Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-30 / 177. szám

f DUNÁNTÚLI NAPLÖ 1970. július 30. BARANYAI UTAZÁS Y akítóan süt a nap. Az ' országút fölött reszket az üveges, áttetsző levegő. I.Ierőleges sugarak verik a tájat, nincs árnyéka a fák­nak. Aki mozdul, saját ár­nyékára lép. A Feketekapunál állunk, c.t, ahol a mohács—eszéki országúiról elágazik Sátor- Ír sly felé a bekötőút. Pom­pás, magasra nőtt vadgesz- i -nyék állnak őrséget az út l.ét oldalán. A szem egy pillantással körbeöleli a tükörsima vi­déket. Balról a Duna mocsa­ras, nádas kiöntései húzód­nak. Sötét erdősáv sejteti a r.egáradt folyó útját. Jobb­ról az alacsony majsi domb­sor fogja föl a kalandozó tíkintetet. A szőlők közt né­hol kivillan egy fehérfalú présház. Előttünk, távolból, a Villányi hegy csúcsosodik. Mögöttünk a folyóhoz simu­ló, a déli hőségben aléltan heverő város, Mohács. A hely, ahol állunk, a hajdani csatatér hozzávetőleges kö­zepe. Meleg van. Viharelőtti csönd gubbaszt a fák ágain. Tompa, bódult szédületét érez, aki az ég kék harang­jába néz. Ólomlapokat kell szétfeszítenie, aki mozdulni akar. Éppen ilyen lehetett az a bizonyos augusztus végi nap is, huszonkilencedike, Ke­resztelő szent János Kivételé­nek napja, 1526-ban. Tiszta, verőfényes volt az Idő. Lajos király kilépett a sátorból, magára öltötte pán­célját, fölnézett az égre, szé­pen sütött a nap, de érezte, hogy időváltozás lesz. Jól sejtette. Napnyugta után sö­tét felhők türemkedtek az égre, s egész éjszaka szakadt az eső. De ezt a király már nem érte meg ... > A KÖVET JELENTÉSE Antonio Giovanni barone del Burgio nuncius, pápai követ jelentéseit olvasom, melyeket 1525. április 13. és 1526. szeptember 5. között küldött Budáról Rómába Sadoleto pápai titkárnak. Burgio pap volt és olasz, de hihetetlenül jól tájékozódott a korabeli magyar viszo­nyok között, s nagyszerű éleslátással jósolta meg a bekövetkező katonai és poli­tikai eseményeket. Tudósítá­sai olyanok, mint egy végki­fejlet felé rohanó tragédia dialógúsai. 1525. aug. 9. „Ha Magyar- országot meg lehetne men­teni három forinton ebből a nagy veszedelemből, amiben most van, nem hiszem, hogy akadna három ember, ki azt a három forintot ideadná... őfelsége azt akarta, hogy a szentévre gyűjtött pénz per­selyeit nyissuk fel... Talál­tunk üvegdarabokat, csere­pet, hamispénzt és más ilyen frivol haszontalanságokat...” 1526. )an.lS. „A Nagy Tö­rök tanácsában sokat tár­gyaltak a Magyarország el­leni hadjáratról, melyről azt a határozatot hozták, hogy a török nem nyugszik, míg Budát, az ország fejét, meg nem vívta.” 1526. márc. 17. „A király­né olyan pazarlóan költeke­zik, hogy nemcsak ennek az országnak, de még három másnak jövedelme sem len­ne elég ahhoz, hogy kiadá­sait fedezzék.” 1526. márc. 27. „Mind bi­zonyosabbá lesz, hogy a Nagy Török Magyarország ellen fog jönni.” 1526. jún. 19. „Ma reggel elhatározták, hogy körülhor­dozzák az országban a vé­res kardot, mint az itt szo­kás. A király őfelsége nem HŐSVÉRTÖL PIROSULT QYASZTÉR beszél a veszedelemről s ta­lán észre sem veszi. Minden nap délig alszik, s ezért a tanácskozás csak délben kez­dődik ...” 1526. aug. 20. „Ha a török átkel a Dráván, a királynak vagy meg »kell vele ütköz­nie, vagy futnia kell.” 1526. aug. 25. „őfelsége Mohács falu mellett ütött tábort, az ellenségtől mind­össze négy magyar mérföld- nyire, de most már őfelsé­gét az ellenségtől nem vá­lasztják el többé hegyek, sem folyók, sem erdők.” És a szeptember 5-én, már Bécsben kelt utolsó tudósí­tás: „Múlt hó 29-én, szerdán, őfelsége megütközött a tö­rökkel s a csata a mieink tökéletes vereségével végző­dött .. A CSATAHELY TITKA Kiss Bélával, a mohácsi helyismereti szakkör vezető­jével beszélgetünk a csata színhelyén. — Jó szeme Volt ennek a Burgiónak — mondom. — Előre látta a török győzel­mét. — De van, ami talán en­nél is érdekesebb — szól közbe. — Azt is megmondta, hogy ha a török győz Mo­hácsnál, magyarországi tar­tózkodása nem lesz huzamo­sabb. A háború nem tarthat sokáig. 'Ismerte a török har­ci modorát. Tudta, hogy az utánpótlási vonal, a „had­táp”, még nem fejlődött föl. Annyi embert, állatot pedig élelmgzni kell... — Így is történt? — A csata után a törökök egész a Balaton vonaláig portyáztak, számos várost el­foglaltak, Budára is bevonul­tak, de Mohács után másfél hónapra elhagyták az orszá­got. Csak másfél évtized múlva tértek vissza. Hogy most már „kissé” huzamo­sabb itt tartózkodásra ren­dezkedjenek be. — Nemeskürty István nagysikerű könyve, a Mo­hács után, éppen erre a fur­csa tényre épül. Nem Mo­hács volt az igazi katasztró­fa. Azt még ki lehetett vol­na heverni. Hanem az utá­na következő másfél évti­zed. — Persze itt is sok veszett. Legalább tizenötezer ember, a sereg fele. — Körbemutat a tájon: — A Dunától a nyárádi dombokig legalább öt kilométer. Mohácstól a mai országhatárig legalább nyolc—tíz kilométer. Hát ekkora helyen folyt a küz­delem. A magyarokat be­Vasszerkezeti munkákra szabad kapacitással rendelkezünk. PÉCSI VASAS KTSZ. PÉCS, ZSOLNÁT V. ü. 15. Telefon: 30-91 szorították a Duna árterébe. Magas volt akkor is a folyó. Szántáskor csontok, fegyve­rek, ágyúgolyók kerülnek elő. Régi helyneveket sorol: — Vizslaki berek, Törökdomb, Laj mér, Földvár... Aki meg­találja Földvár,- az eltűnt fa­lu helyét, az ismeri a csata központját. A szemtanú, Bro- darics szerint ott állt a szul­tán sátra. — És a sírok? — Még az ötvenes évek végén dr. Papp László ásta meg a csatahelyet. Talált is csontokat, tömegsírokat, de a pusztuláshoz képest keveset. Például egyetlen török sírt sem. Akkor újra behantol- ták a gödröket. Hallom, az idén légifényképek alapján, a talaj elszíneződésének meg­figyelésével folytatja a ku­tatást. Hallgatunk. Nemrég ugyan­ezen a helyen, földmunkák alkalmával, avarkori sírokat találtak. Micsoda furcsa egy- berímelése a történelemnek? A mohácsi csata egy avar temető fölött zajlott. A lát­vány a múlt és a jelen szembesítésébe késztet. Fo­kozódó feszültséggel nézem a tájat. Most kukoricát ér­lel a föld. Távolabb komló­táblák sötétlenek. Az út mellett sertéskombinát épül. — Írja meg: Szűcs Jóská­val, a honismereti szakkör tagjával van egy elgondolá­sunk. — Szinte szótagolva mondja: — A Borza patak kanyarulatának völgyében álltak a török szultán ágyúi. Sokszor bejártuk már a he­lyet. Ha beigazolódna a gya­núnk, legalább legyen vala­mi nyoma... AMIRŐL A SÍROK VALLANAK Múzeumi tárgyakat nézek, szitává roncsolódott páncél­zatot, rozsdaette kardmarko­latot. Hol a mell, melyet vé­dett valaha? Hol a kar, mely forgatta egykoron? Az emlé­kek megindítják a képzele­tet. Kisfaludy Károlyt — gyönyörű elégiájában — f'lmszerű képek sorozatára ihlette a látvány, amikor a csatasíkon járt. Ady keserű példázatot talált a törté­tekben: „Nekünk Mohács kell.” Az üvegtárlókban lapuló fegyverekről letörölték már a vért. Konzerváló anyagok­kal vonták be a puzdrát és a hegyes nyílvesszőket. Az üveg alatt békésen pihen a sarkantyú, a kengyelvas, a zabla, a hosszúkés. Papír­masé bábún feszül a vért és' a páncéling. Fölnagyított fénykép a fa­lon. Valamelyik nemrég föl- j tárt tömegsírról készült. Mi- ! után a csontokat borító föld­réteget eltakarították, a fényképész a gödör fölé ha­jolt. Koponyák, csigolyák, lábszárcsontok, bordák ösz- szevisszasága. Tört pálcikák, álcaszerű elrendezésben. S középen egy csaknem telje­sen ép csontváz. De a kezek nem a .magánosi sírokban látható, megszokott módon hevernek a test mellett. Ha­nem a fej fölött, hátra­nyújtva, párhuzamosan fe- küsznek. Ahogy a tetemet belódították a gödörbe. KIÉ VOLT AZ AGYAGKORSO? Az elmúlt évben Mohá­cson, útjavítás közben, két, pénzzel teli korsót találtak. Az egyikben 11, a másikban 15 kiló ezüstdénár volt. A ré­gészek megállapították, hogy a pénzek a mohácsi csata előtti időből valók. A tudós nem bocsátkozik találgatá­sokba. Annyit mond csak: Valószínű a törökök elől rej­tették földbe a kincset. Ki tehette a korsókba ezt a rengeteg ezüstöt? Több tízezer dénárt rejtett a két agyagkorsó. Csupa aprópénzt! A körömnyi kis ezüstérmék­nek ma már csak múzeális becsük van. De amikor el­rejtették, három-négy ilyen kis dénárért egy borjút lehe­tett vásárolni. Hátha a királyi kincstáré volt? Hátha a ravasz és kap­zsi kincstartó dugta el? — Ki tudja, mi lesz a csata ki­menetele? — gondolta. Ahe­lyett, hogy szétosztotta volna a katonák között, arra szá­mított, hogy a harc után majd szép csendben vissza­tér, és vagyont érő kincshez jut. Mi lett volna, ha a csata előtt valaki szétosztja ezt a rengeteg pénzt a zsoldosok között? Ha a morgolódó, elé­gedetlenkedő, vagy akár lel­kesen harcbaszálló katonákat előre kifizetik? Lett volna-e akkor is Mohács, ha egy is­meretlen férfi kapzsisága fö­lött úrrá tud lenni az előre­látás, a sereg érdekeire te­kintő bölcsesség? Kérdések, amelyekre már nincs felelet. Amelyeknek kulcsa, más titkokkal együtt, a mohácsi csatahely földjé­ben rejtőzik. Tüskés Tibor VIRÁQOK’AZ ABLAKBAN Évtizedes vágyam volt, hogy eljussak Svájcba, abba az országba, ahol évszáza­dok óta nem volt háború. Végre 1969 szeptemberében turista útlevéllel elutazhattam először Davosba, ahol még 1925-ben Párizsba vándorolt osztálytársammal találkoztam, aki szabadságát évek óta ott tölti és több kirándulás meg­szervezésében segített. Már útközben feltűnt Svájc­ban, hogy az emberek nem rohannak és tülekednek úgy, mint nálunk, feltűnő volt a rend és a nagy tisztaság. Végig az útvonalon minden családi ház, szálloda, középü­let és vasúti állomás abla­kában virágládákat láttam, főképpen piros muskátlikkal teleültetve. A piros szín az erdős hegyek hátterében kontraszthatásával és túlnyo­móan fehér házfalak mellett harmonizáló színfoltjával na­gyon jól, üdén érvényesült. A virágládák mindenütt meg­felelő méretűek voltak. Na­gyon jó virágföldet tudnak beszerezni: kivétel nélkül dús, nagyvirágú muskátlikat láttam, üde, zöld, jól fejlett levélzettel. — Köztudomású, hogy sok ezer muskátlit ex­portálunk hazánkból is Svájc­ba. Az eternitből készült vi­rágládákat az áruházakban mindenütt árusítják. Két év­vel ezelőtt olvastam egy cik­ket a Kertészet és Szőlészet című szaklapban, amely ar­ról tudósított, hogy eternit virágládákat gyártunk és kül­földre szállítjuk. Átfutott raj­tam a gondolat, talán magyar származású eternit virág­ládákban hazánkból exportált muskátlikat láttam Svájcban. A davosi erdei sétányokon nagyon sok mókussal talál­koztunk, tenyerünkből ették az amerikai mogyorót, ugyan­csak kinyújtott tenyeremre szálltak a cinkék is, csőrükbe vették az odatett amerikai mogyorót és elrepültek vele. Ezt a kedves szórakozást nagyon sokszor megismétel­tük. Évek óta figyelem Pécsen az utcákat, sajnos csak na­gyon ritkán lehet látni ná­lunk virágládákat az abla­kokban, pedig a fa nélküli belvárosi utcákat szépen vi­rágzó növényekkel beültetett virágládás ablakokkal lehet­ne kedvesebbé, derűsebbé tenni. Még az északi fek­vésű ablakokat is lehet virá- gosítani. A nagy virágú gu­mós begónia és a sarkan­tyúka még északi fekvésben is virágzik. A 'városháza ablakában látható muskátlis ládák kis méretűek, így a virágok fele­annyi méretűre fejlődnek mint Svájcban, azonkívül a közel 2 emeletnyi magasság­ban nem érvényesülnek. Na­gyobb méretű virágládákban futó muskátlit, vagy futó pe­túniát is kellene ültetni, így nagyobb, jobban érvényesülő színfoltat kaphatnánk. Egy külföldi szálloda ab­lakában futórózsás viráglá­dákat láttam, amelyek feltű­nő szép színfoltot adtak. A futórózsa elvirágzása után a virágládákat kicserélték más virággal belültetett ládákkal. Ugyanezt meg lehetne tenni a' pécsi Városháza ablakai­nak virágosításánál is. Az idén legtöbb virágládát az Újmecsekalján épített új há­zak erkélyein láttam: azon­ban olyan virágosítás még eddig nem valósult meg, hogy egy több emeletes ház minden erkélyén, mindegyik lakásnál végigfutnának a szé­pen virágzó virágládák, amint ez Svájcban mindenütt lát­ható. A Pécsi Kertészeti és Park­építő Vállalatnak kellene kez­deményezni a virágládák árusítását, pécsi kiállításo­kon bemutatná a különböző fajta virágokkal beültetett virágládákat, tanácsokat ad­hatna a vevőknek, hogy kü­lönböző égtáji fekvésű abla­kokba milyen fajta virágokat ültessenek, azonkívül árusít­hatná a megfelelő minőségű virágláda föld fajtákat is. Szomorúan kell tapasztalnom, hogy különösen a mellék­utcákon kitett edényekbe ül­tetett virágokat nem locsol­ják, így elpusztulnak. Hiába végzett munka! Sajnálattal kell megállapí­tanom, hogy a Dunántúli Napló 1970. május 21-i szá­mában megjelent: Mecseki kultúrpark és botanikus kert? című cikkemre eddig semmi válasz nem érkezett, egy 140 ezer lakosú városban rajtam kívül senkinek sem szívügye ennek megvalósulása? Sok szó esett mostanában egy if­júsági park létesítéséről, én a Balokányban és az ottani elhanyagolt régi temető be­kapcsolásával tartom megva­lósíthatónak. A már meglévő teniszpályákat is be lehetne vonni az ifjúsági parkba egyéb sportpályák létesítésé­vel együtt. Az ifjúsági park­ban a legszebb fákból és díszcserjékből arborétumot is meg lehetne valósítani. Máthé Kálmán oki. mérnök Restaurálják a kecskeméti nagytemplomot Megkezdték a kecskeméti nagytemplom belső restau­rálását. Dr. Dénes Jenő fes­tőművész a Képzőművészeti Főiskola tanára és két mun­katársa eltávolította az oltárt díszítő" Falconelli-festményt, azzal a szándékkal, hogy le­mossák róla a csaknem két évszázados szennyeződést. — Legnagyobb meglepetésükre a festmény mögött egy üreg, annak falán pedig a temp­lommal körülbelül egyidős freskót fedeztek fel. A kutatók feladata lesz an­nak megállapítása, hogy ki és mikor készítette a freskót, s miért tették eléje a Fal- conelli-képet Szülőföldünk Dr. Szász János: Üjmecsekalja I t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom