Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
* A DUNÁNTÚLI NAPLÓ FELSZABADULÁSI FOTÓPÁLYÁZATA Dtmontoit nopia ---------------------------------------------1 970. március &. Tfjfioá aljúit Tj&mi? Felnyújtott kezek kalimpálnak, na hátístennek, ez az osztályfőnöki óra se lesz unalmas. „Tessék, Ági!" adom át a szót, „Tanár néni, legyen szíves elültetni innen a Tomit, mert folyton piszkál Teri is majd kiugrik a pádból, úgy nyújtja felém széttárt ujjú tenyerét, aztán mondja <5 is, hogy legyen szives a Tomit innen máshová... És Vali, meg Rózsika, szóval az egész hölgykoszorú interpellál. Tomi bölcsen hallgat. Megindul a vizsgálat (egyszemélyben vagyok bíró, védő, ügyész stb.), de a vádlott konok hallgatásán és a vádlók egyhangú rimán- kodásán túl, alig sikerül valamit kihámozni a „tényállásból”. Na, isten neki! Üljön hát máshová a Tomi. Annál is inkább, mert neki aztán mindegy. Néha felmordul, amikor a Teri hajtogatja, hogy „igenis, mindig hátrafordulsz és kiforgatod a szemedet", és Vali is elpötyögi, hogy „nekem a múltkor megcsikálta a hajamat.’’ Hajaj, égrengető problémák! Valahogy csak megoldjuk. t)e hová üljön Tomi? — töprengek. — Hová üljön Tomi? Ezt már kérdezem. Ekkor nagy, méla csend! Ha ez igy lenne mindig: Hopp! Megvan! — Cseréltek Gáborral, — Neeeü! Gábor férfiasán hallgat. Hű önmagához. Tomi egykedvű. Aztán ismétlődik a visítás: „Tanár néni. igazán, nagyon szépen kérjük, a Gábort neee .. Nem is tudtam, hogy ez a Gábor ilyen népszerű. Edit hátrafordul, megsimítja Gabi tintafoltos kezét és szabályos jelentkezés után, drámai hangsúllyal kér: „Tessék megengedni, hogy a Gábor itt maradjon!!!” „Ingen tanárnéni, tessék megengedniií..”, visítanak újra Gabi körül a lányok. A biró, védőügyész stb. (egyszemélyben) elneveti magát: „ejha, Gábor...” — A Gabi olyan aranyooos... — bizonyít Ibi Gabi összehúzza magát, Csukát játszik. — Te, Ibi, a múltkor még panaszkodtál; a Gabi úgy szétterül a degeszre tömött táskájával, hogy lassan már félfenékkel se férsz el mellette a padban. — A, tanár néni, most már igazán rendesebb. Igazdáén!?! — Na, mit szólsz hozzá, Gábor? — Hát... Tanár néni ...én maradnék.., No, ha maradnál, igazán vétek lenne... De hová üljön Tomi??? Karnyújtásnyira tőlem Endre, mellette Laci. Kitűnő megoldás, Endre, a mintagyerek, és Laci, aki a légynek se ártana, s dehogyis csikálná meg a Vali haját.,, — No, gyere Tomi, helyet cseréltek Lacival! Endre felszisszen, mint az oroszlán, ha tüske ment c talpába, átöleli Lacit, úgy könyörög: «Jaj, ne! Ezt ne tessék elvinni tőlem...” .............. *— ö a legjobb barátod? Azért? — Nem, nem a legjobb barátom..: — Hát akkor? Endre átnyalábolja Lacit, meg is simogatja, féltve, mint a fcis- bárányt, akit menten elrabol a farkas, vagy a mesebeli griffmadár, ha csak 5 meg nem védi, s Laci úgy simul Endréhez, csendesen, szelíden, mint aki biztos benne, jöhet akár a földrengés is, itt jó, itt igazán jó! — Ennyire szereted Lacit? — kérdezem Endrét — Háát . tanár néni... ezt néha meg tudom nemi SZENDRÖ LÁSZLÓ: VAS AKARAT bArdosi Németh János versei: Könnyű és nehéz Vívni csak magam ellen tudtam, tudományom a csillagokból való, onnan tanultam a látnivalót, Holdból fontam hozzá a koronámat, sátram kórfii a szegénység inge lengett, így hát kónnyfi és nehéz nekem, tenyeremen a tisztaság fénye ragyog. Társadalmi szerződés Fejszenyél villant a sótétben, régi betyárok átka süvölt As eget mennydörgés rázza meg, tirátok gondolok, katonák. Balta, ágyú és bomba helyett, te zenélj az estében, tücsök. fis vflágoljatok csillagok, hogy aklába találjon a nyáj. Mint rét ölén a kicsi ffivek, simuljon egymáshoz az ember. A BOSSZÚ Hajnali három lehetett Éppaa azt álmodtam, hogy egy Sybill nevű leánnyal Hawaii szigetén ananászt eszünk, amikor hosszan és élesen megszólalt az előszobacsengő. Alomittasan botorkáltam as ajtó felé és kiszóltam: — Ki az? — Én. — KJ az az én? — kérdeztem, és félig kinyitottam az ajtót ötven körüli hölgy topogott izgatottan előtte, nagymintás piros pongyolában. — Mégis csak szemtelenség. — mondta. ■ — Rám tetszik gondolni? — kérdeztem. — Kire másra? Egyébként én vagyok az új lakó. Tegnap óta lakom a maga lakása felett — örvendek. Na és..; — Nem tudok aludni, a kutyája egész éjjel ugat — Az én kutyám? — kérdeztem szerényen. — A hangja után í cél ve szelindek. Egyfolytában ugat és én egy percre sem tudom lehunyni a szememet Azonnal tegyen valamit Csányi László: Halálomig, Hedvig! B écsbe Is magammal vittem a mészárszék átható szagát, s ha lehunytam a szenem. szűk szobám falán izmos sonkák lógtak, mesebeli csülkök, tarmonádlik. Abban az időben Yiindig éhes voltam. A Kaunitz Gásséban laktam, s asámapónként kisétáltam Schön- -rumba. A Gloriette mosdótálnyi .jvában hattyúk úszkáltak, kecsesen és időtlenül. Kopott voltam, vedlett és éhes, semmiképp sem llettem a császári környezetbe, de falán épp ezért szerettem itt üldögélni, a nyesett iák átlójában. Hedvigre gondoltam, aki ott ült a 'aszari mészárszék üvegfallal _ elkerített pénztárában, s oly élőké- .5 mozdulattal söpörte be a mariacsontért járó filléreket, mintha kifli-véget vetne az éhenkórász hattyúknak. Egy hét múlt él, talán kettő, e úgy éreztem, a hattyúk megöregedtek, némelyik talán szakállt is eresztett. Utolsó pénzemen táviratot küldtem Hedvignek. — Ein Telegramm nach Un- ;'.rn? A postáskisasszony csontos uj- ia; megszámolták a szavakat és a ;>áuzí. — Zu viel. A szavak zátonyai között batyuk úszkáltak. — Oder das Geld ist zu wenig, — és nevetett. Nem volt több pénzem, tömören tellett fogalmaznom. „Halálomig, Badwig!” Sokáig betűzte Csontos ujjait néztem, melyek tétlenül pihentek a pénztárablak márványán, majd hirtelen összerándultak, akár a szememet is kikaparhatták volr- na, pedig csak a pénzért nyúltak. — Hedvig? — Nem akartam hinni a fülemnek. — Igen, Krasznainé. El kellett hessegetni a hattyúkat, melyek még most is ott úsztak képzelet Gloriette-je alatt. Kértem egy üveg bort. — Inkább holnap menj e! —•, mondta közönyösen. Minden valószínűtlenné vált. A Kaunitz Gasse, a vaszari mészárszék, a kocsma, ahol ültünk, 8 természetesen Hedvig is, aki az örökkévalóság jelképeként ül a sonkák, csülkök és karmonádlik között, az üvegfallal elkerített pénztárfülkében. — Éhes vagyok —, de ő Rilkét idézte, pontatlanul. Nem volt kedvem kijavítani, úgy tűnt, most ennek sincs értelme. Másnap reggelre minden elsüllyedt, csak egy-egy szó villant föl az éjszakából. Árvácska utca 22? Gondolkozik, állát tenyerébe ejti — Hát kérem, ha végigmegy itt a Liliom utcán, akkor balra fordul, aztán jobbra. Egy szürke ház előtt megálltam, mert úgy qjnlékeztem, valaha ez volt az orsolyiták zárdája. A kapubejáratnál címeres felirat díszlett, mellette a műemlékeket jelző márványtábla, de nem néztem meg, ez volt az orsolyiták zárdája, ismételtem konokul. — Árvácska utca? — és kinyújtottam a kezem. Egy másik kéz is kinyúlt: — Árvácska utca. De aztán minden másként történi A kapunyitásra libák és kacsák sereglettek körém, egy vén kutya is előkullogott, megállt, s szélütötten nézett. — Kit keres az úr? — Bizonyos Krasznainét. — Tessék, én vagyok. — Kövér, terebélyes nő, véreres szemmel néz rám. A tekintetében gyanakvás, mely valószínűleg rögtön megenyhülne, ha azt mondanám, hogy libát akarok venni. — Kegyed tehát Krasznainé —, s a pillantását keresem, de nem néz rám. Ez az a perc, amikor nincs kívánságom. Nem kívánom. hogy rám Ismerjen, de az ellenkezőjét sem. Arca kövér és vörös, vagy inkább rozsdaszínű, s szétvetett lábakkal álL — Mit akar az úr? — Volt kegyednek egy ismerőse Bécsben, még a felszabadulás előtt? — Bécsben? — Kegyed Krasznainé —, mondóm tárgyilagosan. — Lánynevén Hedvig. — Az úr nyomozó? Mert volt Idő, amikor sűrűn jártak ide. De ezt akkor sem kérdezték. Körülöttünk kacsák,»libák és a szél ütött kutya. — Egy barátom küldött, aki Bécsben él. A Kaunitz Gassén la- kik. — Hát mink ugye itt élünk —, s vastag karja félkört ír le. — Csomagot akar küldeni. — Azt éppen lehet. M ég mindig az udvaron állunk, a kacsák, libák és a szélütött kutya négyszögében. Távolabb, a szemétdombon, egy kakas nyújtja égre a nyakát, Bélesén kukorékol, háromszor, egymásután. — Hedvig, nem emlékszik? Egy másik hang is megszólal az udvar végéből. — Hédi, te! A jószág ma még nem kapott enni! Néz rám, meg akar győzni arról, hogy ott állok, vele szemben. Mert azt is tudja, hogy én kiáltottam az udvar végéből. Mentegetőztem: — Ezer bocsánat, kedves asszonyom. Biztosíthatom. hogy a kutyám nem fog ugatni. És még egyszer bocsánat a megzavart éjszakáért. Másnap este nagyon álmos voltam ugyan, de nem feküdtem le a szokott időben. Felszereltem magam egy mozgalmas krimivel, és hajnali háromig olvastam. Akkor elindultam, felfelé a lépcsőn, a tegnapi hölgyhöz. Erélyesen becsengettem. — Ki az? — hallatszott: az ajtó mögül a hangja. — Én. — Ki az az én? — Az ön alatti lakó. Az ajtó félig kinyílt. Ott állt előttem a piros pongyolás hölgy. A szemét alig tudta nyitva tartani. — Mi az ördögöt akar ilyenkor? — Egy félreértést szeretnék tisztázni — mondtam kedvesen — Most? Hajnali háromkor? — A félreértés is ebben az időben történt. Csak azt akarom közölni, hogy nekem nincs szelindekem, sem egyéb kutyám. Ezt elfelejtettem tegnap megmondani. E. K
