Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-21 / 144. szám

Wn. Június 21. jmnammt natito 5 Többet és mélyebben egymásról SZERVÁTIVSZ JENŐ: ANYA GYERMEKKEL A történet közismert. Csaknem hatvan éve, hogy Kaposvárott szín­ház épült A városatyák azt mond­ták: mindegy milyen, csak na­gyobb legyen a pécsiekénél. Így lett Thália kőcsipkés-szecessziós, városképi sajátosságú kaposvári hajléka közel 800 személyes befo­gadóképességű. (Nem kevés bána­tára a közönségszervezőknek.) Sokszor eszembe jut ez az anek­dotába illő eset. Abban a remény­ben, hogy az a bizonyos „licitálós” szemlélet már a múlté. Hiszen semmi sem indokolja; hiszen sok­sok gazdasági, történelmi és egyéb fejlődési különbség ellenére is annyi minden közös ennek a két városnak és két megyének a törté­netében, küzdelmeiben, mai való­ságában. Magát kínálja a kérdés: ennek megfelelően jobban odafi­gyelünk-e vajon egymás örömeire és felhőire? Többet akarunk-e tud­ni egymásról? S egyáltalán, ala­posabban ismerjük-e egymást, mint elődeink? Talán igen, talán mégsem elég­gé. S van ezen túl is egy-két apró jelenség, amely érdektelennek tű­nik, mégis jelez valamit, utal egy bizonyos szemléletre még. Tavaly nyáron a somogyi par­ton vendégszerepeit a nemzetközi rangú pécsi úttörőzenekar. Sikert arattak, általános tetszést keltett a játékuk s elismerően szólt róluk a megye napilapja is. Nem kevés szemrehányást, méltatlankodást váltva ki ezzel: „Van Kaposvár­nak is úttörő fúvószenekara, miért a pécsiekről írnak?”... Máskor, nagyobb, országos rangú rendezvé­nyekkel kapcsolatban nemegyszer találkoztam már Somogybán — szűkebb körökben — a Pécs-bara- nyai törekvések ajakbiggyesztő le­becsülésével, sőt oda sem figyelő közönnyel is ezek iránt. Jóllehet az ilyen magatartásnak, szemlé­letnek épp az ellenkezője, a foko­zottabb érdeklődés volna kívána­tos mindkét oldalról, mert nem is­merjük eléggé egymást. Nemrégen a Dunántúli Napló klubjában hangulatos, régi bá­nyászlámpákat és szerszámokat lát­tam a falon. Azt hiszem jellemző a tájékozatlanságom: egy hosszú, érdekes rúdról azt hittem, tűzoltó eszköz. Pedig — mint elmondták — bányászfáklya volt. Ott érez­tem először, mennyire nem ismer­jük és talán mennyire nem is ér­deklődünk egymás közeli múltja és jelene iránt — az évezredes szom­szédság ellenére sem. Hosszabb ideje Somogybán élek, itt, a szom­szédban, de például a bányászélet, a bányászsors ama ódon rekvizi- tumait most láttam először; jelen­tésüket, sajátos rendeltetésüket ak­kor hallottam először. És jószeré­vel — a szűk vagy bővebb sajtó­közleményeken túl — Baranyában és Pécsett se tudhatnak sokkal többet Somogy gazdasági, kultu­rális eredményeiről, a legutóbbi években megtett nagy fontosságú lépéseiről az iparosodásban; vagy éppen a pásztorfaragás régi és mai értékeiről, a megye most föllendült összehasonlító népzenei kutatásai­ról és sorolhatnám. Nem ismerjük tehát eléggé egy­más értékeit, eredményeit. És eb­ben még jó része lehet egyfajta ósdi, anakronisztikus szemléletnek is. Csakúgy, mint a tévesen értel­mezett lokálpatriotizmusnak — és talán nemcsak Somogybán ... Mindez arra utal, hogy valame­lyest változtatni kellene egy el­avult szemléleten, a közeledés, a megismerés eszközeivel mindenek­előtt. S úgy tűnik, az utóbbi évek­ben mind több kezdeményezés eb­ben az irányban fejti ki jótékony hatását, örvendetes módon például egyre gyakoribbak a kölcsönös kul­turális események. Egyebek közt a képzőművészek dél-dunántúli cso­portjának közös vagy csere-tárlatai a két megyeszékhelyen; a somogyi diákok klubja a pécsi főiskolán, egyetemeken; a pécsi színház ka­posvári vendégjátékai; a somogyi nap az orvosegyetemen; a két me­gye vezető népművelőinek gyakori találkozásai és néhány más rendez­vény is az újabb kapcsolatok biz­tató jele a két megye, a két város között. Felesleges talán hangsúlyozni: erre volna szükség a jövőben is, minél szélesebb alapokon. A táj, a szűkebb pátria mélyebb ismerete érdekében, amely — az igazi, a helyesen értelmezett lokálpatrio­tizmus jegyében — feltételezi, hogy tudunk örülni egymás értékeinek, eredményeinek is. Wallinger Endre Szárnak (uw öl été ben Számolni gombokkal tanultam. A számtanéra azzal kezdődött, hogy a tolltartóból kiszedegettük a kellékeket. Nekem nadrággombjaim vol­tak, nagyobbak nem tértek a tolltartómba. Ha ötből el kellett venni kettőt, két gombot húsz centivel arrébb húztam a pádon. Egy évtizeddel később, ha több kilométeres utat gyalog tettem meg, gyakran töltöttem az időt azzal, hogy megszámoltam lépéseimet. Tud­tam például, hogy szőlőhegyünk vagy — mondjuk — a hoiszúnyiresi kukoricaföld hány lépésre van a konyhaajtótól. Ahol telefonpóznák, nyárfák vagy szederfák álltak az út mellett, ott könnyen szórakoztam, mert csak az első póznaközt, nyárfaközt léptem ki pontosan, utána a póznákat, a fákat számolgattam, s végül egy szorzással megkaptam az eredményt. Ojabb tíz év múlva valaki azt tanácsolta álmatlanság ellen, hogy lefekvés után képzeljek el egy falka birkát, számoljam meg őket, s mire a végére érek, biztosan elalszom. Készséggel kísérleteztem, kevés eredménnyel. Ezeken az éjszakákon inkább falum utcáin kódorogtam. Elképzeltem, magam, ahogy kilépek a kisajtónkon, ahogy minden ud­varba, minden lakásba benyitok. Amikor tudtam már a családok szá­mát, s azt is, hogy néhány év múlva hány ház cserél gazdát egysze­rűen azért, mert lakóinak egykéje vagy egykéje se volt, maszek nép- számlálásom adatait különféle szempontok szerint rendszereztem. Megállapítottam például, hogy az ezeregynéhányszáz-lelkes faluban negyvenkilenc család él, amelyik ugyanazt a vezetéknevet viseli, amit én. Ugyanarra a névre kapta a születési anyakönyvi kivonatot, az idé­zést, az adóívet stb. Rokonságot csak néggyel—öttel tartottunk. A közös testalkati és magatartásbeli jegyek alapján még akartam alkotni a há­romszáz évvel ezelőtti ősapát, 'de ez sosem sikerült. Akkorra elaludtam. Ezek a számolgatások nem sokkal szárnyalták túl barlanglakó ősünk teljesítményét, de közvetlen közöm volt hozzájuk, konkrét kép­zetem van róluk. Akárcsak a fizetésemről vagy a harminc fokos me­legről. A nagy számokkal nem tudok mit kezdeni Ha az újságban azt olvasom, hogy a kisipari szövetkezetek egy év alatt több mint 70 millió forint értékű szolgáltatást végeztek, hiába adom össze az általam ren­delt cipőtalpalások, sarokjavítások, hajvágások árát, s osztom el vele a 70 milliót, az összeg hatalmas marad. Ha arról tudósítanak, hogy a gazdaságok egy hónap alatt hozzávetőlegesen 190 milliót költöttek alkat­részekre, örülök, mert volt 190 milliójuk, s mert alkatrész is kapható. Ha hallom, hogy kulturális létesítmények fenntartására 19£ milliót szánnak, hogy húszmilliót fordítanak a villanyhálózat bővítésére, hogy a cipőgyár rekonstrukciójára 50 millió forintot irányoztak elő, tudom, hogy fontos, nagy összegekről, komoly, hozzáértő emberek felelős dön­téséről van szó. S tudom, hogy azért írták újságba, mondják rádióban, televízióban, mert tájékoztatni akarnak, részesévé akarnak tenni vala­minek. Akinek az a kenyere, biztosan figyelemmel kiséri, megjegyzi, fel­írja, felíratja, ..elemzi, számítógépekbe táplálja, talán szereti is a nagy számokat. Én, a tömegkommunikációs eszközök célpontja, csak kap­kodom a fejem: Mekkora pénzek! Micsoda összegek! S közben egy telefonszámot sem tudok megjegyezni. Tizenötezer forint volt a legtöbb, amit egyszerre a kezemben tar­tottam, amit magam is megszámoltam. Százötven darab százas. Egy és fél köteg. Távolságban nyolcvan kilométerről van határozott képem. Enfiyit gyalogóltam egyszer egyfolytában. Ha azt olvasom, hogy valaki százezret sikkasztott, elképzelek egy autót és néhány apróságot. A roko­nokat is beleszámítva a Lottó-főnyeremény sem több néhány látható, kézzelfogható használati tárgynál. Tá-marathoni futó hazánkfia telje­sítményét is fel tudom fogni, ha kilométereit elosztom nyolcvannal. De mennyi lehet hetven millió? Bűvölnek bennünket a számok. Ozönlik az információ a világűrből, a föld minden zugából. Számítógépek, hírközlő csatornák ontják az adatokat. Ha bírnám idővel, energiával és kapacitással, követhetném, rendszerezhetném őket. Beavatottnak érezhetném magam. De csak át­hömpölyögnek rajtam, s még jó, ha a nagyon fontosak valami nyomot hagynak bennem. Megállók néha a Rákóczi úton, csúcsidőben, megszámolom a per­cenként áthaladó autókat, önkiszolgáló boltokban, amíg a pénztárhoz érek, fejben összeadom a kiválasztott cikkek árát. Lemérem a naponta bitszmegállóknál tölött perceimet, beszorzom harminccal, tizenkettővel. Ügyelek, hogy a családi költségvetésben lehetőleg ne kerülje el a kordé a szamarat. Számolgatok, Ezek az én méreteim.., (B&htóJí oCglS>iIjÓ A színvonalasabb iskolákért I lyenkor tanévzárás után min­dig az az elsődleges kérdés, javult-e az oktatás színvo­nala, többet tudnak-e a mai fiata­lok, mint a régebbiek. A válasz persze nem könnyű, mert nehéz az összevetés. Az osztályzatok még iskolán belül is eléggé viszonyla­gosak, nemhogy lehetőséget adná­nak generációk, vagy évjáratok összehasonlítására. Valami eliga­zítást az egyetemi felvételi vizsgák, illetve az évek óta vizsgáztatók adhatnának. Csakhogy eléggé elté­rőek a vélemények, mert egyrészük némi javulásról, más részük kife­jezett hanyatlásról beszél. Aztán ha közelebbről vizsgáljuk a kér­dést, kiderül: a tananyag tartalma a reform következtében jobb, kor­szerűbb lett, inkább a tudás mély­ségével, tartósságával, az ismere­tek önálló alkalmazási készségével vannak problémák. Az okokat keresve pedig arra a következtetésre jutnak, hogy az új tantervekhez hiányzik még a meg­felelő tanári rutin: az ismeretanyag nem kielégítő szelektálása és rang­sorolása következtében túlterhel­tek a diákok és a tanárok, s ezért nem jut elég idejük a gyakorlás­ra, a tananyag rögzítésére; nem tartunk lépést a kor igényeivel, nem szorgalmazzuk eléggé az in­tenzív oktatási formákat; nem szé­lesítjük megfelelően a tehetség és az érdeklődés szerint differenciált képzést; nem építünk a fakultatív oktatás előnyeire. És még folytat­hatnánk a színvonalbeli fogyaté­kosságok okaiként felsorolt észre­vételeket — a többségükben jó ja­vaslatokat! — de talán ennyiből is kitűnik, hogy milyen sokoldalúan lehet megközelíteni a problémát Az biztos, hogy a színvonalja­vítás elsősorban a pedagógusokon múlik. Ezért elengedhetetlenül szükséges például a tanári tevé­kenység racionalizálása. Ilyen ma­gas óraszámok mellett képtelenség elvárni a nevelőktől, hogy maguk legyenek az iskolák könyvtárosai, szertárosai, szemléltetőanyag-elő­készítői, sőt — mai gyakorlat! — adminisztrátorai is. Ezekre a fel­adatokra, éppen a diplomások ere­jével, energiájával való takarékos­ság címén a nálunknál gazdagabb országokban is technikusokat, ki­segítőket állítanak be. Azután a pedagógusok iskolán kí­vüli társadalmi tevékenységét, pon­tosabban annak értelmezését is rendezni kellene. Gyakran hallani beszámolókban, hogy a pedagógu­sok mi mindennel segítik a társa­dalmi szerveket, de e munkák kö­zött meglehetősen kevés az isko­lával összefüggő. Valahogy fordíta­ni kellene a dolgokon, s e társa­dalmi szerveknek kellene segíte­niük az iskolákat feladataik ellá­tásában, s a nevelők, mint e mun­ka koordinátorai elsősorban a kéz­zelfogható feladatok nyújtásával, feltárásával segíthetnék legjobban a speciális tevékenységeket kereső társadalmi szervezeteket. S ha a pedagógusok megbecsü­léséről szólunk, nem szabad meg­feledkeznünk az anyagiakról sem. S itt nemcsak arról van szó, hogy mikor kapnak több pénzt — tud­ják,. hogy gondjaikat ismeri a kor­mány. Sokkal inkább az egyenlős- diséget fájlalják, azt, hogy azonos korcsoporton belül legfeljebb száz, vagy ritkábban kétszáz forint kü­lönbség van a hivatásuknak élő, önmagukat továbbképző, a gyere­keket szerető nevelők és a sem­mivel sem törődő, csupán az órá­kat j ól-rosszul megtartó pedagó­gusok között. Rendkívül nagy színvonalemelő hatása van az oktatás körülmé­nyeinek, jó feltételeinek is. Nagy csoportokban például nem lehet eredményesen nyelvet tanulni, s viszonylag kevés idő jut a mate­matika, vagy a fizika gyakorlásá­ra. Ezért egy újabb szakasz kez­detének kell tekinteni, az oktatási kormányzatnak azt a, részben már gyakorlatba átültetett elhatározá­sát, miszerint az idegen nyelvekkel kezdve, s a természettudományos tárgyakkal folytatva fokozatosan hozzákezdenek az intenzív, kiscso­portos oktatás bevezetéséhez, azaz egy-egy tanulócsoportnak az emlí­tett órákon való kettéválasztásá­hoz. A mi pedig a tárgyi feltételeket illeti: miként földrajzot nem lehet térkép nélkül, s irodal­mat könyvek hiányában oktatni, úgy a többi tárgy szemléltető esz­közeit sem nélkülözhetik az isko­lák. S ebben a vonatkozásban je­lenleg nagy-nagy hiányok vannak. Nemrégen megvizsgálta az iskolák­ban a Művelődésügyi Minisztérium az általa alapvetően fontosnak és nélkülözhetetnennek tartott tansze­rekkel, kísérleti eszközökkel, szem­léltető anyagokkal való ellátottsá­got, s kitűnt, hogy ezeknek 54,7 százaléka hiányzik. Pedig alig káli bizonygatni, hogy milyen fontos szerepet játszanak ezek az eszkö­zök a világos fogalomalkotásban, a tanulói aktivitásban, az ismere­tek rögzítésében, s az alkalmazási készség kialakításában. Igaznak tű­nik, hogy a tárgyi feltételekben bekövetkező minden egyes száza­lékjavulás egyenes arányban nö­velné a színvonalat. És a tehetség, valamint az ér­deklődés szerinti nagyobb differen­ciálás is hozzájárulna az oktatás színvonalasabbá tételéhez. Mert valljuk be: a középfokú oktatás tömegessé válása némileg csök­kentette a • színvonal kívánt mér­tékű növekedésének ütemét. Kü­lönböző okok miatt — de minde­nekelőtt tanulmányi elmaradásból következően — az első osztályba iratkozottaknak így is csaknem egyharmada lemorzsolódik a négy év alatt, miközben a tehetségesebb és az érdeklődőbb tanulók ereje, energiája gyakran nincs teljesen kihasználva. Ebből a nézőpontból vizsgálva mindenképpen üdvözölni kell a tagozatos osztályok szaporo­dását. Sőt, úgy tűnik, idővel szük­ségessé válik további differenciá­lás is. Kísérletként meg lehetne próbálkozni például bizonyos tár­gyak fakultatív oktatásával, hogy a jobbak többet és nehezebbet vállalhassanak, mint a közepesek. Persze minden iskolai színvonal­emelési törekvés — sok egyéb kö­zött — felvet egy nagyon lényeges kérdést. Nevezetesen azt, hogy vi­szonylag rövid időn belül megvaló­sítható-e valamennyi iskolában. Pontosabban: megvalósítható-e a rosszabbul ellátott külterületi, fa­lusi. avagy éppenséggel tanyai is­kolákban is? Mert ha csupán jól felszerelt, kiválóan képzett tantes­tülettel rendelkező városi iskolák­ban lehet eredményeket elérni, ak­kor az óhajtott színvonalemelke­dés kontraszelekcióhoz fog vezetni. Itt van például a már említett differenciált oktatás, önmagában nagyszerű dolog lenne a bevezeté­se. Ám kérdés: hol van ma igazán lehetőség arra, hogy differenciál­junk a tehetség szerint, azaz külön osztályt nyissunk már az általános iskola felső tagozatában az irodal­mat, a történelmet, vagy a mate­matikát kedvelő és értő diákok­nak, hol tudnánk megfelelő szak­tanárokat biztosítani a fakultatív tárgyakhoz? Nyilvánvalóan a na­gyobb városokban, s ott is csak a nagyobb iskolákban. Napjainkban a falusi kisiskolákban még az a gond, hogyan szerezzenek egyálta­lán szaktanárokat, hogy a szám­tant ne az énektanár tanítsa, vagy fordítva. Ilyen körülmények között a differenciált oktatás, vagy a fa­kultatív tárgyak bevezetése sem hozna lényeges változást falun, de olyan előnyöket jelerftene a váro­siakban tanulók számára, amit ne­héz lenne a mégoly tehetséges fa­lusi diáknak is ellensúlyozni. Tévedés' lenne természetesen mindebből azt a következtetést le­vonni, hogy «kár a fakultatív, vagy a differenciált oktatás gondolatát, akár az egyéb színvonalemelési tö­rekvéseket el kell vetni az egész­séges társadalmi mobilitás bizto­sítása kedvéért. Sőt! Teljesen vilá­gosan látni kell, hogy csak úgy tudunk gyorsabban előrehaladni az élet minden területén, ha mind az alapozás, mind a középfokú oktatás színvonalasabb és megbízhatóbb lesz. A színvonalemelés és a kont­raszelekció összefüggéseire, veszé­lyeire csupán azért kell felhívni a figyelmet, hogy egyrészt lehető­leg az iskolák különböző körül­ményeit figyelembevéve nyúljunk a színvonaljavítás témájához, más­részt, hogy érezzük, lássuk az ok­tatás-nevelés feltételei javításának fontosságát. Ha például a tanyai diákoknak kollégiumot építünk, ha a fizikai dolgozók gyerekeinek jobb tanulási feltételeket- terem­tünk, nem csupán' személy szerint az érdekeltekkel teszünk jót, mert többek között az is lehetővé válik, hogy a munkásság és a parásztság érdekeinek sérelme nélkül maga­sabb fokra lépünk az egész okta­tásban. M Ö sszefoglalva: íme egyetlen téma, az oktatás színvonala, s ez is lencseként összegyűjti az iskolák megannyi gondját. Mert mi tagadás, gondokról, problémák­ról szóltunk. De most, amikor is­kolaévet zártunk, eltelt idővel elő­re is tekinthetünk s a hosszabb távú tervezés szinte megköveteli a bátrabb elemzést. Egyébként is csak naiv ember képzelheti, hogy valaha is meg lehet oldani min­den gondot. Az élet minden fokán jelentkeznek ellentmondások, de természetesen mindig más jellegű­ek. A felszabadulást közvetlenül követő években fel sem vetődhet­tek a mai formában az említett problémák. Ezért a gondok minő­sége is jelzi fejlettségünk fokát, előrehaladásunkat tulajdonképpen a problémák változásaival is fel lehetne vázolni. Nem is lenne fe­lesleges egyszer ezt is megírni. Tóth László /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom