Dunántúli Napló, 1970. február (27. évfolyam, 28-51. szám)

1970-02-08 / 34. szám

1970. február 8. Dunanimt napio 7 HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT DÉSI HUBER ISTVÁN Ö reg házat bontottak a város­ban. A kétemeletes, rozzant épület már csak foltokban viselte a sárga festés nyomait. Jó­kora vasdarab lengett a daru kö­telén, nekiütődött a falnak, s a fal repedezett, dőlt, omlott lefelé. S ahol összegyűlt a’faltörmelék, mun­kához láttak a bulldózerek. Dübör- gött, csattogott a környék, porfel­hőbe burkolóztak a házak. A ka­vargó porhoz szürke füst vegyült, az udvaron nagy rakás fahulladékot égettek. Mintha csak a háború tért volna vissza, a házat lövedékek rombol­nák, s nem is bulldózerek, hanem tankok morzsolnák szét a köveket. Az utca szemben levő oldalán né­hány járókelő álldogált Nézték, hogyan tűnik el a ház, ki csak kí­váncsiságból, ki meg sajnálkozás­sal. — Emlékszem, a nővérem házára, bomba találat érte. Éppen ilyen volt! — sopánkodot egy öregasszony. Á szavait elnyomta a zaj. Egy sportsapkás legény elnevette ma­gát — Régi idők szép emléke! — mondta. — Ne gúnyolódj! — vágott közbe egy fekete kabátos öregember ke­serűen. — Nekem a fiatalságomat juttatja eszembe. Ebben a házban születtem... — Kíméletesen kellene lebontani a házakat Téglánként, hogy ne em­lékeztessenek a háborúra — sóhaj­tott az öregasszony; — Itt emberek éltek! , — Szíves-örömest elmentek eb­ből az ócska kalyibából! — mond­ta a fiú. — Ezeknek minden olyan egy­szerű! — morgott az öreg, a fe­jét sem fordította felé. — Le­rombolják? Majd építenek! Ócs­ka kalyiba! Dőlt omlott a faL Az öreg hom­loka ráncokba gyúródott, mintha fájna valamije. AUt ott egy darabig s aztán elindult Igyekezett minél gyorsabban menni, de a lábai nem engedelmeskedtek, hiába ko­pogott mérgesen az esernyő bot­végével a köves járdán. Hosszan elkísérte a dörömbölő», mely a harc zajára emlékeztetett A vasdarab minden ütésnél mint­ha az ő szívének csapódott vol­na. Másnap újra elment ■ házhoz. Csupán a fele volt már meg. A szarufák tető nélkül mered eztek, mint a bordák. Törött üveg csil­logott szanaszéj jel. Éppen ebéd­szünet volt A daru kötele árván lógott, a bulldózerek dermedten álltak a kőrakások mellett mint a kilőtt tankok. Az öreg az esernyőjére támasz­kodva odacsoszogott a bejárathoz. Az ajtó egyik sarokvasán himbá­lózott de a lécsőfeljáró még ép volt. Megindult felfelé, a forduló­nál hosszú szünetet tartott, jó ideig sípolva szuszogott mielőtt tovább ment volna. Megkereste az ő ajta­ját Be volt zárva. Az öreg félre­húzta nehéz kabátja szárnyát és kutatni kezdett a mély nadrág- zsebben. Elővette a kulcsot, két­szer megfordította a zárban, s az ajtó kinyílt. Már emelte a lábát, hogy átlépje a küszöböt, mikor észrevette a tátongó ürességet. Az öreg nem hökkent meg, nem is lépett hátrább, csak megállt a küszöb előtt, melyen túl semmibe veszett múlt élete. Nem hitt ebben az ürességben, az öreg padló nyikorgásában hitt meg abban a kopott szőnyegben, mely rendsze­rint az ajtó mellé volt terítve és amelyen a sárcipőt illett levetni .. Az öreg előre nyújtotta az eser­nyőt, mint a vak a botját, de hiába tapogatózott, nem találta az ócska szőnyeget. Aztán csön­desen becsukta az ajtót, mintha attól félne, hogy becsapódik és felébreszti az alvókat. Az ajtón ott fehérlett a porcelántábla az ő ne­vével. A sarka az utolsó betűnél letörött. Az esernyő fémvége kopogott lefelé a lépcsőn ... Egy hét múlva a háznak nyoma sém volt. Mintha a földbe süllyedt volna, fölötte serkedezett a zöld fű... V asárnap reggel az utcák nép- telenek. Csak az öregek és a gyerekek nem alszanak, velük találkozol a városban. A téren, melyet a lebontott sárga épület helyén létesítettek, egy fe­kete kabátos öregember üldögélt az egyik padom, fezével az eser­nyője nyelére támaszkodott A közelben egy kislány játsza­dozott ugrókötéllel. Kurta szok- nyácskája alól kikandikált fehér­fodros nadrágja, kétágra font ha­jából kék szalag csüngött le. Be­lefáradt az ugrándozásba és leült az öregember mellé. Azt gondolta, hogy az öreg szunyókál, de az fel­emelte a fejét é» barátságtalanul nézett rá, majd azt mondta: — Itt egy ház voh. Jó ház. Sárga. Lebontották. — Hol? — kérdezte a kislány, — Itt el — az öreg bekerítette esernyőjével a teret. — Ez a tér nem volt itt. A kislány nem hitte el az öreg­nek. Fürkésző pillantásokat vetett rá, a megkérdezte: — A bácsi benne lakott?. ■— Igen, benne laktam™ Sokáig. Kiesd korom óta. — Hát a bácsi 1» volt kiesd? — Voltam. Csak nagyon régen. — Ilyen kicsi is? — a kislány tenyerével mutatta földtől való távolságot. — Olyan tel — mondta az öreg. A kislány nevetett. Az öreg jobb kedvre derült, frissen felkelt a pádról, tett néhány lépést és er­nyőjével belebökött a gyengén sarjadó pázsitba. — Itt volt az én szobám. Itt állt a szekrény, itt az asztal. — Az öreg mesélt a kislánynak a szobájáról és az esernyő nyelével mutogatta, hol ml állt. — Ott há­tul voltak az ablakok. Az utcára nyíltak. Járkált a láthatatlan szobában, a kislány lépkedett utána és el­képzelte azt, amiről az öreg me­sélt. | — Itt égett a lámpa. — Az öreg az ég felé fordította az esernyő­jét. — A falon tükör függött dió­fa keretben... Itt volt a díván. Az ülőke. Az öreg leereszkedett a kerti padra. A kislány is mellé telepe­dett. Felettük ragyogott a nap, fényesebben minden lámpánál. A mennyezet maga a kék égbolt volt. — Akkor én most vendégségben vagyok a bácsinál? — kérdezte a kislány. — Bizony. Tudod kicsi — az öreg köhintett és a tarkójára tolta a kalapját — áz életben minden megváltozott. Nagy leszel majd te is, élsz s egyszer megöregszel. Ahol a régi, roskatag házak áll­tak, ott kertek nőnek. S ahol fák zúgtak, házak emelkednek a ma­gasba ... A kislány nem figyelt oda az öreg szomorkás filozófiájára. Va­lami egészen másra gondolt ma­gában. — A bácsinak volt nagymamá­ja? — kérdezte. — Volt nekem mindenkim. Nagymamám is, feleségem is, fiam is. Mindnyájukat megölték ... eb­ben a háborúban. Maghaltak. — És a bácsi? — Én megmaradtam, egyedül..» A kislány komoran fürkészte az öreg arcát, az öreg a távolba me­redt, olyan volt, mintha haragud­na. — Azért haragszik a bácsi, mert megölték őket? — kérdezte a kis­lány. Az öreg hosszan, értetlen tekin­tettel nézte. Nem tudott lépésit tartani a kislány csapongó gon­dolataival. — Igazán haragszom? Hiába, öreg vagyok .,. A kislány megsajnálta az öre­get. Nem akart tovább ab­ban a házban lenni, ahol heverők helyett kerti padok áll­nak és lámpa helyett a nap vilá­gít. Fészkelőén! kezdett, lecsúszott a földre és búcsú nélkül elfutott az ugrókötelével. Fodroeszélű fehér nadrágja ki-kivUlamt a kurta szok­nyákká alól. Észre sem vette, hogy a kék szalag kibomlott a hajfO\ natából és leesett a homokra. Az öreg felállt a pádról. Nehe­zen lehajolt — minden ízülete berozsdásodott és a mozdulatok hihetetlen munkát okoztak neki. Felvette a földről a kék szala­gocskát. Sokáig a tenyerén tartot­ta, mintha egy madárfióka volna és arra várna, hogy elrepüljön. (Kovács Sándor fordítása) Már ismert festő volt. ami­kor még mindig aranyművesként kereste meg a kenyerét. Az arany könnyed, apró forma játé­kaiból élő mes­terember tartot­ta el a kín, ke­ménység, a lá­zadás robosztus vonalaival dolgozó festő- és gra­fikusművészt Dési Huber Istvánnak kemény sorsa volt Gyötrő kenyérgondok és sorvasztó tüdőbaj kísértek pá­lyáján. Eljutott ugyan Olaszország piktort nevelő városaiba, de ott is kézművesként tartotta fönn ma­gát. Hatottak rá a kubisták — „A kubizmus valósággal leigázott — írta — s én évekig éltem bűvöle­tében” — de mégis olyan kifeje­zési formát keresett mondandó­jához, ami annak szenvedélyteli humánus tartalmához jobban meg­felelt. Így alakította ki a maga festői nyelvét, mely egy ismert meghatározás szerint „komstruk­tív expressziomizmuanak" BW» hető. Marxista ihletettségű szocialista művész volt, aki magas intetlek- tuális és érzelmi szinten kiáltotta szét az ínség és a fáradság Ma­gyarországa munkás és paraszt tömegeinek elégedetlenségét Mű­vészetében robbanó erővel jelent­keztek az illegális kommunista mozgalommal való találkozásnak világnézeti konzekvenciái. így for­dulhatott elő a képzőművészet történetében meglehetősen ritka eset —, hogy 1934-ben egy sarló*- kalapácsos csendélete miatt letar­tóztatták. Tagja volt a KÚT (Képzőmű­vészek Oj Társasága) elnevezésű baloldali művészcsoportnak. Szá­mos kiállítása volt Olaszország­ban és itthon is. Igazi elismerést csak korai _ 1944-ben bekövetkezett —, halála után kapott. Elnyerte 1944-ben a Szinyei Társaság nagydíját, majd 1958-ban poszthumusz Kossuth- díj jutalmazta a szocialista ma­gyar képzőművészet legbecsesebb hagyományai közé tartozott élet­művét. Gyurkó Géza: Korszakalkotó találmányaim SOKAT töpreng­tem már, hogyan és milyen találmányok­kal szolgálhatnám legjobban önmagam és az emberiség jó­létét és meg kell mondanom, nem egy pompás és kor­szakalkotó ötlet fo­gant meg a megfo- ganásra oly termé­keny agyamban. Eszembe jutott a Behring tengeri zá­rógát terve, jelen­tős előrehaladást értem el a foton- rakéták hajtómüvei- nak kidolgozásában, nem beszélve arról, hogy sikerült olyan légycsapót konstru­álnom, amely a reaktorokban csel­lengő mezonokat egyszerűen odakeni a falhoz... Tőlem származik az az ötlet is, hogy az éjszakai és ren­geteg energiát fo­gyasztó közvilágí­tást a nappal kel­lene pótolni, nem beszélve a száraz­ság elleni vizes vé­dekezés ötletétől. Ám mindig és mos- tanig éreztem, hogy ezek a találmányok lehetnek ugyan hasznosak, érdeke­sek és talán még számomra erkölcsi sikert hozók is, de mégsem ilyenekre van szüksége az emberiségnek. Több re, nagyobbra, hasznosabbra. Mígnem: olvas­tam, hogy baj van a cipőkkel, mert le­válik a talpuk, bár a gyár esküszik, hogy nincs baj a cipőkkel, nem vilik le a talpuk. Es ez adta a bombaötle­tet. Cipőgyáraink térjenek át a levált talpú cipók gyártá­sára és a selejt az, amelyiknek nem fog leválni a talpa, így aztán a cipők gyárai nyugodtan áttérhetnek a selejt gyártására. NEM lebecsülen­dő az állandóan folyó golyóstollak gyártása sem, mert ha a vevő tudja, hogy a golyóstoll, amit vesz, az már gyárilag állandóan folyik, egyszerűen oda lesz az ámulat­tól és a gyönyörtől, ha amit vett még­sem folyik. És min­den bizonnyal nem fog levelet Írni a szerkesztőségek pa- naszrovatainak. Helyes lenne nem gépeket, hanem csak alkatrészeket gyártani, így aztán senkinek sem volna oka, sőt joga sem, hogy az alkatrész­hiányra panaszkod­jék. Panaszkodja­nak a géphiányra. De az sem lenne igaz, mert ha lenne elég alkatrész, akkor azokból otthon min­denki összeállíthat­ná a kedvére való legszükségesebb gé­peket. A MOZILÁTO- GATÓK csökkenése tárgyában több íz­ben benyújtott MO- KÉP- is kulturális panasz megoldása is kézenfekvő. Nem • közönség kevés, hanem a mozik szá­ma sok és a sok mozi közül is sok a nagy mozi. Be­csukni a mozik fe­lét, a megmaradto­kat átalakítani 20— 25 személyes kama­ramozikká. Az így felszabaduló helyi­ségekben megoldást nyerne a magyar filmgyártás króni­kus helyhiánya... Simon Emil: — A sógorom üzent érted. — Értem? — Tudod, a sógor nem fu- :ar ember. Mindig a szíve dobbantása. Kovács várako­zással nézett rá. — Megdolgozok egész nap, meg is fizetnek. Nincs szük­NYUGALOM A holt ágban lovakat fO­rösztöttek. Prüszkölő horkanásuk, meg aki­sérő emberek kiáltozása fel­hallatszott a magas partra. Dobál a takaró fűben hevert. Gyönyörűséggel nézte, ahogy a feszesbőrű állatok kirúg­ták magukat a vízből, s az eleven fényben száradtak. Szerette a déli nyugalmat, a pihenő csendjét Ha csak te­hette, elhúzódott a többiek­től, feküdt, nézelődött, gon­dolkozott Nem Is hallotta a közeledő lépéseket, az oldalról rá vető­dő árnyékra figyelt fel. — Szép jószágok, mi? — kérdezte valaki. A hangjáról felismerte Ko­vácsot Bosszankodott, hogy a pihenőjében megzavarta. Azt is tudta, hogv egykönnyen r :m rázhatja le. Dörmögve válaszolt — Azok. — Még így a közösben is fejlődne' Szívós fajta! — mondta nevetve Kovács. Dobal behunyta a szemét, maga elé képzelte a másik lilás szájszélét, barnás fogait, cserzett bőrét. A legszíve­sebben felugranék. De más­különben Jó itt a fűben, s a lovak látványa is köti. Kováccsal óvatosan lehet be­szélgetni. Az ember annyit mondjon csak: esik az eső. Másnapra ebből már az ke­rekedhet hogy az Igazgatót gyalázta. Hirtelen kinyitotta a szemét Kovács mellé gug­golt. — Na, mi az, elállt a sza­vad? — Most éppen a csöndet szeretném. Te még sose kí­vántad? — Majd a sírban. No, meg most is. Pontosan azért ke­restelek meg itt. S nagyon jó, hogy megtaláltalak. Dobál felfis'velt. Mit akar­hat tőle Kovács, ami ennyire sürgős, fontos lenne? — ezen tűnődött. Kovács lehasalt mellé, sut- togóra fogta a hangját volt a legnaevobb! — Ciga­rettát kotort elő a zsebéből, ráevújtott. — Kétezer téglá­ját kellene elfuvarozni. Dobai nem felelt. A csönd­ben jól hallatszott a lovak ségem a különmunkára! — mondta Dobai. — Csak a bolond veti el a pénzt! — Az ilyen fuvar nem tisz­tességes ügy. A magad vé­reid akarod megcsalni? — Az én véreim? — kun­cogott Kovács. — Véreim, amióta az én véremet ma­gukba szívták! — Keressetek más valakit! — mondta haragosan Dobai és eldült — Gondolhattam volna! — dohogott Kovács. — Mond­tam is a sógornak: nem vagy te Tóth Ernő! Dobai villámgyorsan fel­pattant, s nézett le a fekvő emberre. — Tóth Ernő? Hogy jön ide a neve? Kovács elsápadt, a szája mosolyra húzódott, aztán re­megve meggörbült, ráncokba szaladt a homloka. — Nem tudom — mondta kínnal. — Csak úgy eszembe jutott Dobai előtt, mintha képen látta volna, hirtelen minden megvilágosodott Két hónapja Tóth Ernő Kovácsék tanyája közelében felborult a vonta­tójával, s meghalt. Megálla­pították, hogy pálinkát ivott Egyébként nem volt szokása az italozás, a felesége azt vallotta, hogy bizonyára rá­erőszakolta valaki. De ki? Sohasem derült fény arra sem, mit keresett Kovácsék felé? Kovács, a sógora, meg a két asszony jajveszékelve mondták, hogy ők csak a csattanéira figyeltek fel, fu­tottak kifelé, s látták szegény Ernőt a felborult vontató alatt Akárhányszor kérdezték őket, mindig ezt mondták. Tóthnak semmi keresnivaló­ja nem volt arrafelé. Senki sem küldte oda, különben is: lejárt a munkaideje. — Szóval hozzátok indult? — kérdezte keményen Dobai. Kovács is felállt, ruhájáról leszedegette a bogáncsot, s a rátapadt fűszálakat — Nem tudom, miről be­szélsz, testvér — mondta ba­rátságos hangon. Már indult is, néhány lépés után meg­állt, visszafordult. — A fuvar, az semmi. Csak tréfáltam. — Várj! — kiáltott utána Dobai. K ovács, mintha nem hallotta volna, ment tovább, görnyedtem akár a terhet cipelők. Do­bai tehetetlenül nézte. Visz- szafordult a víz felé. A lo­vakat már elhajtották, teljes lett a csend, s a nyugalom. Akkor arra gondolt, hogy amíg fel nem deríti az igaz­ságot, nem heverhet a fűben a déli szünetben, nem né­zegethet gondtalanul. Egy­szerre megfordult, s rohanni kezdett Kovács után. « Jurij Jakovlev: ITT EGY HÁZ VOLT...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom