Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
1970. július 5. 7 Dunontmi noptö Érdekességek KIRÁLYI „NYOMDÁSZOK" A történelem nem egy olyan uralkodót ismer, aki a kézművesség egyik vagy másik ága iránt is érdeklődött. Nagy Péter orosz cár például Hollandiában hajóépítést tanult, egyes uralkodók más mesterségekbe kóstoltak bele. Feltűnően sok azoknak a száma, akiket a nyomdászat vonzott s akiknek a könyvcsinálás volt a kedvenc szórakozásuk. I. Frigyes Vilmos szász-weimari fejedelem nevét megörökítette a nyomdászattörténet. Torgauban nagyszerű nyomdát állíttatott fel s mivel maga is elpepecselt kisebb-nagyobb nyomdai munkákkal, a nyomda betűkészletét ezüstből öntette. A francia királyi „nyomdászok” között XV. Lajos volt az úttörő. Saját munkáját maga szedte és nyomta ki. A betűszedést a betűvetéssel együtt tanulta meg. XV. Lajos leányának szintén volt nyomdája Bourbon-i palotájában és mind a szedést, mind a nyomást megtanulta. Leveleiben a nyomdászattal eltöltött időt élete legszebb perceinek nevezte. A nyomdászkodó főurak sorát a litván eredetű Radziwill Miklós lengyel herceg nyitotta meg. Szívesen szórakozott szedéssel és nyomással. Nevéhez fűződik egyébként 1563-ban az első lengyel biblia kinyomattatása is. A Hl. Bogiszlav pomerániai herceg — az egykorú források szerint — jnemcsak belekóstolt a nyomdászatba, de élete végéig foglalkozott vele. n. József, a „kalapos király” a francia felvilágosodás hatása alatt sok üdvös intézkedést vezetett be. Szintén szívesen nyomdászkodott, lakosztályában teljesen felszerelt nyomda állt rendelkezésére. A betűszedést 1755-ben Trattner János Tamástól tanulta meg, a nyomtatást pedik Trassier János Györgytől sajátította el. A francia királyi „nyomdászok” közül XVI. Lajos volt a legtanultabb és a legszorgalmasabb. A betűszedést már tíz éves korában elsajátította. - Saját kezűleg szedte és nyomtatta könyvét. Aktív nyomdászat! tevékenysége mellett mindent megtett a nyomdászat fejlesztéséért is. Így Barletti di Saint- Pault egy új szedési és nyomási eljárásáért húszezer frankkal jutalmazta. XVI. Lajos uralkodó korában is szívesen időzött a szedőszekrény és a nyomóprés előtt. Amikor a Temple foglya lett, akkor is a nyomdafelszerelését kérte, hogy börtönében is áldozhasson nemes szórakozásának. G. F. KÉT ÉVADON AT VARSÓI MELÓDIA Törőcsik Mari és Sztankay István Ha egy kétszemélyes prózai darab két színházi évadon át él, s a második évad végén, is telt ház előtt búcsúzik — az már abszplúí színházi siker. Leonid Zorin szovjet szerző darabja, a „Varsói melódia” 1968 őszén indult a budapesti Katona József Színházban, s most, júniusban is tömött nézőtér előtt játszották. Sikere ez a szerzőnek, sikere a két szereplőnek: Törőcsik Marinak és Sztankay Istvánnak, sikere a rendezőnek, Ig- lódi Istvánnak, aki baranyai, Ma- gyarbólyban született, Villányban élt és a Színház- és Filmművészeti Főiskola történetében — Orbán Tiborral együtt — először szerzett két diplomát: színészit és rendezőit. Leonid Zorin darabja mindössze hároméves, 1967-ben mutatta be a leningrádi Lenszovjet Színház. De a moszkvai Vahtangov Színház is műsorára tűzte és nagy sikerrel vendégszerepeit vele Bécsben. A történet: egy szegény orosz egyetemista és egy Moszkvában tanuló művelt varsói énekesnövendék — Bn, magam, mert