoztatásként kosztümökbe öltözött lovasak gyakran „megjátsszák” a háj- dani betyártámadásokat. A gyöngyösi csárdában idén nyáron vezetik- be a „betyártemetés” szertartását. A vendégek itt csoportosan mennek ki arra a helyre, ahol a betyárokon egykor rajtaütöttek a pandúrok. Az érdeklődők itt megismerkednek a pandúr —betyárütközet történetével^ s majd ennek végeztével, a csárdában megkezdődik a tor: magyaros gulyást, betyárpecsenyét és túrós csuszát szolgálnak fel a vendégeknek. A nagy látogatottságú idegenforgalmi vidéken idén to-, vább ápolják a csárdák hagyományait. A Somlóhoz közeli dabrokai' csárdáról idén könyvet adnak ki. Ehhez a csárdához — a betyártörténetek mellett — hiteles történelmi események fűződnek. D'r. Zákonyi Ferencnek, a könyv szerzőjének levéltári kutatásai szerint, ez a csárda volt a napóleoni hadjárat Pápa—Huszárokelőpuszta környéki csatájának egyik főhadiszállása. fll A 12-ES AKÖV 2 éves gyakorlattal rendelkező felvesz A vállalat 1970. július 6-ával tanfolyamot indít, melyen az autóbuszvezetéshez szükséges „D” vizsgát a jelentkezők díjmentesen m egszerezhetik. Jelentkezés: Bolgár Néphadsereg u. 33! Árvíz okozta termeléskiesésünk pótlása érdekében BÉRELNÉNK 2 db 3,5—5 t teherbírású villás targoncát BMG makói gyára. Ügyintéző: Gera Sándor. Telefon: 580. Telex: 082266. I f
