Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
( 1970. május 10. Btmammt name A népművelők megbecsülése Építészeti fotókiállítás A Magyar Építőművészek Szövetsége és a Magyar Fotóművészek Szövetsége az elmúlt évben hirdette meg a IV. Országos Építészeti Fénykép pályázatot. Az Építőművészek Szövetsége dél-dunántúli csoportjának kezdeményezésére ebből az anyagból rendezett kiállítás bemutatására Pécsett is sor került a Janus Pannonius Múzeum Rákóczi úti kiállító helyiségében. Ez a pécsi kiállítás lényegében része és folytatása annak az építészeti publikációnak, amelynek első lépése a múlt év nyarán rendezett Dél-dunántúli Építészeti Kiállítás volt. Aktualitását növelte az, hogy több pécsi és dél-dunántúli építész alkotás is szerepel a kiállított művek között Az országos pályázat elsődleges célja — mint ahogy ezt a pályázati kiírás szövege is meghatározta — olyan művészi igényű fényképek létrehozása, melyek magas szinten mutatják be számottevő építészeti alkotásainkat. A kiállított — kb. 120 képet magábafog- laló — anyag, első áttekintése is igazolja a szándék helyességét Ahogy történeti és mai — ezen belül is sokféle létesítményeink — részleteikben, más-más szemszögből megjelennek, a szemlélő óhatatlanul kényszerítve van arra, hogy értékeket megismerjen, illetve olyan értékeket felfedezzen saját maga számára, melyek környezetében ugyan megvoltak, de megszokás miatt eddig elment mellettük. A képek díjazása kellőképpen tükrözi a két szövetség ilyen jellegű igényét annak ellenére, hogy néhány esetben — s főleg egy szerző több alkotása esetén — következetlenség volt tapasztalható. Például Horváth Lajos díjazott „Nagyvázsony” képei minden szempontFotó: Lantos Mihály A FELSZABADULÁSTÓL napjainkig kiépült a könyvtárak és a művelődési otthonok országos hálózata. Valaha azt mondták: a jó pap holtig tanul. A szocializmusban mindenki szükséglete (még ha sokan nem ismerték is fel ezt) az egész életen át tartó művelődés, gondolkodásformálás. A társadalom folyton gazdagodó lehetőségeket ad ehhez (a könyvtáron, klubon, művelődési otthonon kívül elég a múzeumokra, mozikra, színházakra, a rádióra meg a televízióra gondolni), s újfajta emberek segítenek a kultúrával élésben: fiatalok, asszonyok, öregek klubjának vezetői, mezőgazdasági, kézimunka, modellező és sok más szakkört irányítók, érdekes és hasznos előadásokat tartók, műkedvelő csoportokat vezetők. Kik voltak és kik ezek a népművelők? Főképp tanítók, tanárok, de más értelmiségiek is. Találkoztam már énekkarvezető orvossal, nyelvtanfolyamot irányító jogász- szál, színjátszó állatorvossal. Ml indította, indítja őket erre? A nagyobb műveltség, a társadalmi kötelességérzet és a minden emberben meglévő tanító-nevelő hajlam. Csinálták és csinálják napi munkájuk mellett, jó szóért és csekély tiszteletdíjért. Jó évtizede (könyvtári téren sokkal régebben) világossá vált azonban, hogy ez a sajátos tevékenység olyan főhivatású embereket kíván, akik megalapozott műveltséggel, pedagógiai, lélektani, szociológiai ismeretekkel is rendelkeznek. Vak nem vezethet világtalant; a mások művelődését csak művelt szakember irányíthatja Ma már két egyetemen és két tanítóképzőben képeznek könyvtárosokat és általános népművelőket. A népművelés ma: különleges adottságokat kívánó hivatás és elsajátítandó szakma is. S hogy a főhivatású népművelő mennyire nem városi fényűzés: nem egy kis falu termelőszövetkezete és tanácsa közösen alkalmaz egésznapos művelődésiotthon-vezetőt, sőt vannak nagy termelőszövetkezetek, melyek maguk is ezt teszik. Milyen ennek a rétegnek a közérzete, milyen a népművelők társadalmi megbecsülése? Nemcsak azért időszerű ezzel foglalkozni, mert egyre többen vannak, hanem azért is, mert vidéken, falun, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, erősen cserélődnek, változnak, sőt eleve üresen maradnak bizonyos beosztások. A túlzott követelményekkel kapcsolatban szólni kell egy — főleg a kisebb falvakban jelentkező — ellentmondásról: a népművelés iránti társadalmi igény egyre növekszik, ugyanakkor ebben vagy abban a faluban elég nehéz a művelődés komoly formáira — dolgozók iskolája, mezőgazdasági szakmunkásképzés, tartalmas előadás- sorozat — vállalkozókat találni, kevés olvasója van a könyvtárnak. Az ilyen helyeken rendszerint baj van a népművelés társadalmi-m.iz- galom-jellegével is: a népfront, a KISZ kulturális munkája formális, tartalmatlan. Ha aztán az ilyen községbe főhivatású népművelő érkezik: rajta kérik számon mindazt, ami eddig nem volt, mindazt, amit eddig is, ezután is a társadalmi és tömegszervezeteknek kellett és kell csinálniok. A népművelőtől — aki a jól dolgozó együttes ügyes karmestere akarna lenni — csodát várnak, azt, hogy a felsoroltak helyett dolgozik. Az új ember néhány hónap alatt rájön: erejét meghaladó feladatokat kívánnak tőle — és elmenekül... Az érintett problémákkal szembe kell nézni, és meg kell oldani őket. A PÁLYÁJÁT KEZDŐ fiatal népművelő érezze az első pillanattól, hogy nem teddide-teddoda valaki, hanem fontos szakember, akinek véleményére, munkájára számítanak a vezetők. A párt, a tanács, a gazdasági vezetők és a tömegszervezetiek a város és a falu egész életével foglalkoznak, s a tömegek véleményét naponta meghallgatva döntenek. De ahogy oktatási-nevelési dolgokban nem lehet félresöpörni az iskolaigazgatót Gehet, de oktalanság), ahogy politikai kérdések helyes megítélése nem lehetséges a pártszervezet nélkül, ahogy jó egészségügyi határozat nem szüleihez az orvos nélkül, és a sort hosszan folytathatnánk — ugyanúgy kell támaszkodni kulturális kérdésekben a népművelő (vagy népművelők) véleményére. Még akkor is, ha ez a vélemény itt-ott nem eléggé kiérlelt, megalapozott, sokoldalú. Majd az lesz, ha bevonják a döntések előkészítésébe, ha nélkülözhetetlenek szakembernek (nem pedig csupán gépies végrehajtónak) tartják, hanem a falu, a város fontos emberének. Dr. Szabó Ernő ból alul maradnak a „Felső Örs” című képsorának. A színes képek kis csoportja ösz- szességében túldíjazottnak tűnik, de közülük a legjobb Tóth József ragyogó székesfehérvári Budenz ház fotója nem kapott elismerést. ‘ Pécsiek számára külön említésre méltó Lantos Miklós és dr. Szász János — a Mecsek Fotoklub két tagjának — több díj megszerzésével elért eredménye. Lantos Miklós fotója a kaposvári pártszékházról és dr. Szász János pécsi panelépületekről készített felvételei a kiállítás kiemelkedő darabjainak számítanak, továbbra is bizonyítva e két fotós jól ismert képességeit. A kifejezés ereje, az atmoszféra teremtés, a kompozíciós megfogalmazás szempontjából maradandó élménynek számít Selmeczi Tóth János: Oj városközpont Salgótarjánban, Pajxp Emma: Hamvasztó Rákoskeresztúron című képe. A kiállítás értékét nem csökkenti a néhány szokványosnak számító átlag fotó, melyek egy kicsit azt a fáradságot tükrözik, melyet egy. most már évenként rendszeresen ismétlődő azonos pályázat okozhat. Máthé András A FIATAL NÉPMŰVELŐ élete azzal kezdődik, hogy végez Budapesten, Szombathelyen, Debrecenben, és böngészni kezdi a Művelődésügyi Közlönyt. A legutóbbi időkig bizony ezt találta: „A meghirdetett álláshoz nem tudunk lakást biztosítani”. Márpedig nyilvánvaló, hogy a húsz-huszonhároméves friss diplomásnak nincs miből házat építenie. Ha tanácsaink szakképzett népművelőt akarnak, számot kell ezzel vetniök. Ahogy az orvost lakással és rendelővel várják, különben máshova pályázik, ahogy a pedagógusok többsége is szolgálati lakást (vagy legalábbis kedvezményes lakásépítési kölcsönt) kap, ahogy a mezőgazdászt meg a máshonnan jött tsz-elnököt is igyekeznek elhelyezni, ugyanúgy gondolni kell a népművelőre. Egy-két szót a tiszteletdíjakról, a fizetésről. Mit lehet kívánni a 100 —200 forinttal „megtisztelt” könyvtárostól, a 300-zal díjazott klubkönyvtárostól vagy művelődésiház- igazgatótól? Bizony nem sokat De egyre több helyen 5—6—800 forintot adnak, a tanács, a termelőszövetkezet okos