az a nő az én feleségem. Csak pár nap múlva vártam, hogy hazajön. Ma se voltam még otthon, ó pedig tudja rólam, hogy itt szoktam üldögélni. No, megyek is és idehívom, örülnék igazán, ha megismerkednétek. Jalava úgy nézettt reám, mint aki nem hisz a saját fülének. — Igazat beszélsz? — kérdezte fojtott hangon. — Nagyon könnyen bizonyíthatom a szavaimat. Föl is álltam, de Jalava leintett: — Majd egyszer máskor! — mondotta tompa, fáradt hangon. — Most nem vagyok társalgó hangulatban. A férj elhallgatott és előhúzva zsebkendőjét, letörölgette az izzadtságot tarkójáról és nyakáról, majd visszatette kalapját is a fejére. Az asszony értetlen tekintettel követte a mozdulatait, s csak nézett, de ügyet se vetett semmire. E z a „máskor” nem jött el soha, — folytatta halvány mosollyal. — Megpróbáltam rávenni, hogy látogasson el hozzánk, ő azonban mindig udvariasan, de a legnagyobb határozottsággal tért ki a meghívások elől, nyilván nem elvi megfontolások, hanem az erős érzelmek miatt. Most talán már te is elhiszed, hogy szeretett téged. Orvos vagyok és jól ismerem az efféle szimptómákat. Sokszor el is csodálkoztam, hogyan is történhetik az ilyesmi ennyire hirtelenül, mint valami bűvészmutatvány. Talán egy korábbi élményére emlékeztethetted, ki tudhatja, talán épp a legelsőre. Általában mindig is a legelső az, akit később az ember mind re- ménytelenebbül keres ... — Már megint! — gondolta az asszony. — Megint. — Férje szavai benyomultak a gondolatai közé. s tolakodóan és érzéketlenül hasították szét azok finom szövetét. Mereven nézett maga elé, s gyűlölte férjét és ezt a tolakodó hangot. — Nem tudod, szerette az ilyen virágokat? — kérdezett közbe gyorsan a sírra láthatólag aznap helyezett rózsacsokorra pillantva, amely ott dölyfölt a sír gyöpén. — Egyáltalán nem szerette, — válaszolt a férfi. — Ha jól emlékezem, akkor ... várj csak ... Homlokráncolva gondolkodott; — Megvan! Georgina! a lakásán is mindig georginákat tartott, Isten tudja miért... — Szóval georginát, — vágott közbe gyorsan az asszony, hogy megakadályozza a férjét a további fecsegésben. — De eleget időztünk már itt. Induljunk vissza! Künn, a temetőkapuban a férfi nagyot sóhajtott, mintha csak a megkönnyebüléstől. — Örülök, hogy ha ily megkésve is, de megismertetheíttelek Ja- lavával, — mondotta és a tulajdonos arckifejezésével fűzte karját a feleségéibe. — Igazán nem vagyok féltékeny, — különösen halottakra nem, — azért mégis jóleső érzés, hogy nem te lettél a legutolsó szeretője. — Te! Nem ugranái fel velem a klubba? Lehajtanánk egy pohárkával Jalava emlékére, úgyis az efféle megemlékezéseket kedvelte leginkább. Az asszony elhúzta a karját: — Neked is kellemesebb, ha egyedül mégy, — válaszolta barátságosra erőltetett hangon. Nekem amúgyis van egy elintéznivalóm, amit máris megengedhetetlenül sokáig elhanyagoltam. M agára maradva jóidéig csak céltalanul ődöngött. Arckifejezése furcsán kesernyés volt, mintha megbánt volna valamit és ugyanakkor meg is vetné önmagát. — Négyfölvonásos dráma — gondolta magában. — Első fölvo- riás: a város első számú asszonyhódítója. Második: a komoly, kék szemek a vöröses szemöldök alatt. A harmadik: a halál. És a negyedik? nos, mi is volna hát a negyedik fölvonás? Szeme egy virágbolt kirakatára tévedt, amely a nyárvég súlyos, hamarosan