Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
r nat»iO 1970. március I. cA közi) it (Újításról 194S ^áprilisában vagy májusában — pontosan nem emlékszem — megszűnt Pécsett az elsötétítés. Lekerültek az ablakokról a fekete függönyök és a kék papírok, mely utóbbiakból akkortájt több f nvott Ilyen célfa, mint könyv- és irkacsomagolásra, amire pedig főként rendeltettek. Az esslingeni redőnyöket nem kellett eztán végig leengedni és sűrűre zárni, az irányfényt adó. pislogó, kék égőket ki lehetett cserélni normálisra. S ami mindennek a teteje volt: helyreállt a közvilágítás. Éppen hazafelé tartottam a csaknem néptelen Köztársaság téren, amikor a nagy pillanat bekövetkezett. Erősen szürkült, s a hosszú éveken át idomított szem engedelmesen készült tudomásul venni az esténkint makacsul ismétlődő megpróbáltatást. Ekkor váratlanul kigyulladtak az utcai lámpák. Tétován, bágyadtan, — nyilván azért, mert a félsötét nem jó környezet a fénynek. Vagy, talán az égők voltak kisebbek a szokottnál. Esetleg nem gondolták, hogy most már teljes képességükkel ragyoghatnak. Mindegy: fontos, hogy kigyulladtak. A hallgatag, fáradt járókelők meglepő változáson mentek keresztül. Megálltak, tapsba, éljenzésbe törtek ki. Szinte vezényszóra. Alig hiszem, hogy valaki elkezdte, s őt utánozták. Mintha már ösztönné lett ős-megegyezés lépett volna működésbe bennük. Az arcokra mosoly ült, s szinte családias bizalmassággal tekintgettek egymásra közeliek, távoliak. Ritka-szlvszoritó látvány volt. Közhely, hogy az embernek életeleme a fény. A háború nemcsak a lélek fényeit oltotta ki, hanem a test, a szem fényeit is. Sőt: az élet ellenségévé tette a fényt, s gonosz fonáksággal barátjává a sötétséget. Bújni, rejtőzni kellett. Ez otthon vagy bárhol a négy falon belül legfeljebb óvatosságot, fegyelmet követelt, s némi kellemetlenséget okozott. Bent különben lehetett világosság akármekkora. De a szabadban, kint az utcákon, tereken nem volt alku. Az utcákat és tereket meg kellett vakítani egészen vagy majdnem egészen, A háború jelenlétét este és éjjel itt az ember szünet nélkül érezte. Az utcák és terek minden kedvessége eltűnt; riadtan, gyanakodva burkolóztak a sötétségbe, mintha tudták volna, hogy számukra ez az egyetlen mentség. S rettegtek estétől reggelig, rettegtek télen, nyáron. Mindezt fokozta még, hogy az ablakok sem segítettek. Fakón, barátságtalanul. zárkózotton gubbadtak a házak, kivált szürkületkor, mikor egyébként is a legnehezebb elviselni a várost az útonlévőnek. Árvaság szakad az emberre ilyenkor, kiesik az időből, tele lesz ürességgel, siet, iparkodik haza vagy bárhova, ahol társat, fényt talál. A ki-nem-világitott utcáktól azóta is borzadok. Ma is furcsa remegés fog el, ha egy-egy este nem gyulladnak meg, vagy még nem' égnek a lámpák. Ma is veszély-érzés kerülget és nyomaszt. Az agy kevés és gyönge a feloldásához. Egész lényem emlékezik: húsom, vérem, idegeim, érzékszerveim. Ha semmi egyéb vétke nem lenne a háborúnak, épp elég volna ez is: hogy elpusztítja az utcák és terek esti és éjszakai szépségeit, örömeit. Ezért is gyűlölni kellene, s a lehető legmesszebbre űzni az emberi világtól. S ma is tapsot és éljenzést érdemel minden újra-kigyulladt fény, s az is, aki kigyújtja. Vagy nem engedi, hogy eloltsák. PAKOLITZ ISTVÁN: ZARATHUSZTRA A férfinak nőies nőnek férfias küllemű se hús se hal micsoda lejött vala a szenthegyről azaz leereszkedett hogy elvegyüljön a bugrisok között — akikből vetetett egyébként — s midőn körülfogták az igét szomjúhozók imigyen szóla Barátaim összekuszálódtak a dolgok egybemosódtak a fogalmak az egynyelvetbeszélők sem értik egymást mindenki mindenkit félreért aki fehéret mond például gyanúba keveredik hogy valóban nem feketére gondolt-e és az is unalmas már hogy a fogalmak tárgyak neveit évezredes megszokottsággal jelöljük Barátaim, barátaim nem derül ki ebből semmi jó Én azért jöttem e világra hogy meghirdessem a MÁSKÉNTELNEVEZÉS [forradalmát mert különben aligha tudok eligazodni a bonyolult világ útvesztőiben Legyen hát minden mindennek fordítottja a szeretet: gyűlölet a jóság: gonoszság a világosságot nevezzük sötétségnek ha rendet mondunk gondoljunk a zűrzavarra ésígytovább ésígytovább hogy semmit se lehessen félreérteni Barátaim nevezzük ezután az asztalt rózsának toronyórának a gumipitypangot az atomenergia lehetne mondjuk tarkabab ecetera ecetera hogy félreérteni soha semmit ne lehessen És hivatkozva a' legislegkorszerűbb korszerűségre mind a mai napig sorolta volna a MASKÉNTELNEVEZÉS forradalmának következő és az azt követő után következő láncszemül de akkor egyvalaki a sokadalomból — foglalkozására nézve EGYSZERÜEMBER — közbeszólt talán kissé nyersen Is — vagy ahogy ma írják-mondják — rendhagyó módon azaz nevén nevezte egyik kiveszőben lévő háziállatunk bizonyos alkatrészét És lön hogy zajongás támadt a gyülekezetben öklök emelkedtek vala a levegőégbe fölzúgott az ÜGYVAN ÜGYVAN az ideológiailag fejlettebbek fustélyt ragadtak nyilván félreértették a prófétát nem tudom én is csak úgy hallottam m égénél azt Iá hogy Zarathusztra a fontolvahaladók [segítségével még jókor kereketoldott Bertók László: REGGELIZŐK Leteszi a kéményseprő a fél literes söröskriglit és a fehér papírdarabba fogott két kiflit a rozoga asztalok egyikére, leül és enni kezd. A söröskorsóban tej van, fazékban meglagyosított, fél liter kannatej. Ahogy a kiflit tördeli, látszik, hogy a tenyere is fekete. A korom beleül a bőr pórusaiba, vízzel és szappannal nem lehet kicsalogatni. A kéményseprő A TÉL prizmája síkba fekteti a formákat. A nyár derűjében felbomló terek vonalhálózata találkozik ilyenkor, télen a tavat szegélyező vidék ritmusával. Síkba kényszerült, hatalmas kompozíció, leírhatatlan tisztaságú tónussal — ez lett télre a Balaton. A dombos táj mozgalma, lendülete, a tél sajátos képfogalmazása folytán szoros, lüktetni alig tudó, egybefüggő domborzattá változott Szilánkra szakadva száll az északi partról délnek a tihanyi Apátság harangszava. Rápipál pára fehérje orrunkból, szánkból a jégbe dermedt tó páncélhorizontjára. A fagy hegyes tűje Napba szúr, pórusig hatolt. Ettől az ilyen hidegtől lesz piros a bőr — s ha lehet — még zordabb e vidék tele. Mesterien megkomponált mű ez? — mondta valaki elragadtatva a tó vidék havas szigorától. Valóban utánozhatatlanul egyéni kép az itteni. Különösen most a jégvilág derekán. Mintha festő gondolta volna olyanná, amilyen. A nagy egészben elvesznek, elszürkülnek az apró részletek. Csak sejteni lehet — képzelni a tájat még annak is, aki pedig már hosszú-hosszú évek távlatában szerelmese. Mit szóljon akkor a messziről ideszakadt, egvszerjött? Pláne, ha hófu- vatban érkezik. Hogyan láthatná a szunnyadó, csak tavasszal megerősödő ívelőegyenes vonalak pihenését? A láthatót felcseréli az elképzelt, az ujjheggyel már sokszor kitapintott emlékezet, s ezt csak az itt élő tudhatja, élheti át. És még így is. ilyen báj, részlet, csín nélkül is végtelen gazdagságot- kap aki néhány órára azonosuló tud lenni ezzel a téli álmot szunnyadó hölggyel. Mert nőiesen karcsú, durvaságot nem ismerő formáit be nem fedheti akár a méteres hófuvat sem. Mert álmában is. csak sejtetve is bájt sugároz a kép. CERUZA VÁZLAT, tus. tempera, olaj együtt és külön-külön is. Klasz- szikus és hagyományt semmibevevő itt minden egyszerre. A könnyű és súlyos ecsetvon ásokMészáros István: Tájkép — szavakkal tushúzások harmonikusan megférnek egymással. A fény és árnyék fátyolként kibékült szürkéje több egyszerű szürkénél. És nincs unalom a képen, semmi nem ismétlődik kétszer, a téli táj nem utánozza önmagát. Példát kapnak, — értenek ebből az itt élők és az idetévedők egyaránt. Egy röpke nap alatt életre szóló telítettséget, élményt. A rádöbbe- nést a békességre, a szépreéhsé- get mind-mind megkapjuk a tótól. S ami a legfőbb, az ellentétek kibékülésének legszebb példáját láthatja a látni akaró. Jelenben a jövő nyarát, nyugalomban a feszülő ébredést. SEMMIT sem érő, kinnhagyott csónakokban a csönd pihen meg délutánonként a hószínszakállú öregember. Arcának piros, szemének mélykékje kiegészíti egymást. A vakító fehérben megnyugszik rajtuk elfáradt * szeme. Naponta összehordott rozsdabarna rőzséje lábhoz simulva pihen. A nehéz fáradsággal összegyűjtött sok-sok letört élettelen ág, az öreg, a csönd, úgytűnik nekem megszűnnek magukban létezni, úgy ; tűnik, nincsenek. Se a csönd, se a barna ág, se a hószakállú öreg, se a csónak, se a tél nem vesz körül, de mind együtt. A megnyugvásban is fenséges, a halkuló zsibajú, a csöndtörvényű megpi- henés mélységébe láthatók. S ebben a hangulatban, ebben a látásban, ebben a megértésben nem fog szíven a mélyből-jövő feltörő szorongás. Nem félek most az elmúlástól, mert a tél bölcs csöndje mindennél erősebb. Hiába kering köröttünk a megdermedt nedvek helyett az élet tükörképe a nem létbe igyekvés: a halál, — sejlik már a csöndben a makacs életnedv áradása, ami feloldja majd az álomgörcsöt, a csendet, a felet, s ezt áz egész hangulatot. Csak az élményt nem oldja semmi, az megmarad, mert emberi és örök. jóízűen elfogyasztja reggelijét, lehajol szerszámáért, melyet az asztal lábához támasztott, harsány kezitcsókolomot köszön, s indul valamelyik belvárosi padlásra. A fekete fejkendős, kopott 16- denkabátos néni az egyik széken ül, a másikon csomagjait pihenteti. Lassan eszi a tej eskávét és a' kalácsot. Látszik, hogy békességben akar élni a gyomrával. Mintha minden nyelésnél bocsánatot kérne hiányzó fogaiért. Mindig itt találom már, és mindig itt hagyom. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ő az éjszakai műszakot befejezve tér be ide reggelente, s tulajdonképpen alváshoz készülődik, vacsorázik. A hadirokkant tejet eszik kenyérrel. Neki mindig kihozza valaki a pult mögül a szokásos adagot. A fekete szemüveg kerítésén át csak a hang és az arcízmok mozgása nyilvánít köszönetét. A hadirokkant' is a hang színe és ereje alapján jegyezte meg a kiszolgálók nevét, s ezen az alapon tudja, hogy kihez kell fordulnia, ha kér még valamit. Hatalmas farkaskutyája békésen fekszik a kövön, amíg gazdája végez a reggelivel. A három lány arcát pirosra csípte a hideg. Ahogy beviharzanak, ahogy két korty kakaó közt kisiklik szájukon egy lapos kuncogás, mindenki feléjük fordul. Rosszallás. nevelési szándék nélkül. Csupán azért, mert egy pillantás megjár nekik. Aki önkéntesen nem adja, attól kikényszerítik. A boltban összesen két asztal van, azok is a kirakat háta mögött, s mindössze négy székkel, Több nem is férne el. A kakaó kortyolgatása közben a kirakaton át megfigyelhető az utca, s az is, hogy a kirakatba rakott tejes és kakaós üvegek belső oldalát milyen ügyesen festették be. Volt iiiő, amikor azt hittem, hogy ezekben az üvegekben valódi tej és kakaó van, s naponta cserélik. Leülni ritkán lehet, mert az egyszerre reggeliző nyolc-tíz vendég néma megegyezéssel táskáit, szatyrait rakja a székekre. Akié nem fér oda, az az asztalokat, a tejeskannák tetejét veszi igénybe, hosy kezét szabaddá tegye. A reggelizés talpon, csendben és gyorsan történik, így az újonnan érkezők' mindig beférnek a csöpp kis üzletbe. Az eladók már tudják, ki mit kér óvatosságból mégis megkérdik: — Sóskiflit tetszik? — Van aki rendszeresen sóskiflivel issza a kakaóját. A három belvárosi bisztróban valamivel otthonosabban lehet reggelizni, s a választék is nagyobb. De nem esnek útjába mindenkinek, s különben te képtelenek lennének n összes munkába igyekvőt kiszolgálni. A tej boltok készséggel besegítenek, s mit számit az, hogy leginkább a sokat szidott talponállókra emlékeztetnek. Ott bű* volt, füst és lárma, itt gyenge tejszag és csend. Ott mindenki ráért, itt mindenki siet. Nincs szertartás, nincs etikett, nem kell elárulnia magát senkinek. Pohárból inni mindenki tud. Beöntjük a jó közérzethez szükséges meny- nyiséget, s tíz perc múlva elfeledjük az egészet. Kik reggeliznek a tejboltokban? Iskolába igyekvő gyerekek és fiatalok. akiknek a szülei hajnalban munkába indultak. Magányos és igénytelen felnőttek házasság előtt és után. Fiatal házasok, akiknek az albérleti szobában néha még teafőzési lehetőségük sincs, vagy lakásuk is van már és gyerekük is, de az óracsörgés után szívesen szunyókálnak még öt-tíz percet, aztán rohannak a bölcsödébe, óvodába. Még jó, ha nem késnek el a munkahelyükről a tejboltban töltött öt perc miatt. S itt reggeliznek azok is, akiknek a munkahelyén nincs büfé, vagy van ugyan, de a főnök nem nézi jó szemmel, ha a munkakezdés perceit falatozással töltik. Vannak emberek, akiket nem tudok elképzelni ide, a tejeskannák közé. Biztosan akad köztük, aki „egy kevés friss tejszínnel elkevert tojás sárgájával" issza a kakaóját, s reggelihez — a szakácskönyvnek vagy a családi hagyományoknak megfelelően — rendszeresen fogyaszt vajat, dzsemet, mézet, tojásételeket, sonkát stb. A szakácskönyv szerint a teához a téliszalámi, a párizsi a füstölt kolbász, a főtt, füstölt tarja, oldalas, karaj, a húsos-, angol-, kolozsvári-, füstölt-, paprikás-, fokhagymás abált szalonna, a friss sertés vagy llbatepertő. a kakastaréj ízlés és kívánság szerint adható Ahol időben lefekszenek, hogy időben felkelhessenek, ahol van egy nagymama, egy htb. feleség vagy valaki, aki nem restell vagy akinek " illik felkelnie, hoav a munkába igyekvőket kiszolgálja. oft jó szolgálatot tehet a szakácskönyv és a tapasztalat. Talán még azt a tanácsot is betartják. hogy a reggelit lehetőleg mindig gyümölccsel kell befejezni. V alahol azt olvastam, hogy a reggeli órákban nem ajánlatos sokat enni, kilenc órakor kellene bőségesen táplálkozni. Ennek hiánya a délelőtti teljesítményt ronthatja. A tétel igazságát kevés embernek áll módjában önmagán kipróbálni. Különben is: a mai rohanásban a reggeli nem ügy. Van, aki rendszeresen kihagyja, VARGA PÉTER RAJTA