összefogásából. És a függetlenítettek 1500—1600 forintja? Nem fényes, pótlásra szorul ez is. Az a baranyai falu gondolkodott helyesen, amelyik tavaly (ugyancsak tsz-segítséggel) 2500 forintos havi fizetéssel keresett a népművészethez is értő művelődésiotthon-vezetőt. Ne büntessük azt alacsonyabb fizetéssel, aki nem tanári, hanem „csak” népművelési, könyvtáros szakot végez... Valamiről gyakran megfeledkeznek a népművelők munkaadói, (ha betartják a képesítési utasítást, mert sajnos, sok helyen nem tartják be ...): arról, hogy az okleveles népművelő még nem kész szakember. Amint a más foglalkozású, ő is lassan, fokozatosan válik azzá. Ahogy megtanulta az elméletet alkalmazni, ahogy emberismeretre tesz szert, ahogy kapcsolatokat teremt maga körül. S ebben segíteni kell őt, türelmesen, megértőén. Ha húsz évig a falu tanítója igazgatta a művelődési házat, ne várjanak az új fiataltól egy hónap múlva ugyanolyan olajozott munkát és ugyanolyan sikert. RENDHAGYÓ RIPORT Mama, anyu, édesanya — Beszélgethetünk, de nem hiszem, hogy érdekes lenne. Ez nem téma. bt- És miért nem téma? — Egyke vagyok. És ilyenkor mindig a sokgyermekes anyákról szoktak írni. Pedig... — Látja, most a *pedig-re* txj- gyunk kiváncsiak. —• Komolyan? Akkor mindent elmondok a mamáról. — Tessék. • — A mama nagyon csodálatos asszony. Nem, nem is azt mondom, hogy nagyon csodálatos. Olyan, mint én vagyok, tessék elhinni, éppen olyan. Egyébként ő a legjobb barátnőm, lehet vele dum- csizni, ruhát tervezni, pletyizni, meg minden ... Valamelyik este épp, hogy hazaértem, azzal fogadott: helyes az a srác, akivel láttalak, — képzelheti, majd hanyatt estem a meglepetéstől. Azt is bírom benne, hogy nem kezdett el magyarázni, hogy így kislányom, meg úgy kislányom, szóval tudomásul veszi, hogy én is tudom, amit tudok... Most mondjam el, hogy egyetlen valamirevaló fekete ruhát őrizgetett a szekrényben évekig, tudja olyan régimódi nagyestélyit, aztán amikor hízelegtem egy kicsit, első szóra odaadta —, pedig tudom, hogy fájt érte a szíve. Csinos ám az én mamám. Olyan mutatós, hogy akár a nővéremnek is nézhetné. Ez biztos attól van, hogy olyan modern, meg vidám. El se tudom képzelni, amikor a hivatalban tárgyal... Ugye mindenki azt szokta mondani, hogy az ő édesanyja a legjobb a világon? Ez olyan gyerekesen hangzik, pedig így van ám. — És a papa7 — Róla is nagyon sokat tudnék mondani. De ő tényleg nem téma. A foglalkozása? Pék. Ne, ne tessék azt írni, hogy pék. Sütőipari szakmunkás. így szebben hangzik. A barna, élénk szemű gimnazista kislány —, Berfa Évának hívják — a lelkemre kötötte: írjam meg, hogy nagyon szereti a mamáját. így legalább ő lesz az első gratuláló, a mama minden reggel először az újságot futja át. A hosszúra nyúlt szemüveges fiút a zöldségbőlf előtt kapom el. Kicsit zavart, hol leteszi, hol felveszi a tömött szatyrot — Ez valami vetélkedő. — Nem, nem vetélkedő. — Szóval, ha nekem kellene az anyák napi beszédet tartani, mit mondanék? Nem is tudom, mit mondanék. Ami eszembe jut azt már sokan mondták, meg le is írták. Csak így kapásból... — Beszéljen az édesanyjáról. — Anyuról? Nem vagyok én költő. De tessék rám nézni. Ránézek, olyan, mint a többi tizenöt éves. Nyurga, kamaszosan esetlen, modern vonalú ruha, garbó van rajta. — Ugye, nem vagyok topis? — Nem. sőt.., — Anyu tíz éve egyedül nevel. Mondjak még valamit? — A neved. — Nem, azt hiszem az nem esne jól neki.., * — Legyünk kollégák, jó? — Jó. de hogy tetszik érteni? — Mondjuk neked kellene egy anyák napi riportot írni. Mit írnál? — Ez Izgalmas. Persze, azt hlszi, hogy eszembe Jut valami? Talán József Attila versével kezdeném, a Mamával, az nagyon szép. Azután azt hiszem, az én édesanyámról beszélnék, arról, hogy mennyit dolgozik, meg, hogy mennyire szeret bennünket. És azt is megírnám, hogy édesanyám sose eszik a csirke combjából, pedig nagyon szereti. De azt nekünk adja, nekem meg az Istinek. Isti az öcsém, ketten vagyunk testvérek. Édesanyám nagyon