tovaszálló szépségét árasztotta magából. Belépett. — Georginákat kérek! Elviszem magammal. Nem nézett az eladó arcába. Fogott egy kis kartont, s ráírta Jalava nevét, alá a sajátját és oda- tüzte a georginacsokorhoz. (Finn eredetiből fordította: SZÁSZ LEVENTE) megszeretik egymást, de házasságot nem köthetnek, mert a személyi kultusz szülte törvény tiltja, hogy szovjet állampolgár külföldivel lépjen frigyre. Elszakadnak egymástól, tíz év múlva, amikor már mindkettő házasságban él más-más emberrel, Varsóban találkoznak, még mindig egymást szeretik, aztán újabb találkozás újabb tíz év múltán: s rádöbbennek, hogy elromlott az életük. A Rómeó és Julia szerelme előtt álló középkori gátnál is keményebb törvény ront meg tehát két életet. Nem öli meg őket, hanem élve hagyja kínlódni. Iglódi István azonban nem választotta a kínálkozó nagyszerű drámai lehetőséget, — csakúgy a szerző sem — hanem a darabban rejlő lírai szálat ragadta ki, s bontotta sok színre, de lényegretörően, pontosan tagolva. Legfeljebb némi finom irónia süt át rajta, a dráma helyett ez vádolja a korszakot, amelyben vakvágányra futott ez a két élet. A leglényegesebb azonban Iglódi István rendezői felfogásában, hogy távlatot ad a történetnek, valahogyan azt érzékelteti, Rómeók és Júliák mindig vannak, a személyi kultusz torzszülöttét, a házasságot tiltó törvényt besorolja a történelem vissza-visszatérő sötét ' korszakai közé. s a lélek belső ritmusára figyel inkább, arra, hogy az emberi lélek mindeddig tehetetlen volt a kívülről támadó lelki sérülésekkel szemben. Ez fogja meg a nézőt, ennek igazát érzi, s így élt meg a darab — Chopin egyik gyönyörű dallamának kíséretével — két évadot. Nem szólva arról, hogy Törőcsik Mari pályájának egyik legszínesebb, legsokoldalúbb alakítását nyújtotta benne, Sztankay István pedig korrektül aláhúzta ezt az alakítást. Földessy Dénes \>j szobrok goCZ QYULA DOMBORMŰVÉ A Pécsi Sopianae Gépgyár kultúrtermében, amely egyben az üzem ebédlője is, két hete leplezték le a gyár dolgozójának, Bocz Gyula szobrászművésznek,' hat és fél négyzetméteres, égerfából készült domborművét. A háromrészes mfi első pillantásra is hasonlít a középkori templomok szárnyas oltáraira, (triptichonjaira), amelyek legfőbb isteni ereje abban volt, hogy szépek voltak, s a szépség előtt áhítattal áll meg a hivő és hitetlen. E „szárnyas oltár” alkotója, a dolgozó ember felsőbbrendű voltában hisz, azok tiszteletére hozta létre művét, akik abban a teremben fogyasztják el napi ebédjüket, tartják ünnepségeiket A középső táblán konkrét figurák részletei bontakoznak ki. Egymásba mosódó emberi mellkasok fölé hatalmas kar íve emelkedik, mely nyilvánvaló egy harmadik figurához tartozna, ha figurákat akarnánk keresni e műben. A közösségben élő és cselekvő ember testrészeit látjuk, amint erőt fejt ki. A háttérbe vesző kezek folytatásaként a néző saját munkatevékenységét érezheti. A közös emberi jellemvonásra, a test legemberezabásúbb állapotára világít akkor, amikor az egymás melletti figurák harmonikus rendben építkező izomrendszerében, a fölszabaduló, hasznosítható energiák dinamikus tömegét hangsúlyozza. A minden fölé emelkedő emberi kar, amely csüggedésében is markolni akar, amely tudja, hogy nem lankadhat, a hatalmassá növő emberi tenyér, arról tanúskodnak, hogy alkotójuk nem a könnyen élők fölényével zengi a munka dicséretét. Ismeri a csüg- gedés, a fáradtság pillanatait is és pont ezt a feszülésében megfáradt kart vonja ékes csúcsívként — mint a középkori kápolnák meny- nyezetét — a küzdő-feszülő test oltárképe fölé. Így lesz a munkavégzésnek ez az ábrázolása korunk kifejezőjévé. A munkaterületek szakosodásával egymás munkájára vagyunk utalva. Külön-külön egyikünk munkájának sem lenne értelme, csak összességében válik hasznossá, értelmessé, mint ahogy a testrészek egymásmellettisége is a teljesség érzetét adja a középső táblán, mivel a szerkesztés egységbe foglalja a látványt. Bocz Gyula eredeti foglalkozása: géplakatos. Géplakatos, aki tudja, hogy az anyacsavar nem azért hatszögletű, mert így szép, hanem azért, hogy jobban fogja a kulcs, a kombinált fogó. Nem azért lyukas, hogy átlássunk rajta, hanem mert menetet rejt, s a csigázó menet is funkcióval bír. Szakmájában mindenféle formai megnyilvánulásnak konkrét értelme van, mint az emberi értelem teremtette tárgyi világban. Ettől emberszabásúak szerszámaink, gépeink is. S Bocz, ez a csupa érzelem ember, aki gyerekkorától a kavicsokat, gyökereket, virágokat, csigaházakat csodálta, s műalkotásaiban is elsősorban a természeti formák megjelenítésére törekedett — szobrainak megszerkesztésében, felépítésében mindig olyan ésszerű maradt, mintha szerszámokat készítene, gépeket alkotna. Mint az anyacsavarnak — Bocz szobrainak is csak olyan formai megnyilvánulásai vannak, amelyeknek konkrét funkciójuk, rendeltetésük van. A művészet az ember érzelmeire, hangulatára kíván hatni. A műalkotások részletformál is érzelmi-hangulati tartalommal bírnak, s e formák egymáshoz való viszonyából kerekedik ki a mű jelentése, közlendője. « A két szélső táblát „non-figurá- lis”-nak, elvont absztrakciónak éreznénk, ha nem ugyanolyan formai elemekből épülne, mint a testek izomzata, ha nem a középső részben látott formák megfeleléseit, ellenpontjait, másutt kiteljesedéseit, fedeznénk fel rajtuk. Csak míg a középső tábla az egyén munkahelyi konkrét tevékenységét kívánta érzékeltetni, a szélső táblákon az ember érzelmi élete, vágyai, törekvései, eszményei fejeződnek ki. Ha a középső rész a társadalom alkotó részeseként mutatja be az embert, akkor a szélső táblák a szerelemről, családról, barátságról vallanak. A szemben álló néző, bal felől markáns férfias hatású formakompozíciót lát, jobbról kecsesen csavarodó, nőies (feminin) plasztikát. A férfias és a nőies elemek ölelésében válik igazán értelmessé az emberi testrészek izomzatának tetfrekész duzzadása, Bocz Gyula triptichonjával nem csak egy üzem, városunk is gazdagabb lett. Bükköödi László A „HÁBORÚ” UTÁN Csütörtökön este a 11. résszel szép csendesen befejeződött A rózsák háborúja. A Klasszikusok tévéfilmen új maratoni sorozata áprilisban indult, nagy apparátussal, irodalomtörténeti magyarázatokkal , és csodálatos családfával. A vállalkozást Shakespeare neve fémjelezte, s a Royal Shakespeare Színház előadása, amely a tévéváltozat alapjául szolgált. Az adaptáció munkáját John Barton végezte, s ő volt áz eredeti előadás egyik rendezője is. A feladat nem lehetett könnyű. Shakespeare krónikáinak történelmi szövevényeiben eligazodni, gondolom, még az angol átlag-nézőnek sem olyan egyszerű. Nekünk pedig még