Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
1970. május 31. líUíianTmi napio 1 A LÉLEK ÉVSZAKAI CSORBA QYŐZŐ VÄLOQATOTT VERSEI V>J SZOBROK FIÚ MOZDONNYAL A pécsi irodalom számára Csorba Győző költészete évtizedek óta a nemes értéket jelző és hitelesítő próba. Nem kizárólagos minta, de szigorú és kérlelhetetlen mérték, a fegyelmezettség és az alku nélküli művészi igényesség példája. Hű őrzője és továbbfejlesztője ugyanakkor ez a líra a Dunántúl legértékesebb költői hagyományainak: Janus Pannonius, Berzsenyi és Babits örökségének. Válogatott versei kötetének birtokában, harminc esztendő legjobb termését mérlegelve, most már azt sem késhetünk azonban kimondani: a pécsi és dunántúli Csorba Győző költészetének ott a helye a felszabadulás utáni egész magyar líra első vonalában, a legrangosabb teljesítmények sorában. A válogatott művek kötete az írónak kemény számvetés, a műnek pedig a maradandóság első nagy próbája. Csorba Győző számvetése különösen a költői pálya kezdeti szakaszának termését rostálta kíméletlenül: a felszabadulás előtt keletkezett versek közül alig félszáznak kegyelmezett. A kötet háromnegyedét az utóbbi huszonöt év anyagából válogatta, s ezt is szigorú szemmel: csupán a legutóbbi kötet, a Lélek és ősz maradt érintetlenül. Pedig már az első kötetekből is — Weöres Sándor szavaival —: „a maradandóság lehelete csap felénk”. A kitűnő költőtárs és barát minden kritikusnál határozottabban és pontosabban fogalmazta meg néhány esztendeje Csorba költészetének „sorsát” s lényegét: „Bizonyos, hogy a mostani magyar költészet átláthatatlan betűtengeréből a túlnyomó rész el fog süllyedni... sok mutatós, csillogó látszateredmény az idő folyamán egyre inkább megfakul. De éppen Csorba versei, amelyek megjelenésükkor olykor fakónak, igénytelennek látszanak, az idő sodrában mindinkább érlelődnek, kiteljesednek. Ez a látszólagos igénytelenség tele van a maradandóság feszítő erejével.” Bizonyos, hogy Csorba Győző költeményei sohasem a múló pillanat igézetében, s nem is az élet felszíni változásainak hullámzásaiban születtek. E költészet belső ritmusa nem követte a gyorsan változó idők, a száguldó események színes kavargását, s még a sorsfordító történelmi rendülésekre sem reagált azonnal. Órája sohasem a továbbforduló csillagképek járásához igazodott, hanem csupán a lélekre figyelt. Ritmusa a lélek idejének lüktetése, változásai a lélek évszakaival mérhetők. Voltak idők, amikor ezt a befelé figyelő művészi magatartást bizonyos gyanakvás vette körül, Csorba Győző költészete azonban rezzenéstelenül túlélte ezt a korszakot. Akkoriban azt hittük, a költészet is csak ott tud igazán segíteni, ahol a munkáskéz s a józan értelem. Ma már tisztábban látjuk, hogy a lélek évszakai bizony mások, hogy a lélek karcolásnyi változásához évtizedek szükségesek, s ma már ámulva szemlélhetjük Csorba Győző kötetét lapozva, hogy a régebben számonkért valóság is, a történelem változásai, az ember külső világának átalakulása — a lélek sajátos ritmusában milyen csodálatos művésziséggel rajzolódnak ki a pálya ívén. * A lélek évszakai költője a különbözés terhével, átkával jött a világra, s azokban az évtizedekben, amikor lelkek és gerincek sérültek, ropogtak, arra szánta életét, hogy felmutasson egy csonkulás nélküli emberi lelket. A rejtőzés kínjával, kényszerével