Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-28 / 74. szám
f970. március 28. 7 napin SZEMTANV/K EMLÉKEZNEK A ROMFALU Drávaszabolcson, a tanácsházzal szembeni sarkon az út szélén tört gerendák között fekszik a drávaszabolcsi harang. Ha feléled a természet, körülfogják majd az árokszéli gazok, dudvák, télen kupacba fújja köré a havat a Ten- kesről lefutó északi szél. A harang szótlanul őrzi már huszonöt éve a múltat. Az embernek a drezdai Frauenkirche mementóként megtartót^ romjai jutnak az eszébe. Ott egy romváros, itt egy romfalu néma intelme szól az emberhez. ^ Huszonöt éve itt a Dráva mentén két hétig utcáról ut- ' cára, sőt házról házra és szobáról szobára dúltak a harcok a Dráván átkelt német csapatok és az I. Bolgár Hadsereg egységei között. Szinte nem is maradt ép ház. Drávaszabolcson mind a száznégy ház rombadőlt, Palko- nyán 120 lakóház pusztult el, Drávacsehiben a tanyákkal együtt 103, Mattyon 100, Gor- disán pedig 60 hajlékot tett tönkre a háború. A lakosságot 1945 februárjában elköltöztették a Dráva menti falvakból, amikor már előrevetette árnyékát a drákok, helyükbe redőnyös nagy ablakok kerültek, jónéhány kis házat le is bontottak és nagyobbat építettek helyette. A munka szervezői a községekben megalakult újjáépítési bizottságok voltak. — A koalíciós pártok képviselőiből alakult szervek voltak hivatva arra. hoev igazságosan elosszák a rászorulók között a rendelkezésre álló építőanyagot, me-'-zabiák milyen sorrendűén épüljenek fel az új otthonok. A gazdasági épületek újjáépítéséhez nem is kezdtek hozzá. A cél az volt, hogy amikorra beáll a tél, mindenki feje felett legyen tető. Szinte a semmiből kellett a romok felett új falvakat építeni. Kórósi Lajos a drá- vacsehi tanácskirendeltség vezetője akkoriban az újjáépítési bizottság tagja volt. Tőle tudjuk, amikor majdnem elakadt az építkezés anyaghiány miatt, a Tenkes hegy tetején lévő német figyelőt bontották el, abból lett az épületfa. Még a dirib- darab téglának is nagy értéke volt. Az ablaküveg pedig egyenesen kincsnek számított. Az pedig, hogy hányDrávaszabolcs ma. A baloldali házon még látható a felirat: U. É. 1945. Pécsi postáson. Bolgár gyermekkórus Baranyában A Magyar Rádió és Televízió nemzetközi gyermekkórus-találkozót rendez Magyarország felszabadulásának 25. évfordulója tiszteletére. Tíz gyermekkar érkezik Kö- zép-Európa országaiból erre a rendezvényre. Ezek közül a Szófiai Rádió 45 tagú gyermekkara Hriszto Nedjalkov vezetésével Baranyába is ellátogat. Április 3-án. pénteken délután fél 4 órakor Pécsett a Liszt-teremben, este 7 órakor pedig a Siklósi Művelődési Házban adnak hangversenyt. Az együttesnek jelenleg 150 tagja van. A gyermekek 7 és 16 év közöttiek. Sokat szerepelnek rádióban és televízióban. Koncerteztek Csehszlovákiában, Olaszországban, Franciaországban, Romániában, az NDK-ban és Lengyelországban, sőt Japánban is. lehetne feltálalni. Vékony levese'- ‘ek csak a kondé- rokban. Húst a helybeliek sem tudtak adni. Legfeljebb kenyérrel, kis szalonnával, hagymával tudták megkínálni az építőket. Az önkéntes munkára jelentkező városi munkások, bányászok, diákok pedig magukról gondoskodtak. vai csata. Kistótfalu, Bisse, Diósviszló, Márfa, Csarnóta és más községek fogadták be őket. A legtöbben csak a legszükségesebbekkel települtek ki. Az állatállomány javarészét is otthon hagyták. Többen vállalkoztak az állatok ellátására. Így történt aztán, hogy a harcok során szinte valamennyi háziállat is elpusztult az öt faluban, és az otthonmaradtak közül is sokan áldozatul estek. Az Üj Dunántúl riportere 1945 júniusában járt Drávaszabolcson. „Drávaszabolcs a romfalu” című riportjában megrázó képet festett az akkori életről. Az emberek a romok között húzták meg magukat, tetőt szerkesztettek a használható falak fölé. A faluban még aprójószág sem maradt.. A határ műveletlen, csak a kertekben dolgoztak az emberek, és keserűen beszéltek arról, hogy saját erejükből soha nem tudnak ismét falut teremteni a romok helyén. 