Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

1970. június 28.

JDHTTO.TfcTttT'l TTC«.T»TO

ÉVAD VÉQI BESZÉLQETÉS

HIHI

A humor hivatásos művelői magánéletükben általában halk szavú, tépelődő emberek. A társaság ked- valtjei nem ők, családi és szűkebb baráti körben jópofaságot ne várjunk tőlük. A derűs csevegőktől egy világ választja el őket, a dolgok mélyére ásó magányosságuk.

Hegedűs István, Munkácsy-díjas, a Ludas Matyi karikaturistája a legteljesebb módon erősíti ezt a megfigyelést; nehéz szólásra bírni. Felelősséggel méri mondatait, mintha csak önmagának beszélne. Sokáig álldogál a tárgyai előtt és emlékezik.

— Gyűjtési mániám régi, a kisdiák világmegismerési vágya volt az indítéka Metternich nagyorrú karikatúráját öt éves koromban vágtam ki magamnak egy lexikonból. Eklektikus vagyok, nem kedvelem a szokványos műtárgyakat, csak azt gyűjtöm, ami tetszik, — tehát a bizarrt.

A falon bőrfonatban két strucc- tojás, mellettük táblabírói tajtékpipa, ősrégi körző, gyöngyházbera- kásos kézi fújtató, — órásmesterek hajdani szerszáma, amivel a finom szerkezeteket tisztították. Aztán ugyanebből egy nagyobb példány, ez mar beillik a porszívók ősének.

— A tárgyak állandó jelenléte inspiráló hatással van rám. Azonkívül mindenféle formának állandóan készen kell lenni a fejemben, és a legjobb modellek ehhez a valóságos tárgyak. Több száz éves könyveim, melyeket ínyenc gyűjtök üveg alatt őriznének, nekem mindennap forgatott munkaeszközeim.

A karikaturista a pillanat fonákságát látja, s a maradandó érvényűt rajzolja meg. A szüntelen mozgásban lévő nagyvilág a modellje neki is.

— A nyelvöltögető fonákságokat másokkal is észrevétetni, spontán módon jelentkezett bennem. Ezzel egyidős lehet a formák, vonalak iránti érzékenységem. Ügy is mondhatnám, fényképező alkat vagyok, amit egyszer lefényképeztem, azt valamikor, amikor a legnagyobb szükségem van rá, előhívom.

A bútorait is sajátos igénnyel válogatta össze, Minden darabja súlyos műremek. De aláírása rövid kis nevetés: hihi. Nevének ismételt kezdőbetűiből állította ösz- sze. Csak így ismeri az ország, s a határokon túl a legnagyobb lapok olvasói is.

Hihi, négy betű, őt és azt a nevetést jelzi, amit karikatúráival kirobbant belőlünk.

önody Év»

egykedvűen viselt torokszorongató gyötrelemre, amely ezeket a hiábavaló várakozásokat követte. Sok esetben érdeklődéssel vizs- gálgatta magát, vad képzeteit, melyeket nem akart maga elé idézni, gyilkos indulatait, melyek egyébként összeférhetetlenek voltak vele, mert kivédhetetlenül ellepték. Nem használt ellenük sem ital, sem más.

Csönd volt, Kázmér kinyitotta a szemét, s látta, hogy Márta valahová a város felé néz, konok, kissé haragos arccal. Gyöngéd lett.

— Már nem tart sokáig — mondta.

Márta lenézett. Kázmér, mintha parányi megvetést (vagy kétkedésfélét?) fedezett volna fel tekintetében. A közös elkeseredésnek tulajdonította és örült, hogy most beszélgetni fognak erről.

— Mikor jössz el? — kérdezte szelíden, de kérdése egy darabig a fejük fölött lebegett, azután lomhán eltűnt a környező fák között. Nem csönd, valami egész más maradt utána. Kázmér hideget meg meleget érzett egyszerre. Kényelmetlen volt, mert nem akarta. Nagyon várta a választ.

— Miféle pisztrángok mozogtak? — kérdezte Márta.

— Szeretlek — mondta Kázmér egy kis félmosollyal, és megsimogatta Márta haját.

Hosszú csönd lett: mindketten az erdőt hallgatták.

— Ez olyan, mint a Meradna? — kérdezte Márta.

Lenn álltak a völgyben, s lábuk előtt félméter széles csermely surrant.

— Á — mondta Kázmér — a Meradna egész más volt. Nagyobb is, és más is.

Sokat beszélgettek lefelé. Kázmér mesélt a pisztrángokról, a háló’- hatalmas ^kutyájáról, amit később agyonlőttek, mert őzet ütött le. Piszkosszájú Pistabácsi- ról„ a. faiskola vezetőiéről, málnáLezárult a színházi évad, megkötötték a szerződéseket, eldőlt és nyilvánosságra került, ki jön, ki megy a színészek közül, még néhány táj előadás, aztán elcsendesül a színház környéke — egészen szeptemberig. A szokásos felmérő, szembenéző beszélgetések ideje ez: mit valósított meg terveiből a színház, mi miatt érez elégedetlenséget, mi lesz az, amire jövőre jobban ügyelni kell?

Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója válaszol kérdéseinkre.

— Kezdjük talán az évad bemutatóival. A színház munkájának egyik fokmérője az is, milyen közérdeklődést tud kelteni bemutatói iránt. Ügy véljük, ez * ebben a szezonban a szokásosnál jóval nagyobb volt.

— Igen, ezt jólesően nyugtázhatjuk. Évek óta programunk volt, hogy a mai magyar drámának otthont adjunk, de évek óta akadályozta a program megvalósítását, hogy gyengék voltak az irodalmi kapcsolataink. A mai magyar drámairodalom bemutatásának tervei az idén végre kézzelfogható eredményeket hoztak. Egyik kritikusunk azt is megkockáztatta, hogy a szezon két legnagyobb színházi eseménye a két pécsi bemutató volt, az Illyés- és a Cseres-dráma bemutatója. Így volt-e vagy sem, most nem fontos, most az a fontos, hogy mindenképpen nagy szó: a mai magyar irodalom két kitűnősége írt drámát a pécsi színháznak. Szeretném azonban rögtön hozzátenni, hogy bár ez valóban nagyszerű ' dolog bizonyos fokig országos kulturális szenzáció, s emellett valamilyen módon az egész pécsi kulturális közélet eseménye is — a színház munkájának eredményét nemcsak önmagukban ezek a bemutatók határozzák meg. Ha csak ennyit tettünk volna, nem tettünk volna eleget. Ennek megfelelő hátteret adott és a színház egész évi munkájának megnyugtató tartalmat biztosított az, hogy az egész munka a szokásosnál jóval egyenletesebb, megbízhatóbb színvonalú volt. Akadtak kifejezetten színházi sikereink is, például az Arturo Ui bemutatása, jószínvonalú, egyéni előadása A színház, a társulat érettségét bizonyltja, hogy még a könnyű műfajban is színvonalas előadásaink voltak, alig akadt valóban gyenge előadás, összefoglalva tehát: a rangos bemutatók mellett az évad egyenletességét tartom a legfőbb eredménynek.

ról, vaddisznókról. Mire leértek, Kázmér egész jól érezte magát, elmenekülhetett az erdőjébe, patakpartjához.

Jópofa ez a kis csermely, gondolta, de azért a Meradna egész más volt. Tisztább a vize, mint ennek. Különben nem is élnének meg benne a pisztrángok. Azok csak tiszta vizű patakban élnek meg. Tiszta vizű,, gyorssodrású patakban. Szép lakhely. Jó volna pisztrángnak lenni egy ilyen patakban, gondolta hirtelen, és kicsit tényleg irigyelte a pisztrángokat, szeretnék pisztráng lenni.

Hangosan felnevetett.

— Mit nevetsz?

Márta kicsit odébb állt, és fadarabokat rugdosott a vízbe. A fadaíabkák villámgyorsan tűntek el egy szikla mögött, amely méterekkel alattuk volt. Kázmér még mindig nevetett.

— A színház egyenletes teljesítménye azt bizonyítja, hogy „jól kijött a lépés” ebben az évadban, vagy valami egyebet is?