nehezebb. A magyarországi nagy Shakespeare-kulfusz ellenére — a III. Richard kivételével — nálunk sem voltak igazán népszerűek ezek a krónikák; színházaink is ritkán játszották őket. Az átdolgozás kétségtelenül sokat egyszerűsített a szövevényeken. Igyekezett kiemelni egy központi gondolatot, a címben is jelzett, több emberöltőn végighúzódó háborút, a tnellék-szálakaf ezzel szemben többnyire elhagyta, s így végül is némi erőfeszítéssel követni lehetett az eseményeket. Az együttes színvonalasnak látszott s az eredeti angol színházi előadás bizonyára jelentős művészi élményt nyújtott az angol közönség számára az ott is viszonylag kevésbé népszerű krónikák fel- frissítésével. A tévéváltozat persze nem azonos az eredeti színházi előadással, hanem újabb áttétel, amelynek során újabb rendezők csatlakoznak az előbbiekhez, új igények és koncepciók árnyalják, módosítják az eredetit, míg végül... Végül egészében elég közepes sorozat lett ez A rózsák háborúja, amelyben voltak Shakespeare-re emlékeztető nagyszerű részletek, felvillanások, de az egész nem nyújtott annyit, mint egyetlen dráma hiteles előadása. Az eredeti angol történelmi események a magyar néző számára többnyire érdektelenek maradtak. Így aztán a Shakespeare-nél másutt is gyakran „előforduló” gyilkosság-sorozatok egyik-másik részletben különösen öncélú vérfürdővé változtak, a vérrel maszatos arcok premier plánjának iszonyú látványa néha a legszebb monológokat is elhomályosította. A színészek alkalmasnak látszottak arra, hogy igazi Shakespeare-i hősöket keltsenek életre, az adaptáció vázlatossága, töredezettsége, sok részletre szabdalása azonban többnyire megakadályozta, hogy ezek a jellemek kibontakozzanak, eredeti gazdagságukban jelenjenek meg. Csökkentette a sorozat hatásfokát a magyar szinkron is. Nem voltak ebben bántó egyenetlenségek, igénytelen teljesítmények, de hát időnként csak meg lehetett érezni a kép alá olvasás korlátáit az akcióban átélt színészi jellemteremtéssel szemben. A világirodalom klasszikusainak népszerűsítésében a televíziónak páratlan lehetőségei vannak. Valóban milliókhoz közvetíthet olyan kulturális értékeket, amelyek a nyomtatott betű, vagy a színházi előadások útján ma még hasonlíthatatlanul szűkebb rétegekhez jutnak csak el. A probléma azonban mindig ugyanaz: milyen hatásfokon tudja megoldani a televízió a klasszikusok közvetítését, menynyit kell és érdemes feláldozni az eredeti értékekből. Néhány hónappal ezelőtt Balzac: Elveszett illúziók című regényének tévéváltozatánál úgy éreztük, olyan nagy volt az értékveszteség, hogy magának a vállalkozásnak az értelme is kérdésessé vált. Az adaptáció annyira gyenge, igénytelen volt, hogy többet ártott, mint használt Balzac népszerűsítésének. A rózsák háborúja ehhez viszonyítva feltétlenül igényesebb, értékesebb sorozat volt. A veszteség azonban itt is fájdalmas, s ennek legfőbb oka az eredeti művek és a tévéfilm közötti többszörös áttételben rejlik. Külön-külön a „közvetítési láncolat” mindegyik tagja igyekezett igényesen megoldani feladatát, az „eltérések” azonban összegeződtek s végül is jelentős hatásfok-csökkenéshez vezettek. Shakespeare-nek persze nem lehet „ártani”, de a műveiről, írói világáról kialakuló képet lehet árnyalni, módosítani, fényesíteni vagy homályosítani... Szederkényi Ervin
