Dunántúli Napló, 1970. február (27. évfolyam, 28-51. szám)
1970-02-22 / 46. szám
snnamtm 1970. február 22, er? dinamóról éj a (ólnenefhéqtűl Idős néni keresi a Jedlik Ányos utcát, vagyis a megállót, ahol le kell szállnia. A kalauznő a vállát vonja, nem ismer ilyen utcát. Egy idősebb férfi kisegíti: az utca létezik, az uránvárosi új iskolánál található. A kalauznő csepp idegességgel azt mondja: — Életemben nem hallottam. Hogy manapság miket ki nem találnak! A férfi közelhajol hozzá, s diszkréten odasúgja: — Ezt tanultuk az iskolában is. A néni lefelé kászolódik, az utasok hallgatnak, a kalauznő megbán- tottan fölkacag: — Ki emlékszik mindenre, amit az iskolában tanult? De tudja mit, uram? Én legalább valamire emlékszem, ámít az iskolában tanultam, a jólneveltségre! És az se kevés! Különösen manapság, amikor erről annyira elfeledkeznek! Szemérmetesen lesütöm a szemem. Nem illik megcáfolni egy kijelentést, amelyet valaki akként tesz, hogy ez az egyetlen dolog, amit igazán megtanult. Nem illik, gondolom, márcsak a jólneveltség következtében is, amit én javarészt ez újkori iskolákban sajátítottam el. Amelyekben megtanították azt is, hogy Jedlik Ányos a világhírű Siemens előtt feltalálta a dinamó-elvet. Jedlik Ányos, aki száz évvel ezelőtt írta könyveit és szerkesztette fizikai eszközeit, minden bizonnyal megérdemli, hogy róla utcát nevezzenek el egy új városrészben, ahol bő tere van az általa művelt tudományágnak is. Megérdemli bizony, mégha olyan fura neve van is. Utcája nem messze van a Radnótiétól, akinek nincs ugyan fura neve, de akit tényleg nem tanítottak a harminc év előtti iskolákban. Ma igen. De hát nem is erről akartam beszélni. Ha nem tudunk a dinamóról, lehetünk még jólneveltek, nem igaz? Persze. De mi áz a jólneveltség, töprengek tovább ezen az apró eseten, mi az a jólneveltség, amit bizonyos korosztály bizonyos része oly előszeretettel szegez szembe a dinamó-elv feltalálójának ismeretével? A másodfokú egyenlet megoldásának ismeretével? A történelem eseményeinek ismeretével? A beatzene változatainak pontos ismeretével? A hosszú hajjal? Vagy mindent összekeverek? Nem is szegezik szembe? Olykor inkább kisajátítják? Kisajátítják a tudást a hosszú haj ellen? A ronda hosszú haj ellen, ami néhányszor tényleg egészen majomszerűvé bűvöli az értelmes fiatal arcokat? Mi az a jólneveltség? Mi ez a misztikus fogalom, amitől — látom! — fölmegy az ifjak vérnyomása, akármilyen ifjak is, és csakazértis ülve maradnak az autóbuszban, csakazértis hátravetik válligérő hínár- hajukat, csakazértis följebb csavarják a táskarádió gombját: hadd zengjen az utca, zúgjon a jólneveltség felkent papjainak füle ... Eléggé el nem Ítélhető persze, amikor az égő arcú gyerek ül-ül azon az átkozott autóbusziüésen és meg nem mozdulna... Nodehát éppen az imént jelentették ki, hogy »ezeket persze nem tanítják meg a jólneveltségre", hát illik ilyenkor megcáfolni egy idősebbet? Ajaj... És milyen borzalmas hallgatni ezeket az ezerszer hallott, unalmas és primitív slágereket! Kedves „fölneveltek", teljesen igazuk van! Kibír ha lattanok ezek a táskarádiók. Ugyanolyan kibirhatatlanok, mint az önök végeérhetetlen szónoklatai a jólneveltségről. Olyan ez, mint a vallási türelmetlenség. Szítja az eretnekség tüzét. Ha önök nem lennének ilyen idegesek — „Íme, milyen tenyérbemászó képe van ennek az ifjúnak, pimasz tehát és neveletlen, gyerünk neki szóval, vagy tettel!” — talán kiderülne, hogy a jólneveltséget ma is oktatják az iskolákban. Persze, Jedlik Ányossal együtt. HORVATH OLIVÉR: CSAPOLAS Galambosi László: Földbe vert fiú Sárkány a nyakig földbe vert fiút ölné, de az föléje pattan újra. Nagy aranypénztől nehéz fej forog: kürtjét a bátor győzelemre fújja. Görnyed a koronát rablő ravasz a koponyával teli tarisznyával. — míg Legkisebb mély lángokban halad a várakat rejtő három almával —meséli hfillő-rontó ünnepét a hiszékeny király bő asztalánál. Szegény kijátszott, hogyha hallanád pimasz szavát, kövér arcába vágnál. Fejed fölött dőzsölnek „Rossz Fiú”, szekereidet a kén csorbára marja, A királylány követné hangodat, pipacs-cellája nem suhan magasba. Pipacs-cella ne ringj gyémántmezőn,, hasadj bitorló gyásztalan harangja. Kőkoporsó a halott griff madár, szárnya a fényt kőrózsákba takarja. (REGÉNYRÉSZLET) É jfél titán két óra múlt Irán Gora őrt állt a Szmolnij- palota egyik szobája előtt A nap folyamán telehordták hóval a hosszú folyosót. A mennyezet alatt csüngő lámpácska alig pislákolt Az egész palota üres volt, Iván ujjal odafagytak a puskához. Amikor Lenin elvtárs ajtaja előtt V egyek lottót? — kérdezte tőlem egy napon Kati néni, a takarítónőm. Kétfelé simította hüvelyk- és mutatóujjával a száj aszóiét, ami nála a töprengés jele volt. — Legalább tízet szeretnék venni, — mondta, majd bevonult a másik szobába és földrengésszerű robaj jelezte, hogy indulatok csatáznak benne. Mintha egyszerre hősies elszántság ütközött volna ki az öregasszonyban. Mintha boldogult férjének, a zord népfelkelőnek a lelke költözött volna belé. Rohamot Intézett az ágy ellen, leigázta a székeiket, a díványt megtorpedózta, s a cipőket úgy hurcolta a sarokba, mint a legvőzötteket. Valósággal bevette a lakást, s a törlőrongyot győzelmi zászlóként tűzte ki a hősi halált halt bútorok fölé. Tudtam, hogy ez a tisztasági roham nem magáért a rendért történik, csupán azt akarja bizonyítani vele, hogy telik az erejéből! Már- jött is kifelé s valóban ilyesformán gondolkodhatott, mert hely- reráncigálta a fején a kendőt, és azt mondta: — Ezt csinálja utánam az a sok taknyos az udvarban! Én még most is fél perc alatt kiprakkolom a szőnyeget, s úgy felsikálom a padlót, hogy enni lehet róla. — Jól van, Kati néni — nyugtatgattam, félve, hogy újabb bizonyításra kerül sor. De Kati néninek egyéb célja is volt a rendcsinálással. — Már megvettem a sorsjegyeket — vallotta be és a cipőjére pislogott. — Mert teccik tudni, az már biztos, hogy nyerni fogok. — Miért olyan biztos? Kati néni arcán mosoly fészke- lődött. — Érzem én azt. Világéletemben éreztem, hogy szeret engem a jóisten. — Miből érzi? — faggattam azzal a kétkedéssel, melyet viszonylagos kényelmem, fürdőszobás lakásom belémnevelt — Hát sokmindenből — felelte Kati néni és restelkedés nélkül adta át masát a boldogságának, még a kendőié csücske is ragyogott. — Első helyen vagyok én beírva a jóistennél. Teli van a szobám ágvrajárókkal. Minden kis zugot kiadok, még az összetolt ««ékeken 1« alusznak. Palotai Boris: SZERENCSE Nem tudtam mit szólni ehhez a nagy boldogsághoz. Kényszeredetten hallgattam. De Kati néni már benne volt a dicsekvésben. A z Idejét sem tudom, mikor aludtam egyedül. Rapcsák- néval hálok egy díványon, aki ablakmosást vállal házaknál. Eleinte akkorát taszított rajtam, hogy földre estem, mert derék, ' testes asszony, megvan vagy kilencven kiló. Most már úgy ösz- szeszoktunk, hogy ha taszítani talál, álmomban is kikerülöm. — Köténye zsebéből kihalászta a sorsjegyeket, sorolva az okokat, melyek arra indították, hogy a jóisten kedvelnének érezze magát. — Hát ahhoz mit tetszik szólni, hogy kilencven éves koráig én tartottam el az édesanyámat. Ki még olyan szerencsés, hogy össze tudja kaparni, ami az öreg szülőjének kell. Mert ezt kívánt, azt kívánt, még fügére is jött gusztusa, meg tyúkszemirtóra! Én meg mindent helybe hoztam neki. Mondta is anyám, jó asszony vagy Katus, kár, hogy nem vihettek magammal a másvilágra. Ügylátszik mégvalamit tartogatott döntő érvnek, mert mély lélegzetet vett, tisztességtudóan kö- hintett, s csak aztán vágta ki: — Hetven éves múltam ősszel s még mindig úgy dolgozok, mint egy brigád! S rrjég csak girhes sem vagyok tőle. Riadtan néztem végig rajta. Olyan, mint a fazék alján maradt aszaltszilva, melyről lefőtt már a lé. Idősebbnek látszik, mint amennyi, szottyadt bőre üresen lóg. Göbös kezeit kiette a lúg, ujjavége ráncos. Bizony, Ideje volna már ölbe ereszteni a két kezét, kiülni a ház elé, pihenni. De ő annak örül. hogy tovább vesződhet, hajlonghat, cipelhet, futja az erejéből! Hetek múltak el. aztán hónapok, de a lottóról nem esett többé szó. Kati néni végezte a dolgát, csakúgy, mint máskor. Olykor ugyan furcsa Átrendezést düh keri tette hatalmába, sutbadobott holmikat léptetett váratlanul elő, megfújta, megtisztogatta őket és a főhelyre állította. Ami alul volt azt felülre tette, mintha ősi ösztönök dolgoznának benne, melyek így törnek utat. Egyszer aztán mégis rászántam magam, és megkérdeztem: — Na mi lett a lottóval, Kati néni? Hányas találata van? — Egyet sem húztak ki — mond ta egyszerűen. Várt egy darabig, gondolkozva kevert, kavart egy fazékban, majd mint aki rájön valami fontos dologra, melynek birtokában minden megvilágosodik, felszabadultan sóhajtott: T essék elhinni, egy szerencse, hogy nem jött ki a számom. Mert mit csináltam volna annyi pénzzel? Egy csomó gond szakadt volna a nyakamba. Elbíztam volna magam, kirakom az ágyrajárókat, és akkor régen fuccs lenne Mozsár Jóskának! Nálam lakik fiz hónapja, igen rendes ember, sose alszik ruhában, előre fizet, mondom, jóra- való ember, nincs vele semmi baj. Csakhát szerelmi bánatba esett, lenyelt valamit, s mire innen haza értem, úgy hőrgött, hogy egy köménymagot se adtam volna az életéért. Én aztán ren dbetettem, mert ahhoz is értek. A lelkire beszéltem, hogy így meg úgy, nem érdemes elemészteni magát, mikor olyan jó dolga van, két rend ruhája fekszik a láda alján, minden este beszalonnázik, sört iszik hozzá, munkája meg akad bőven, mert kőműves, de ért ő mindenhez, ha éppen kell. A végén már úgy meglágyult. hogy enni akart Marhapörköltöt főztem neki. Eszébe se jutott, hogy meg akart halni. Nahát, mi ez, ha nem tiszta szerencse! ,Ki tudja, nem pusztul- e el ez a Mozsár Jóska, ha beüt a négyes találat! Fakó szeme rám villant: — Mondtam én mindig, hogy szeret engem a jóisten. Ezt is milyen Jó! elrendezte őrködött, kedvér« gondolkodhatott ráérő idejében. Nagy fába vágták a fejszét: Ilyen roppant országot kiemelni a tudatlanságból, minden hatalmat, az egész földet, minden gyárat, minden kincset odaadni a dolgozóknak. Nappal, a lázas sürgés-forgásban, mikor emberek között járt-kelt, köny nyű volt hinni ebben. De éjnek idején, hideg folyosón mintha kétség fogta volna el... Hosszú az út. Vajon futja-e az értből, telik-e az életből? Iván Go«« hitt a fejével, de a rossz bekecsben didergő teste már- már ellenkezni akart. Zsebéből a frissensült rozskenyér szaga terjengett, a gyomra korgo tt, de Iván Gora restellt az őrhelyén enni Messziről hallani lehetett, hogy valaki a harmadik emeletről lefelé jött a lépcsőn. A folyosón feltűnt egy bundás ember alakjának homályos körvonala — bundáját csak vállára dobta — sebesen haladt, asztrahánkucsmás fejét lehajtotta, agyonfagyott kezét nadrágja zsebébe dugta. Amikor ez az ember odaért hozzá, Iván Gora megkönnyebbült, mosolyra húzta szét nagy száját Ha erre az emberre tekintett, eloszlott minden kétsége. Megfordította a kulcsot a zárban. — A tfázott, Vlagyimir Iljics, melegedni jött egy kicsit? — kérdezte. L enin komoran vetette rá picikét kancsal szemét, eleinte hidegen pillantott rá, később enyhébben és vakszemén apró szarkalábak futottak össze. — Micsoda bosszúság — mondotta, miközben a kilincs után , nyúlt — Nem lehet most azonnal T egy szerelőt találni, aki megcsinálná a telefont? — Szerelőt bizony nem lehet most találni, Vlagyimir Iljics, de engedelmével majd én megnézem. — Igen, nézze meg, kérem. Ivan Gora puskája nekiütődött az ajtófélfának, amint Lenin nyomában belépett egy meleg, rendkívül magas, fehér szobába, melyet a mennyezetkorongról lecsüngő lámpácska világított meg. Régebben. amikor a Szmolnij-palota nemesi hajadonok intézete volt, egy oszfályfőnöknő lakott itt és még minden úgy maradt, ahogyan annakidején volt: az egyik sarokban meglehetősen rossz, égerfából való pohárszék, a másikban tükrös szekrény — afféle vásári portéka — néhány vedlett karosszék az ütött-kopott dívány mellett, a háttérben alacsony, fehér spanyolfal — amögött két vaságy: azokon aludt Vlagyimir Iljics és Nagyezs- d* Konsrtantyinova. A repedezett Alekszej Tolsztoj Grófi nlrmiili, • kerületbe* „vörösként** Ismert, Irodalomkedvelő, stelsta. Liberális-nemes nevelőapa, báláitól féló, gyöngéd, Íróként sem Jelentéktelen édesanya, Istenhátamőgöttl falust magános- tágban eltöltött, álmodozással teli gyermekkor. aktív részvétel az egyetemi diákmozgalmakban, műszaki tanulmányok a pé terv árt egyetemen, kapcsolat a szimbolista Irodalmi körökkel — korántsem teljes felsorolása azoknak a ható tényezőknek, Összetevőknek, amelyeknek Igen nagy szerepük volt A. Tolsztoj emberré és Íróvá válásának folyamatában. Népe szenvedésével, kenyérkérdésével először az 1891—93-as nagy éhség Idején találkozik, de az éle* mélységeinek Igazi megismerése csak az első világháború haditudósítójának jut osztályrészül. Rokonszenwel kíséri a februárt forradalmat. Hazája történelmének sorsdöntő kérdéseire választ keresvén, ennek hatására kezd Nagy Péter személyével és korával behatóan foglalkozni. Az Októberi Forradalmat elfogadja, hatására megírja a liberális nemesség kritikáját, de az események folyásitól megijed és Párizsba hajózik — emigrációba. 1922-ben Berlinben megismerkedik Gorkijjal a a következő évben hazatér Nagy lendülettel lát neki az Irodalmi munkának. Keserves tapasztalatai alapján élethűen, dokumentum szerűen Írja meg az „Emigránsok’*-at. A magyar felnőtt olvasóközönség előtt ismertek alkotásai. (AeUta, Emigránsok, Kenyér, Rettenetea Iván, Az orosz jellem.) Az Ifjabb korosztály szívesen olvassa mese- gyűjteményeit és főleg szivéhez nőtt az „Aranykulcsocska” Buratl- nója. De legkiemelkedőbb művel kétségkívül, az „Első Péter” és • „Golgota”. Nagy történelmi regényén 1* évig dolgozott. Az volt a véleménye, hogy ha meg akarjuk érteni az orosz nép nagyságának titkát, nagyon alaposan és mélyen kell Ismernünk múltját; történelmét, annak fontos fordulópontjait, a tragikus és nagyot alkotó korszakokat, amelyek sodrásában az orosz jellem fejlődött. Az önéletrajzi elemekkel Is átszőtt regén vtrllógláját, az értelmiség útkeresését és magáratalálá- sát ábrázoló „Golgotá”-t. amelyet már az emigrációban kezdett Írni, a fasiszta orvtámadás napján fejezte be. Utána minden erejét a német hódítók elleni harcra fordította. Még megérte az ellenség kiűzését szeretett hazájából, de á győzelem napján már nem lehetett közöttünk. MEDVE ZOLTÁN toilette-asztalkán telefonkészülék állt. Vlagyimir Iljics a narmadik emeleten dolgozott, ide csak hálni, meg melegedni jött le. De az utóbbi napokban sűrűn maradt odafenn éjszakára is. ott ült karosszékében, íróasztala mellett. I ván Gora letámasztotta puskáját és fújkálni kezdte ujjait Vlagyimir Iljics egy kerek asztalka mellett a díványon ült és teleírt íveket lapozgatott át Fejét fel sem emelve kérdezte: — No. mi van a telefonnal? — Rögtön megcsináljuk Semmi se lehetetlen. Vlagyimir Iljics hallgatott egy keveset, majd megismételte: „Semmi se lehetetlen”. \ Alekszej Tolsztoj: Kenyér