— Az eredmény elválaszthatatlan a társulat fejlődésétől. Az pl., hogy a két említett magyar dráma így színrekerülhetett, nemcsak a modern dráma iránti érdeklődésünket feltételezte, hanem feltételezett egy összekovácsolódott, színvonalas társulatot, valamilyen egységes szemléletet, megfelelő „hozzáállást” valamennyi színész részéről. Nem könnyű egy erős, egységes, jó társulatot teremteni. Mi már évekkel ezelőtt azt az utat választottuk, hogy igyekeztünk sok tehetséges fiatal színészt egybegyűjteni, akik aztán itt kapták meg vállukra azokat a terheket, amiktől „a pálma nő”. A jövő évadban ismét hét új színész jön, olyanok, akiktől sokat várunk. Mindez egy egészséges vérkeringésre utal.

— De nem mond-e ellent ennek az a tény, hogy sokan, és főként sokan fiatalok távoztak most a színháztól?

— Tudom, a közvéleményt izgatja ez a kérdés — bennünket is nagyon sokat foglalkoztatott. Fájdalmas veszteségeink vannak, különösen Haumann Péter, aki a legutóbbi időben bontakozott ki igazán, bizonyította be eredendő tehetségét és alakításai nélkül a színház nem mondhatna el ennyi jót az elmúlt év munkájáról. De mi természetes folyamatnak tartjuk a fiatal, tehetséges színészek fővárosba áramlását. Megállíthatatlan folyamat, s nekünk arra kell büszkéknek lennünk, hogy a nagy színészek egész sorát neveljük ki az egész ország közönsége számára.

— Hogy látja a színház zenei részlegének ez évi munkáját?

Az operatársulat igen sok, meleg elismerést aratott ebben az évadban, mégis sokszor szóba kerültek a gondok, és a társulattól megvált művészek sora Is belső problémákra utal.

— Az opera ügyével messzeme-' nőén elégedetlen vagyok. Nem lehet eredményes évad az, amelynek a végén a zeneigazgató és két vezető énekes elhagyja a színházat. Ez a társulat anyagi és szervezési problémáira utal. Még így is kitűnő előadásokat produkált a társulat, mivel azonban közönsége alig volt, ezekkel a gondokkal nekünk sokkal többet kell törődnünk a következőkben. A városi tanács illetékeseinek legutóbbi intézkedései megnyugtatóan látszanak rendezni az anyagi, s az ebből fakadó szervezési gondokat, mi a magunk ré— Mit nevetsz? — kérdezte újból Márta, és hozzátette: —nem ér kihagyni a másikat.

Kázmémak jólesett hallani

VIGH ISTVÁN RAJZA

Márta hangját. Eszébe jutott, hogy mostanáig csak ő beszélt.

— Már nem nevetek — felelte Kázmér és tovább nevetett. Madarak szöszöltek a fákon. Meleg volt. Szél nem fújt, a falevelek mozdulatlanul konyultak le az ágakról. Márta tovább rugdosta a fadarabkákat, Kázmér meg lehajolt, és szedegetett belőlük.

— Gyere — mondta Mártának

— játszunk.

— Mit?

— Vízipólót — mondta Kázmér

— de ez másféle, mint amire te gondolsz: Ez speciális vízipóló. Nem én találtam ki — tette hozzá gyorsan.

összeszedett egy csomó fadarabkát. Felét odaadta Mártának.

széről sokat várunk attól, hogy az operaelőadásokat is bérletezni kívánjuk, s attól, hogy a dunántúli nagyvárosokba visszük majd az előadásokat.^ Kialakulhat így az együttes repertoárja, megnőhet az előadásszám is. Mégis utalnék egy dologra: az operatársulat problémái az egész pécsi zenei élet bizonyos megalapozatlanságát, széthúzását sejtetik.

— Szólna egy-két szói a szín- I ház többi részlegének munkájá- | ról?

— A balett gondjai megnyugtatóan rendeződtek, s tízéves jubileum szépen bizonyította művészi újjászületésüket is. Egyenesben van, hogy így mondjam. Ugyanez áll a gyerekszínházra is, hatalmas siker volt ez az év, különösen a klasszikus mese, a Hamupipőke vonzott hihetetlenül nagy tömegeket, ami jól mutatja az igényeket. Kamaraszínházunkban ez idén' megkezdtük az intim színházi estéket, volt egy Jelenkor-est, és két önálló est, Kézdy Györgyé és Szabó Tündéé. Ebben az évben eny- nyire tellett.

— Végül azt kérdezném meg: elégedettek-e a látogatottsággal, hogyan alakult a közönséggel való kapcsolat és mit tervez a színház ez ügyben a következő időszakban?

— Nincsenek látogatottsági gondjaink, minden mutatónk rendben van. Mégsem vagyunk elégedettek. A közönségszervezői munkában nem értünk el sikert, elmaradtunk attól, amit terveztünk. Jövőre meg akarjuk szilárdítani kapcsolatainkat az üzemekkel, Intézményekkel, létre akarunk hozni egy szűkebb operabarát-kört, többet akarunk „kihozni” az üzemi közönségszervezőkből, mert meggyőződésünk, hogy hatékonyabb lehetne az ő munkájuk is. Ránk bízták Szek- szárd színházi ellátását, az új művelődési házba úgy várnak bennünket, mintha hazamennénk, többet járunk majd a Dunántúl többi városába is. Mégis elsősorban Pécs közönségére számítunk, várjuk a közönséget: a nyáron átépítjük a színház előcsarnokát, dohányzóját, melegebbé, otthonosabbá akarjuk tenni. Nem anyagi gondoktól fulladozva, hanem őszinte jobbra törekvésből mondjuk: Pécs lakossága még büszkébb lehetne a színházra és gyakrabban kereshetné a vele való találkozást.

Hallatna Erzsébet

— Bedobjuk itt fönn — mondta Kázmér, — aztán meglátjuk, melyikünké ér ide a sziklához hamarabb. Az nyer.

Játszani kezdtek. Kázmér elkomolyodott. Nem szóltak, lesték fadarabkáikat. Márta nyert. Kammer hiába igyekezett kiszámítani a sodrást, a másik fadarab mindig gyorsabbnak bizonyult. Az utolsó fadarabra egy lehántolf, fehérszínű, félig szikkadt rövidke bokorágdarabra rámeredt. Te fogod ezt nyerni, mondta magában a fadarabnak. Az utolsó, döntő játszmát te nyered. Ügyes, és fürge kis fadarab vagy. És te fogod megválaszolni a megválaszolatlan kérdéseimet. Mindent föltettem rád, fadarab. *

Mártára sandított. Márta rámo- solygott Kázmérra, aztán egyszerre dobták vízbe a fadarabkákat. A lehántott, fehérszínű, féligszik- kadt rövidke bokorág azonnal kilőtt, és másfél méter előnnyel rohant a szikla felé. Kázmér a nagy hadvezérek diadalát érezte. De csak egy pillanatig. A szikla előtt egy méterrel Kázmér fadarabját egy vízből kiálló kő kibillentette az irányból, s egy forgóba terelte, ahonnan nem tudott kijutni. A másik szépen, nyugodtan úszott„ kikerülte a követ, és eltűnt a szikla mögött. Kázmér á forgót nézte: mélyebb volt, mint máshol, sötétzöld, nyugodt. Tetején ott himbálózott a fehér bokorág- darab. Szomorú lett.

— Látod — mondta Mártának — itt szeret a pisztráng. Ilyenféle helyeken.

— Igen — mondta Márta,' és az órájára nézett.

Kázmér lassan emelte fel a tekintetét. Végigsiklott Mártán, az új kosztümön, a blúzon, amit nemrégen vett föl, nyakán, száján, s végül megállapodott. Tiszta vizű, gyorssodrású patak volt Márta szeme, de Kázmér hirtele” borzasztó pontosan tűit*, hogv ő soha nem lesz pisztráng ebben a patakban.

Dél lett, mire a városba értek.

PÉNTEKEN ESTE...

Nyilván csupán a műsorszerkesztés véletlene folytán került egymás mellé pénteken este a szórakoztató bűnüldözés és a játékos zenei is- mer etter jesztés régóta ismert sorozatának, sőt már-már külön rovatának két új adása. A Kék fény persze mérhetetlenül több, mint szórakoztató bűnüldözés; a műsor kitűnő szerkesztő- és riporter-gardája mindig megtalálja a módját, hogy a hatásos kuriózumok felsorakoztatása sohase maradjon meg az öncélú szórakoztatás szintjén, hanem jelezzen valami társadalomszociológiai többletet, hogy ne csupán érdeklődést, hanem felelőssege* is ébresszen.

A pénteki műsor csúcspontja két. ségtelenül a pesti hippikirály „szózata” volt. A Nagyfa galeri hires Indiánja önmagában is ziccertéma persze: különleges és primitív, mulatságos és hátborzongató, komikus és tragikus elemek keverednek „fellépésében”, és a nézőben is hasonlóan ellentmondásos hangulatot vált ki. A hippi- király, ha jól értettem, egyszerre óhajtott társadalomkritikát gyakorolni és kifejezni mélységes csalódását társaiban, akik nem tudtaK méltók maradni fenkölt eszményeihez. Meglehetősen zavaros megfogalmazásaiban benne bujkált az a humoros gondolat is, hogy: kicsiny í ország vagyunk, itt tulajdonképpen nagyon nehéz megmaradni „tisztességes” hippinek. Az alapkeplet- ben persze nála is az a legmegdöbbentőbb, ami a legveszedelmesebb bűnözőkben: az önértékelés teljes hiánya, az ember és a társadalom kapcsolatának teljesen torz szemlélete. ,

Ez egyben az a tanulság, arm miatt nem tudunk zavartalanul „szórakozni”, mulatni a hippiki' rályon és társain, ez az, ami miatt a nézőnek saját felelősségén i# újra el kell gondolkodnia.

*

A zavartalanabb, derűsebb szórakozást A kocka el van vetve... új adása nyújtotta. A Zenélő óráknak ez a márciusban feltámasztott ÚJ változata egyike a legkevésbé sikerült hasonló vállalkozásoknak. Tulajdonképpen saomorkodhatna is az ember, annyi jó szándék, nemes cél, értékes energia siklik itt vakvágányra. Márciusban már jeleztem,- s azóta meggyőződéssel erősödött a gyanúm: ez a muzsikanépszerűsítés így alapvetően el van hibázva, a játék reménytelenül túlbonyolított, nehézkes, terjengős, nem is igazi játék, csak erőlködés. Ennek a maratoni jellegű és térben Is áttekinthetetlen „táblán” játszott játéknak semmi értelme, a három kitűnő professzor kedélyes kockázgatása sem tudja megmenteni a helyzetet, noha ők szemmel láthatóan óriási erőfeszítéseket tesznek legalább a jó hangulat és légkör biztosítása érdekében

A pénteki adás közepén úgy tűnt, végetér a háromszor hir*m derék és igen szimpatikus egyetemista szenvedése, a játékosok megkapták a jutalmukat s én megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hiszen látszott, nagyon látszott, később el is hangzott, hogy ezek a lányok és fiúk most vizsgára, sőt többnyire államvizsgára készülnek, valószínűleg arra is gondolnak, és meglehetősen nehezükre esik. hogy különböző szaladgálások és borí- tékbontogatások után nem túl szellemes zenei talányokon törjék a fejüket. Mélyen együttéreztem velük, tökéletesen igazuk volt.

Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor az „eredményhirdetés” után villámgyorsan újjászervezték a csapatokat — egy Inkább nevetséges, mint zseniális ötlet alapján: lányok — szemüveges fiúk — szemüvegtelen fiúk —, s azon nyomban folytatódott a gyötrelem. A tiszteletre méltó profesz- szorok tovább rombolták a játékról táplált maradék illúzióinkat b. minden oldalán hatost mutató kocka „bevezetésével”, s az adás végén megjelent fényképész széf- foszlatta reményeinket, hogy ezzel az adással legalább végetér ez az elfuserált játék.

Érdeklődéssel várom a júliusi műsort. Mit lehe1 mée vajo-i kifacsarni ebből a kilenc derék fiatalemberből? Érzésem szerint pénteken nagy alkalmat szalasztott el a Televízió: az eredményhirdetés után egy szép zenei műsorral becsülettel pontot lehetett volna tenni "gv sikertelen vállalkozás végére. Szívből sainálom. ho?v az alkalom kihasználatlan maradt,

Szederkényi Srvin