Dunántúli Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

1970. Április 4. f Bunomau immo THIERY ÁRPÁD: Egy csepp tenger RÉSZLET „A TÁJ” CÍMŰ FEJEZETBŐL A nap ma kissé megkésett. Az éjszaka nagy vihar volt. Az asszonyok még a hajnali órákban is átizzadva forgo­lódtak a takaró alatt. A férfiak hálógatyá- bam, hátukra vetett kabát alatt gondter­heltéi) ácsorogtak a korlátos verandákon. A sűrű villámfényben a kertek felé hunyo­rogtak. Hetek óta vártáik az esőt. Vihar jött. A tanítónő egész éjszaka valósággal va­cogott a félelemtől. Az ablaknál ácsorgott a függöny mögött, fájdalmasan egyedül érezte magát. A villámok fénye meg-meg- világította riadt-sápadt arcát. Tegnap a mi­se után vastag sarkú, fehér cipőiben végig­rohant a falun, egész a vasúti átjáróig és vissza, minden mozdulata türelmetlenség volt, mintha várt volna valakit. A vihar alatt úgy tűnt, hogy azóta nem múlik az idő, még mindig a fehér cipőkben mászkál, s valami ostoba félreértés áldozata lett. Amikor csendesedni kezdett a vihar, elhúz­ta a függönyt, és növekvő csodálattal bá­multa, hogy az erős szél ki s belélegzik az ablak dróthálóján. A hálóingén belül, a bő­rén érezte a' szél hűvös mozdulatát, ettől szűnt egy kissé a félelme, és a villám fé­nyénél romantikus borzongással írta le az óravázlat szélére: „Csodálatos idő! Félelme­tes idő!” ... Lehetséges, hogy ma a tanítás után e két sorból vers születik. Beggelre alig maradt vissza valami az éjszakai viharból. Besüppedt, iszapos tó­csák az út mentén, egy-két felhasított tör­zsű fa a Kecske-domb aljában, ahol a vil­lámok a legvadabbul csapkodtak, és szél­irányban a nedves, elmosódott színű ház­falak. , Minden más reggelre életre kelt. Szinte fénylik a napon. Először a forgalmista emelte fel két ökle közül álomtól vöröslő szemét egészen a fa­lióra magasságáig. Miután felfogta, hogy a nap kezdete nem tűr tovább egy perc ha­lasztást sem, felmászott az emeletre, és ko­pogtatással, halk szólítgatással felébresztet­te a feleségét. Ekkor már a sínek közt ácsorgott kofferját lógatva a szomorúképű bányász, aki Zircről utazott ide a saját es­küvőjére, de a lakodalom éjszakáján hagy­ta el a felesége egy nős ember kedvéért Még azon az éjszakán el is utazott hozzá az utolsó vonattal a városba. A szomorú­képű egyedül maradt a lakodalmas nép kö­zepén az anyósával, aki megpróbálta vi­gasztalni, de nem sok sikerrel, mert a szo- morúképű azóta pincéről pincére vándorolt és bár mindenütt minden órában a leg­közelebbi vonatot emlegette, amivel most már elutazik bánatában a világ végére — csak ivott, ivott egyfolytában. Az éjszakai vihar őt is kint érte a szőlőben. Alaposan megfázott, megázott, és ahogy fokról fokra józanodul kezdett, úgy érlelődött meg ben­ne az elhatározás: egy percig se lesz to­vább a nevetség tárgya! Nem várja tovább vissz« ■ féleségét! Visszautazik a bányá­ba a barátaihoz. Még sötét volt és ömlött az eső, amikor nagynehezen rátalált az ál­lomáshoz vezető útra. Egyideig a sínek kö­zött ácsorgott türelmesen, majd amikor el­érkezettnek látta az időt, bement a váróte­rembe, erélyesen megzörgette a rácsozott pénztárablakot, megváltotta a jegyét a hosszú útra, majd a blondell keretes tükör alatt leheveredett a padra. Tompa, langyos borszaga lassan betöltötte a szűk helyisé­get. A forgalmista, miután megreggelizett, időnként kötelességszerűen kiballag a má­sodik és a harmadik sínpár közé. Ez a szo­kott helye, innen látja be legmesszebb a kanyargós vasúti pályát, mindig innen vár­ja a vonatokat, akár innen érkeznek, akár onnan. Nyitott tenyerét a szeméhez emeli, úgy nézelődik. A kanyar alig száz méterre van a váltóktól, de a forgalmista úgy te- kintget, mintha kilométerek derengéséből szeretné fölfedezni a sebesvonatot, amely ezen a szakaszon a vasúti pálya gyönge teherbíró képessége miatt csak csökkentett sebességgel közlekedhet. A súlyos motoros­kocsit Bátaszéken le is zárjaik, és csak Pé­csett nyitják ki. Útközben nem is lehet fel­vagy leszállít!. A forgalmista az óráját nézi, a fejét csó­válja. Minden késés, egyetlen perc is, ha szolgálatban van, szomorúsággal tölti el. Ilyenkor érzi a teljes súlyát annak, hogy szárnyvonalon teljesít szolgálatot. Homlo­kára tolja piros tányérsapkáját, visszaindul az irodába, és közben arra gondol: csak a remény tartja benne a lelket, hogy egyszer majd csak rámosolyog a szerencse, és át­helyezik a fővonalra. De most nincs rá idő, hogy tovább szövögesse a gondolatait, mert közben megérkezett a mohácsi autóbusz. A mai első járat. Itt a végállomás. A mai já­ratnak külön jelentősége van: a nagyorrú kalauz két üveg kisüsti pálinkát ígért, és vidám integetéséből, a kocsiablakból kinyú­ló kézmozdulatából arra lehet következtet­ni, hogy ezúttal — harmadszorra — meg­tartotta a szavát. Az autóbusz kék benzin­felhőt árasztva forgolódik, csúszkál a ma­gas, agyagos part alatt, mígnem lefullad a motorja és úgyis marad. A pálya füvén átlósan vezető gyalogúton az iskolaigazgató lohol nagysietve. Nehéz, könyvekkel, iratokkal és a hideg ebédre- valóval teli aktatáskát valósággal vonszol­ja maga után. Tegnap 6 is kint volt a meccsen, és most, amikor a tizenhatos tá­ján egy alattomos kis mélyedésben megbi­csaklik a bokája, egyszerre eszébe jut az az óriási nagv helyzet, amit a vendégek jobbszélsője két perccel a mérkőzés befe­jezése előtt kihagyott E vek óta kutat a falu múltja után, és a lelke mélyén minden vágya, hogy erről egyszer majd megjelentessen egy vaskosabb könyvet A legtöbbször a saját költségén utazgat a járáshoz, a me­gyeszékhelyre, nem egyszer Budapestre is. hogy egy-egy oklevélről, fontosabb doku­mentumról jegyzeteket készíthessen. Az es­ték nagy részét a házimúzeumban tölti, amely egyenlő a mindig hűvöskomoly és pedáns nagyszobával. A vitrin és a fiókok tele vannak a környéken talált érmékkel, régi római pénzekkel, fakuló fényképekkel a földosztásról, az első termelőcsoport meg­alakulásáról, a Keleti Fény tagosításáról, tele vannak érdekes okmányokkal, bélye­gekkel, de van itt alázatos pedagóguslevél a múltból, amely a helyi hatalmasságokhoz alamizsnáért könyörgött, és van egy száz éves fenyőgally Garibaldi sírjáról. Az iskolaigazgató mindent gyűjt és gon­dosan elraktároz. Ha szabadnapja van a padlásokat, régi kamrákat bújja. Feltúr, át­szitál mindent, amihez hozzájut. Amióta az emberek megtudták, hogy a falu múltját kutatja ilyen nagy szorgalommal, napiren­den vannak a találgatások a templomban, a kocsmában, a tsz-majorban, a pincék hű­vös, kék hangulatában: mit gyűjt? Minek gyűjti? S főképpen: mit talál? Érdeklődő mosollyal régiesnek tűnő tárgyakat hoznak elő a padlásról, vagy küldözgetnek a gye­rekkel, s üzenetet is hozzá: Ez aztán régi tárgy, vagy még annál is régebbi... Az este sokáig, nagy lendülettel dolgo­zott Irt, írt, míg a> vihar meg törte a len­dületét. Még most is kristályszenien emlék­szik a szavakra, mondatokra, formájukra, még az elválasztásokra is, ahogyan a leg­szebb és legfontosabb dolgaira emlékezik az ember. S míg a néptelen pályán á* a vasúti platánok alá ér, a futástól kissé zi­hálva, boldog remegéssel ott világítanak előtte az esti mondatok, mintha ebben a percben írta volna le: „1944 ősze csúnya, sáros időszak volt. Az ősz folyamán háromféle német csapat tá­borozott a községben. Az első gyalogság, a második tüzérség, a harmadik pedig a ki­képzés alatt álló újonc alakulat volt Va­lamennyi az SS-hez tartozott. Legutoljára az újonc alakulat tartózkodott a községünk­ben... A szovjet alakulatok a mohácsi át­kelés után 1944 november végén hozzánk is elértek. 1944. november 27-én reggel hét és nyolc között a falu alsó részén, a vasúti őrháznál megjelentek a szovjet csapatok előőrsei. Előző éjjel szórványos lövöldözést lehetett hallani a falu nyugati irányából. Zászlóalj erejű szovjet csapat szabadította fel a községünket. Az őrháznál megjelenő szovjet előőrsöt, valamint a szovjet hadse­reget községünk lakossága — a volksbun- disták kivételével — örömmel fogadta. Le­vonultak az őrházhoz, étellel és itallal teli kosarakkal. Községünk lakossága így került érintkezésbe először a szovjet katonákkal, így ismerte meg a szovjet hadsereget... 1944 őszén minden területet a szokásos mó­don bevetettek. A mezőgazdasági munka zökkenőmentesen folyt. Az iskola 1944. má­jas elsejétől 1945. január elsejéig szünetelt. 1945. január másodikén a járási szovjet ka­tonai parancsnokság felszólítására helyre­állt a normális életviszony. Megindult a munka, a közlekedés, a tanítás .. fsif! flK'r? W/Aj, A z igazgató a homlokát törölgetve áll a forgalmista mellett. Táskáját maga mellé ereszti a kemény, letaposott sa­lakra. Egy kicsit még mindig a visszaidé­zett mondatok bűvöletében áll ott. Az ön­kifejezés boldogsága ez. Hirtelen megjele­nik előtte a könyv, ahogyan elképzelte: sza­bályos könyvalakban, acél kék kötésben. Csaknem elérzékenyül. A vonat távolról dudál. BÉKÉS SÁNDOR: Virágzó nyárfák alatt REGÉNY RÉSZLET A légion Masabbal kezdem: sze­rettem. Ha lehunyom a sze­mem, most is látom, s most is olyannak látom, mint akkor, tíz évvel ezelőtt. Nyurga, kamaszos acú férfi volt — az a fajta, akinek a láttán minden nőnék egy dolog jut az eszébe, s ez az anyáskodás. Szeretetre vágyott, melegségre volt szüksége Amikor megismerked­tünk már a megyei ipari osztályon dolgozott, felelős beosztásban, a lelke mélyén azonban még mindig egy ábrándos kisdiák volt: órákig tudott a terveiről, vágyairól me­sélni. Romantikus lélek volt, s nagyon-nagyon sebezhető — ezt most, ennyi év és ennyi csalódás után is őszintén kell móri dánom. Megismerkedésünk története sab­lonos, ezért nem vesztegetek rá sok időt: én is abban a hivatalban dolgoztam, ahol ő. Házasságunk körülményei már különösebbek, ezért — ha megen­gedi —ezt kissé részletesebben mondom el. István albérletben la­kott, meglehetősen mostoha kö­rülmények között. Naponta panasz­kodott: tél») fázik, nyáron ellepi a könyveit, ruháit az utcáról be­szálló salakpor. A külvárosban volt egy szobája, közel a panelgyár­hoz. Amikor már bejáratos volt hozzánk, s a mama kegyeit is bír­ta. egyszer el is szólta magát: in­kább éjszakákon át csavarog, ül­dögél a presszókban, csak haza ne kelljen mennie. Nem tudom, is­meri-e a mi házunkat? Apa jo­gász, s fiatal kora óta a lakása a mindene. Sohasem keresett rosszul, de annyi pénze mégse volt, eddig még sose. hogy elég lett volna a házra. Foltozgatta, bővítgette. uta­kat. járdákat épített a kertbe, fes­tett. mázolt, gondozta a virágait, s a legnagyobb boldogság az volt a számára, ha az ismerősei, barátai leplezetlen irigységgel szóltak ott­honáról Nógv szobánk volt. Egvet apa birtokolt, egyet én. A negve- dik a kisszoba. amolyan vendég­váró helv volt. nagyon is magától értetődőnek tűnt hát, amikor egy este azt mondta anya: nézze meg ezt a kis lyukat jól, Pista, s ha tetszik, ide költözhet abból a por­fészekből ... Másfél évig lakott nálunk. Csen­des volt, szimpatikus, olyan em­ber, aki már a második este csa­ládtagnak számít Segített anyá­nak, beszélgetett apával, virágot hozott minden nevezetesebb alka­lomra, s talán megérti, s el is nézi nekem, gyenge nőnék, hogy ennyi kedvességnek, figyelmességnek, a bájnak — amiről levelem elején már beszéltem —, nem tudtam el­lenállni. Második hónapja lakott nálunk, amikor egy igazán jói sikerült este után a fülembe súgta: — Várlak... Nem tudom, mi történt velem, de olyan voltam, mint egy hipno­tizált. Végig se gondoltam talán, mit válaszolok, s hogy mi min­dennel járhat ez a válasz, csak bólintottam. Mindezt azért hangsú­lyozom, mert ekkor még nem tud­tam, hogy szeretem őt. Egyszerűen csak kedveltem, örültem neki, hogy van. Hajnal felé. amikor már nagyon is ideje volt, hogy visszalopódzak a szobámba — ezeket a pillanato­kat sosem felejtem el —, játékos durcássággal azt súgtam neki: íme. az elcsábított lány..., 6 azon­ban dühbe gurult, felkelt az ágy­ból, csapkodni kezdett, s kiabálni. Kértem, könyörögtem: hallgasson, anyám nagyon ébren alszik, de nem. nem tudta türtőztetni masát. Felháborította, amit mondtam, he­lyesebben az, amit a butácska mon­dat mögött sejtett. Azt hitte, nem bízom benne, • most a kötelessé­gére figyelmeztetem. Hát Ilyen volt...! Egy romantikus lovag, aki hölgye becsületéért mindenre kész, helyesebben: aki minden körülmé­nyek között tudja, mivel tartozik egy hölgy becsületének. Mint mondtam, úgy mentem be hozzá, mint egy kis megszédített falusi liba, de mire hajnal lett, már szerelmes voltam, a fejem búbjától a talpamig, s egyetlen gondolat töltötte ki egész lényemet, s ez ő volt. O kom lenne rá, hogy mindezt letagadjam, de nem teszem. Azt hiszem, nagyon világos ketté kell választanom vele kap­csolatos élményeimet, emlékei­met, annál is inkább, mert ezt olyan könnyű megtenni. Mintha nem egy. de két embert ismertem volna egyazon időben, egyazon külsővel! Komolyan mondom, sok­szor már az őrület szélén álltam: hogy tud egy ember ennyire kiis­merhetetlen lenni? Az egyik port­réját — úgy érzem —, sikerült ön előtt felvillantanom, a mási­kat nehezebb lesz. Mert ez a má­sik sem egyszerűen ellentéte az előbbinek, hanem furcsa vegvüle- te. Előre kell bocsátanom a jóság, a szelidség, a védteienség, a ro­mantika, a tiszta vágyakozás ezen másik portrén is ott van, s méffis ez esetben teljesen mást jelentenek ezek a szavak! Jó — de ez a jó­ság. valami ördögi gonoszságot szolgál, szelíd, de csak azért, hogv tőrbecsalja áldozatait, romantikus, de csak éppen annyira, hogy meg­tévessze mindazokat, akik maguk is lelkűkben hordozzák a roman­tika magvait. Mit gondol mennyi idő telt el azon a nevezetes este, s az eskü­vőnk napja között? Tizenhárom hó­nap! S mit gondol, milyen előz­ményei voltak a jegyességnek, il­letve a házasságnak? Apa megkér­dezte — kénytelen volt — mik a tervei, mert az utca. sőt a fél vá­ros arról beszél már, hogy mi egy ágyban hálunk. M egalázó volt és mélyen elszo­morító tehát az esküvőnk. Igaz, Pista két-három napi sértődöttség után, úgy készült a napra, mintha mi sem történt vol­na, telekürtölte a várost, össze- híva a barátait, cipelt magával mindenhova, mint egy győzelmi zászlót (ugye magát is ezekben a tébolyult napokban ismertem meg?), s ha nem is ment könnyen, de lassacskán én is minden rosz- szat elfelejtettem: egyszóval úgy tűnt, boldogok leszünk. A munkájáról. Az ipari osztály­ról először egy kisebb aknaüzem­hez került1 üzemvezetőnek majd Pestre ment — de hát ezt már maga Is tudja. Mit mondjak, mi­lyen volt? Tehetséges, ez azt hi­szem, kétségtelen. Nem, szorgalmas nem volt; azt hiszem, abba a ka­tegóriába tartozott, melyet a sze­rencsések kategóriájának nevezünk. Az egyetemet levelező tagozaton fejezte be — Igen szép eredmény- v,---1 \ f emmeres hareoV^art való részvétele, illetve az azt követő ka­tonai szolgálata nagv Mvt adott neki s ő tudott is élni ezzel a tekintéllyel. Furcsa volt, sokszor megcsodáltam. Félszavak­kal el tudott mindent mondani, helyesebben, félszavakkal minden­kit rá tudott döbbenteni, kivel áll szembe. Nem dicsekedett, de az alkalmakat se hagyta ki sóira, hogy felhívja magára a figyelmet. Különös és rendkívül széles ba­ráti köre volt. Azok a férfiak, akikkel a katonaságnál ismerke­dett meg (vagy nem katona volt ölvenhétben? — maga talán job­ban ért ezekhez az egyenruhás dol­gokhoz) nagyon gyakran felkeres­ték. s ő is mindig számon tartot­ta őket. Egv évve! az esküvőnk után már saját lakásunk is volt. s ez igazán boldoggá fett. Azt hit­tem, most majd többet lesz velem, helyesebben velünk, mert Éopen ekkori’-'-n vettem nvolcadík -im­már kilencedik) hónapos terhes. De nem. Pista már nem volt az enyém. É va — így hívták a lányt. (Nemcsak ő volt. más is. de a többiről nem érdemes be­szélni, őket nem szerette sohasem, s rájuk nem is pazarol sok időt.) Tanítóképzős volt. még egészen gyerek. Nem tudom, hogv találtak egymásra, azt se tudom: mi célja lehetett vele? Azt. hogy van. na­gyon hamar megtudtam (az ilvent megsejti az ember, s az+én a be­helyettesítés már kmnvi) do’ogl. de személyesen csak évek m^tt-íval találkoztunk. Akkor már ő is bol­dogtalan volt. tehát nem volt okom haragudni rá Mint mond­tam. Pista főmérnök volt. s na- gyon-navyon sokat v~n tőlünk tá- vol. A lá-pv f n <^*70.+ + . ovt f* «fik fcfv fi.1 dóm p^'ó^p’ri c p-v fett a7 e-ryref'~n nv^’arázata an­nak ho£?v anmdra ras? aszódott hozzá. Mert enélkfd nem tudott meelermf. Fur^a vr-v c.okszor már nevetségesen a 7 Azt kéoz^lte ma­oriról. ho<*v (5 eev rendkívüli f>m- v'd»r. q n. a r »’oiq oozokaf s5+ p i^^c^bhmkhöTi a r*-> p] & statisztériát is. Körül­vette magát MkendezőkkeJ. meg néma csodálókkal. MARTYN FERENC—KOLBE MIHÁLY: LENIN EMLEKEZETE(FAROST-INTARZIA)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom