Dunántúli Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

t*m április 19. 7 ítélet A Dózsa-filmről Már születése előtt, tudjuk, ha­talmas viták dúltak körülötte. Kö­tetet tölthetnénék meg a viták, s ki tudja, mennyit írnak még azok után, hogy elkészült a film. Akár­hogy is lesz, az biztos, hogy az utóbbi évek egyik legjelentősebb filmjét teremtette meg az alkotó- hármas: Csoóri Sándor, Kósa Fe­renc és Sára Sándor. A téma — 1514 eseményed — történelem. A film kettős időszer­kezete révén Dózsa a szemünk láttára éli át — kínlódj a-vívódja át — még egyszer a forradalom történetét, gúzsba kötve a várbör­tönben, halálát várva: ez ad mó­dot neki arra, hogy végiggondolja saját szerepét, lehetőségeit, talán hibáit is, s hogy végül mégis, utó­lag is, vesztesen is a forradalom mellett döntsön. Így mindaz, ami történt, Dózsa személyén — a for­radalmár személyén átszűrve ke­rül elénk, az ő dilemmáin, tanács­talanságain, megválaszolatlan kérdésein, felelősségén és tettein átszűrve. Ezáltal bontakozik ki a 1 örténelmi körképből az emberi- társadalmi dráma, amelyben szám­talan, ma is és mindig izgalmas, aktuális kérdés izzik fel. Dézsa „bekerülése" a forradalomba elő­ször csak a vezérnek termett ka­tona öröméből, az igazságot sze­rető ember természetes hajlamá­ból táplálkozik: de kora társadal­ma egymásután gyújtja meg kö­rülötte a tüzeket, amelyeket észre keH vennie, amelyek dől csak ön­maga megtagadása árán térhetne M. A következetesség és a való­ság iránti fogékonyság így érleli meg a forradalmárt. A kocka nem­csak az események szempontjából van elvetve azzal, hogy Dózsa megtorlást indít a hozzámenekült Jobbágyok hozzátartozóit kínzó ne­mesurak dien, hanem a forradal­már személyiségének kialakulása szempontjából is. De ugyanabban a pillanatban, amikor Dózsa vál­lalta a forradalom vezérének fe­lelősségét, máris szemben áll a dilemmával: a forradalommal együtt vállalnia kell az erőszakot is, a következetességet, a kímélet­lenséget De mikor és meddig szükséges ragaszkodnia az erő­szakhoz a forradalom ügye, céljai,, tisztasága érdekében? A jobbá­gyok jószágát fosztogató seregbe­liekkel szemben Dózsának kö­nyörtelennek kell lennie, hiszen ez alapvető elvi kérdése pa- rasztforradalmának. Mégis meg­kegyelmez — s az erkölcs és cél­tudatosság szép egyensúlya az a pillanat amikor a bűnösök elin­dulnak, hogy egymás kezét vágják le a halálos bűnért, s fél karral is tovább harcoljanak a forradal­mukért. Dózsa és Lőrinc pap for- radalmiságának különbségei is itt éleződnek ki a legfrappánsabban, hogy ugyanakkor mégis felidézzék a más-más indítékú, más-más tí­pusú forradalmárok harmonikus együttküzdésének lehetőségét. De ez még a forradalom felfelé ívelő szakasza. Dózsa ezután téved is, rosszul dönt, egyes tettei elvesztik indokoltságukat. Háborúsága önnön lelkiismeretével, tapasztalatainak újbóli átértékelése, végső vívódá­sa és döntése ezért válik szá­munkra is átélt, értékes tanulság­gá: hogy a forradalmárnak nem­csak az ellenségen, önmagán is minduntalan ki kell próbálnia erejét és elveinek, céljainak igaz­ságát. Az a Dózsa, aki végül, min­den hibáján és tisztázatlanságán túl, saját korlátain tudott győzni, mind a mai napig méltó a tiszte­letre. méltó arra. hogy mai mozik mai közönsége előtt álljon példa gyanánt. Vitatják Werbőczi István alak­ját, aki úgymond „történelmiet­len" figura a filmben. Lehet, ám­de nélkülözhetetlen figura. Ha a forradalmak igazságát nemcsak azért tárjuk ma fed, hogy illuszt­rációt adjunk az iskolában tanul­takhoz, hanem valamilyen nem­zeti, sót, azon túlmenő, „interna­cionalista" forradalmi önvizsgálat­hoz segítsük hozzá korunk társa­dalmát, akkor Werbőczi — vagy bárki más — nem hiányozhat Dó­zsa mellől a maga érveivel, s ér­veinek veszélyes simaságával, lo­gikájával. Hisz ráadásul akad egy s más, amiben Werbőczinek igaza van. Mohács alig több mint egy évtized múlva rázuhan az ország­ra, betelepül a török, és a nemzet léte forog kockán. Amikor tehát Werbőczi a nemzeti összefogás ne­vében próbálja Dózsát lebeszélni az immár kilátástalanságba fúlt, vesztett forradalom vállalásáról, rövid távon igazat lehet neki ad­ni. Hazugsága nem ebben rejlik, hanem az adott történelmi való­ság meg nem értésében, a felold­hatatlan ellentmondások elkéré­sében, a társadalom fejlődési vo­nalának fel nem ismerésében. S hiába kapunk ebben a filmben kritikát is a parasztforradalam- ról, és hiába van egy rész-igazság Werbőcziék oldalán — mindeze­ken túl ott van a társadalmi ha­ladás legfőbb igazsága. Werbőczi, a raffinált reformer, az okos reak­ciós, a finom eszközökkel dolgozó kizsákmányoló korántsem elha­nyagolható típus, nem hiányozhat ebből a filmből és nem hiányoz­hat szerepének felmérése azokból a tanulságokból sem, amelyeket az Ítélet kapcsán a mai néző le­szűrhet Ha felvetődik a kérdés, hogy ad-e valamilyen választ pél­dául a korunkban oly égető kis­polgári közöny kérdéskomplexu­mára ez a film, akkor a Werbőczi alakjában felvillanó magatartás­ra kell csak utalnunk. És ha azt a kérdést tesszük föl, hogy vajon miben hoz még újat a film, felel­hetünk jónéhány tény sorolásával: éppen azzal, hogy Dózsa szubjek­tív személyét helyezi a közép­pontba, friss, újszerű módon nyúl az egyén és forradalom viszonyá­nak kérdéséhez; vagy amilyen ter­mészetességgel kezeli a soknem­zetiségű jobbágysereg ábrázolását, azzal pedig utat nyit a nemzeti­ségi kérdések újszerű, igaz ábrá­zolásához. Súlyos film az ítélet, és igazsá­gait magas művészi fokon mond­ja el. Kitűnő művészek „szövet­keztek”, s az eredmény nyilván­való. Dózsa anyjának faragott pa­raszt-madonna arcát például sen­ki se felejti el többé, de szavait sem, amelyek akár egy megrázó vers, hangzanak el a film végén: „Én csak egy gyerekszülő asszony vagyok, határozz ránk egyszerűbb éveket.” A hatalmasan megkom­ponált képek. Szervátiusz Tibor­nak, a kitűnő szobrásznak keze nyoma a díszleteken, a háttéren, a remek magyar, román, szlovák színészek egységes, tiszta játéka, a képsorok ritmusa, az iszonyat megrettentő jelenetei mellett fel­derengő fájdalmas-szép részletek — minden közreműködő munkája végül együttesen és külön-külön is egy nagy fűmet hozott létre, amely nem hiányolhatna az úi- kori magyar filmművészet alkotá­sai közül. Dtmcmtmt nauin Thiery Árpád: Évszakok A Szépirodalmi Könyvkiadó fel- szabadulási regénypályázatán dí­jat nyert könyv hőse Máté, a bá­nyászból lett kommunista vezető. Milyen ember, milyen kommunis­ta ez a Máté? Húszévesen Ismer­jük meg a háború kellős közepén, mint darabos, nyugodt fiatalem­bert, azt a fajtát, aki nem vár sokat az élettől, mert nincs mit várnia, aki nem esik kétségbe egykönnyen, s akinek minden igyekezete a bombarobbanások kö­zepette az, hogy hazajusson, hogy visszatérhessen a bányába és foly­tathassa egyszerű, nehéz, de nem örömfelen életét. Ez a Máté, ez a józan, becsületes ember, akit gye­rekfejjel már megszorongatott a verejtékes munka, s akit szinte gyerekfejjel parancsoltak a lövész­árkokba, megsejt valamit, már a • könyv elején, az első olyan pilla­natban, amikor önmaga kényte­len dönteni a sorsa felől: egysze­rű emberi helyzet ez, Máté haza akar jutni és ennek érdekében betegnek adja ki magát a tábori kórházban. A légitámadás közvet­len életveszélyében a maga szá­mára Is kissé érthetetlenül csökö­nyösen ragaszkodik ahhoz, amit vállalt, nem menekül, és ez meg­menti az életét. S ez a még ködös felismerés végigkísért a regényen, meghatározza Máté további maga­tartását is. Amit nem úgy kell érteni, hogy a háborúnak ez a drá­mai pillanata valamiféle szimbó­lumként vonul végig előttünk a hős sorsának folyamán, hanem úgy, hogy ez a mélységesen embe­ri tartás Máté sajátjává válik ez­tán, újabb és újabb tartalmakkal telítődik, tudatossá válik és a ta­pasztalatok vastag rétege alatt is, a meggondolások és érvek zavaró fényei ellenére is, az ösztönössé® vádját vállalva is mindvégig el­igazítja döntő lépéseit. Hallatla­nul rokonszenves és Igaz maga­tartás ez: egy ember magatartá­sa, aki egy eszméhez láncolta fia­tét és ezt a láncot még akkor sem tépi fi, ha átmenetileg nem is érzi egészen át annak erejét vagy iga­zát A könyvbeli Máté figurájához hasonló kommunista-ábrázolás kevés van. Máté mindvégig hús­vér ember, sőt, igazi bányászember marad, gondolkodásmódját, apró nehézkességeit, esetlenségeit is te­kintve, meg mindazokat a viszo­nyokat tekintve, amelyek őt a kör­nyező világhoz, barátaihoz, munka­társaihoz, idegenekhez, a feleségé­hez, a nőkhöz, a családhoz fűzik. Olyan típus tehát, aki egy történel­mileg sem könnyű korszak hullám­verései közt emberként végigélte fér- fi éveit, ás ezen fúl, helyzetéből adódóan, meg is testesítette e kor­szak lényeges vonásait. Máté olyan természetességgel lesz járási párt- tifkár hogy az már-már véletlen­nek is tűnhet, hisz itt ugyanúgy él és mozog, mint akkor tenné, ha megmaradt volna kétkezi munkás­embernek. Ám ettől kezdve sorsa mégis meghatározott: többet kell vállalnia és többet kell döntenie, s hiába, hogy elsősorban önmaga előtt —' mégis, már a történelem előtt is igazolnia kell tetteit. Ez persze sehol nem így. ilven pate­tikusan vetődik fel. de Máté. ami­kor elszánja magát a döntő lépés­re. amikor zavaros és szomorú ér­zések töltik el. amikor úgy dönt, hogy az igazságtalanságot semmi­féle magyarázat, érv súlya alatt sem vállalja, fgv gondolkodik: „Ha most fegyveres harc dúlna, belevetném magamat a tűzbe, rá­bízva a sorsra, hogy megmaradok vagy elpusztulok. Mennyivel köny- nyebb volna, mini állandóan csak arra gondolni, hogy meg ^ kellett érnem huszonhét évet, amíg meg­értettem. hogy nem elég belevet­ni magam a munkába, és nem elég, ha csupán érzem, hogy helyt­állók az eszméért.” A kitűnő regény legfőbb ereje talán éppen a jellemábrázolás hi­telességében rejlik. Máté mellett leginkább Krüger alakja él igazi, élő valóiában, de a fokozatosan elhidegedő, emberi mivoltát las­san elveszítő Takó is remekül megrajzolt figura, s Máté felesége arca is úgy dereng át a szenvedé­sek ködén mint egyike a szép, tiszta, emlékezetes nőalakoknak. Az embereket érzékletesen, vilá­gosan és szívvel megfestett tájak, városok, házak, utcák veszik kö­rül — a szerző korábbi szűkebb hazájának felismerhető ábrázolá­sai, a tornyok és a gyárak tövé­ben húzódó házsorok, a bányate­lep, a kis járási székhely, mind az élmények meleg színeivel bon­takozik ki. S végül a regénv ki­tűnően. szigorú fegyelemmel szer­kesztett: az évszakokra noentfro- zott drámai csúcspontok úgy sora­koznak, mint egy nagy. összefüg­gő hegység ormai, a regénn eieton felvázolt, sűrített szituáció felbuk­kanása a történet végén pedig olyan, mintha egyetlen tiszta, ne­mes vonalú ív ölelné körül ezt az emberi-társadalmi drámát ezt a nagy átéltséggel. művészi felké­szültséggel megírt, méltán dttazott regényt, amelv nekünk, pécsiek­nek az űirafelíedezés és a szerző eddigi írásainál is jobb alkotással valő, emlékezetes találkozás külön örömével Is szeljél. Hallatna Erzsébet Szobrok — emlékművek AZ ŰJ KOMLÓI FELSZABADULÁSI EMLÉKMŰ A plasztikai formaadás szán­dékával megközelített építésze­ti feladat egy társadalom adott szinten legmagasabbrendű mű­vészi szervezettségéről vall — ha megvalósulhat. Határozatlan sugallatok, fantázia és az anya­gok, technikák követelte konst­ruktív szükségszerűség kevés esetben olvadt össze — Bach- mann Zoltán művéhez hasonló tisztaságban —, ha a modern emlékműveli során végigtekin­tünk. A felnövekedés és gyarapo­dás költői, ugyanakkor a leg­kevésbé sem lírai, monumen­tális megidézése a felszabadu­lás eseménytörténetét nem pél­dázhatja, ereje a végletek fe­lől gazdagodó igazság, oldalaz­va egymást kiegészítő kezdet és vég összefonódása. Az egy­mást mozdulatokban tükröző spirálisok feltörésének iránya megegyezik a sötét labirintus­ból égre szippantó pörgettyűt látó ember önkéntelen vágyai­nak irányával. A gótikus mél­tóságú. fenvődeszka harántcsí­kolta betonfalak ernyedt izom- köteg-lódulásával, hullámía- réjként egybehajló áthatása az azonos nagyságú, de ellentétes erő előtt torpan meg, hogy a kis rés mögött enyhe futású lejtőként szélesen letámaszkod­jon a földre. Az emlékmű építészeti konst­rukció, dupla falú hengerré szerveződő, tért ölélő betonsík, minden nézetéből más arcú nyugalom. A befejező pont két­karú ölelésben szívja magába a város feletti eget. A korai orosz avantgardiz- musban születtek a társadalom­ról legösszetettebben valló, az anyagi-technikai megvalósulás adottságaiból táplálkozó mo­numentális emlékmű — típusra az első példák ezek a próbál­kozások a leendő szocialista társadalom igézetében dekla- málták demokratikus formái­kat. Az emlékmű kollektív telje­sítmény és kollektív élmény, egy monumentális feladatokra hivatott társadalom hívta élet­re, és akik teremtették zsalu­zás, betonkeverés, talicskázás közben; végül az építésnek és önmaguknak emlékművét al­kották meg. Aknai Tamás Gondolatok a IV. országos kamarakórus fesztivál után Találóan mondta a fesztivál ér­tékelésén a zsűri elnöke, Fotrai Miklós, hogy ezelőtt hat évvel, az I. pécsi országos kamarakórus fesztivál végeztével kétségek kö- zőtf búcsúzott: lesz-e folytatása ennek a nagyszerű kezdeménye­zésnek. Lett! Olyannyira, hogy e feszti­vál Pécs legrangosabb kulturális eseményei közé nőtt, az ország kórusmozgalmának egyik sajátos fellegvárává avatta városunkat, olyan színvonalat és vonzerőt ért el, hogy a megváltozott, meggaz­dagodott tartalom hovatovább szét­feszíti a régi formát. Fesztivál­jaink a magyar kamarakórus éneklés olyan értékmérő fórumá­vá váltak, amelyre már a külföld is felfigyel. Az első fesztivál megrendezésé­nek még az volt a célja, hogy fel­mérje a hazánkban akkor tájt — 1964-ben — fellendülőben lévő kamarakórus mozgalom helyzetét és alkalmat adjon az együttesek­nek, hogy megismerjék egymás munkáját és problémáit. Az évek során egyre népszerűbb lett e pé­csi találkozó, a kamarakórusok és madrigál-együttesek vetekednek azért, hogy résztvevői lehessenek fesztiváljainknak. Kéf évig készül­nek arra. hogy bizonyíthassák Pé­csett fejlődésüket, újabb művészi eredményeiket. Az előző fesztiválnak már kül­földi vendégei is voltak, a torinói egyetemi énekkar. A IV. országos kamarakórus fesztivált viszont két külföldi, egy jugoszláv és egy an­gol együttes részvétele lényegé­ben nemzetközivé avatta És ez a lövő útja! Az lenne a kívánatos, ha a jövőben nemzetközi kamara- kórus fesztiválokat rendezne Pécs, amelyeken például fele-fele arány­ban vennének részt a legeslegjobb hazai és a jelentkező, valamint meghívott külföldi együttesek. Jó propagandával, az eddig végzett szervezőmunka kiterjesztésével el­érhetőnek tűnik, hogy Pécs a ka­marakórus éneklés európai köz­pontjává váljék. A nemzetközi kapcsolatok széle­sítése nemcsak a fesztiválok szín­vonala további fejlesztésének lehe­tősége érdekében hasznos. A kül­földi együttesek nem csupán a ha­zai kórusmozgalmat ismerik és be­csülik meg, de emberközeiségből, mint ezt megnyilatkozásaikból tud­juk, egészen más képet alkotnak maguknak országunk életének egé­széről is. A magyar énekkarok ré­szére viszont a baráfkozás és az esetleges látogatáscserék mellett komoly szakmai tanulságot is hoz a külföldi kórusok jelenléte. Elő­ször is azt, hogy legjobb együtte­seink igen magas művészi színvo­nalat képviselnek. a legkülönbö­zőbb korok stílusában otthonos, kulturált ízlésű, szenvedélyben és lírai kifejezésben egyként gazdag, technikailag szinte tökéletes elő­adásmódjuk a világ rangos együt­tesei közé sorolja őket. (Nem kis büszkeséggel tapasztaltuk, hogy a pécsi Nevelők Háza kamarakóru­sa ezen magyar együttesek között is a legiobbak közé tartozik. A karnagyok é= az énekkari tagok igényessége, töretlen feilődése egy­re magasabb minőséget eredmé­nyez.) Visszatérve a külföldiekhez sok olyan műhelytitkot, a szén hangzás varázsát, nálunk ismeret­len éneklési módot, úi műveket tanulhatnak tőlük a magvar kóru­sok. amelyekből sokat hasznott*- ’-''•toqk és haszooc'O'onV is \ pécsi fesztivál eddig is az ú.i kórusművek bemutatásának fóru­ma volt. A mostani fesztiválon számra talán kevesebb új mű hangzott el, de ezek jelentősége, modernsége messze meghaladja a régebben hallottakat. Nemcsak magyar ősbemutatók, de a kortárs külföldi zene számos értékes alko­tásának hazai bemutatója is gaz­dagították a fesztivált. További új vonásokkal lett tel­jesebb a most lezajlott fesztivál. A zenei ankét, amelyen kórusve- zefők és kórustagok (!) beszéltek a kórusrnozgalom helyzetéről kö­tetlen, őszinte légkörben — ha megoldani nem is tudhatott, de — lényeges problémákat vetett fel. Talán még ennél is emlékezete­sebbek maradnak a résztvevők ré­szére a most először tartott közös éneklések és egymásnak éneklé­sek. Az értékelésen a zsűri ív or­rai Miklós. Antal Clvörgv és Zám- bó Tsfván) az esetek főhőséiben féltő gonddal. igaz elismeréssel szólt a többségükben valóban ki­tűnő produkciókról. Hasznos lett volna azonban, ha konkró*oSben. a hibákról és az erényekről is. részletesebb értékelés* kapnak az erre váró szakemberek. Ű.iból bebizonyosodott, hogy a kamarakórus éneklés milyen ma­mas művészi élménvek nyújtására kénes. A már régebben is szere­pelt együttesek mind tovább fej­lődtek. lehetőségeikhez, ambíció­tokhoz kaimsnvaikn'iV *e,Sr»+*ó!zé- bez mérten. Az oz-'-h-1 úirmnan bemtitatkogottak is faére*es 1ohe- tősézttret viPantottak fel A két külföldi éneidrar részvétele úi színt adott a fesztiválnak Ha már nem ’S kétségek között, de várakozás­sal tekintünk a folytatás elé. Két •b’ múlva, mint azt Gábriel Jó- ■=of zárószavában hallottuk: a Ja •uis Pannoniusra emlékezés évé­ben, biz,onvára isméi képes lesz újat, többet nvúitani a nécsi ka­marakórus fesztivál. SzeszUy Zsolt E K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom