Dunántúli Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
1970. óprifit tS. »imntmtioiti tmtnó» KISS ATTILA RAJZA Arató Károly A szeretők hasznossága Barázdában öles léptű tavasz. Markából szélesen búza helyett szántott világba szórja kötényéből a szerelmeseket. Duzzadnak, csíráznak tarackos szülőhazában, nyirkos földben, kihajtanak - kefefrizurás a mező hullámzónak tengerzölden. Szerelemtől: harmattól nedvesen csillognak, borzonganak reggel éjszaka-nőtt örömeikkel: e hártyás, finom levelekkel. Szárba szökkenők bólongnak egymás felé telt kalászokkal meghajolva — Belőlük a magot kicsépelik s őrleni viszik a malomba: forgó, négy hengerek között, ha beértek dúsan, aranyszínűén, termésük lisztté őrlik — megsüti izzó kemencékben a péküzem. * Bebesi Károly Nővér fákolHz István Vízparton Ez a kotlós a maga képére és hasonlatosságára formálná minden csipogó-hápogó atyjafiát, aki a hagyományoktól elrugaszkodva valami mást is megpróbál a kapirgáláson kívül; mivel azonban önmagát sem ismeri eléggé, másokat is félreismer: kétségbeesve szaladgál a vízparton: fölöslegesen félti lassan de biztosan elidegenedő mostohagyerekeit, akik mútáló hápogással egyre messzebb merészkednek a vízen. Csorba Győző Csoda Csoda hogy nem tévesztik el hogy egyik sem téveszti el Pedig csak néhány négyszögöl pedig a föld is ugyanaz a nap a szél a levegő és az eső is ugyanaz de ők mégsem tévesztik el csinálja rendületlenül a maga dolgát mindahány: széles karéjos fogazott fűrészes szabdalt levelét fészkes pillangós ajakos virágját s hozza konokul termését ilyent vagy olyant a magáét mindig csak azt és nem téveszti soha eL Bárdost Németh János Szavak Főbusza Nem volt kevély és nem is hősködött, nem aranyat kergetett s ködöt, áiomparipát űzött untalan, árva volt inkább, mint szilaj. Széptevője a szépnek: nevető, de többször ült a szemére felhő, sok poros város, csúnyácska haza nem látta, mi a jogos igaza. Lilla se, más se értette szívét, de nem volt neki didergő a lét, ő tudta, látta: az igaz arany csak csillagszórós szavaiba van. DCúlthzet éj hétkőznapűk All itt a papíron ez a két szó és semmi köze egymáshoz, hiába köztük a kötőszó. Mert idegen fogalmak ők egymásnak, a költészet az ünnep, akár a vers megszületését, akár befogadását, akár a vers kedvéért teremtett alkalmakat tekintjük. Ünnep a Költészet Napja is, a vers ünnepe, egy nap a háromszázhatvanöt közül, amikor a vers zöld utat kap és felzeng az egész hazában. Igen, de nekem mégis makacsul az jár az eszemben: költészet és hétköznapok. Éppen az ünnep alkalmiból, éppen ez ünnepnapi jegyzet keretében, éppen most mondanám el, hogy a versnek mégiscsak közelebb kellene kerülnie a hétköznapokhoz. Terjeszteni kellene a költészetet, így is mondhatnám. Fölkarolni — nem « költőket, hanem a Verset. Szétszórni a szélben a verseket Hulljanak körül bennünket, mint a tökéletesre készült hópehely-csillagok, legyen tele velük a levegő és gyönyör ködjön mindenki szépségükben, a múló időt megálUté hatalmukban, zengésükben és ritmusukban, keserűségükben vagy féktelen örömükben. Mivé lenne az emberiség Shakespeare vagy Homérosz nélkül? És mivé lennének a magyarok az olyan versek nélkül, hogy Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom; vagy hogy Este van, este m, ki ki nyugalomban.., vagy hogy Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet... vagy a többi, ezer és ezer, nagy magyar vers nélkül? Mi mindig azt mondjak, hogy a magyar költészet a világirodalom fontot és nagyszerű része, és ez igaz — és azt mondjuk, hogy népünk történelmét a költészet végigkísérte mindig, mint valami betlehemi csillag, amely nemcsak az utat mutatta, de töményt, erőt és elpusztíthatatlan nemzeti tudatot msgénmta, és ez is igaz, — és azt mondjuk, hogy a magyar az költő-nemzet. Lehet, hogy ez is igaz. De hogy költészetet, verset szerető, ismerő nép lenne, erre már Mm loom könnyű kimondani az igent. Tele kellene szórni a hétköznapokat a költészettel — de hogyan? Nem is olyan egyszerű elképzelni, hagyma. Füst Milán utal egyhelyütt Tolsztojnak ama mondására, hogy a művészet mérges gyümölcs, mert csábit, felizgat és csalogat, s hozzáteszi, hogy mivel a művészet a képzelet gyermeke mindenekelőtt, hát felette is a képzetet áldása és átka lebeg. Majd azt mondja; „Csak mit tegyen az ember? Szüntesse meg a képzeletét? Hogy írhatná M magából? S ha ezt megtenné, mit érne anélkül az egész emberiség?" De tudom, hogy a bolti elárusítólányt feltétlenül meg kellene róni, ha a pult alatt versesköteteket bújna, ahelyett, hogy egész figyelmét a sót, gombot vagy lábáét kereső vevőre fordítaná. Tudom, hogy ha úton-útfélen verseket szavalna jogász, orvos, lakatos, kőműves vagy számtantanár, hát annak furcsa vége lenne. De azt is tudom, hogy Magyarországon a könyvvásárlási statisztikában a versek valahol a sor végén kullognak, i hogy egyszer egy korkérdésből az derült ki, hogy Magyarországon Ady Endréről, az „iskolai tananyagtár is csak annyit tudott tíz emberből nyolc, hogy „valami költőféle volt”. Túlzás ez? Lehet. Ünneprontás? Nem hiszem. Miért ne mondhatnánk el épp a Költészet Napján, hogy több verset szeretnénk hallani mindenütt, ahol emberek jönnek össze, bármilyen alkalomból, több verset szeretnénk hallani a rádióban és televízióban, akár csak egyet-egyet is, elszórva a műsorokban, ahogy mostanában már meg- megteszik. S azt szeretnénk, ha az iskolát úgy hagynák el a legifjabb állampolgárok is, hogy népünk történetének ismeretével együtt beléjük ivódott, vérükké vált költészetünk ugyancsak gazdag, szép, emberré tevő, embert formáló története is. Mert nem hisszük már, hogy a művészet mérges gyümölcs lenne, sokkal inkább vitamindús gyümölcs, s jövő emberének nélkülözhetetlen tápláléka. Merafkó László Túrós klasszikusa A pályát én futom be, koszorú s pányva a nyakamban, mégis tiéd a dicsőség, s te vagy aki leroggyon, de a táltos fiúnak előbb levest habarsz, s bár el sem jön, tűzhelyre készíted az ételt anyám I tűrés klasszikusa. Georg Trakl emlékére A jegenyék a távozó Nővér lépteit figyelték. De a nővér mozdulatait lesték a sápadt betegek is. A klinikák készültek a szívátültetésre. Távol a tüzek hidegen hagyták környezetüket. Öreges szobrok: kongtak az aktok. Kinézhettél szemükön. Csöndbe veszett az ősök árnya. Egy halott estén üres reverenda ijesztgette a litániára sietőket. Ősz szobákba zárt délutánok jajongtak mint a temetőbokrok. Fájtak a fölismerés szavai. A fájás később elharapódzott, belemart a füvekbe, fákba, s már egy egész évszak lobogott olthatatlonul. Galambos! László Kristályt hasíts Az bánt, hogy termő hatalmad is véges s a kor után tollad csontig lángol? Kristályt hasíts a sok-tömbű világból, hogy gőcsörtös tükrén magadba nézhess. Mit látsz? A részek sohasem pihennek, az egész melléről messze pörögnek, segítenek vagy egymással porolnék, az erősek parancsára kilengnek, hogy visszatérve az óvó egészhez a Pusztulás torz öklét elkerülve vigadjanak, építsenek. Az űrbe villognak tapadva, kis muzsikások, mulattatják a károgó világot, hogy mocskát mosni induljon a fénybe. Makay Ida Utolsó rózsa A győztes fagy kitűzte zászlóit — halott levelek elhullott ágak — a kert eldobta fényes kardjait, már a füvek is kapituláltak. Csak egy magányos rózsa lázad, üldözött, konok forradalmak, tiltott szerelmek égnek benne. Csak rajta nem vett diadalmat a dérvállpántos, jégtőrű hideg (gyilkos parancsa betelt, szerteszét) ő még lobog: szép vértanú a máglyán. Fölszegi kínzott, gyönyörű fejét Berták László Most Most kellene a szeretet most hogy húga kiszenvedett ebben a kozmikus huzatban az ókeresztény mozgalmi dallam egy kő ahol egymásnak háttal park szabadságos katonákkal egy melegítő kiskutya-orrlyuk most kellene egy bekötőút egy holdkomp értekezlet valami nem tudok hasonlítani. \
