Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-22 / 69. szám

07V. mércfut 2L 5 BimanTOtt ndpio’ ILLÉS BÉLA 75 ÉVES kövek, fAk, fények, vizek Az Irodalmat szeretők, a pályatársak, a tisztelők ma a 75 esztendős Illés Bélát köszöntik. Akik ismerik életművét, olvasták novelláit, vagy regényeit, azok úgy szól­nak róla, mint a huszadik századi magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjá­ról. Prózairodalmunkban betöltött szerepét elsősor­ban regényei határozzák meg,- melyekről értékelői joggal állíthatják, hogy egy-egy mérföldkövet je­lentettek irodalmunk fej­lődésében. Az Ég a Tisza, a Kárpáti rapszódia, a Fegyvert és vitéz éneke­lek, a Vígszínházi csata című művei hazánk leg- újabbkori történetének — a forradalom és ellenfor­radalom, a fasizmus elleni küzdelem és a felszabadu­lás korszakának — művé­szi ábrázolását adják. Ügy állítja elénk ezeket a kor­szakokat, hogy az eszmé­ket szólaltatja meg, érzel­meinkre hat, alakjait kö­zelhozza hozzánk, megsze­retteti velünk. Emberábrá­zolásában, stílusában, for­májában, hangvételében a sokrétűség jellemzi, így ke­rül közel olvasóihoz. Eré­nyei közé tartozik, hogy sikeresen viszi tovább a magyar nemzeti próza leg­kiválóbb hagyományait, azt eredményesen egyesítette az európai próza korszerű vívmányaival, a szovjet irodalom realista törekvé­seivel. A felszabadulást követő években aktív szer­vezője volt irodalmi és po­litikai közéletünknek, be­tegsége ellenére fogéko­nyan reagált életünk min­den új jelenségére. Így vált irodalmunkban, nemzetközi tekintélyt is ki­vívott alakja, a szocialista realista próza egyik első úttörőjévé, ezen irodalom első hazai ' klasszikusává, maradandó értékű alkotó­vá. Írásait ezrek olvassák, szeretik, ismerték meg könyv, film, színpadi mű televíziós bemutató segít­ségével. 75. születése napja al­kalmából köszöntjük az írót. Egy legújabban ka­pott, róla készített fénykép hozza elénk jól ismert arc­vonásait. A betegeskedő írót most is egymást kö­vetve keresik fel tisztelői, barátai, volt harcostársai, felidézve a múltat, a kö­zös küzdelem emlékeit, él­ve a tőle tanulás nagy­szerű lehetőségeivel ML. E. VIDA DEZSŐ QRAFIKÁI A Bartók Klubban rende­zett kiállítása első önálló pé­csi bemutatkozása. Munkáit eddig csak csoportos kiállí­tásokról ismerte a közönség. Már egy évtizeddel ezelőtt figyelmet keltettek Egry Jó­zsef fénylátomásaira emlé­keztető, a víz és a fény ör­vénylését ábrázoló pasztelljed. bemutatásával a végtelen tér erővonalait villantja fel. Nem a teret értékelteti, ha­nem az atmoszférát, a han­gulatteremtő erőt, ami a vég­telenség látványából lenyű­gözi az embert, s arra kész­teti, hogy önmagában is meg­teremtse a parttalan élmé­nyeket is befogadni képes harmóniát. A víz és a vízparti kavi­Negatlv raj* E képek sajátos karaktert öltött folytatását láthatjuk a Balaton és a Nap c. képeken, ahol a víz és a fény egymás­hoz való viszonyának, egy­másban való kiteljesedésének csók, fák, figurák mindunta­lan visszatérő motívumai a kiállítás képeinek. Vidanagy természetélménye azonban csak ürügy, formai lehetőség arra, hogy meditációit, szem­lélódésének vizuális össze­gezéseit közölhesse. Formai eredményei mindenkor gon­dolati tartalmak hordozói. Sohasem tréfál, nem vicce­lődik. Megtévesztően deko­ratív képei is az önkifeje­zés igényével születnek. A kövek élete, Gondolatok a vízparton, Vízparti figurák c. képei az , élmények össze­gezéséből születtek s elvon- tabb. magasabbrendű gon­dolkodásra inspirálnak. A világ jelenségei mindig többértelmüek. Nézőpont, szemlélet kérdése, hogy mit érzek-értek meg belőle. Ne­gatív rajz c. képe egyaránt keltheti egy vízparton kidőlt fa vagy egy űrállomás illú­zióját. Vida Dezső, amikor tájél­ményét képein átrendezi, ak­kor a valóság mélyebb ösz- szefüggéseinek megmutatása vezérli. A falu arca c. képén például a falunak az életét is érzékelteti csupán avval, hogy a házakkal azonos ér­tékű helyet kapnak a fák, hogy egyazon kör tartozéka a megművelt természet és a házsor s a kör magába fog­lalja azokat a dinamikus formaelemeket, amelyek egy közösség társadalmi életét szimbolizálhatják. Ünneplő­ben c. ikonhangulatot árasz­tó képén is a falu öltözött ünneplőbe, pompázva patinás értékeiben, ódon bájában, de szentségtörő módon új elren­dezettségben. B. L. A JÁNOS PASSIÓ ELŐADÁSA A Liszt Ferenc-ferembea három egymást követő na­pon háromszor szólaltatták meg a János passiót, Bach­nak ezt a monumentális re­mekét Mindháromszor nagy érdeklődés kísérte a produk­ciót, s ez elsősorban a meg­lehetősen ritkaságbaszámba Ímenő ünnepi előadásnak szólt. A passiónak Bachnál nem csupán vallásos jelentése van. a műfaj nála sokkal gazdagabbá vált, zenedrámá­vá alakult át Bach mindkét passiójában — a Jánosról és Mátéról elnevezettekben — az emberi érzelmek, drámai összeütközések feltárását, be­mutatását tartotta fontosnak, s olyan rendkívüli kifejező- erővel komponált hogy a mű hatása mindimáig töretlen. A imái közönség elsősorban a drámát, ezt a humanista {tragédiát érzi át, úgy, ahogy Bach láttatja: még a betel­jesedett tragédia tetőpont­ján is megbékéljen, vigasz­tal óan, és mindig, minden ütemében: emberien, A passió drámai építmé­nye több rétegből áll össze, s előadásának művészi értékét elsősorban mindig az dönti el, hogy ezek a különböző részek miképpen kapcsolód­nak egymáshoz. Főszerepet kap az Evangélista, aki mindvégig elbeszéli a törté­netet, sokszor úgy, hogy 6 maga is aktívan résztvesz benne, párbeszédet folytat, nemcsak kommentál, de elő is mozdítja az eseményeket. Hasonlóképpen fontos szerep jut a történetbeli nép hang­ját megjelenítő kórusnak, az ún. turbóknak. Egyéni ref­lexiókat jelenítenek meg az egyes szereplők áriái, míg a Bach-korabeli hallgatóság érzéseit, véleményét fejezik ki a korál-kórusok. Ennek a sok rétegnek az összefogása óriási feladatot ró a karmesterre és az elő­adókra. Kiváló fővárosi és pécsi művészek énekelték a szólókat (László Margit, Bszenyi Irma, Réti József, Dene József, Marezis Deme­ter) — az ő jól ismert tel­jesítményük méltatása he­lyett azonban most inkább szóljunk részletesebben a pécsi művészekről, karmes­terről, zenekarról és a kórus­ról. Antal György vezényelt Jól ismeri Bach stílusát, s koncepcióját igyekezett is érvényesíteni. Egészében at­moszférát teremtett, jól érez­tetvén a tragédia „ívét”, a kisebb-nagyobb érzelmi-han­gulati hullámokat A produk­cióról azonban mégsem ír­hatunk egyértelműen lelke­sedve. Érezhetően hiányzott pL a karmester és a zenekar közötti intenzív kapcsolat, márpedig enélkül egységes, töretlen előadás aligha