komoly asz- szony, egy kicsit talán túlságosan is komoly, ritkán szokott nevetni. Velem mindig megbeszéli, ha bármi is történik a családban,.. Egyszer elmentünk, hogy vegyünk neki egy tavaszi kabátot, - de én megláttam egy szép kiskosztümöt a kirakatban és mégis azt vettük meg, persze nekem. Pedig én nem is nagyon akartam... Ja, ég nagyon jól be tudja osztani a kosztpénzt, pedig nem keresnek valami sokat. Mindig azt szokta mondani, szeretné, ha nála több lenne belőlünk, tanult ember. Pedig én csak olyan szeretnék lenni, mint az édesanyám ... Ugye, nem lenne jó riporter belőlem? Most jut eszembe, még azt is megírnám, hogy a férfiak többet segíthetnének otthon. Ez az én apukámra is vonatkozik... Kérdezhetek is? — Tessék. — Mit mondana, ha az édesanyjáról kellene beszélni? — Az in édesanyám sokat dolgozik, a csirkecomb még mindig nekem jut, és még most is ritkán jöhetek el úgy otthonról, hogy ne dugna egri húszast a zsebembe, és sokszor beszélgetünk ... és ... De hiszen, mindezt elmondták már. Nem könnyű arról beszélni, akit nagyon szeretünk. D. Kónya József TOPOR ANDRÁS GRAFIKÁI Húsz évvel ezelőtt még csodabogárnak számított az a képzőművész, aki torzított aránvrendázerű figurákat vagy „ne adj Isten” non figuratív képeket festett. Hogy ezeket kiállításokon is bemutassa, arra példa sem igen akadt. Tán ebből adódott, hogy manapság akkor lepődünk meg, ha egy fiatal képzőművész kiállításán figurális ábrázolással találkozunk. A közönség és a művészek köreiben egyaránt él egy olyan téveszme, hogy a korszerűség alapkövetelményeivel nem egyeztethető az ábrázolás igénye. Ürés, formai játékokkal, dekoratív sablonokkal könnyebb manapság népszerűségre szert tenni. Ha egy fiatal művész ennek ellenére vállalja, hogy képein konkrét jelentést fedezzen fel a néző, azt többnyire úgy teszi, hogy egy-egy — képcsarnok által is elfogadott — nagynevű mester stílusát veszi át. így találkozunk a legkülönbözőbb szignókkal ellátott a „Kokas-képek” , seregével. Művészeti életünk egészére jellemző, hogy fiataljaink vagy asszimilálódni akarnak az előttük járó nemzedék stílustörekvéseihez, vagy szélsőséges modernkedéssel kívánják megalapozni hírnevüket. Lovas Topor André» azon kivételekhez tartozik, aki munkálkodásában nem csapódik divatokhoz, s pályája kezdetén álló művész létére is vállalja az elutasítást, lekezelést, de kizárólagosan saját morális és művészi problémái foglalkoztatják, ezek vizuális megfogalmazásán dolgozik. A Meszesi Művelődési Házban kiállított metszetei következetesen az ember és környezet viszonyát ábrázolják. Nem csak az ember és a ló, kutya, birka együttese teremt harmóniát grafikáin, hanem az ember szolgálatába állított víz, a körülöttünk hatalmasodó, de kezünk nyomán alakuló kövek, s a bennünket szolgáló növények is. Képszerkesztése mindig, harmonikus, ám e képek formai sajátossága, hogy a folthatást kaligrafi- kus vonalakkal bontja meg s e kettősség — a folt rusztikus tömege s benne a finom ívű vonalak játéka — izgalmas belső feszültséget teremt. E két alkotóelem arányrendszeréből teremtődik meg e képek atmoszférája, levegője. Az ellentétes grafikai formajegyek — folt és vonal — együttes, sőt egymásban való alkalmazása, nem csak a belső feszültség teremtésére. hanem a konkrét jelentésű tárgyak, vagy figurák átértékelésére is alkalmas módszer. A villányi kőbányában működő alkotótelep ihlette egyik képén, hatalmas kőtömbök között, két szobrász dolgozik; a kompozíciós rendszerből adódóan e szikláknak agyon kellene nyomniuk az apró emberi figurákat. Ám e .sziklákba’ vésett vonalak, levél erezetet imitálnak, növényi jelleget adnak a kőzetnek, s az lebegővé. könnyeddé változik, meleg fészekként öleli a két munkálkodó embert. Másutt a sötét felületbe karcolt fehér vonalak a feszülő energiák, zaklatott idegállapot, vagy épp a szorongás érzékeltetését szolgálják. Érdekes, hogy az azonos forma.ie- gyek és eszközök milyen. széles hangulati skálát képesek befogni. B. L. t k