birkózott szüntelen, ezért belerejtőzött az emberi szellem egyik legszebb kitárulkozásába, a költészetbe. Megjárta a tehetetlen szenvedés poklának minden bugyrát, nem egyszer a Halálért kiáltozott, de amikor versbe fegyelmezte kétségbeesését, mindig az Élet hallatszott ki belőle. „Kísértetek a szívben, de a szájon szép rend, világosság” — fogalmazza meg maga egy helyütt. „Akármi lesz holnap velem (valahány béke, háború) a vége: ritmus, rend, zene” — írja másutt. „Kimondani, kimondani — (Tsmerni kell a rejte- zőket) A köddel együtt eltűnnek a rémek” — tömöríti ars poeticává. Csorba Győző költészete az életből való kitagadottságból indul, benne feszül az állandó barátkozás a Halállal s az örökös visszafutó* az Élethez. Az Élet ellen is lázad, de sohasem fordul ellene, s a Költészetet is csak pillanatokra emeli helyébe. Zárkózottságában és görcsös kitárulkozásaiban, fekete és sötétvörös szavaiban, benne lüktet a sokat szenvedők öntudata és büszkesége, a tűzlopók és fényhozók végtelen érzékenysége és végtelen gőgje. A belső dráma költői megjelenítése a kötet ívén egyetlen hatalmas szobor megformálásával érzékeltethető. A lélek fogalmazódik márványba a költő műhelyében, olyan lélek, amely egyszerien, sosem voltam és ismételhetetlenül Csorba Győzőé, ugyanakkor azonban kontúrjaiban benne érezni azt is, ami az elmúlt negyedszázad „közös lelkének”, történelmi lényegének művészi mása. Talán ez a „titka” annak a „maradandóság-leheletnek” is, amely megcsap bennünket, ha a könyvet lapozzuk. * Csorba Győző költészetének lényegét hagyták figyelmen kívül azok, akik egy időben a valóságtól menekülő, öncélú formaművészt látták benne. Való igaz, hogy Csorba Győző költészete formai szempontból is kiemelkedő jelentőségű, semmi sem áll azonban távolabb tőle, mint az öncélú játék. „A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb — hiszen ezzel fölöslegessé teszi a részletezést, a körülírást, a bőbeszédűséget —, eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és vers-szerkesztés. Amikor minden szóra, írásjelre bízunk valamit abból, amit meg akarunk valósítani. Iszonyodom a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól” — vallja a költő. A megvalósulás sikeréről pedig művészetének olyan kiváló ismerői tanúskodnak, mint Várkonyi Nándor és Weöres Sándor. Várkonyi Nándor a lírai klasszicizmus legfőbb ismertető jegyeként jelöli meg, hogy „Csorba Győző elérkezett a művészi szigornak arra a fokára, ahol a tárgy és a forma szerves, szétbonthatat- lan egységbe ötvöződik”, Weöres Sándor pedig számos olyan formai elemre hívja fel a figyelmet, ame- lvet maga is követésre méltónak ítélt. Csorba Győző mindig élő és ható költészetet akart teremteni. Rémeket űzni a megnevezéssel, élni, segíteni egy lélek-küzdelem felmutatásával s faültetőként iktatódni az élniakaró élet örök folyamatába. A lélek évszakai szigorú válogatása biztos helyet jelöl számára a felszabadulás utáni líra maradandó értékeinek sorában. Szederkényi Ervin A csertői gyermekotthon kertjében ma avatják Rétfalvi Sándor, pécsi szobrászművész alkotását. RÉTFALVI SÁNDOR: FIÜ MOZDONNYAL A szobor első változatával a Kisplasztikái Biennálén találkozhattunk, itt azonban léptékben, tartalmában megváltozva illeszkedik a barokk kastély parkjának közepén, egy kis füves domb aljába. Lehet-e nagyobb ünnepi örömünk, mint mikor a hétköznapi gondok árnyékában szemünket úgy fordíthatjuk az utánunk következőkre, hogy villanásában magukat is megfigyelhetik? Mi fejezi ki a rosszcsontok, ki tudja mivé levők, ököltérdű fruskák, csikófrizurás rabló-pandúrok szabadságát, ha nem a játék? Ismerjük világot teremtő logikáját, fantáziát, gondolatot gazdagító, alkotó lendületét, de kevés olyan szoborról tudunk, mely a gyermeki szemnek és kíváncsian tapogató ujjaknak egyszerre ad feladatot, amikor maga is játékká válva sugározza a művész gondolatait. Bronz formáinak szűkszavú nyelvén szeretetről, bensőséges megértésről beszél, pátosz nélkül vallja: „a tiétek vagyok, de mikor magatokra ismertek bennem, akkor leszek az, ami most ti vagytok”. A szobor feladata: a gyermeki arányok és aránytévesztések nyelvén, a tárgyi és tárgytalan világ szeleteiből azt hangsúlyozni, ami csak a gyermek számára lehet fontos. Ha a mű fókuszába tudja állítani az életkor hangulatát, sti- láris jegyeit, a róla forgalmazott ítéleteket, akkor fizikai és szellemi értelemben is önmagát meghaladó alkotás, „mű” jön létre, hatványozott vonzatokkal, tartalmakkal A gyermekléptékű, ezáltal humánussá tett szobor, mint egy jól megépített tornyocska mindazf falai közé zárja, de meg is mutatja, ami a gyermeklétben költői és megragadó. A vékony lábakon álló alig-kamasz szimmetriáját ol- daltbillenti a mozdony tömbje, amely így kiemelkedik a gyermektest tömegéből. Csupa kerék, haj- tány, szelep-kezdemény, csap, markolásra termett kémény a mozdony, mintha az imént pöfögött volna elő a játéksarok színes dobozából az ölelő karok közé. Mosolyt csal az arcokra. Aki nézi, az játszik. Kerékkel, emlékkel. S közben eszünkbe jut, hogy a játék felhőtlen derűjéért azért még van tennivalónk. Aknai Tamás VAGYOK1 TIZENNÉGY MÚLTAM, de tizenkilencnek néznek. Ennyivel kell beérnem. Más nincs! Anya megtiltotta, hogy Apával találkozzam. Nem szóltam, minek vitatkozzam. Fölösleges; erre már rájöttem. Anyából annál inkább ömlik a szó. A fülemet se dughatom be. Ismertem az érveit, meghallgattam még egyszer. Talán századszor! Anya ugyanis azt akarja, hogy Apa jöjjön fel. Ebből a cirkuszból azonban én se kérek. Szerencsére csörgött a telefon és erre kivonult a szobából. Anya tehát megtiltotta! Apa tudomásul vette. Ók elváltak. Apa albérletbe költözött. A dologról többet nem tudok. Talán jobb is! Apa jövőre szerez lakást, addigra összejön a pénz, aztán lehet, hogy odaköltözöm az új otthonba. Lehet! Így beszéltük meg. Mert azért mi találkozunk néha. hiába önagy- sága minden erőfeszítése, minden rafináltsága. Igaz, nem túl gyakran. Apa nagyon elfoglalt ember, sokat dolgozik; sok pénzre van szüksége. Legtöbbször én keresem fel. Mit csináljak, rengeteg probléma izgat, kivel tárgyaljam meg? Anya ideges! Legutóbb Apa cudarul lehordott. Igaza volt, nem vettem fel. Tél van; tizenöt-húsz fok hideg! Én meg majdnem két óra hosz- száig ácsorogtam az intézete előtt. Vártam rá! Ügy tudtam, fél ötig tart a munkaideje. Hat után pillantottam meg. Kékre fagyva vánszorogtam elé. Majdhogynem karjaiban vitt be a közeli eszpresszóba, a KÉKVI- RÁG-ba. Volt valaki mellette, de arra már nem emlékszem pontosan. Dideregtem. Apa egyre csak azt hajtogatta, hogy többet ne tegyek ilyet! G. Szűcs László: EGYEDÜL Elsírtam magamat. Értse meg, néha muszáj találkoznunk. Cset- lek-botlok a világban. Bólintott. Megérti! — Ezentúl, minden pénteken itt, ebben az eszpresszóban összejövünk — mondotta. Hátul ültünk a csendes, homályos sarokban. — Hat órakor? — Nem lesz késő? — Nem! Nem! EBBEN ÁLLAPODTUNK MEG. Már nem fáztam. Igaz, egy kis rumot is hörpintettem. Fenemód kihúztam magamat, amikor távoztunk; és csak kint, a havas utcán gomboltam be a lcabátomat. Hadd irigykedjenek Apára. Milyen remek kis nácit szedett fel! Egész héten készülődtem. Jobban ment a tanulás is. Otthon meg kitakarítottam. Ha valami eszembe jutott, gyorsan feljegyeztem a noteszomba. Csütörtökön felszökött a lázam. Nem lettem beteg, csak túl izgatott voltam. Másnap, pénteken kilencig ücsörögtem a sarokban. Volt nyolcvan forint dugi pénzem. Először cocacol át rendeltem. Aztán töményét. Apa nem jött el! Nem haragudtam meg rá, de fájt! A gyomrom reszketett; mintha valaki, egy erős ember belém rúgott volna. Nem telefonáltam, nem akartam zavarni. Nem feledkezett meg rólam, csak valami közbejött. Valami halaszthatatlan dolog. Aztán, mintha mi sem történt volna, épp olyan kedvvel várakoztam a következő péntekig. Megint nem jött. Egy ismeretlen férfi italt küldött a pincérrel. Elfogadtam. Beadtam a derekamat. Mindegy! Úgy éreztem: elájulok. Később a férfi mellém ült. Haza akart kísérni. Szerencsémre nem erőszakoskodott. Otthon, anyám csak felpofozott. Ott toporzékolt előttem. Ám semmit se szedett ki. Telefonon kerestem Apát. Lesz, ami lesz! Egy nő vette fel a kagylót. Letorkolt. — Hagyjuk a mesét — kiáltozott dühösen, — Épp elég baja van az itteni nőkkel! Jobb lesz, ha többet nem zavarja, ezt tanácsolom! Kattant a készülék. Kiléptem az utcai telefonfülkéből. Most aztán mihez kezdjek, hová menjek? Belefájdult a fejem, annyit töprengtem. Igazából semmihez se volt kedvem! Sokat gyalogoltam. Talán a fél várost bekoporcoliam. A friss levegő jót tett. VALAMI MEGMOZDULT BENNEM. Többet nem megyek el a KÉKVIRÁG-ba; se most pénteken, se máskor. Ezt határoztam Majd veszekszem anyával. A pofonokat már kezdem megszokni. Nem veszélyes! De ezt a remcgte- tő, súlyos idegességet, amely a gyomrom mélyéről tör fel s úgy sajdul szét a testemben, hogy teljesen megzavar, fejemet vesztem; másnap még az iskolát is kerülöm, azt az örvényt nem akarom többé! Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Aztán majd lesz valahogy. Kihagyom a szüléimét a számításból. Nehéz lesz; persze, hogy nehéz, de másképpen nem megy. Akkor legalább, úgy tervezem: öt Fecske elég lesz egy napra. Doboz négy napra, és gyakrabban járok majd moziba. 2x1 NEM MINDIG KETTŐ Két kitűnő novella elég közepesre sikerült televíziós változatát láthattuk pénteken este ezen a nem túl szellemes és nem is valami találó címen. A cím és az alcímek a látottak alapján azt óhajtották jelezni, hogy a társkereső fiatalok néha egymásra találnak, néha nem. Ez biztosan így is van, a két kis filmtől azt várta volna az ember, hogy kiderül majd, milyen mélyebb törvényszerűségekkel áll összefüggésben ez a társkeresés, annak sikere vagy sikertelensége. Ezt annál is inkább remélni lehetett, mert a novellákból kielemezhető. A két film azonban mintha azt sugallta volna, hogy a mai fiatalok társkeresése nemcsak „szabálytalan”, hanem teljesen véletlenszerű is, amelyen gondolkodni sem érdemes. Ezt a hatást már a két novella kiválasztása megalapozta. Mándy Iván és Csurka István világszemlélete, írói látásmódja, sőt, ábrázolás- módja között is igen sok a hasonlóság. Ez jó abból a szempontból, hogy a két film így egységes stíluskörben mozoghatott, olyan hatást keltett, mintha nem is két különböző író egy-egy írását, hanem egyetlen író két művét használták volna fel. A hátránya viszont az volt ennek a kiválasztásnak, hogy a közös látásmódon belül még esetlegessebbé vált a filmek „megoldása”: az átlag-néző igen könnyen arra a megállapításra juthatott, hogy a fiatalok tulajdonképpen egyformák, kapcsolatuk „sikere” azon áll vagy bukik, hogy rendelkeznek-e különbejáratú albérlettel vagy sem. A televíziós filmtől nem azt várjuk, hogy az irodalmi mű hiánytalan, teljes világát nyújtsa, mert erre képtelen. Megelégszünk azzal, ha a rendező és a művészek a maguk sajátos eszközeivel megközelítő színvonalon újraalkotják a művet, s legalább gondolati tartalmát igyekeznek sértetlenül „átmenteni”. Ebben az átmentésben, érzésem szerint Mándy Iván novellája vesztett többét. A Lány az uszodából megjelenése idején, jó néhány évvel ezelőtt kisebb vihart kavart. Az volt a vád ellene, hogy igazságtalanul sötétnek, kilátástalannak festi az életet. A viharok azóta elcsitultak, az elbeszélés benne szerepel az író kötetében, s ma már tudjuk, hogy művészi igazságához sem férhet kétség. Az elbeszélésben is két szálon fut a történet. Az egyik a fiú és a lány találkozása, a másik pedig a szülőké, akiket a fiú elküldött hazulról, hogy zavartalanul együtt lehessen a lánnyal. A novellában azonban ez a két szál nem egyenértékű: ott a szülők beszélgetése beleépül a másik alapszövetébe, a szülők a fiú képzeletében idéződnek fel, s akkor is zavarják a fiút, amikor nincsenek jelen. A novellában ez a szál a fiú furcsa viselkedésének, oldódásra képtelenségének állandóan jelenlevő magyarázata, indokolása. A filmben a két szál eltávolodik egymástól. A szülők képsorozata fokozottabban önállósul, indokolás helyett ellenponttá, párhuzamos cselekvés-sorrá válik. Nem érzékeljük eléggé, hogy ők a fiú tudatából idéződnek fel, ezért azt a funkciójukat is elvesztik, hogy érvényesítsék zavaró hatásukat a fiú viselkedésére. A legnagyobb veszteség azzal éri a novellát, hogy a szülők funkciójának megváltozásával a fiú viselkedése válik esetlegessé, nehezen értjük meg, miért nem tudja valójában magához kötni a lányt. Üresebbé válik ezáltal a befejezés is: a fiú indulatos felkiáltását csak a szülők hazatérésével hozzuk kapcsolatba, s ezáltal durvábbnak érezzük, mint a novellában. Nem lenne nehéz kimutatni, hogy az előbbiek miatt a lány eredeti szerepe is megváltozik a filmben, ezzel tovább szegényedik a novella világa A részletezés helyett maradjunk azonban a legfőbb tanulságánál; elég az eredeti mű egyetlen szerkezeti elemének funkció-változása, hogy a film eltávolodjon a novella eszmeiségétől. Pedig a film egyébként a Televízió igényes és sok szempontból is színvonalas teljesítményei közé tartozik Bán Róbert rendezése igen sok részletszépséget, finom megfigyelést, kitűnő ötletet gyümölcsöz- tetett. s a színészek is jól játszottak. Mégsem vagyunk talán igazságtalanok, ha az értékes irodalmi műveken alapuló filmeket a legszigorúbb mércével mérjük, s a lényeget kérjük számon. Sz. E.