1945 nyarán széleskörű társadalmi összefogás bontakozott ki a Dráva menti falvak újjáépítése érdekében. — A megye falvai és ipari munkásai, bányászai, szinte egyem- berként ajánlották fel segítségüket. A sásdi járás községeiből igaerőt küldtek a Dráva partjára és elvégezték a sürgető mezőgazdasági munkákat. Palkonyán az akkori szentlőrinci járás negyven községe vállalta egy-egy lakóház felépítését. Maga Siklós község vagy négy lakóház újjáépítését vállalta, a Pécsi Bőrgyár dolgozói az iskolát építették újjá. Drávaszabolcson a sásdi járás községei vállalták jónéhány lakóház újjáépítését, több házat a Posta dolgozói építettek fel. Jónéhány házon még ma is megvannak a táblák, amik jelzik, hogy kiknek a segítségével épült újjá 25 évvel ezelőtt. A táblák javarésze persze azóta eltűnt. A házak tatarozása, átépítése után már nem kerültek visz- sza a homlokzatokra. Hiszen az elmúlt negyedszázad alatt többszörösen is újjáépültek a falvak. Eltűntek a kis ablaszór kellett a különböző fórumokon pénzért kilincselni, mennyi akadályt kellett legyőzni. amit nem egyszer a Nagy Ferenc vezette Újjáépítési Minisztérium támasztott, külön fejezete lehetne a drá- vai újjáépítésnek Huszonöt éve a Drávánál azonban az emberi összefogás legyőzött minden nehézséget. Szabolcson, Csehiben, Palkonyán még ma is emlékeznek az ott dolgozó építőmunkásokra. Fábián Sándorra, Istókovicsra, Katicsra. A kőművesek is szinte a szabad ég alatt laktak. Dráva- szabolcson a lelkészlakot építették fel ugyan elsőként, jó nagy épület volt, az lett a munkásszállás. Konyhák is voltak minden faluban. De a feztjüket bizony ma aligha — Egy szerencsénk volt a szerencsétlenségben — mondja Sólyom János bácsi Drávaszabolcson — az, hogy tavasszal váltak rommá a faluk. A nyarat átdolgoztuk, télre pedig mindenki fölé jutott már fedél. Nem lett készen mindenkinek a háza, de összehúzódtunk. Nálunk is négy család lakott negyvenöt telén. A következő években azután teljesen rendbejött a falu. A lakások is felépültek, a gazdasági épületek is, azután ahogyan összeszedtük magunkat, megtoldottuk a kis házakat, meg lebontottuk és nagyobbat raktunk a helyükre. A pusztulásra ma már csak a földön álló harang emlékeztet, az emberi összefogás erejét pedig a virágzó Dráva menti községek példázzák. Az újságok telekürtölték velem az országot Ötssá% pengős patkóit tojás Annyi bizonyos, hogy a községünkben nem, de talán egész Baranyában is nagyon kevés ember dicsekedhet annyi és főként olyan változatos érdemekről tanúskodó oklevéllel, mint Varga János, pellérdi kovácsmester. A legrégibb 1930-as, a legfrissebb 1968-as keltezésű, és nem ám össze-vissza felaggatva csak, hanem dátum szerinti sorrendben és „arany keretben” valamennyi. — Azt a kalászkoszorúsat 30 éve kaptam az Országos Mezőgazdasági Kamarától, a kukoricámért. Első díjat és 200 pengőt nyertem vele a pesti kiállításon. — Emezt meg a község szépítésében elért eredményekért, amihez az én házamat, portámat vették mintának. De ezt az oklevelet inkább a jeleségem nevére kellett volna írni, mert ebben leginkább ö jeleskedett. Hasonló tömörséggel szólt a tanácstagi és a tsz-beli érdemeiért kapott okmányokról is, de amikor a legrégebbi és a legdíszesebb oklevélre tereltem a szót, először csak annyit mondott: — Nincs mit hozzáfűznöm, rá van írva kereken, hogy Horthytól kaptam, és az is, hogy miért. Így igaz, mert a címerrel díszített oklevélen ez áll: „A Kormányzó Ür ö Főméltósága Varga János ko- vácsmestemek, patkóit húsvétitojás felajánlásáért köszönetét kifejezni méltóztatik. Budapest, 1930. év április 29. napján. Vértessy s. k. kabinet iroda főnöke”. — No igen, — tettem fel az óvatos kérdést, — de mégis mi célból küldte éppen a kormányzónak? — Szándékosan, de úgy is mondhatnám, hogy számításból — vágta rá határozottan — de ennek komoly előzményei is voltak. Komolytalan royat A KÖLTÖ ÉS A SORSHARAQ Egryszer, rég többe dmagammal lektoráltam a helyi irodalmi lapnál, amikor is a beküldött kéziratokról megírtuk, hogy alkalmasak-e közlésre, vagy sem. Ha nem, akkor meg mit csináljon az író. Komoly szépírói és kritikai munkát végeztünk húsz forintokért és néha öt-hat oldal választ is írtunk. Becsületességből, meg azért, mert élt bennünk a hit, hogy nagy tehetségeket indítunk olykor-olykor útba. A rokonszenves magyar tanár is kapott egy köteg verset egy vidéken élő és eddig még napvilágot nem látott ifjú költőtől. Azon melegében — sürgős volt a húsz forint — megírta, hogy a versek mutatnak ugyan tehetséget, de sajnos közlésre még nem alkalmasak. Küldjön újabbakat és csinálja ezt meg azt. A költő válaszolt, jóllehet ez nem volt túlságosan szokásos. Megírta, hogy a lektor is csináljon ezt, meg azt, de ő nem szép dolgokat ajánlott. Magyarázatként még azt is megírta, hogy ő egyáltalában nem kíváncsi a bírálatra. Költővel szemben csak egy álláspont jogosult. Hálásnak lenni, hogy odaküldte a versét. A kritikus egy féreg, aki rágja a gyümölcsöt és egyébként menjen a fenébe. A tanár, aki rendkívül szívélyes és lelkiismeretes ember volt, majd összeroskadt a kétségbeeséstől meg a méregtől. Ha ő erre válaszol, akkor csak gorombaságokat ír, de ezt meg nem teheti. — Add ide nekem — mondtam — majd megírom én. Odaadta. Én megválaszoltam. — Uram! Verseiről már az előző lektor elmondta a magáét, Én csak azt nem értem, miért küldte be ezeket? Gyönyörkö- dési szükségletünket nem a beküldött kéziratokból merítjük. Arra elég a világirodalom eddig megjelent kötetei. Az ön versei pedig aligha alkalmasak a gyönyörködésre. Őszinte tisztelettel. Egy hónap múlva beállított a költő. Saját maga. Volt még vele egy bőrönd. A cucca. — Ahol ilyen jó a szellem, onnan ő nem maradhat el. Neki itt kell megélnie — jelentette ki. Ez azonban vágyálom volt. Wunschtraum! Már ami a megélhetést illeti. Mert élni, még csak élt valahogy. Valami fűzfatelepen kapott állást, ami fűzfa kötéssel járt együtt. Az pedig nem azonos a humán megélhetéssel, amikor is a legrosszabb esetben is a leikéből él meg az ember, legalább is közepesen. Egyszer be is állított hozzám. Felordított: — Lehet ez?! A költő ujjaiból vér csorog! Így él egy költő ebben az országban. Meg kell mondanom, ennek a mondatnak nem volt politikai töltete. A hangsúly nem az „ebben az országban’*-on volt, hanem az „egy költőn*’. Túlzás is volt benne. A vér nem csörgött, még csak nem is csepegett. Az ujja hegye volt sebes. De egy költőtől nem is várt az ember ennél tárgyilago- sabb közlést. Ez is szép teljesítmény volt. Költősegélyezési hangulatban voltunk. — Dávid Ür —, mert így hívták —, mennyit keres ezzel a véres munkával? — Háromszáz forintot. Oh egek! Az oh egek csak élénkítő felkiáltás volt, mert ennél többet is lehetett keresni, de ahhoz nem a költő praclija szükségeltetett. Az pennaforgatásra termett és a fűzfavessző kemény volt. — Dávid Ür! Van egy könyvtárosi félállásunk. Ez ötszáz forint. . — Meg lehet ebből élni?! — sikoltott föl Dávid úr. — Nem! — mondtuk tárgyilagosan. De kétszázzal több, mint a fűzfakaszálás. — Valami mást nem lehetne még? — kérdezte esengve. — Hát van egy kevésbé költői is, ugyanitt. A takarítás. Egy kis helyiség. Havi háromszáz. — Shakespeare takarított?! Goethe takarított?! Apollinaire takarított?! — ordította kétség- beesetten. — Nem, de nekik volt állásuk. Meg magánál sem tartunk attól, hogy agyontakarítja magát. Havi háromszáz. Megy, vagy nem megy? Dávid úr tragikus ábrázatot vágott és ment. Elvállalta, de nem takarított. Egy hónap múlva aztán jött a pecsétes levél az ilyen és ilyen bizottságtól: „Tudomásunkra jutott, hogy Önök egy jobb sorsra érdemes ifjú költőt takarításra használnak fel. önök így támogatják a feltörekvő magyar irodalmat? Azonfelül bércsalást követnek el. Egy ember, aki takarít, nem ennyit érdemel.” Megválaszoltuk. — A takarításra ennyi keretünk van. Ez egy olyan ember számára van, aki azt a pöttöm helyiséget kitakarítja. A költő azonban nem takarít. Nem szemrehányásként mondjuk, de eddig még kísérletet sem tett a söprű megragadására. Mi is belátjuk azonban, hogy a magyar irodalom nem takarításra való és ezennel megszüntetjük ezt az állást. Jött Dávid rohanva. — Lehet ezt tenni egy magyar költővel? — Lehet Dávid Ür! Maga egy disznó! Kimentettük a vércsor- gásból, maga meg belénk rúgott. Tartsa el magát a Kozarek — mondtuk következetesen és kilökdöstük. Dávid úr pedig fogta a betyárbútort és elment a fővárosba modern költőnek. Még ma is él, ha meg nem halt. Szőllősy Kálmán Halljuk hát az „előzményeket”. — Az úgy volt, hogy negyven évvel ezelőtt ilyentájt patkolótanfolyamra jelentkeztem Pécsett a Lakics laktanyában. Megszerezhettem volna ugyan maszek úton is a mesterlevelet, de olyan csábító volt a honvédségi tanfolyam ajánlata, hogy azt választottam inkább. Ezután részletesen felsorolta a követelményeket, melyek „cefetül nehezek voltak”, de megérte a fáradságot, mert a vizsga első díja nemcsak a mesterlevél volt, hanem melléje még az 500 pengős díj is. amivel a legszebb vizsgamunkát jutalmazták. — Volt persze 300, meg 200 pengős jutalom is, de én a legnagyobbra törtem. Olyan mesterien megpatkolt tojást tett a zsűri asztalára, hogy káprázott a szemük tőle. Ahogy mondotta, — nem olyan volt az, mint amilyet manapság a „dilettáns” tojáspatkolók produkálnak, hanem igazi mestermunka. — Tudja, ezek a kontárok rendszerint boltból vett gombostűféle szegeket dugdosr tak át a tojás előre kifúrt lyukain, én meg a magam kovácsolta szeget ütöttem át a tojáson, és a zsűri szeme előtt hajtogattam vissza a végét, pontosan úgy, ahogy a rendes patkolásnál szokás. Aztán a nagyon megérdemelt 500 pengőn megvásárolta a teljes kovácsfelszerelését — Volt már szerszámom, műhelyem, de hírverés is kellett hozzá, mert Málom- ban, ahol annakidején laktam, nem volt keletje a szakmának. Hát így jutott eszembe az a húsvéti ajándékozás, amit nem bántam meg. Az jó fogás volt... Jó bizony, mert az újságok tele kürtölték vele az országot, és a gazdag községek valóságos versenyt csaptak a híres kovácsmesterért, aki nem győzött válogatni a jónál is jobb lehetőségek között. Végül is itt kötött ki Pellérden, ahol szép házat, takaros portát vásárolt a családjának. így húzott hát „hasznot" Horthyból is a derék kovács* mester, akinek ma. 40 év múltán talán eszébe sem jutott volna az újbóli tojás- patkolás. ha Béluska, az unokája meg nem kéri rá. — Ügy látszik a gyerek is örökölhetett valamit a véremből — mondotta, — mert megsejtette, hogy ilyenformán az ö neve is belekerül az újságba, ahogy az enyém is annakidején ... P. Gy. i t Drávaszabolcsi memento.