szü­lethet meg. Valószínűleg nem jutott elég idő a zene­kari szólamok pontosabb ki­dolgozására, a hangsúlyará­nyok teljesebb megteremté­sére. Egy-két ária kíséreté­ben Antal felfogásával is vi­tatkoznék, pl. indokolatlan­nak éreztem egyes kísérő­szólamok „kihegyesítését”, staccatósítását, túl-hangsú- lyozását Néhol a tempó is feszítettnek hatott. Nem volt a legszerencsésebb megoldás az sem, hogy csembaló he­lyett mindvégig orgona kí­sérte az Evangélistát. Több okból is: az orgona feltétle­nül nehézkesebb hangszer, a rajta való játék semmikép­pen sem lehet olyan köny- nyed és precíz, mint a lé­giesebb csembalón. Általá­nosan elfogadott gyakorlat szerint Jézus szólamát vi­szont orgona kell, hogy kí­sérje, így az még jobban külön válik az Evengélista esembalókíséretes énekétől — ebben az előadásban ez az elválasztás Is elmaradt. I Antal György elhivatott­ságát azonban mi sem bizo­nyítja jobban, mint a nép­énekek, korálok tolmácsolá­sa. A legtöbb előadásnál vi­tatható a karmester korál- felfogása, hiszen ezeket több­nyire dramatizálják, túlzot­tan színezik, nem egyszer szinte szétszabdalják és így eredeti értelmétől teljesen megfosztják. Antal elképze­lésével tökéletesen meggyő­zött, kitűnően, és nagyon muzikálisan érzékeltette a korálok eredeti szerepét, azt, hogy ezek összefoglalnak, összegeznek; a drámai ese­mények éppen ezekben a korálokban kapnák nagyobb keretet, itt lesz a nép, a kö­zösség is az események szer­ves részese, vagy még pon­tosabban: átélő je. A produk­ció talán legszebb pillana­tait a zárókorál hozta: An­tal György nemes egyszerű­séggel, nagyon ökonomiku­sán, határozottan, és roppant hatásosan szólaltatta meg Mégis, a kórus — a korá­tokat leszámítva — nem min­denhol állt hivatása magas­latán. A János passió har­madik nyilvános előadását hallottam. így lehet, hogy a természetes fáradság is csökkentette produkcióik ér­tékét Énekükben pontatlan­ságok is előfordultak — rit- mizálásban, intonációban egyaránt Talán egy nagyobb létszámú előadógárda mag­vasabban, tömörebben, ha­tásosabban énekelt volna, s hangszínben is differenciál­tabban. De — és ez az össz­benyomás — a kórusnak a legkevésbé sem elérhetetlen feladat az ilyen nagyigényű művek művészi szintű élet­re keltése. Ismét csak a ko­rátokra utalok példaképpen: akik ilyen szépen, meggyő­zően és Bach szelleméhez hűen éneklik a népéneke­ket, azoknak a többi karté­tel hasonlóan szuggesztív előadása sem lehet problé­ma. Ezekkel a korátokkal saját maguknak állítottak követendő mértéket Már említettem, hogy a zenekar ezúttal nem reme­kelt. Érdekes viszont, hogy ahol igazán „átforrósodott” a produkció légköre, ott a ze­nekar is szinte szárnyakat kapott, s hűséges hangszer­ként követte a karmester útmutatásait. Nem csupán „megvédésül”, inkább emlé­keztetőül: Bach zenekari szó- laimainak stílusos és élő tol­mácsolása a legnehezebb ze­nei feladatok egyike. Csak rendszeres és sck Bach-játék hozhatja meg az igazán szín­vonalas, a művekhez adek- vát zenekari hangzást. Mind­ez csírákban már itt jelen volt. Hasonlóképpen ugyanez jellemezte az egész előadást: noha nem kaptunk drámain koncentrált, megrendítő pro­dukciót, a János passió in­terpretálása így is megérez- tette a mű való nagyságát, s megéreztette a pécsi együt­tesek későbbi, még csiszol­tabb és érettebb közös mu­zsikálásainak a lehetőségét. Juhás* Előd NEQYVEN ÉVE A SZÍNPADON Szalma Lajos ezúttal Kor­lát grófot játssza a Mágnás Miskában, s jubileumát üli ezzel a darabbal: negyven esztendővel ezelőtt, 1930-ban Győrött, Halmi Jenő igaz­gatása alatt lépett fel először a színpadra, mégpedig a Fe­keteszárú cseresznyében. Az­óta bejárta az egész országot, végigjárta Erdélyt és a Fel­vidéket, utazott szekéren és buszon és gyalog, annyi da­rabban játszott, hogy a múlt­kor megpróbálta összeszá­molni, de úgy négyszáz kö­rül megunta a számolást... A Mágnás Miskát körülbe­lül százhuszadszor játssza, persze azelőtt ő volt Miska. Táncos'komikus, vagyis min­dig mindenhol, mindenki előtt közkedvelt szerepek örökös alakítója. Tizennyolc éve él Pécsett, s most, színé­szi pályafutásának 40 éves évfordulóján megkapta a Munka Érdemrendet — De miért lett táncosko­mikus? — Miért... nem tudom, készül-e valaki is táncosko­mikusnak, dehát a körülmé­nyek: én színészgyerek vol­tam, már a nagyapáim, Szál ma nagyapa és Rajz Ödön is színészek voltak, így hát fiatalon bekerültem az Orszá­gos Színész Egyesület szí­nészképző stúdiójába. Jól táncoltam, temperamentu­mom volt, kékszemű, göndör­hajú srác voltam — nem úgy, mint most — így aztán mind­járt táncoskomikusnak „hasz­náltak”. Belecsöppentem, mint légy a tejfölbe, ki se kerültem belőle, csak jóval később, igaz, hogy közben játszottam néhány prózai szerepet is, Ottóra emlék­szem legszívesebben a Bánk Bánból. — Végigjátszotta a negy­ven évet? — Végig bizony. Egyetlen egyszer nem játszottam két hónapig, a budapesti ostrom idején ... Sepsiszentgyörgyön kaptam meg a SAS behívót, azonnal eltűntem onnan és felmentem Pestre. 1944. volt, gondoltam, néhány hét múl­va úgyis elesik a város, s mire Pesten utolérnének, az is felszabadul... Hát így lett, közvetlenül azután Gob­bi Hilda Szegedre irányított bennünket, hogy máris kezd­jük meg az előadásokat Eleinte nagyon nehéz körül­mények között dolgoztunk, jelmezben ültünk be a kocsi­ba, mert nem volt különgép- kocsi, amivel a jelmezt, dísz­letet utánunk hozták volna Egyszer egy gitáros orosz fiút játszottam, vékony, bő orosz ingben, a táncokat megújráziák, én agyonizzad­tam magam, utána hetekig injekciózták a derekamat. Azóta is fáj néha . . . — De nem érzi öregnek magát? — Azt éppen nem monda­nám, dehát hiába, két év múlva elérem a nyugdíjha­tárt. Fáradt vagyok már, tudja, a táncoskomikus sze­repköre nagyon strapás, nemcsak az, hogy rengeteg fellépés, hiszen nemcsak ab­ból áll a munka, hogy az ember kifesti magát az öl­tözőben és mosolyogva be­megy a színpadra.. Hanem a próbák, a tájelőadások, szövegtanulás... A Kártya­várban vagy ötven sűrűngé- pelt oldal, a Ne szóljatok be­le című darabban úgy negy­ven lapnyi szöveget kellett megtanulnom... — És ha elmegy nyugdíj­ba? — Rengeteg programom van. Nyáron a Balaton part­ján horgászni fogok — re­mek felszerelésem van — és én főzök. Jól tudok főzni. Aztán meg imádok utazni Elmegyek Szász-Svájcba és elmegyek Hollandiába is, megnézem a tulipánokat... H. E. ELVESZETT ILLÜZ1ÖK Arra kérném tisztelettel a kedves nézőt, ha nem olvas­ta volna még Balzac művét, a világért se a film alapján alkosson róla véleményt. Ol­vassa csak el a regényt, meg­látja, milyen kitűnő. A film állítólag „Balzac nyomán” készült, de tessék elhinni, hqgy Cazeneuve Mó­ric adaptációja és rendezése az eredetinek a nyomába sem léphet. Nem volt ez a filmsorozat felháborítóan, szentségtörően gyalázatos, csak finoman és intelligensen rossz, gyenge, unalmas. A história nagyon is hasonlít Balzacéhoz, a szereplőket is úgy nevezik, mint a regény­ben, mégis olyan az egész, mintha a film nem az ere­deti mű, hanem egy közepes gimnazista olvasmánynaplója alapján készült volna. Tudjuk, hogy ezt a hatal­mas regényt nem lehet vesz­teség nélkül filmre „áttenni’* és a filmen nem kérhetjük számon a regény törvénysze­rűségeit. De hát ez a regény­től teljesen függetlenül, a film törvényszerűségei szerint is csak rossz Volt. A színé­szek éppoly közepesen, kon­cepció és meggyőződés nélkül játszottak, mint ahogy a ren­dező rendezett. Talán még Lousteau volt a legjobb, aki legalább eszünkbe juttatta Vidocqot. Igaz, a szöveg any- nyira tele volt közhelyekkel, lapos és érzelgős párbeszé­dekkel, hogy ezzel nem is so­kat kezdhet egy színész. Még a szinkronon is észre lehetett venni a meggyőzó- déstelenséget. Helyenként magyarul is úgy hangzott a szöveg, mintha műkedvelő gimnazisták mondták volna. Persze, Balzac hatalmas re­gényét valóban nehéz lehet belegyömöszölni egy akár hét részes sorozatba is. De hát nem is kellett volna erőlteti ni. Ha a rendező megpró­bálta volna Balzac „szellemé­ben”, de filmszerű eszközök­kel, merészebb változtatások­kal újraalkofni Lucien tör­ténetét, talán több örömünk telt volna benne. Nincsenek róla pontos ada­taim, de vannak értesülé­seim hogy a sorozat kezdete óta megnövekedett az Elve­szett illúziók könyvtári for­galma. Ennek csak örülni le­het, alighanem ez a film leg­főbb haszna. Legalábbis ez­zel szokták vigasztalni ma­gukat — és a rendezőt — a kritikusok egy-egy klasszikus sikertelen adaptációjakor. Mások viszont arra hivat­koznak, hogy sokan lehetnek, akik a klasszikusokból ké­szült filmek megtekintésével úgy érzik, birtokukba vették a művet; akik ezúttal úgy gondolkodhatnak: igaz, köny- nyebben emészthető formá­ban, kevesebb erőfeszítéssel, de hát végül is megtudtuk, miről is szól az Elveszett il­lúziók. Ez kétségtelenül veszélyes jelenség, még a jobban si­került feldolgozások esetében is. Ezért kérem ismételten a kedves nézőt: ha valóban meg akar ismerkedni az ere­deti művel, forduljon biza­lommal Balzachoz. Benne biztosan nem fog csalódni. Ha esetleg ez a film, így sem okozott csalódást és tet­szett. még akkor is érdemes elolvasni a könyvet. S végezetül még egyet. A filmsorozat unalmas félórái­ban többször eszembe jutott, milyen jó lenne, ha a Tele­vízió néhány külföldi film­ből. amelyet itthon szinkro- nizállat. megtartana egv ere­deti nyelvű kópiát és azt ke­vésbé forgalmas műsoridő­ben. a magyarul beszélő vál­tozat eredeti nyelvű ismét­léseként levetítené. Nálunk a fél ország nyelvet tanul. A Televízió is segítséget nyújt ehhez, de a jelenlegi kéthe­tenkénti nyelvórák csak mi­nimális lehetőséget jelente­nek. Mozikban már alig lehet hozzájutni eredeti nyelvű filmhez. Havonta két-két orosz, angol, német és fran­cia nyelvű film a Televízió­ban sokat segítene. S talán nem is lenne drága mulatság. Szederkényi Ervte

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom